Keressen minket

Hubert

MESE: 13. rész – Samu bácsi és az öreg Dorka

Mikor maguk mögött hagyták a Bodor-kisházat s elérték a Ludas nagy vaskapuját, Hubert eldöntötte, hogy  nem megy vissza Gesztre, mert épp elég volt már Arthur bácsival karácsony óta vadászni és itt az ideje, hogy a saját revírjén is körbenézzen. Persze Arthur bácsinak meg semmi kedve nem volt egyedül visszamenni a kastélyba, így hát, ha nagy nehezen is, de csak rávette Hubertet, hogy együtt menjenek vissza…

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Ha van valami, amivel Hubertre lehetett hatni, az a vadászat, de már ő is úgy érezte, hogy két végéről égetik a gyertyát. Mondta is Arthur bácsikájának, hogy a jóból is megárt a sok, de az öreg lókötő, ahogy Malvinka korholta mindig, most meg azzal hozakodott elő, hogy nyáron nem lehet vadászni. A koslatásnak, meg mindennek, most van itt az ideje.

  • Hubertkám, tudod jól, ha most nem nézünk a róka körmére, ha nem szorítjuk a sakált, ha a hóban nem megyünk a dúvad után, akkor mikor kizöldül minden, csak bottal üthetjük a görény nyomát. Sőt! Olyankor pedig már azt se tudjuk, hogy egyáltalán van -e a területen, mert csak a friss hóban tudjuk megolvasni a nyomokat!

Mindenben igaza volt Arthurnak, ezt tudta Hubert is, de azt is tudta, hogy okos, rafinált erdész és úgy tud érvelni, hogy nehéz lenne bármiben is ellentmondani. Mert Arthurnak mindig igaza volt, kivéve Malvinkával szemben, de ő meg szerette Arthurt, aki, ha ezzel nem is élt vissza, de kihasználta. Arthur pedig nem volt rossz.

Korán kelt, segített a ház körül és igen, voltak dolgai, de azok is mindig csak a vadászat, az erdő és a falu dolgai körül forogtak. Tag volt az Országos Erdészeti Manó Tanácsban és a manógyűlésen is megbecsült szakembernek számított. Hiteles szaktekintély a manók között is. Szeret olvasni és sokat levelezik, kiváltképpen a kórósi barátjával, Valterral. Na, az is megéri ám a pénzét! De őket már nehéz megváltoztatni, de minek is változtak volna vagy kinek a kénye kedvéért? Ez a kérdés fel sem merült bennük…

Szóval, ott álltak a szélfútta kapuban és Hubert arra gondolt, hogy most egyedül visszamegy Peszere-pusztára, begyújt ás hanyatt vágja magát az ágyon. Alig egy félóra járásra van a háza, jó óra múlva már meleg is lesz. A kamrában lesz ennivaló, de akkor Arthur még csak félúton lesz, valahol a Szíki-híd körül vagy éppen csak azon túl – gondolta Hubert, amikor Arthur megszólalt.

  • Meg Malvinka nénédtől sem búcsúztál el…
  • Na, Arthur bácsi, ez most nem volt szép – nevet fel Hubert.

Innentől kezdve nem is volt kérdés merre mennek tovább, mert valóban Hubert hiába akart lelépni, ebben mégiscsak igaza volt Arthurnak, hogy Malvinkától csak nem köszönt el. Hubert azt is tudta, hogy mennyi mindent rakosgatott már össze neki Malvinka, amelyek közül bizony sok minden tönkre is ment volna, mire legközelebb megy hozzájuk.

A kastélyban eközben, fogalma nem volt Malvinkának, hogy a két hős, mármint Arthur és Hubert, milyen körülmények közé keveredett. Abban biztos volt, hogy együtt nem történik velük baj, mert, ha olyan nagy vihar lesz, akkor behúzódnak valami lapba, árokba. Ott tüzet raknak és kihúzzák addig, míg nem javulnak a körülmények. Hiszen ez lett volna a legkézenfekvőbb, de az idő nem fordult annyira rosszra, hogy ne tartsanak ki. Így aztán feltételezte, hogy visszajönnek. Jól átfagyva, fáradtan, minden bizonnyal alaposan megerőltetve magukat, esnek be a kastélyba. Ismerte, hogy milyen távolságra mentek és azt nyáron, a szépen kitaposott, poros gyalogúton milyen gyorsan lehet megtenni, de azt is tudta, hogy a zimankós, félig fagyott, árkos, nyomos utakon, mit jelentett átmenni a Bodor-kisházhoz, majd vadászat után vissza…

Számolgatta a távolságokat. Leste az órát és úgy délután öt óra tájban már percenként nézett ki az udvarra. A fürdőben már jó meleg volt, ahol egy olyan kályhával tüzeltek, amely amellett, hogy fűtött is, a vizet is felmelegítette. Szóval egyszerre volt meleg és termelt forró vizet is a kályha. Ezek mellett pedig olyan meleg és gőz is volt bent, mintha szaunáztak volna a finn rokonoknál. A sparhelt szélén már a kamillatea is megfőtt, Hubertnek meg a hársfatea gőzölgött. Malvinka pontosan jól tudta, hogy azonnal meg kell őket fürdetni, teát kell velük itatni és aztán mars, mindenki megy az ágyába! Azokat is szépen megvetette s mikor egyszer csak kinézett meglátta őket…

Hátszéllel jöttek. A táskák, a fegyverek a hátukon átvetve. A kabátok gallérja felhajtva, a sapkák egészen a tarkójukig, a szemöldökükig lehúzva és a sálakkal át volt kötve az egész fejük. Előre görnyedve jöttek. Arthut és Hubert fel sem nézett, de minden bizonnyal már tudták, hogy a kastély udvarán lehetnek. A kabátok, középen kívülről átkötve egy-egy darab kötéllel, amiből már Malvinka tudta, hogy rettentő időből keveredtek haza. Eszébe jutott a háború. Ezt még a keleti fronton tanulta Arthur és Etre! Összecsapta a kezét és szaladt is elébük.

Az ajtót, mikor megnyitotta, akkor már alig volt köztük 20 méter és Arthur szemöldöke, szakálla, a kilélegzett levegőtől teljesen lefagyott. A nadrág szára kívülről rá volt húzva a csizmára, majd mindegyiket külön-külön lekötötték, hogy se a hó, se a hideg, ne tudjon bebújni. Nem volt azoknak már csak egy célja: minél előbb elérni a kastélyt! Ilyen időben és ilyen állapotban szinte kizárt dolog, hogy neki álltak volna tüzet rakni, bár, lehet jobban jártak volna, ha megállnak a Szíki tanyában. Ki tudja, hogy mi lett volna a leghelyesebb? Nehéz tanácsot adni és ilyen helyzetben inkább ne is tegyük…

Hubert egy lépéssel hátrébb volt, de a gyerek még jobban összefagyott. Hubert ugyanis úgy volt vele, hogy ha hátszéllel is jönnek, legalább Arthurt ne érje annyira a szél és így végig mögötte jött. Nem beszéltek már órák óta s most is csak éppen egymásra néztek s aztán magukra, hogy valóban a másik is így nézhet ki? Malvinka nem korholta egyiket sem, inkább azon aggódott, hogy nehogy bajuk legyen, de az biztos, ha Hubert beteg lesz Arthur nem teszi zsebre!

A két jómadárnak – mert így szólította meg őket Malvinka – sok lehetősége nem volt és mindegyik azonnal ment a fürdőbe, majd onnan hatalmas teás csuprokkal indult a saját ágyába. Mind a kettő bebújt a nagy dunyhák alá. Nem ellenkezett egyik sem és jó óra múlva már mindegyik csendesen szuszogott.

Másnap Malvinkát aztán egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen kalandban vettek részt, mert egyik is, másik is nekifutott, hogy elmesélje, de nem tudták meggyőzni, hogy milyen kormoránokat láttak és azokat miként sikerült elejteniük. Ezért mind a ketten úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a könyvtárszobába és Arthur bácsi megírta a levelet a madártani központnak, gondosan feljegyezve, hogy pontosan hol, mikor, milyen madarat ejtettek el. A gyűrűk számait precízen bemásolták és aztán úgy adták a postára. A levél még a délutáni postaautóval el is ment, ahogyan harmadnap ők is nekivágtak, hogy felkeressék az öreg Samu bácsit, mert tovább nem tudtak otthon tétlenül ülni. Arthurt nagyon bántotta, hogy az öreg a rémzsinóros hajtásra nem jött el, pediglen megígérte, még itt a kastély udvarán, hogy itt lesz!

A tétlenséggel kapcsolatosan Malvinkának, azért lettek volna ötletei, de úgy volt vele, hogy mégiscsak a vadászidény kellős közepén vagyunk és teljesen felesleges lenne otthon tartani őket, mikor mindennek megvan a maga rendelt ideje és ilyenkor vadászni kell! A gyógynövényeket sem lehet akkor gyűjteni, amikor mi akarjuk. Azokat is csak akkor lehet és érdemes gyűjteni, amikor a legtöbb hatóanyaggal lehet fel- vagy éppen leszedni. Ez minden növény esetében más és más időpont. Így éltek. Ez az igazi tudomány, amikor tudjuk is, mit és mikor kell elvégezni. Olyan károkat lehet okozni a vadgazdálkodásban egy-egy elhibázott lépéssel, amit egyszerűen nem lehet bepótolni. Malvinka úgy volt vele, ha menni akarnak, akkor hadd menjenek. Egyetlen egy dolgot nem engedett el a füle mellett, még pedig azt, hogy Samu bácsi lehet, hogy beteg és számára egy speciális teakeveréket készített, amitől – bármilyen baja is van, – minden bizonnyal erőre kap.

Arthur és Hubert a teát, amelyet Malvinka elkészített gondosan elcsomagolta a hátizsákjába és két jó sörétessel elindultak Mezőgyánba, a kormoránvadászat után harmadnapra.

Az idő, amely végigsepert az előző napokban, szépen kitisztult és mögöttük, ahogy felkelt a nap, ragyogó, szikrázó napsütéssel fogadta a manókat, akik tempósan haladtak Gesztről, Mezőgyán felé. A széles kövesúton csak a kenyeres kocsi nyomát lehetett látni és csak itt-ott, pillantották meg az út aszfaltos tetejét. Ott is csak azért, mert elhordta róla a szél a havat. Jobban a fák, az erdők környékén maradt meg a hó és a rét azon részein, ahol az őszön nem kaszálták teljesen le a gyepeket, ahol meghagyták jó araszosra. Ott az apróvadnak is könnyebb dolga volt. Mikor aztán már éppen elérték volna a Mezőgyán község tábláját Arthur lelépett az árokba és Hubert azonnal követte is!

A nyakukból a távcső rögvest a kezük ügyébe került és úgy néztek befele a kis községbe, ahol a járdán, egy embert vettek észre, aki ugyan igen öreg volt, de a tartásáról, ruházatáról, no meg a vizsla kutyája miatt, le se tagadhatta volna, hogy vadászember. A fején kalap, a táskája éppen csak átvetve a vállán, keresztben lógott a derekán. A kabát okkersárga, a nadrág zöld, a csizma pedig éppen térd alá ért. A vadász szeme pedig úgy járt-kelt, mint az eleven forgószél. Mindent észrevett. Benézett az udvarokra, megnézte a fákat nemcsak a portákon, hanem a házak előtt. Látta, hogy ki seperte el a járdát és azt is észrevette, kinél ég már a tűz és látszódott a füst színén is, hogy ki, mivel tüzel. Nem öltözködött hivalkodóan, de a ruháján az is jól látszott, hogy nem éppen első bálozó, volt már egy két vadászaton. Az ilyen avett vadászkalap, dísze a vadász öltözékének és a ruhán, de leginkább a régi bőrtáskán, a kutya bőrszíján és a régi késtokon látszik meg igazán, hogy ki, milyen vadász és legfőképpen, hogy mióta?! Mert ha hisszük, ha nem, mi vadászok rögtön tudjuk, hogy ki tartozik közénk és ki az, aki ide is fog és ki az, aki sohasem lesz az…

Persze a két távcső lencséje megcsillant és ezt Samu bácsi is észrevette. Persze, hogy észrevette, de még lassítani sem lassított, csak most már le nem vette volna a szemét a furcsa jelenségről. Nagyjából sejtette, hogy kik lehetnek ott, de azért nem hozott elhamarkodott döntést. A szelük egyáltalán nem volt jó és a kutya, Dorka hamar szagot fogott. Régi öreg vadőr volt, aki már egyáltalán nem vadászik, sőt már fegyvere sincs. Talán van neki, odakint egy öreg fában elrejtve egy puskája, de ezt csak úgy beszélik a faluban, hiszen még kölyök volt, amikor először hajtott a Tiszák vadászterületén. Volt egy rapsicnak kikiáltott ember, akinek állítólag kileste a rejtekét. Azt aztán elsodorta a történelem vihara. A titkos, odvas fát nem tudta senki, hogy merre lehet, de tudvalevő, hogy a falu mindent tud és a falu mindent lát és beszélték, hogy a Samu meglelhette. Azért hozzá kell tenni azt is, hogy Samu, ma már mindenkinek csak Samu bácsi és igen nagy tisztességben koptatja az éveit. Bőven nyolcvan év felett, ha orvvadászott is az öreg úr, akkor is megbocsátották volna neki, de erről persze szó nem lehetett! Egész életében üldözte a rapsicokat. El sem tudta képzelni, hogy orvul, a vadat szorult helyzetében, azt kihasználva, ejtse el. Anélkül is, puska nélkül is tudta, hogy lehet egy-két jó vad a konyhaasztalán, ezért is indult most el fényes nappal, a főutcán, kifelé a faluból. Hiszen nem lopni indult az öreg Samu bácsi…

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Arthur hátrafordult Huberthez, hogy az öreg Samu az, éppen Dorkával jönnek kifelé, szóval bizonyosan nem beteg és nyilván valahova mennek.

  • Várjuk be őket! – mondta Hubertnek és mozdulatlanul lesték az öreget.

Az pedig csak jött és jött, miközben az előbb észrevett csillogást nem feledve, szinte pásztázta a helységtábla utáni bokor alját, az árkot, mert onnan csillant meg valami. Biztos volt benne, hogy nem törött üveg, mert akit egyszer valaha is megnéztek egy távcsővel, vagy netán tán egy céltávcsővel, az sose feledi azt a színes villanást, amire egy-egy ilyen csiszolt lencse képes, ha rásüt a nap.

Míg jött feléjük az öregúr, addig Arthur bácsi leeresztette a távcsövet s mondta Hubertnek, hogy amikor az öreg katona volt, akkor is vadászott. Golyós, hadipuskával lőtte a mezei nyulat. Kerek szemekkel nézett maga elé Hubert és rögtön kérdezte:

  • Nem lőtte szét azzal a nagy tölténnyel?
  • Dehogy Hubert! Azok a katonai lőszerek teljesköpenyesek voltak, nem úgy, mint a mostani vadászlőszerek. Azok a lövedékek egyszerűen átszaladtak a vadon. De jól kellett ám célozniuk, mert akkor nekik még nem volt ilyen modern, optikai távcsövük. Nyílt irányzékkal, Hubertkám!

Lassan, lassan mind közelebb értek. Dorka, a barna színű német vizsla szagot fogott, majd nagy farokcsóválva az öreg kutya képen nyalta Arthurt, majd megszagolta Hubertet is. Másabb szaga volt, de a fegyvere és a felszerelése teljesen olyan volt, mint minden rendes vadásznak és úgy döntött, hogy akkor azt is összenyalja. Eközben persze a farkát folyamatosan csóválta és látszott rajta, hogy örül a két manónak. Persze Samu bácsi a világért nem hívta volna vissza, hagyta, hogy hadd barátkozzon a kutya. Jól van az és nevette, hiszen a kutya akkora volt, hogy akár mind a két manó felülhetett volna a nyakába.

Igen megörültek aztán egymásnak és hamar kiderült, hogy kutya baja Samu bácsinak, csak nem tudott a hajtásra jönni. Mindegy is, nem lényeg. Az a fontos, hogy mindenki egészséges és Arthur már kotorta is elő Malvinka csodateáját, mert, ha már összeállította, akkor oda is adja Samu bácsinak. Samu bácsi igen megörvendett, mert kiderült, hogy a kisunokának mégiscsak szüksége van rá.

  • Aztán messze-é a messze? – szólalt meg Arthur.
  • Attól függ! – mondta Samu bácsi.
  • Aztán mitől függ? – kérdezett vissza Arthur bácsi.
  • Hogy kerülővel megyünk vagy egyenesen! – erre elnevette Arthur, mert régi betyár nyelvre váltott Samu bácsi.

Valaha hajtó volt még a Tiszáknál, aztán fordult a világ és a vadászat szeretete és az élet, vadőrt csinált belőle. Tehetséges is volt. Rettentően ismerte a határt, az erdőt és az itt élő embereket. Egy nyelvet beszéltek s nem lopta el a vadat. Őrizte. Igazi vadőr emberré vált és nemcsak a dúvadat, hanem a vadorzót is leste. Kutyája mindig volt s beszélte még egy-két ember, hogy a kutyája azért volt olyan jó, mert amikor szétszaladt a kastély és mindenki futott innen, az öregúr kölyökként egy kutyát vett magához….hát így maradt meg neki a Dorka s vigyázott, hogy mindig maradjon meg neki egy, abból a régi, híres alomból…

  • Arthurkám, tegnap kint voltak az urak. Aztán tudod, hogy vadásznak most ezek…
  • Ne is mondd Samu bácsi, ne is mondd. Aztán mit tervezel?
  • Mit terveznék, hát mit szoktunk ilyenkor tenni?
  • Most viccelsz velem?
  • Dehogy viccelek. Csak bánt, hogy a sok sebzett madár kint marad, aztán ottveszik, mert repülni már nem tud…

Samu bácsi nehezen emésztette meg ezeket, mert szerettek is és tudtak is vadászni, most meg, ha úgy hozza a sor, a sűrűbe nem mennek be, a nádat nem törik, kutyát nem tartanak, hajtót nem hoznak. Ha el tud lépdelni a gyepen az új vadász, akkor szívesen jön és ha elé esik a madár, akkor felveszi. De csak akkor…

  • Arthur! Ha nem szedünk fel 10 kakast, akkor ebben az évben ki sem jövök többet!

Arthur szívesen kezet rázott volna, de mind a ketten tudták, hogy ez így igaz és teljesen felesleges rá kezet adni.

  • Na, akkor veled tarthatunk vagy forduljunk vissza?
  • Mi az, hogy! Sőt, töltsetek be, mert én már olyan öreg vagyok, hogy már puskám se lehet. Már annyit beszélt nekem az orvos, hogy magam is elhiszem, hogy el se találnám, ha felreppenne előttem a madár – Arthur nevette, de nevette Samu bácsi is. – de nem bánt – folytatta. Tudod, hogy gyerekkoromtól a kutyámnak éltem, hát együtt kezdtük, együtt is fejezzük be…
  • Na, messze van az még Samu! Messze!
  • Messze, mert innen, még jó kilométert kell gyalogoljunk….

Na, hogy így egymásra leltek, mindannyian megfordultak. Nem Gesztnek, hanem le, a tavaknak fordultak. Persze azok innen még távol voltak és erdők is nyújtózkodtak még közöttük.

  • A Csörsz-ároknál álltak el tegnap. Addig megyünk, meg egy kicsit annak a zsadányi oldalában.
  • A limesig…

Zsadány, Geszt, Mezőgyán között ma is látható az Ördög-árka, avagy a Csörsz-árok, ami Debrecentől egészen az Al-Dunáig tartott. Sok helyen már nem lehet megtalálni, mert elmunkálták az emberek, de itt, ahol vízjárta földek vannak és a madáron, a vaddisznón és a szarvason kívül más állat nem jár – ez is megmaradt. Nem kell mindent védeni az embertől és kiváltképpen az itteni, sárréti embertől! Olyan régi árok ez, hogy még a rómaiak építették a szarmatákkal, akkor azok a népek laktak errefelé. Már akkor is sok ember jött keletről és igyekeztek tovább nyugatra. Érdekes, hogy az útvonalak ma sem változnak és például erre is szívesen megindulnak, ma is. Gyalogosan, ahogy tették közel kétezer évvel ezelőtt is.

  • Arthur bácsi! Mekkora az árok itt a határban – érdeklődött Hubert.
  • Általában nem olyan mély, de ismert olyan hely, ahol öt méteres is volt, de a szélessége néhol elérte a nyolc métert is!
  • Na, Arthurkám, ez itt a balszárny volt és eresztem a kutyát. Figyeljetek! – mondta Samu bácsi, aki már ismerte minden négyzetcentiméterét a határnak s nem törődött már jobban ezekkel a régi dolgokkal. Ott voltak azok, amikor már gyerek volt és minden bizonnyal ott lesznek, majd az unokája idejében is. Valami nagyon furcsa kornak kell jönnie, ha ezt is meg akarják majd változtatni. Ahogy Samu bácsi szülei, úgy az unokája sem fogja bántani s akkor megmarad. Védeni ezenfelül nem védték soha…

Ezen a tájon ember ma is keveset mozog. Keresni valója nincs és ma már se tojást, se halat, csíkot, teknősbékát, semmit nem gyűjt, hacsak nem gombát vagy nyáron a bodzát és az őszön csipkebogyót vagy kökényt. Ezek mennek. Vizes, zsombékos, hideg földek, amit 100 éve sem volt érdemes feltörni. Ez a Rétköz maradványa, ahol út is csak akkor van, ha nem esik az eső, de inkább nyáron lehet száraz lábbal átmenni rajta. Rengeteg ér szakítja keresztül s ha a Körösben sok a víz és a Korhányon nem tudnak lefutni a vizek, akkor vannak őszök, amikor visszaköszön a régi világ. Akkor olyan helyt is visszahódítja a nád, ami az övé volt, ahol sok esztendeje híre sem volt. Ahol vizes a hely vagy az év jelentős részében víz van, csak a füzek különféle fajtái maradnak meg és végig a Holt-Körös mentén csak fűzfákat látunk, ahogy a Sebes-Körös partján is csak azok bírnak megkapaszkodni. Járhatatlan vidék utolsó maradványa ez itt Zsadány, Geszt és Mezőgyán között, ahol még a nagykócsag is bevárja az embert, ami meglehetősen ritka dolognak számít. A víz nem mély, de alatta az ingovány feneketlen s így a vadliba, a vadruca jól érzi magát. Amarra keletnek, a Rétköz után, jól látszódik az Erdélyi-hegység hatalmas tömbje, emide a Begécsi halastavak vannak, ahol ott fent Geszt, emerre lejjebb Mezőgyán és ha nincs lomb a fákon, télen, éjszaka, akkor Nagyszalonta fényei is igen jól látszódnak. A szomszédban van a vaáros, csak a határ szakítja ketté ezt a vidéket. Nem a pusztát és benne az állatokat, növényeket, hanem benne, magát az embert, mert annak a legrosszabb innen és túl is. Út és határátkelő ha van is, hiába. Hetente egyszer, egy napot van nyitva az is reggeltől estig. Aztán csend. Aki hivatalosan menne, annak kerülni kell, másoknak ott van az éjszaka és a vadlibának a szabad ég. Annak nem parancsol senki, csak a Jóisten.

Innen fel Szalontának aztán legelők vannak, amolyan szíki legelők. A birkát tartja el, aratni, vetni nem kell, felesleges. Sinka István, a Fekete bojtárban írja meg, a bojtárgyerek keserves sorsát. Ma keresve se találni olyat, aki a jószággal együtt állandóan kinn élne a gyepen.

A hátasabb részeken, amiket lehetett felfogtak a Tiszák és az erdészük, Müller Géza tanácsára kocsányos tölgyet telepítettek. Jó szeme volt, mert Tölgyfás-pusztán ma is állnak azok a sok száz éves tölgyek, amelyeket a helyiek mocsári tölgyeknek hívnak. Mementói a régi világnak és ma már értékes makktermő fák. Müller Géza keze nyoma ma is jól látható, hiszen Vátyon, Hubert Fekete hántása, vagy innen feljebb Szépapó sűrűi akkorák, hogy a szarvas is szívesen borjazik benne.

Az erdő nemcsak megtörte a szeleket, hanem a lábvizet is jól tűrő kocsányos tölgy, elegyes cserrel aztán értékes fát is adott, benne aztán megjelentek a gombák, az erdőhöz köthető rovarok, végül az énekes madarak, de nem vitték túlzásba, hiszen a pusztai, a gyepekhez köthető madárvilág éppen olyan fontos, mint a fákhoz köthető állatok. Nem szabad túlzásokba esni, hiszen Arthur és Hubert megfigyelték, hogy egyes földön fészkelő, gyepekhez köthető madarak jó 200-300 méterre is elkerülik a fákat. Az egyensúly régen és ma is nagyon fontos, még akkor is, ha Arthur erdészként igen szeret fát ültetni, erdőt telepíteni.

A tavakhoz Várad felől érkezik egy csatorna, aztán Zsadányon át folyik a Toprongyos Korhány, amit további erek érnek el. A Salamon-ér sokszor annyira kiszárad, hogy el se hinné senki, hogy egyes helyeken sok tíz méterre kiterjeszkedik, aztán meg évekig színét se lehet látni. Olyankor aztán elhanyagolják az átereszeket, a dudukba róka, borz költözik és mikor felveti a víz a határt futkosnak, hogy nem folyik le a víz, de hát hova is folyhatna? Szépen elterül, olyankor aztán kiviszi a fákat, a terjeszkedő szedret és csak a dió, meg a nyárfák maradnak meg. Minden más fa elpusztul és alattuk a sás uralkodik el, rejteket adva a vaddisznónak és persze a sakálnak.

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Tanya, ember már nincs odakint. Keveset verik fel a madarak, a puszta csendjét. Ilyenhelyt pedig, ahol végig megmarad a víz, át se lehet menni s aki ide betéved, vadászni is nehezen tud, csak egy-egy magasles töri meg a tájat. Ott vannak a határok s ha a Csillaglaposról körbe nézünk, fel Zsadánynak, a Komádi elágazásig vagy arra fel a Ligetnek, a Begécsi tavak zsilipjéig, háborítatlan régi vízi világ tárul elénk. A kőris ma is szereti a tájat és ha van másik fa, akkor az a szil, ami követi. Szilason ma is van olyan terület, ahol hátrahagytak egy tagot és abban magától feljött a kőris és erdő született. Az ember nagyon keveset tud arról, hogy mire képes a természet.

A legelőre a marha, meg a birka való s ha azon szúrós legelőgyom nőtt vagy bokor, hamar kivágták. A gyepet nem törték fel, ahol meg búzát termett a föld, nem vetettek füvet. Nem fordult feje tetejére a világ. Mindenki tudta, ahhoz, hogy megmaradjanak, csirkét, rucát kellett tartani. Lennie kell a ház körül veteménynek s aki meg értett hozzá, annak dongója is volt: most méheknek mondják. A méz igen értékes portéka volt, hiszen régen cukrot nem lehetett kapni. A vizek tiszták voltak, annyira, hogy inni lehetett belőle és így annyi hal, béka és mindenféle vízi állat élt a környékben, hogy az ember mellett jutott minden állatnak és madárnak.

Dorka aztán megindult. Ahol mehetett a balszárny tegnap, úgy ott körül mehettek most is. A kutya felvette a nyomokat és kereste a vadat. Pontosan tudta, hogy mi a feladata: a sebzett, lágylövött, elveszett vadat kutatta. Aztán egyszer csak megállt! Samu bácsi elindult felé és mivel Hubert állt közelebb, a biztosítóra ráhelyezte a hüvelykujját: ha röppenne és lőhető a madár, akkor kibiztosítja a fegyverét! Ám erre nem került sor, mert a kutya orra elől Samu bácsi felvette az első kakast! Még nem fagyott meg, még meleg volt. Igen, erről beszélt az öregúr és Arthur is tudta, hogy ezt minden bizonnyal nem az öreg Samu bácsinak kellene végezni. Az ilyen nagy terítékű vadászat után, 15-30 százalékát hozhatják be a másnapi utánkereséssel a vadőrök, ami, ha úgy vesszük igen jelentős mennyiség. A vadnak mindig értéke volt és különösen most, amikor az aszály miatt ilyen kevés a takarmány.

Aggatékra került és mentek tovább. Arrébb nem is kellett a Dorka, mert már messziről látszott egy hosszú farktollú kakas. Ezt Arthur vette fel. Ahová esett, ott is maradt, a hó mindent megmutatott a vadászoknak, szinte beszéltek hozzájuk a nyomok. Érte se jöttek… de ez most különösebben nem bántotta egyikőjüket sem, hiszen, ha nem így lenne, sokkal szegényebb lenne ez a mai délelőtt is és ez egy öreg, talán három-, de lehet, hogy négyéves kakas! Együtt nézegették a sarkantyún a rovátkákat, de akárhogy is vizsgálták, abban maradtak, hogy hároméves biztosan volt! Ha két rovátkát látunk, akkor hároméves, ha hármat, akkor négy. Na ezen tanakodtak, de egy biztos, hosszú is volt és tűhegyes!

Ahogy mentek, arrébb egy gatyás ölyv rúgta el magát és egy-két szemtelen szarka is jobbnak látta, ha még idő előtt kereket oldanak. Mondjuk, bajba lettek volna, ha Hubert magával hozza a kölcsönkapott 22-250-t, mert azzal igen pontosan és messzire is lehet célozni, de most egyáltalán nem így indultak el. Amolyan „kerüljünk egyet a határban” hangulattal vették a vállukra a fegyvereiket, nyakukba a táskát s, hogy nem a dunyha (takaró) alatt találták meg Samu bácsit, igen örültek! S hogy még ezenfelül vadászni is együtt mennek, pedig szinte ad absurdum! Egy kész csoda!

  • Majd lesd meg Hubertkém, hogy fog örülni Malvinka, ha meglátja, hogy mit viszünk haza!
  • Gondolom Arthur bácsi! El tudom képzelni!

Samu bácsi is nevette a dolgot, de Arthur is elnevette. De már megbeszélték az imént Samu bácsival, hogy visznek egyet-egyet a parókiára Mezőgyánba és Gesztre is. Egyet visznek a mezőgyáni, meg a geszti kocsmárosnak. Aztán van egy nagyon öreg néni Geszten, annak feltétlenül akarnak adni és Samu bácsi is szeretne hazavinni egyet, ahogyan Malvinkának is visznek egyet a kastélyba. Osztottak, szoroztak!

  • Eddig hét Samu bácsi! – mondja Hubert.
  • Na, majd lent a Csörsz-ároknál fordulunk. Hamarosan odaérünk!

Azzal mentek tovább. Nagyon nem akartak megállni, mert hideg is volt, aztán vagy raknak egy tüzet és neki állnak nyársalni (szalonnát sütni, nyárson) vagy szépen takarosan haladjanak, mert most gyorsabban lehet haladni, mint ahogy általában a hajtás megy.

Ahogy bogarásznak, ahogy lesik az öreg Dorkát, „aki” szépen keres, egyszer csak megváltozik a kutya mozgása és a járása is másabb lett. Samu bácsi mondja is, hogy megváltozott a kutya viselkedése: jó lesz most már figyelni, mert bármi lehet! No, elég az hozzá, hogy már bakugrásnyira volt a híres, történelmi árok, amikor a kutya meg-megtorpant. Arthur és Hubert végig sem tudta gondolni, mit jelez a kutya, mikor egy akkora kan ugrott ki az árok mélyéről és horkantott rájuk, hogy mind a hárman kerek szemekkel lesték. Persze, hogy sörétet töltöttek a puskába és ha lett volna is náluk gyöngygolyó, se lett volna arra idő, hogy cseréljenek. Ilyenkor mindössze csak annyi idő szokott maradni, hogy megcélozzuk.

  • Ó, hogy miért nem az erdőkerülő puskámat hoztam – sóhajtott fel Arthur! – de ettől még nem került terítékre a vaddisznó.

Persze nem is került s nagy felháborodva elindult a tavak sűrű nádasainak az irányába. Samu bácsi nem is törődött vele többet, mint amennyit megérdemelt az eset.

  • Ilyen a vadászszerencse!

Persze ilyen, de ha nem teszünk érte semmit, ha nem végezzük el a munkánkat s főképpen nem jövünk ki vadászni, akkor még utol sem ér bennünket az a bizonyos szerencse! A vaddisznót sokáig nézték, miközben Dorkát behívta Sanyi bácsi.

  • Nem szabad rákapatni a kutyát az őzre vagy a nagyvadra! A vizsla nem arra való! És fontos, hogy amikor otthagyjuk a táskáinkat, a vadat és rábízzuk a kutyára, hogy őrizze, meglehetősen visszatetsző, ha megkezdi a kutya… – mondta Samu bácsi Hubertnek, de csak úgy mellékesen, mert nem akart okoskodni. Csak tanította és eközben figyelte azért Hubertet, hogy, hogy viselkedik.

No, arról, hogy az öreg Dorka megkezdje vagy kikezdje a vadat, szó nem lehetett. Akkor sem kezdte az ki, amikor a kölyök volt s most, hogy már szinte aggkorban van, még mindig nem jelentette azt, hogy egy ilyen főben járó bűnt megengednének neki. Félszemed mindig a kutyán legyen – tette hozzá Samu bácsi!

Eddig még el sem sütötték a puskáikat, de azok most is hallgattak, mert hiába nyúlt oda az öv szélére gyöngygolyóért Arthur bácsi, ha lehetett volna, se tudta volna kicserélni. Nem lett volna arra most idő…dehogy lett volna! Talán fogadkoztak is, hogy majd kijárják, majd lenyomolják, de ahogy ment és tartotta az irányt, neki a Csillaglaposnak, tudták, ha egyszer oda beveszi magát, annak bottal üthetik a nyomát…

Kis ideig még álltak ott, mert enni is kellett, de valahogy a régi Limesnél nem volt jó a hangulat. Amolyan kellemetlen érzések fogták el őket és még a kutya sem akart maradni. Ki tudja, hogy mik történtek itt a régi időkben és ha nem is siettek, de ahogy befejezték az uzsonnájukat visszafordultak a falu felé, ahogy a tegnapi hajtás is ment.

  • Na, Arthurkám, már csak három kakas kell a tízhez! Ugye megmondtam?! – ragyogott a kék szeme Samu bácsinak.

Nehéz megmondani, hogy ilyenkor minek örül egy ilyen hétpróbás vadőr, de csak örül, mert az a napnál is világosabb. Talán örül a kutyának, talán örül a zsákmánynak, de talán leginkább annak örül, hogy hiába öregedett meg és hiába akarják ráerőltetni az újabb és újabb irányokat, a vadászatban nincs új a nap alatt! Itt hiába akarják bebizonyítani, ha úgy vesszük, hogy máshonnan kél fel a nap, az biz’a nem fog menni. Vagy tanulni, vagy dolgozni! – vallotta Samu bácsi, de kerülni a munkát, vagy okoskodni, iskola nélkül, hogy annak van igaza, aki hangosabban mondja, vagy majd minden menni fog és nem kell a részletekre koncentrálni, egyszerűen ebben a szakmában nem megy. Nem működik és nem is fog. Persze ideig óráig még csak-csak eldöcög, de látszik most is, hogy mennyi madár maradt kint. Végül csak megszólalt az öreg Samu, mikor egymás mellett mentek Arthurral. Lévén, hogy puskája már nem lehet és a kutyát pedig már régen nem kell irányítani.

  • Arthur, látod, hogy el se sütötted a puskát és mennyi vadat találtunk.
  • Látom Samu. Látom.
  • Ha most nem jövünk ki, akkor ez, mind itt veszik. A dúvadé marad…

Arthur szeretett volna beleereszkedni ebbe a beszélgetésbe, de újfent túlmutatott a kis vadászat keretein, hogy ennek a végére érjenek. Igen tisztelte az öreg Samut, de nem látta értelmét, hogy mélyebben kitárgyalják, hogy miért is történik ez, nemcsak itt, hanem mindenütt. Hogy miért vannak olyan vadászok, hogy miért irányítanak és hangoskodnak olyanok, akik tegnap még azt sem tudták mit jelent a vadászat. Még azt sem tudják, mit jelent hajtónak lenni, hát honnan is tudnák, mi fán terem a vadászat?

Úgy harminc méterre gyalogolt tőlük Hubert, akinek a kezében volt a puskája, úgy jött mellettük és ha lehetett, akkor most is mindig a sűrűbb, a sásosabb, a nehezebben járható részeket választotta. Ha Samu bácsi nem is kereste volna a partosabb részeket nem kellett neki a nehezebb részeken menni, mert Hubert mindig úgy intézte, hogy ő ment bele. Igen, Hubert végigjárta a ranglétrát. Szerencséje is volt, hogy apja vadászott, de ki kellett azt is érdemelje, hogy otthon a puskához nyúlhatott, hogy egyáltalán kivitték hajtani, vagy magukkal a magaslesre, hogy hozhatta a vadat vagy a hajtások között akár megfoghatta a puskát.

Más világ volt, talán az ő idejében is voltak úrhatnám vadászok, de most mégis nagyobb a teher mindenkin, hogy megmaradjanak a régi hagyományok: miszerint a fiataloknak kell a legsűrűbb részekre menni, hogy ők vegyék megtiszteltetésnek, ha elállók is lehetnek és a tisztelet ne csak hangzatos, tetszetős fogalom legyen, hanem mögöttes tartalma alatt látszódjon, hogy a legtapasztaltabb, a legcsendesebb vadászokra odafigyeljenek és törekedjenek arra, hogy képezzék magukat. Etessék, óvják a vadat. Űzzék, hajtsák a dúvadat…

  • Hogyan tanítsuk meg Arthur, hogy keressék meg a vadat, vagy lássák meg, hogy egy-egy fácánért érdemes és kötelesség utánamenni – kérdezte Samu bácsi Arthurt, amikor Hubert nem hallotta.

Kerek szemekkel nézett rá vissza Arthur, mert nem kérdés volt ez, hanem megdöbbent konstatálása a helyzetnek, hiszen ezt érezni, tudni, látni kellett a vadászoknak is. Ha nem látja, akkor nincs mit tenni, Samu bácsi. Akiben van valami jó érzés, ilyen vadásszal, ilyen helyen, nem vadászik többet és többet oda se megy …

Ők hárman a tegnapi vadászat nyomvonalát, pásztáit, hajtásait járták végig. Samu bácsi fogadása már úgy tűnt, hogy még se jön össze. Több szép kakast láttak, tyúkok is szép számmal keltek és egy helyen, a rétben, még foglyok is rebbentek fel, ami különös látvány volt! Kifejezetten ritka pillanatokat éltek át, hiszen a fogoly ma már kevés helyen él. Oly ritka jelenség, hogy elhatározták, hogy visszajönnek, kedvezzenek ennek a ma már ritka, de régen oly nagy tömegben előforduló madárnak.

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Hubert bízott benne, hogy nem kezdik el fejtegetni, hogy miért is pusztult ki a fogoly, hiszen a manók szentül hittek benne, hogy a mezőgazdaságban használt nagyarányú vegyszerezés, a tanyák, a táblásítás együttes hatása és nem az a két hideg, havakkal teli tél pecsételte meg a sorsát a fogolynak, de az jól hangzott és azt elhitték az emberek. Most kellene újra telepíteni, minden vadásztársaságnak támogatást adni, de ezt és oly sok minden tervet az Erdészeti Minisztérium önjelölt szakemberei képtelenek lennének levezényelni, de még jobb is, hogy a megvalósítás tervezéséig sem jutottak el. Felesleges is erről beszélni, mikor még az aranysakál kérdésére sem tudnak egységes álláspontra jutni, miközben egyes országrészekben már lassan az őzet is védeni kell..

Szerencsére azonban fáradtak voltak hozzá és egy-egy igen jó kakas elvette a figyelmüket, amikor Dorka beállta a tizedik madarat! Amikor szél alá került az öreg német vizsla, szinte „C” betűben meghajlott és a lábát a levegőben fenntartva, megmerevedett.

  • Öreg már, de az orra Arthurkám, de az orra! – szinte megkönnyezte Samu bácsi Dorkát.

Egyébként nem tudták, hogy mi lehet, hogy mit állhatott meg a kutya és Arthur is feszülten figyelt, mert bármi lehet ilyenkor. Sásos, füves, kaszát nem látott réten voltak. Viszonylag hó is volt, amikor Hubert közelebb ment és kitaposta a kutya előtt a gazost. Egy kakas vergődött fel. Láthatóan sebzett is volt s ahogy nagy nehezen szárnyra kapott, Samu bácsi azonnal visszahívta Dorkát és néhány szárnycsapás után visszaesett a kakas a fűbe és úgy akart kereket oldani. Hubert várt és tisztességes, vadászias távolságból elejtette. Abban a pillanatban engedte is Samu bácsi a kutyát és az öreg vizsla, ha látszott is rajta, hogy az elmúlt 12 év minden hajtását végigtaposta, azért lelkesen ugrott a madárért. Persze Samu bácsi legnagyobb örömére, amikor is Arthur puskája szakította szét az örömteli pillanatokat.

A sásos részben, mikor Hubert elsütötte a fegyverét és kiugrott az öreg Dorka, valami mozgásra lett figyelmes a szemfüles Arthur, aki azt vette észre, hogy a sásos részen, valami gyepszínű, sárgás bundájú állat próbál eliszkolni. Persze a sásos részeket kihasználva, mindig takarásban! Jaj, ekkor már tudta Arthur, hogy nem lehet más, mint egy aranysakál s végig se gondolva, hogy miként várhatta be ennyire őket, amikor két sáscsomó között megpillantotta: odalőtt, majd mikor továbblépett, a következőnél végérvényesen helyben marasztalta! Ráduplázott!

Na, ezen aztán Samu bácsi is meglepődött, de még jobban Hubert. Ott volt! Ott várta be őket a sakál. Minden bizonnyal olyan gyorsan és váratlanul jöttek, jó széllel, csendben, hogy a sásos, viszonylag meleg vackában meglepték. Arthur mikor birtokba vette, azután vissza is ment a nyomán és meglelték a vackát is. A sást szépen körben letaposta és egy jó védett helyen, annak ellenére, hogy kint a pusztán voltak, igen jó helyen húzódott el. Persze látszódott rajta, hogy jól lakott az éjjel a sebzett vadból, de aggasztónak tartották, hogy egyedül volt a szuka sakál…

Samu bácsi szerint is úton volt, kereste az új területét. Ki tudja, hogy honnan érkezett? Mivel igen közel voltak már a kastélyhoz és a sakált semmiféleképpen nem akarták hátrahagyni, összerakták, hogy mit is zsákmányoltak ők hárman, az öreg Dorkával, a barna német vizslával. Kereken tíz kakas és egy aranysakál feküdt előttük! Aztán megosztoztak, tisztességgel elszámoltak egymás között, mindenkinek jutott bőven és jutott az öreg barátaiknak, mindenkinek – rajtuk kívül is.

Kétségtelen tény, hogy megérte kijönni. A nagy vadászat után körbeszimatoltak, de több volt ez annál, hiszen Samu bácsiról kiderült, hogy kutya baja, makkegészséges! Hogy a fácánok mellett elejtettek egy sakált is és ha ezen a délelőttön, ha nem is úgy szólt a puska, mint egy körvadászaton, de azért, ha valamit nevezhetünk vadászatnak, akkor ez mégiscsak azok közé tartozik! Ez az utánkeresés mindenhol annak számítana, még akkor is, ha manapság már igen kevesen művelik. Tudta ezt az öreg Samu bácsi, tudta Arthur, de kezdte ízlelgetni Hubert is, hogy mit jelent barátokkal együtt lenni. Mert a vadászat, erről is szól – persze, azért, nem szoktunk belevenni mindenkit. Minek is vennénk? Hiszen ez nem a lövésről szól. Ide jó kutya kell és ismerni kell a határt, ismerni kell a vadat és úgy van az, hogy ha lehetne is lőni, mégsem tesszük, mert nem azért jöttünk ki – csak a sebzett, hátrahagyott vadat keressük. Őrizzük a vadat, őrizzük az erdőt! Erről szól valójában a vadőr szakma és erről szólt az öreg Samu bácsi életének minden perce…

A január csendesen indult. Derült, kristálytiszta, magas légnyomású, sarki eredetű, hideg, száraz idő volt, amikor nem kell csizmát húzni, mert a bakancsra nem olvad rá a hó, csak lepereg, olyan hideg van. Sokat nem lehet egyhelyben ácsorogni, vagy lesre csak úgy felülni, de most ez nem is erről szólt. Viszonylag vékonyabban öltöztek fel a vadászok, hogy könnyen tudjanak mozogni és lehessen lőni, ne legyen olyan vastag a kabát, a ruha rajtuk. Hogy hideg volt-e azt igazából, az arcukon lehetett meglátni és a kezükön, de mivel nem fújt a szél, a napnak is volt némi ereje. Samu bácsi és Arthur is tartott tőle, hogy a tűző nap és a hófehér táj miatt, nehogy hóvakságot kapjanak. Ilyenkor, ilyen időben ezzel számolniuk kellett. Kint, az orosz sztyeppeken, a végeláthatatlan hómezők és a téli napsütés sok bajt is tudott okozni. Arthur és Samu bácsi a háborúra gondolt. Napszemüvegük most sem volt, így egy gondolattal előbb Samu bácsi, majd Arthur is a szeme elé tekerte a sálját – jobb híján hunyorogva egy kis résen lestek ki. Hubertet sem kellett bíztatni s miután elbúcsúztak, így indultak tovább. Samu bácsi innen délnek tartott, Huberték pedig északra. Nekik talán kedvezőbb volt, de Samu bácsit sem kellett félteni, aki inkább jobban aggódott a kutyája miatt. Nem ma kezdte ő sem és bizonyosan, épségben hazaértek, de ez csak a következő részből derül ki…

Január 18-án folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

 

 

Hubert

MESE: 16. rész – Az utolsó vízivad-vadászat a Holt-Sebes Körös mentén

Ma hajnalra befejeződött vadászati idény. Február elsejére fordult a naptár és tegnap éjfélkor, a régi hagyományok szerint, elhallgattak a puskák. Ugyan fácánra egy-egy helyen lehet még vadászni, de az már nem a régi iskola. Rókára, sakálra menni az más és Hubert nagyot sóhajtott. Kileselkedett a konyhába, ahol napok óta, a sparhelt mellett, a fiatal Ottokár heverészett. Nemrégen érkeztek a gazdájával és a kutyát tegnap kivitte még egy utolsó kacsázásra Hubert, amiatt alszik most ennyit. A ruca, amit megfogott, meg a sakál, azért ennek a kölyöknek már éppen-éppen, hogy már majdcsak sok is volt. De Hubert vigyázott rá és sokat fejlődött a lakli német vizsla. Őszre már igazi nagyfiú lesz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Egészen pontosan Hubert Ottokárt elcsalta, de nem is kellett különösebben kérni a fiatal vizslát, aki alig múlt egyéves, de ezt az idényt már gazdája mellett végigvadászta és ügyesen is mozgott a vadászok és ami fontos, a többi kutya között. Becsületére vált ez az esztendő a kölyöknek, de az azt se tudta, hogy mit is jelenthet ez.  Karácsony előtt valami miatt majdnem elpusztult, de egy szegedi állatorvos csak megmentette. Azóta a telet bent tölti, úri módban él!

  • Egy kutyának sincs ilyen jó dolga! – állt meg tegnap délután is az orra előtt.

A kölyökvizsla éppen aludt a sparhelt mellett, egy vastag pléden, a bekészített tűzifa és a különféle játékai mellett, amelyeket rendre maga mellé gyűjt és minden este úgy alszik el közöttük. Nagy fájdalmára a nyúllábat, a különféle csontokat persze elkobozzák tőle, mert azokat is behozza. Játéknak veszi az egész életet. Mikor Hubert megállt előtte és ahogy a szemét kinyitotta, már emelte is a fejét! Hatalmas nagy orrával szimatolta a manót! Felettébb mókás jelenetek ezek, mert a kölyök rendszeresen megnyalja a manót, az meg hiába ellenkezik. Hubert megpróbált már mindent, de nem sikerül róla leszoktatnia. A kutya egyáltalán nem hisz a szemének, csak a szagokban bízik, hiszen azok nem hazudnak….szerinte, mert hiába magyarázza neki az öreg Cicke, a magyar agár, hogy csak a mozgásra figyeljen…Ahány kutya, annyi vadászati technika. Nem lehet azok között igazságot tenni és Arthur bácsi csak legyintett: a két nagyokos! De meg kell hagyni, hogy azt, amit csinálnak, jól csinálják – mondta múltkoriban Arthur bácsi.

A manó zöld ruhában, a fején kalappal, vállán egy táskával és a kezében egy 20-as, dupla, Franchival áll a kutya előtt. Meg se tud szólalni, mert, ahogy a kutya megérezte rajta a vadászruhát, a bőraggaték szagát, a fegyvert, azonnal talpra ugrott és úgy elkezdett csóválni a farkával, amelyet régi szokás szerint a gazdája nem kurtított le, hogy még az eleje is hol jobbra, hol balra integetett. Nevette Hubert és csak annyit kérdezett, hogy:

  • Megyünk?

A kutya szinte táncolni kezdett, de Hubert megnyugtatta. Még nem tudta ugyanis megtanítani, ha vele megy, nem kell hangoskodni, mert akkor a gazdája jobban figyel rá és annyi lesz a szökésnek. Mikor kiértek az udvarra, Tikk a diófán azonnal kirregni kezdett! Hogyisne, mert Hubertet nagyon szerette, de a barna kölyökvizsla még mindig szokatlan neki. Egyszerűen nem tudja megszokni, hogy más is mozog az udvaron. Hiába mondja Hubert, hogy a macska, meg a nyest, a görény nem jár ide, ha kutya van, de a kis harkály ellenkezik. Most azon törik a fejüket, hogy hogyan lehetne megszökni? Ottokár a szökésben zseniálisra fejlesztette a készségeit és az ajtónyitásban páratlan ügyességre tett szert, de a gazdája is hamar rájött és kölyök magánakcióit, a szabad sétákat, egyáltalán nem díjazza.

A kertkaput bezárta. Kulcsra. A kerítést hátul megmagasította, a nagykapu lakaton, csak a kiskapu maradt, ahol a kilincset most elfordítva szerelte fel, hogy ne tudja kinyitni a minden hájjal megkent Ottokár. Nem maradt más, a kilincset vissza kell fordítani. Ha észreveszi, hogy a kutya megszökött, majd arra gondol, hogy mégse fordította függőleges irányba!

Kieszelték.

Pár pillanat múlva már a Vass Sándor hídját is elhagyták és az volt a terv, hogy a Fehér hídtól egészen a Kopasz hídjáig végigbogarásszák a Holt-Sebes Körös partját, a sásos vizeket. Annak ellenére, hogy a Sebes-Körös régi medrét vallatják, ahol állóvíznek kellene lenni, abban a víz mégis rendesen folyik. Már csak azért is, mert a halastavak vize ezen keresztül szalad le a rendes, az élő Körösig, vagy Kerezsig, ahogy itt mondják. Ha arra, a hídtól, a Fehér hídtól elnézünk jobbra a nagy fűzfáig, akkor a kanyarban szalad bele a Szilas. Van ott egy zsilip is, hogy ne duzzasszon vissza a Temető-zugba, de még az se lenne olyan nagy baj, mert régen arra mindig figyeltek, hogy a faluban is legyen rendesen víz, mert a rucát és a gyereket arra engedték le. Jó volt, mert a gyerekek peccőztek, szem előtt voltak és tudtak onnan locsolni is az emberek. Na, szépen mentek a dolgok. Most meg, mindenki tartja a markát, hogy pénz nélkül nem lehet csinálni semmit, pediglen, csak kormányozni kéne a vizet. Igaz, ahhoz nem pénz kell, hanem inkább ész, de ahogy egy régi öreg halász mondta: az olyan egyszerű, mert olyan a víz, hogy fentről folyik lefelé…de mondhatok én már akármit.

A híd valamikor szebb időket is megélt. Szép kis korlátja csak emlék, mert egyik évben ezt, aztán a másik évben a másik oldalt törték le. Ott állt vagy 70 évig, megannyi gyerek nőtt fel alatta. Kiengedték játszani őket, ma meg csak tátong a mélység. Viszont onnan már kitárul, megmutatja magát Peszere-puszta.

Vissza falunak, a ház mögötti kis akácos, innen szinte csak bokrosnak tűnik. Holott a nagy akác a ház mögött lassan 90 éves és az egyik legöregebb a környékben. Tikk készített rajta egy biztonsági odút magának, amit időközben elfoglaltak a seregélyek, de azon költött a sárgarigó is. Most, hogy a szalakóták is tanyát vertek, beköltözött a benti eperfára. A házon túl, az udvarban két nyárfa magasodik, abból a fajtából való, amelyik ott állt az udvarban a kút mellett…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A Fehér-híd és a Vass Sándor hídja között kissé meghajlik a föld, valaha ott is kanyargott valami víz, mert ha esős az idő, vagy ha a föld árja úgy hozza, akár félméteres víz is megjelenik rajta, de olyan már jó tíz éve nem volt. A templom tornya még innen karnyújtásnyi közelségre sárgállik, aztán az öreg folyó vize csak szalad, szalad lefelé – tényleg lefelé, arra a Gyermán-zugi szőlőskertnek, aztán kanyarog tovább Fancsikának. Utána találkozik a Begécsi-halastavak levezető csatornájával. No, az is szokott annyi vizet hozni, hogy mire átér Zsadány alá, Bölcsi-pusztának, vagy Nagy Bölchybe, ahogy régen hívták, már komoly vadpontyokat is rejt, meg harcsákat is. A Bádogos tavaly nyáron 24 kilogrammos harcsát akasztott, helyesebben a hálójával fogta…

Errefelé nagy divat volt egy időben az emeli. Szörnyű nagy alkalmatoságokkal, amelyek voltak sokszor öt méterszer öt méteresek is, vallatták a vizeket. Itt a ház háta mögött is mindig volt letéve ilyen szerszám, mert aki a zsiliphez járt, a régi öregekkel jóban volt és az ízíkkórók között megfért a keret. Pénzt nem kértek érte, hogy oda tette le, halat meg minek adott volna, az volt a faluban annyi, hogy már-már a csirkének, rucának nagyobb értéke volt, de a tejnek, túrónak mindenképpen. Persze ebből sem csinált ügyet a falu, mert mindenkinek volt valamije és ha abból jutott, akkor adott a komájának, rokonnak, jó emberének. Már pedig jutott. Jó! Jó! Voltak hetek, amikor nem tojt a tyúk és az első tojásoknak igen örültek az emberek, örültek a borjúnak, mert az után volt bőven tej is. Hiszen volt olyan, hogy egy borjú sem volt, akkor meg se tej, se túró, se tejszín, semmise volt a háznál. Na, akkor értette meg az ember, hogy mit is jelent az, ha van jószága az embereknek, a falunak.

Hubert közben vacillált, hogy melyik oldalon menjen, de úgy volt vele, hogy előbb a Körözs bal partján megy, s majd az Apát-nyaránál átlép a betyár hídon amaz oldalra, mert ott könnyebben lehet járni. A puskáját szinte csak a vállára akasztotta. A nap furcsán sütött. Ereje még nem volt, de magasabban járt és hogy megjöttek a nyugati szelek, kiseperték ezt a füsttel teli, rossz, téli levegőt. Olyan tiszta a levegő, hogy most szinte hunyorogni kell. Szokatlan mindenkinek ez az erős napsütés. Ahogy ballagnak a folyó mellett, az is kerülgeti a mederben a kisebb-nagyobb foltokat, partosabb részeket. Nem lehet tudni, hogy egyes helyeken miért viszi el, máshol meg miért kerül ki egy-egy helyet a víz. Ezt a titkot talán sose árulja el a víz, ez az ő titka marad, mint az is, hogy mit rejt a fekete mélye.

Ahogy az őszi lehalászás után elfogytak a vizek, most lassabban folyik és ahogy apadt, a mederben itt is, ott is,  kisebb-nagyobb halmok emelkedtek ki. Egyiken-másikon gyékény nő, vagy valami nehézséget kell megkerülni a víznek és csendesen kanyarog. A partoldalban cserje. Más nem marad meg, mert gyakran olyan nagy víz van benne, hogy ahogy kiönt, alatta kipusztul minden és csak a füvek, lejjebb a gyékény marad meg. Erre itt nád nincs. Nem igen marad meg, helyette a gyékény vastag, sűrű tömege annál inkább. A Sárrét növénye volt és mennyi mindent lehetett belőle fonni. Voltak igen jó helyek, ahol jobbféle gyékényt lehetett vágni, mert az sem jó mindenütt, mert nem egyforma. Olyan, mint a nád, aközött is sokféle van. Erre a vékony, hosszúszálú nádat szerették. Az a valódi!

Így a kutyával, helyesebben Ottokárral, feltehetően nem fognak lőni egy rucát sem, mert a kutya fitet és ahogy egyik kanyar után a másikra ráfordulnak, ahogy meglátja őket a ruca, már röppen is fel! Nem baj, nem sajnálja Hubert, mert a tőkés récék már párban vannak. A gácsérok a nászruhájukban pompáznak és a tojókkal együtt röppenek fel. Amire éppen lehetett volna lőni, azok meg a vagy-vagy kategória, ami Hubert olvasatában „a vagy leesik vagy nem” és ezt nem igen szerette a vadászmanó. Az ilyen lövésekkel általában csak sebezzük a vadat…

Ahogy így bogarásznak a délutáni napsütésben, mert hogy Hubert csak arra figyel, hogy Ottokár ne menjen messzire. Ám eddig nem kellett rászólni, hogy messze menne, egyszer csak egy buggyanásra lesznek figyelmesek. Egy tőkés réce próbált elmenekülni, de nem tudott szárnyra kapni. Egy gácsér volt! Lőni nem lehetett, de Ottokár már ment is érte. Valahogy Huberttel másképpen vadászik, mint a gazdájával. Kicsit önállósodik, nevette Hubert, aki el is határozta, hogy a fiatal Ottokárral nem fogja elrontani a kapcsolatát, majd a gazdája féken tartja! De azért nagyon tetszett neki, hogy a kutyának, ennek a kölyökkutyának ilyen jó orra van, hiszen e nélkül nem menne!

A parton állt Hubert. A távolban egy dió kapaszkodott meg a parton, amit a vízügy nem is bántott, nem vágott ki, mert érték az ilyen fa. Különösen úgy, hogy még a diója is jó. Nem lehet az máshonnan, csak arról a fáról…tűnődött el Hubert, amikor a jobb szeme sarkában valami mozgásra lett figyelmes.

Ottokár lent fröcskölte a vizet, igyekezett megfogni a sebzett récét, amikor a napsütötte oldalból, amely szélárnyékos most, a sásban megmozdult valami. De nehezen vette észre, hogy mi lehet az, hiszen pontosan olyan színű volt az a valami, mint a körülötte lévő növényzet. Csak a mozgást látta meg, arra lett figyelmes.

Ottokár most a diófa felé hajtotta a rucát, ahol valami oknál fogva kisebb volt a víz és a kutya fogni is tudott a mederben. Rendesen utána tudott rugaszkodni a rucának, amit természetesen beért. Pihent, egészséges fiatal kutya volt, az a szegény réce, meg pár szem söréttel lelassulhatott. Miközben Hubert már csakis a sást figyelte. A sás egy idő után nem terjedt tovább és a tavalyi régi fű, már összeesett, semmi takarás nem volt ott. Fel a partnak pedig lassan teljesen elfogyott, hiszen arra egyre szárazabb volt a part, a növény meg a vizes részeket szereti.

A kutya a partra, szájában a rucával kiért, de nem ezen az oldalon, hanem a túloldalon igyekezett vissza Huberthez, amikor nem volt mit tennie a sakálnak, minthogy kiugrik.

Csak a kutyát figyelte és nem vette észre, hogy Hubert a partoldalon már mozdulatlanul figyeli. Először hasmánt ment fel a part tetejére és onnan, a szántás szélében, a barázda fenéken próbált elslisszanni. Mint a legóvatosabb macska, úgy kúszott fel s mikor Hubert kétséget kizáróan meggyőződött róla, hogy sakál, csak akkor mozdult meg! Abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze és a teljes testével ráfordult a sakálra az már rögtön ugrott. Így Hubertnek rendesen elé kellett fogni, mert félő volt, hogy mögé lő. Olyan sebességre váltott a sakál, hogy ahogy meglőtte, a lendülettől, az ugrás erejétől még beesett a barázdafenékre. A szántás, becsületes őszi mélyszántás volt és erről az oldalról nem is lehetett látni, hogy a sakál elfeküdt vagy egyáltalán mi történt vele?

Ottokár a lövésre megállt, felnézett, de nem törődött vele, mert a szájában ott volt a kacsa és egy pillanatra nem akarta letenni. Olyan eleven volt a madár, meg olyan nehezen tudta megfogni, hogy esze ágába sem volt, hogy míg odaért Huberthez, előtte bárhol is letegye.

Átúszta a vizet s mikor Huberthez ért, a vadászmanóra nemcsak a kutya pislogott, hanem a halálra rémült tőkés réce is! Még ez kellett! Sóhajtozott Hubert és elvette a kacsát Ottokártól!

Helyesebben megkérte, hogy tegye le, mert a manóhoz képest a kacsa igen nagy volt. Egyáltalán nem akarta már Hubert bántani a rucát, ami ilyen közelről rendkívül szép madár volt. Sárga a csőre, zöld a nyaka, a szárnyában kékes, lilás folttal. A szürkés-barnás pehelytolla ugyan csapzott volt most, de a fekete farktollai, a gácsértollai, most is pörgén álltak! A vadászmanó aztán ráparancsolt, hogy maradjon most már nyugodtan, mert ha elugrik, akkor Ottokár nem biztos, hogy élve hozza oda még egyszer. A kutya persze jó vérvonalú vizsla volt, ahogy a régiek is azok voltak, ahonnan ez a kölyök is származott. Ezekből az almokból kikerült kölykök nem ölhették meg az apróvadat. Ez főszabály ma is.

Ottokár, a kölyök, alig akart leülni. Végül csak nehezen megértette, hogy nincs tovább, jó lesz, ha most már lefekszik és figyel! A gácsér nem idei madár volt, hétpróbás, vén, öreg ruca, amit kuktában is egy napig főztek volna. Ebből most nem eszünk, helyesebben belőled és Hubert meg akarta vizsgálni a madár szárnyát, amire az megharapta. Helyesebben megcsípte, amit nem vett jó néven Hubert, ráadásul Ottokár is ugrott.

Hubert lassan kezdett kijönni a béketűrésből. Először Ottokárt parancsolta a helyére, aztán meg újra a gácsérhoz fordult, aki nagy nehezen, de megértette, hogy segíteni fognak rajta. Csak hát a rémülete is olyan nagy volt, hogy nehezen tudott uralkodni magán. Hamar kiderült, hogy a gácsér bal szárnyában egy sörétszem nyomja az ízületet, de nem lesz könnyű kipattintani.

Egyetlen egy szem sörét, de az sem a kicsi fajtából, hanem egy 4,5 mm-es golyó volt! Még ez a szerencséd – mondta Hubert, meg az, hogy magasan lehettél, mert ha ebből több is eltalál, nem éled túl. A kacsa csak pislogott s mikor Hubert elővette a vadászbicskáját. Ekkor már megint harapni akart, de Hubertnek elég volt ránézni, miközben Ottokárnak már parancsolni kellett. El se tudta képzelni, hogy mit csináljon, de úgy volt vele, hogy mivel látja a golyót, megpróbálja kifordítani. A kacsa elég nagy volt, így nem tudta azt megtenni, mint a szarkával, kint a Teleki Szőlőskertben, hogy rálép. A ruca szárnya majd a homlokáig ért és széthúzta, annyira, hogy a karevező tollai is kiterültek. Az egyik kezében levő bicska hegyével aztán alászúrt a golyónak!

Na, erre a kacsa hátulról megharapta Hubertet, lekapta róla a kalapot, amit Ottokár sem hagyott annyiban. A vizsla fölémagasodott a gácsérnak, ami ettől most igen megszeppent s különösen úgy, hogy a nagy fájdalom egy pillanatra meg is szűnt…

Elhatározta, hogy felreppen, de csak bukdácsolás lett belőle és pár méter után, Hubert parancsa ellenére, Ottokár újra megfogta, de csak rálépett a kutya, így egyáltalán nem sérült a madár. A fájdalom persze rögtön visszatért a madár szárnyába, ami kínjában egyet-kettőt hápogott, de már látszott a szemén is, hogy nagyon lázas, beteg…

Hubert felvette a kalapját és addig hagyta, hogy Ottokár a kacsán álljon, de azt már nem engedte neki, hogy fel is vegye. Megállt előtte és azt mondta, hogy most bejössz velünk a házhoz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Azt nem lehet tudni pontosan mit gondolt a kacsa, de Ottokár egyáltalán nem tudta, hogy most előre menjen és keressen vagy kísérje az orrával a madarat, mert ha közelébe ment, akkor Hubert rettentő mérgesen, a korábban: „megmondtam, elmondtam százszor” szavakkal adta tudatára, hogy fejezze be. A munkának és a vadászatnak ezennel vége. Tartogassa az energiáit későbbre, mert a sakálért még vissza kell jönni!

A vadászmanó, a mellette totyogó tőkés réce és a kajla német vizsla különös látványt nyújtott. Jolanda, a fekete-fehér macska a szomszédból, csak a száját nyalta és már a vadkacsa pecsenyére gondolt, meg arra, ha Ottokár nem lesz résen, akkor, ha nagy is a madár, úgy is el fogja vinni. De úgy elviszi!! De látta még őket valaki! A Bocskai utca végén, szokásától eltérően Socó állt. Valamikor az első volt az elsők között, egy istenadta tehetség volt, úgy tudott hegedülni. Egy utcával feljebb született, idejárt iskolába s olyan híres művész volt, hogy még Párizsban is játszott. A csodálatos sárréti nép, amely az igazi kincse ennek a vidéknek ma is itt él. Ha elmenne is, azt kellene kijárni, hogy hazajöjjön s ha marad, segíteni, hogy itt boldoguljon, ne menjen más vidékekre…. Sajnos szegény párának másképpen fordult az élete s egyszer nem ment többet el a faluból. Örökre itt maradt.

Jó másfélóra is eltelt, mikor Hubert és Ottokár újra feltűnt. Már nem sétálgattak. Most Hubert úgy szedte a lábait, ha Ottokár meg-megállt szimatolni, loholnia kellett, hogy beérje. Nagy baj lebegett Hubert feje felett, mert ugyan megjegyezte, hogy hol feküdt el a sakál, de a kanyar miatt erről nem lehetett rálátni, ha pedig a szántás felől mennek, a barázda olyan mély, hogy nem fogja időben meglátni.

  • Mitévő is legyek? – vakarta meg a fejét és közben nézte az egyébként okos, de még szertelen, lakli német vizslakölyköt, Ottokárt.

Mindegy.

  • Itt jössz a lábam mellett – mondta, amire a kutya csak a képébe nevetett, mert Hubert, ha egy ujjnyival lehetett nála magasabb. – Úgy értettem akkor, hogy itt a bal oldalamon!

A kis folyó egyik kanyarja után már a következőt mutatta és Hubert számolta, leste a fákat, mikor feltűnt a dió, amelytől feléjük lehetett a sakál, de már ezen az oldalon.

A kutyát először maga mellé parancsolta, de akkor az a partoldalban ment és lejjebb került a partéltől! Ha sebzett a sakál és ugrik, akkor megöli ezt a kölyköt – gondolta Hubert és inkább úgy döntött, hogy leugrik és ő a barázdafenékben megy, míg a kutya a partélen biztonságosabb helyen jön. Nem volt szerencsés így se, mert innen nem látott úgy ki Hubert, de abban bízott, hogy Ottokár rögtön jelez, ha meglátja vagy éppen megérzi a sakált. Elértek a kanyarig, amelytől úgy számolta, hogy tíz méterre lehet a sakál!

Ottokár felette magasodott és a széles barázdafenékben a fegyvercsövével előrenézve haladt. Ilyen veszélyben Arthurral voltak Afrikában, amikor is egyik barátjukat látogatták meg és bent a bushban keresték a leopárdot. Még ez a kölyök! Már azon volt Hubert, hogy visszafordulnak, amikor Ottokár szagot fogott és pár lépést előre ugorva, megindult! De megindult ekkor a sakál is.Egyenest neki a kölyöknek! Tudtam – futott át Hubert agyán a rossz érzés és ráparancsolt Ottokárra!

  • Vissza!

A jól dresszírozott kölyök visszaugrott, amitől a sakál elbízta magát és egyenest a kutya felé szökött. Ottokár persze szembefordult vele, csak hát a kezdeti lendületét elvesztve, tudta az is, hogy hátrányba került a támadó sakállal szemben. Hubert ekkor már nem gondolkozott és egyik lövése után, jött a másik! Késlekedés nélkül ráduplázott a sakálra, amelybe a második lövés szinte felesleges is volt, mert a lendület majdcsak Ottokárig vitte. Csaknem karikában ért földet…

Hubert megtörte a fegyverét, két lőszert nyomban megint betöltött és csak annyit mondott Ottokárnak…

  • Fogjad…

Messze voltak a falutól és a szél is fújt. A lövések zaja nem hallatszódott messzire. Ottokár az ősellenségnek nekiugrott, de Hubert hamar megint ráparancsolt és lefektette. A kutya még sose látott sakált, egyszer már érezte, lent a nádban, Kiskundorozsmán, ahol a gazdájával vadásztak. Akkor csak a szagával találkozott. Szép, erős kansakál volt, vizsgálta meg Hubert. Még téli szőrt viselt, de a gereznája teljesen értéktelenné vált, mert a jobb oldala és erről a torka, a szügye felől is tönkrement a bőr, csak a trófea, a koponyája maradt éppen. Azt mentette meg most éppen Hubert. Felpakolva indultak vissza és a kölyökvizsla hol előtte, hol visszaszaladva meg-megszagolta a hátizsákot, hogy mit is visznek éppen. Nagyon tetszett neki a szaga, csak Hubert nem volt boldog, hogy a faluhoz ennyire közel bemerészkedtek már sakálok, mi több, ott napozott a sásban, a meleg, csendes partoldalban. Lesz mit mesélni Arthur bácsinak is, de félt is tőle: attól tartott, hogy nagybátyja megdorgálja. A nap lassan lebukott nyugaton és Hubert ekkor még nem tudta, hogy Lajcsi érte ment a tavakon lőtt sakáljáért és most egy főzéssel két koponyát is rendbe tud tenni. Sok feladat várt rájuk, most a rucát is el kell látni, meggyógyítani. Hamarosan az őzbakokat is figyelni kell. Vajon milyen lesz a felrakás?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fordultak rá a Fehér-híd után a Peszere-pusztán álló ház felé vezető dűlőútra. Néhány vadliba azon az estén már máshol éjszakázott és a gatyásölyvek számra is megfogyatkozott, de ezt még alig lehetett észrevenni. Még tartotta magát a tél, de az éjszakák egyre inkább rövidültek és napról, napra magasabban járt a nap is….megfordult az idő.

Február 8-án folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

 

 

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 15. rész – Réti sasok vertek tanyát az öreg nyárfán

Napokig tartott, mire Arthur és Hubert kipihente a mátrai hajtás fáradalmait. Már önmagában az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán abban a nagy hóviharban feljutottak Rudolf-tanyáig, nemhogy Hubert végigbírta az egész napi hajtást. Sok jó élménnyel, tapasztalattal és rengeteg vadászati meghívással tértek haza. Jó, ha a felére el tudnak menni. Hubert a tanácskozáson új barátokat is szerzett és úgy van az, hogy apja és Arthur bácsikájának a barátait ő is megkapta. Lassan véget ér a január, hamarosan véget ér ez a vadászati év is. Még vannak teendők odakint, még lehet vadászni, de hamarosan a vadászat mellett a megfigyelésé lesz a főszerep. Elhatározta, hogy felkeresi az öreg nyárfát, ahol tavaly is réti sasok költöttek.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A délelőtt csendesen telt. Senki nem akart kimozdulni. Malvinka tett vett a konyhában, mert neki mindig voltak külön feladatai, mindig volt valami gyógyszer, amit el kellett készíteni és amiket rendszeresen visz  a faluba a beteg gyerekeknek. Az egyik fára mászott, a másik kabát nélkül ment ki, a harmadik alatt leszakadt a jég, meg ki tudja még mi minden történt a geszti gyerekekkel és azoknak mindig volt valami különleges teája, krémje, kenőcse. Persze először meg kellett néznie, hogy mi a baja kis betegnek, aztán másodjára már vitte is, amit úgy gondolt, hogy használni fog.

Malvinkának egyes gyógynövényekből temérdek mennyiségű volt. Ilyen kedves növénye a szíkfű, ahogy errefelé mondták az orvosi kamillára. Biharország ezen részén, itt Nagyszalonta alatt, vagy Orosi-pusztának, Macskásban, Fancsika-pusztán termett a legszebb kamilla. Olyan helyt nő, ahol kicsit szikes, ahol forrásos a föld és a mélyből a talajvízzel só is feljön. Meg lehet azt könnyen ismerni, mert, ha ilyen helyt szántanak, a föld fehér, de az okos gazda az ilyen földet nem töri fel, csak legelőnek használja. Előfordul azonban olyan, hogy egy jó szántó közepén van szikfolt. Senki nem tudja, hogy miért? Ha száraz az év, akkor megművelik, de a nedvesebb, kerülni kell, mert abba beleragad minden gép. Na, olyankor aztán úgy marad és nyár elejére ott szokott virítani a kamilla, azaz a szíkfű, ahogy errefelé mondják. A puszta különleges ajándéka ez, a száraz, már-már kopár földön. Pelyhecske, úgy szokta szedni, hogy van neki egy olyan sűrű, ujjas szíkfűszedője, amit, ha néhányszor meglenget, akár jó félzsáknyit is lehet egyszerre szedni vele. Az ujjak között a növényke szára nem akad meg, de a virágzat szép, ki fehérszirmos, ki sárga bibés virágai azonban igen s ahogy jól meglengetik, azoknak sorban az összes virágzata mind ott marad. Ezt aztán csendes, szellős helyen, napfénytől óva, meg kell szárítani. Előfordul, hogy Malvinka desztillál is kamilla olajat, de az nagyon erős és nagyon kevés betegség van, amire olyan töményen szabad használni. Ha létezik a természetben valami gyönyörű kék szín, akkor az a kamilla olajé. Mivel nagyon alacsony hőfokon már elillan, elpárolog, ezért kell árnyékos helyen szárítani, hogy a teában az a különleges olaj mind benne maradjon. Na, emiatt sem mindegy, honnan gyűjtjük a gyógynövényt, meg persze amiatt sem, hogy ott vegyszerezni sem lehet. Malvinka teái között, így igen kedvelt helyen szerepel. A hársteát már nem adja ilyen mennyiségben, mert azt messzebbről kell gyűjteni, de a kamillát sosem sajnálja és ha nem is bőven méri, de minden gyereknek jut.

Arthur és Hubert a könyvtárszobában leveleket ír, miszerint épségben hazaérkeztek, meg válaszolnak a vadászati meghívásokra, címeket cserélnek és persze más fontos dolgokról is egyeztetnek. Szakmai kérdésekben, amiket ugyan meg lehetett volna beszélni a Mátrában is, de arra már nem volt idő, mert vadászni is mentek, másrészt bizonyos dolgoknak alaposabban utána kellett nézni: hogy pontos és hiteles, mindenre kiterjedően, tiszta, világos véleményt tudjanak adni. Arthur nem szeretett a levegőbe beszélni. Igen, amolyan előkészítő, háttérmunka volt ez, amihez a széles ismeretek ahhoz voltak csak elegendőek, hogy tudják mit, hol kell keresni, mert mindent még egy manó se tudhat. Néha vagy Arthur, vagy Hubert állt fel és ballagott a könyvekhez, vett le egy lexikont és pontosított. Így telt a délelőttjük, amit Malvinka se bánt, mert csendben dolgoztak és így ő is tudott haladni a munkájával. Igaz otthon voltak, de mindenki korán kelt és dolgozott…

Hubert nagyon igyekezett, mert elhatározta, hogy ebéd után most már hazamegy. Malvinka összepakolta neki az ajándékait és a hátizsákba került egy tábla füstölt szalonna, sonka, disznósajt és már rakott neki egy szál idei kolbászt is, ami a nagy, száraz hidegben már igen jól kezdett megszikkadni, de még nem volt az igazi! Aztán pár befőtt, egy kis csomag tört dió, ami Malvinka részéről nagy luxusnak számított, mert az ilyen portéka a süteménybe való volt, de mivel Hubert nagyon szerette, ezért csomagolt azt is. Volt elől kamilla és mivel édesköménnyel is dolgozott, ezért a manóteából is kapott egy dobozzal.

Arthur sokáig nézte Hubertet az ajtóból, Malvinka pedig a konyhaablakból figyelte, ahogy eltűnik a kastély sarkán. Várta, hogy bejön Arthur, de egyszer csak füstöt pillantott meg és tudta, hogy egy pipára is rápöffentett – nem is volt kétség számára, mert még a kucsmáját is fejébe húzta és a hegyes fülei csak úgy meredtek az ég felé. Vastag irhakabátját, meg csak a vállára lökte. Úgy támaszkodott a nagy tiszafa törzsének és miután takarosan megtömködte a pipáját, egy hosszú szál gyufával meggyújtotta. Megvárta, hogy leégjen a mérge és utána gyújtotta meg a dohányt. Mikor belepöffentett és felnézett, Hubert akkor ért a kastély sarkára és visszanézett. Két ujját a szájába véve olyan éleset füttyentett, hogy a kastély tetején ücsörgő kis csóka, Csucsi, a levegőbe dobta magát és visszafordult a falu felé. Arthur még intett egyet és azután Hubertet elvesztette a szeme elől. Sajnálta, hogy elmegy, pedig milyen jól elvoltunk. Igaz-e? És felnézett az öreg uhura, ami szokásától eltérően a nagy tiszafa sötét lombjai között töltötte a nappali órákat. Csak hunyorgott Arthurra és egyet markolt az ágon, amin ült. Igen közel a fatörzshöz. A mozgásra cinkék azonnal hangoskodni kezdtek, de Arthur rájuk parancsolt, hogy ugyan, csendesedjenek már el. Na, még az a felháborodás, amit azok műveltek, de egy bögrényi friss napraforgó, ami az etetőbe került, némiképp segített a helyzeten. Az egyik öreg fekete hasú annyira mondta, hogy a napraforgót is kiejtette a csőréből… Arthur épp kivette a pipát a szájából, hogy mondjon valami modortalant, de a kis cinke érte röppent és a kérges hó tetejéről felvette.

  • Hamarosan jön az éjszaka, aztán mindjárt elcsendesedik az udvar is. Aludj nyugodtan, ha valami varnyú észrevesz, itt a kis Franchi az ajtó mögött, majd odapattintunk neki!

Nappal volt még és ilyenkor nem lehet jót beszélgetni az öreg uhuval, a nagy bagollyal, de Arthur tudta, hogy Hubertnek nem lesz egyszerű hazajutnia és lehet, hogy segítségre lesz szüksége. Az állatok mindent tudtak a kastély körül, de azt senki sem tudja, hogy miként keveredett oda a nagy uhu a tiszafára. Malvinka se értette, hogy miért került elő a puska, de tudta, hogy valami oka lehet.

Csak egy valaki tudta még, hogy valami ott ülhet a tiszafa sűrű, fekete lombjai alatt, az pedig Csucsi volt, a kis csóka. Sejtette, mert amikor fent ült az egyik kéményen valami megmozdult a fán. Már találkozott egyszer a bagollyal, akkor is itt. Nagyon félt tőle. Különösen azért, mert a bagoly tudta, hogy ki és még azt is, hogy merre lakik, pedig ő sose látta. El se tudta képzelni a kis csóka, hogy lehet éjjel olyan jól látni, hogy vadászni is tud. Távoli rokonoktól hallotta, hogy kint a Fekete hántásban volt, hogy az éjszaka a varjakat szedte le az ágakról és emiatt a szabad nép rettentően haragszik rá. Támadja is, ha nappal meglelik a búvóhelyét. Ám ő, hogy az emberhez közel él, hogy bizalmas az öreg kocsmárossal, messze elkerülik a dolmányos varjak és más családtagok is, csak a szajkó olyan bátor és sokszor szemtelen, hogy meg-meglátogatja. Emiatt nagyon is szereti Csucsi a Mátyást és neveti, pedig az életével játszik mikor berepül a vadászházakhoz…

Hubert természetesen már sötétben ért haza. Nem volt könnyű átjutnia a geszti kastélyból Peszere-pusztára, de végül sikerült. Rettentő, ordító hideg volt az egész házban. A hátsó ajtó ki sem nyílott, annyi hó volt előtte, így az udvar felől kellett először bemennie. Igen örült, mert úgy indult el, hogy bekészítette a fát. Alá papírt, majd arra vékony gallyacskákat rakott és folyamatosan vastagabb és vastagabb ágak kerültek rá. A nagy kandallónak, mindig van egy kis huzatja és így, ha eddig nem lett volna száraz a fa, akkor is teljesen megszárad. Egyetlen egy gyufaszál és lobogott a tűz. Úgy döntött, hogy a sparheltbe is begyújt és a szépen bekészített fából csak rakta a tüzet, ahogy égett. Míg melegedett a ház, fogta a lapátot, megkerülte az épületet és körbement a hátsó ajtóhoz, ellapátolta a havat. Ahogy az udvarra kilépett a kérges hó recsegett és Tikk, a harkály kidugta a csőrét a diófa nagy odújából. Nagyon álmos volt, de megpillantotta a barátját, Hubertet, akit már hetek óta nem látott. Nem szólt semmit és visszavonult a meleg odúba. Ilyenkor nem illik kiabálni, meg egyébként is. Az egész környéken csak neki van doktorija és mit gondolnának róla az emberek, meg az állatok is. Majd eljön annak az ideje, amikor tudnak rendesen beszélgetni.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A kémény füstölt és a nagy huzat miatt szikrákat is lökött az éjszakába. Lapátolta a havat az ajtó elől, végül körbe a járdán, egészen az udvari ajtóig. Le se tagadhatta volna, hogy ebben a házban nem lakik senki. Mindenki tudta, hogy valami történik Peszere-pusztán és ahogy mi, a hóban olvasni tudunk az állatok mozgásáról, úgy a falu is tudta, hogy egy-egy háznál mi történik. A nyomok, a füst mind-mind azt erősítették meg az ottaniakban, hogy valaki, vagy valami lakik a házban. Néha világ gyúlt. Imbolygó fény járt az egyik szobából a másikba, de nem tört be senki. A kutyák nem ugattak. Különös. A tiszta járdán aztán csakhamar Jolanda is feltűnt, de azt már Hubert nem tudta, mert a nagy kőkerítésen addig meg sem mozdult, míg Hubert végleg be nem tette az ajtót maga mögött. Kicsit várt és utána körbenézte a házat a szomszéd nagy fekete-fehér macskája!

Csak akkor fújt egy nagyot, mikor az uhu szárnyainak a szelét megérezte. Ilyenkor, kint a határban, a macskának már annyi lenne. Tudta ezt ő is és ettől rémült meg igazán. Hamar kereket is oldott és magában azt hitte, hogy szerencséje volt. Persze a nagy baglyot egyáltalán nem érdekelte, hogy a szemtelen macska mit gondol, mert megvetette. Megvetette, mert bekéredzkedik az ember mellé s vadászni nem azért indul, mert éhes, mert fiai vannak, hanem azért, mert hajtja a vére. S foghatna egeret is, de mennyiszer csak a nyúlfit, a fácáncsirkét szedi össze. Mindenki az ellensége és a róka, ha úgy hozza a sor, ráfordul. Nem úgy van, hogy egy-egy birkadögnél mindenki sorba ül és várják, hogy leessen egy-egy konc. Nem, a macskát nem tűri odakint senki és hogy egyre több a sakál, egyre veszélyesebb is kijárnia…

Hubert elrendezte a dolgait, az ajándékokat s amit kivitt a kamrába, azt mind felakasztgatta és annyi fát rakott a tűzre, amennyit csak tudott. Szinte dorombolt a nagy kandalló és a sparhelt is. Igazi téli idő volt. Szél nem fújt, de hideg volt és a csillagok odafent remegtek az éjszakában. A nagy bagoly eközben fent ült a fán, az udvar közepén a vén dión és látta, hogy Hubert épségben megérkezett, elrendezte a dolgait és tüzel odabent. Sokáig nem maradt, nagyon hideg volt és elrúgta magát a fáról. Mint egy darab kő, amit elhajítanak, olyan csöndben repült az éjszakában és az utca lámpafényében, ahogy elsuhant, látszódott, hogy Geszt felé vette az irányt… A kis harkály hangokat nem hallott, de ahogy a nagy madár elrúgta magát, azt megérezte és mikor kidugta a csőrét, megint érezte azt a hideg fuvallatot, amit a bagoly nesztelen röpte keltett. Beleborzongott. Rosszul is látott a sötétben és nem szerette az efféle történéseket. Nehezen tudott elaludni. Hallgatta az éjszakát, de feljebb egy dióval játszott egy pele, valahol az öreg fa odvas törzsében. Az is aludhatna már, de nem tudott mit tenni ezekkel az éjszakai, bojtos farkú egerekkel. Egyszer látta őket, egy holdfényes éjszakán, amikor ugráltak az ágak között. Sose látott még olyan egeret, aminek ilyen hosszú farka van és úgy ugrál, mint egy kenguru. Na hát!! Csodálkozott rájuk – így emlékezett vissza arra az éjszakára. Igazából semmi baj nincs velük – gondolta, jó szomszédok, de ezek az éjszakai motoszkálásaik. Meg még az! Amikor a gyerekeik elkezdenek szerteszéjjel mászni. Na, akkor milyen felfordulás van az öreg fán! Éjszaka a pelék, nappal meg a seregélyék csinálják a fesztivált. Lehet, hogy el kellene költözni, gondolta a kis balkáni fakopáncs, de annyira szerette az öreg diófát, ami vagy 70 éves, hogy nehezen vált volna meg tőle.

Hubert már virradat előtt úton volt. Ki a halastavakhoz igyekezett, mert nagyon kíváncsi volt, hogy a réti sasok visszatérnek-e a szokott fészkükhöz, vagy átköltöznek az újonnan épített fészekre. Sajnálta volna, mert az ő magasleséhez a legközelebb volt ez a fészek és spektívvel nagyon jól figyelte őket. Távolságtartók voltak. A fészküket minden madár közül a legmagasabb fára építették és ilyenkor már előfordul, hogy tojást is raknak. Őket mostanság a halastó tartja el, de annyit kibír a gazdaság – mondják, csak akkor van baj, amikor halágyon van a piacos hal és megérkeznek a kóborló és vonuló sasok is. Jaj, akkor kezdődik ám a lakmározás. Persze olyankor már van vízi vad is, a határban levágták a kukoricákat és ami beteg állat előkerül, a sasok éles szeme azt meglátja. Mindent megfognak. A rókát, a kutyát, de ha úgy van, a nyájból hátra maradt, gyenge, vagy az elpusztult birkát is pillanatok alatt megkezdik. Különösen ilyen nagy hidegben. Egyáltalán nem válogatósak, szemben a bagollyal és a sólyommal. Most a tavak befagytak. A telelőkön lékeket vágtak a halászok, levegőztetik a vizet, szóval a sasok éles szeme még inkább megakad mindenen, amit el lehet fogyasztani.

A réti sas Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke, avagy ahogy mostanság szokták mondani, természetvédelmi értéke, egy millió forint. Nagyon érdekes, hogy a sasoknál a tojók nagyobbak a hímeknél és súlyuk megközelítheti a hét kilogrammot is, míg a legnagyobb hímek mindössze az öt kilogrammot nyomnak. Szárnyuk, repülés közben, pedig gyakran két méter feletti!

Rendkívül érzékeny madarak, de ennek ellenére a falubelieket, a halászokat és a gazdaság embereit már messziről megismerik, ahogy a juhászokat is kint a legelőn. Ma már nem mérgezik őket és más madarakat sem, mert tilos és ez azt eredményezte, hogy egyre több réti sas fészkel Magyarországon. Sok sas a telelés is idején is szívesen tölti nálunk a téli hónapokat, mert északon, Norvégiában nagyon nagy hideg vannak télen…

Ahogy Hubert felkapaszkodik a lesre, még sötét van és mikor dereng, a spektívjét felállítva a sasok nagy fészkét lesi. A spektív egy nagy nagyítású, egyszemes távcső, de olyan nagy a nagyítása és olyan messzire lehet vele nézni, hogy azt megtartani nehéz! Egy állványon, egy háromlábú alkalmatosságon lehet csak használni.

Virrad..

Az Emlék, a régi tavak egyike, úgy 45 hektár lehet, amely azt jelenti, hogy az egybefüggő vízfelület ekkora, meg körülötte a nád, ami jobban vagy kevésbé terjedt el a tóban. Teljesen természetes tó, vadászni nem lehet rajta és a tó körül sem. Dúvadat csak-csak, de vízi vadat semmiféleképpen nem lehet!  Nagyjából errefelé már libára se lehet vadászni, így igazi mentsvára a vízi vadnak. Etetőoszlopok állnak magányosan a tó közepén, aztán egy oszlopokra épített sziget, amit még akkor építettek, amikor lehetett szabadon rucát, azaz kacsát hízlalni. Azok voltak a szép idők, mind a tó, mind a vízivad életében, mert etetni kellett, de a tóban a ruca megtalálta a számítását és a tóra is igen jó hatással volt. Ma megfordult a világ. A kacsát, libát zárva kell tartani, nem mehet a vízre, mert terjed a betegség. Mióta világ a világ, szabadon éltek, ma be kell zárni. Senki sem érti. Elfogyott a faluból is a ruca és míg a Holt-Körösön megannyi jószágot neveltek, mára mind eltűnt. Hírmondója nincs a falu gazdagságának. Jószág nincs, sokan elköltöztek, a csarnok bezárt. Megint szegényebbek lettünk.

A természet pedig lassan visszavesz mindent, ami az övé. Már nem árkolják meg a földeket, nem vezetgetik a vizeket és nincs egy nyom, egy csizmanyom, ami a sáros dűlőn a határba vezetne, mert, hogy biciklivel se lehet ilyenkor kimenni, akinek meg lova van, nem engedi bele a habarékba, ámbátor szépen rendbe lehet tenni utána a lovat is.

A nyomok mindig beszélnek annak, aki észreveszi. Még azt is elárulják, hogy sietett-e, vagy éppen mennyi idős? Kiféle? Kopott a csizmája? Félrejár? Lúdtalpas? Sztatisz lábú? Ebből aztán elárulják a gazdáját, annak persze, aki meglátja – akarva akaratlan. Ahogy a távolban Lajcsi is szépen jön felfelé Hubert nyomán. Igaz, a dolga is errefelé esik és ott meg-megáll, ahol Hubert kilépett a nyomból. Ebből tudja Lajcsi, hogy nem fordult vissza és még mindig jó irányban halad. A nyúl képes arra, amikor a róka a nyomában van, tesz egy nagy kört és mikor körbeér, újra a saját nyomán jár. Kiugrik belőle! A róka csak akkor veszi észre, ha a saját nyomán jár, de ennyi előny elég a nyúlnak.

A les az út mellett van s bár messziről nézte Lajcsi, van-e rajta valaki, csak akkor látja meg, hogy Hubert ott lehet fent, amikor a nyomból, a keréknyomból a kis csizmácskák el nem váltak és a létra előtt meg nem szakadtak. Érthető, hiszen Hubert felmászott rá!

  • Jó reggelt! Korán keltél!
  • Jó reggelt! – köszön vissza Hubert, aki tudta, hogy Lajcsinak minden reggel körbe vezet az útja és megnézi, mi történt az éjjel a tavakon. Hátha nem vettek észre valamit. Sose lehet tudni, körbemegyek én mindig, amikor unatkozok akkor is! – szokta mondani.
  • A sasokat lesed, mi?
  • Azokat!
  • Hordják már a gallyat, úgy lehet tojás is van már, de a holló biztos lerakta, mert a tojó fel sem kell a fészekről!
  • Na, azt is tudod merre költ?
  • Tudok én mindent, csak kérdezzed Hubert! De tudod mit?
  • Mit Lajcsi koma?
  • Gyere onnan le, mert beviszlek a nádba.
  • Miért?
  • Tudom, hova járnak most a sasok!

Sok nem kellett Hubertnek, mert igazán meg akarta lesni a madarakat és már szedte is össze a cókmókját! Mikor elindult lefelé, akkor a vállára akasztva meglátta a Lajcsi a kis .22-es magnumot, a 20-as sörétessel szerelt kis vegyescsövűt!

  • Na, látom, anélkül nem mész sehova!

Meg is csodálták közösen a kis spanyol Carrarat. Kétkezes, fa agyazású. Felül a golyós, alul a sörétes és mivel kétkezes kis fegyver, a scottkulcsot, amit elfordítva megtörhetjük a csövet, mind a két irányban el lehet fordítani. Külső kakasos, amelyen az ütőszeget átváltva eldönthetjük, hogy melyik csövet süssük el!

  • Nem egy ideges embernek való ez Hubert – mondja Lajcsi.
  • De nem ám, egyet lehet vele lőni, de az megfontolt lövés lesz. Igazi vadőr puska!

Még forgatták egy kicsit, de Lajcsi komolyan gondolta a megfigyelést és amennyire csak lehetett, csendben mentek tovább, mindig a nyomra lépve, a keréknyomokban maradva. Mint kiderült, Lajcsi észrevette, mert, hogy egy vaddisznó pusztult el s olyan helyt, hogy a madár is be tud szállni.

  • Én nem tudom mit akart az a tó közepén? Biztos ment volna a vízhez, mert esetleg az árokban még lehet.
  • Hogy került oda?
  • Én úgy láttam a nyomokból, hogy megsebezték, azért ment az árkon-bokron túl.
  • Aztán nem mentek érte?
  • Mentek azok, míg tudtak, de a tó még nem fagyott fel és a mederben olyan iszap van, hogy oda nem lehet bemenni, most meg sehogy se.

Nem sokat mentek, vagy jó 500 métert, amikor Lajcsi azt mondta, Hubertnek, hogy kövesse, de nem lépjen egy centit se arrébb, mert ott nincs befagyva a nád miatt a víz és ha a pallóról lelép, akkor nyakig besüllyed. Hubert meg biztosan.

Mire észbe kapott, Lajcsi eltűnt előtte és összezáródott a nád. Kész. Na mindegy, ahol sejtette, utána lépett s mikor bent volt a nádban, akkor kerekedett ki a szeme, hogy itt tényleg csillog a víz és meglehetősen keskeny a palló is. Hubert követte Lajcsit a nádba. Azért jó 30-40 métert biztosan mehettek, mikor bevárta Lajcsi.

  • Na, most innen már lassan menjünk, itt van egy megfigyelő helyem, nem tudja senki. Innen szoktam nézni a vizet. Belátom az egészet, rögtön meglátom, ki jár éjjel halért.

Hubert nem szól semmit.

  • Na, de azért mondom, hogy csak lassan bújjál ki, mert szerintem lesz már rajta madár s ne verjük fel, hogy mielőbb idejöjjenek a sasok is.

Több szó nem esett és lassan, mint a párduc, bújtak tovább. Ahogy közelgett a nádas széle, úgy tárult ki eléjük a leengedett tómeder.

Amott fent gémek ácsorogtak, mozdulatlanul. Ha van madár, ami észreveszi a mozgást, akkor azok a madarak. Vegyesen van szürke gém és nagykócsag is, azoknak pedig már el kellett volna menni, de úgy látszik, megtalálják a számításukat. Béka ugyan nincs, de a kis hal a csatornákon mozog, aztán pockoznak is a réteken, szóval, amelyik ügyes, marad. Amott már zajongnak a vadlibák. Valami víz lehet alattuk, de majdcsak sárban ülnek. Hogy miért ezen a vízen vannak, azt csak ők tudják. Itt, a nyárfán, egy sólyom ül, amott meg feketéllik a vaddisznó teteme. Ott már a szarkák, dolmányos varjak tornáznak, de a fagyott döggel nehezen boldogulnak. Kövérek. Ha nincs dög, akkor felkeresik a szórókat, felszedik a tengerit, miegymást. Szemtelenebb szarkák a faluszéli házakhoz is benéznek, a szajkók meg állandó látogatói a halásztanyának, ahol, ha ilyenkor nincs is olyan élet, mint nyáron, de valamit csak össze lehet szedni. Aztán ott vannak a zsigerek, a vadászatok után hátrahagyott belsőségek. Aztán pusztul a vadliba is, a ruca is. A víz is csak-csak kivet egy halat, vagy a halászok löknek ki valamit a vízből, szóval, ha más madár nem is, de a varjak, meg a szarkák azért csak megtalálják a számításukat.

  • Na, ez az én helyem – mondja Lajcsi – telepedj csak le! Aztán addig maradj, ameddig csak akarsz, nekem el kell menni!

Hubert szeretett volna még Lajcsinak mondani egy-két dolgot, de tényleg sietős volt neki és ott hagyta a vadászmanót. Régi idők embere köszön vissza Lajcsiban, aki ismerte a nádat, a vadat, a halat. Tudja a csapásokat, tudja, mikor, ki merre jár és nem lehet neki újat mondani, mert mindent látott már fiatal korára, amit látni kell. Egy élő legenda…

Aztán csend. Amilyen gyorsan bejöttek olyan gyorsan eltűnt a nádban, visszafelé és úgy lépkedett, mint a macska. Meg sem lehetett hallani, mikor eltűnt a nádfal közt. Hubert egyedül maradt. Elhelyezkedett, felállította a távcsöveket, a spektívet és azért a fegyverét is szépen lefektette! Sose lehet tudni – gondolta!

Ahogy egyre jobban kelt fel a nap, a vadlibák szárnya keltek, helyükbe rucák jöttek. Sokféle volt azok között, voltak tőkés récék, amelyeket lehetett lőni és voltak cifra, színes récék. Díszes tollú igazi ritkaságok. Egy jópofa kerceréce, amelynek a fekete fején egy fehér foltot viselt, nagyon megtetszett Hubertnak. Azt figyelte, mert a dögön, emide, semmi nem történt.

Egyszer csak nagy ribillió vette kezdetét, amikor is az egyik réti sas érkezett meg. A nagy madár nem kerülgetett senkit. Hozzászokott, hogy amikor megérkezik, mindenki eltakarodik az útjából és a dög mellett leszállt. Ugrásra készen álltak a dolmányos varjak, a szarkák is. Mindenki ismerte az öreg sast. Tolla fakóbb, farka tollai fehérek és sárga, nagy csőre akkora, hogy egy dolmányos varjú belepislogott. Mikor mindenki elcsendesedett, akkor esetlenül odatotyogott a döghöz, felugrott rá és égtelen nagy csőrével bontani kezdte: a horpaszánál. Hamar kikezdte. Ahogy hajigálta a cafatokat, egy-egy hétpróbás dolmányos már gyűjtögette is a morzsákat, de azért fél szemmel a sast figyelte. Falt. Mikor eleget evett, otthagyta a varjakat.

Na, azok meg nekiestek a dögnek és egymásnak. Micsoda neveletlen, egymást szidó, gyalázó társaság volt! Mindenki a koncon marakodott és sajnálta a másiktól annak minden egyes falatját!

Egyszer aztán arra lesz figyelmes Hubert, hogy szétugrálnak megint. A mocsaras, iszapos tómederben, egy aranysakált már megbírt a fagy, az követelte most a jussát! Acsarkodott. Meglehetősen szép, kövér sakál volt, de pocsék módon vicsorgott és támadta a szarkákat és a dolmányos varjakat is. Mindent magának akart, de ha jobban nekirugaszkodott, lába alatt az iszapos rész beszakadt, lassan csupa sár lett.

Hubert gondolkozott. 170-180 méterre lehetett tőle, ami, a .222-es, a .223-as vagy a .243-as őzes fegyverével igazán nem lenne távolság, de nem azt hozta, hanem a kis .22-es magnumot! Valamit tenni kéne! Ha előjött így reggel, nem igen talált magának semmit. Tegyünk egy próbát – gondolta.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Septében elővette a nyúlsíró sípját és miután lefeküdt a pokrócára és a puskát maga elé vette, megfújta! A sakál nyomban felkapta a fejét és a pontosan odanézett, ahol Hubert hasalt. Egy rossz mozdulat, egy rossz hang és elugrik!

A sakál azonban újra a dögöt maradt. Hubert tett újra egy próbát! A sakál újra felkapta a fejét és elindult. A varjak rávetették magukat a dögre. Volt egy-két szarka, ami a nádat figyelte, de mivel több hang nem volt, a véres dög, meg ott piroslott előttük, nem törődtek a sakállal, amelyet mintha zsinóron húzták volna Hubert felé! Lajcsi a túloldalról is meghallotta a sípot és nagyon óvatosan kibújt. Akkor látta meg, hogy a sakál pontosan oda tart, ahol Hubert lehet.

Pontosan jól tudta, hogy Hubert csalhatta be, de azt is tudta, hogy nagy veszélyben lehet a kis barátja, aki jó, ha a térdéig ér! Leste! Körbemenni már nem volt idő, meg akkor a sakál is elugorhat. Nem volt mit tenni, ki kellett neki bírni, hogy a barátja ilyen nagy veszélybe kerül. Olyan volt ez, mikor bejött a török, a tatár a nádba. Amikor kereste, hogy merre lehetnek a sárrétiek. Amikor elhajtotta volna a marhát. Amikor mindent akart a rabló. Ez volt a szerencse, mert ez megzavarta a józan eszét. S aki idebent volt, csak leste, mi történik. A nádi ember meg csalogatta be az ellenséget. Ritkán voltak olyan nagy fagyok, hogy megbírta volna a lovast s ha csak a szemének hitt és nem voltak elegen, innen bizony nem ment ki többet. Senki sem. Ez volt a vesztük, meg az, amikor lebecsülték az egyszerűnek hitt embert, aki, ha úgy vesszük, csendességében néha olyan, mintha kettőig nem tudna számolni…Régi hiba.

Hubert hasalt. A sakál le sem vette a szemét arról a pontról, ahol Hubert feküdt és ment és ment, csak hát hol beszakadt alatta az iszap, hol meg megbírta. A hasa már sáros is, vizes is volt. Ám annyira nem volt lesoványkodva, nem viselte meg még a tél, de láthatóan éhes volt. Maradtál volna a dögnél, – gondolta Hubert, de mikor már jó 100 méterre lehetett, az éles kis távcsövében már tökéletesen látta a sakált. A fegyvere olyan pontos volt, hogy akár egy 10 forintos érmét is el tudott lőni ilyen távolságból és nem várt tovább. Félt, hogy valami szelet fog a sakál orra és futtában nem biztos, hogy golyóval meg tudná lőni, a söréttel meg messze lenne! Mikor egy pillanatra megállt és kiegyenesedett, hogy megpillanthasson valami mozgást, Hubert elsütötte a fegyverét. A sakál tűzben maradt. Látta ezt Lajcsi is, de olyan messze volt, hogy Hubertet nem tudta kivenni, aki ekkor már újra töltött és próbált bemenni a sakálhoz. Persze térdig süllyedt és a nádszálakba kapaszkodva nehezen, de visszakecmergett….

Semmi értelme nem volt tovább maradni. A sakálért képtelenség bemenni és az összes madár elrepült. Élükön a szarkákkal és a dolmányos varjakkal! Jaj, de tudták azok a csíziót és hanyatthomlok menekültek a hanggal ellentétes irányba! Lajcsi a túloldalt jól tudta, hogy merre jön ki Hubert, hiszen másfelé nem jöhetett, ezért elébe ment a Zöldhalmi tónál, ahol már a kályha melegen dorombolt és olyan fákat nyelt el, hogy becsületére vált annak is aki felhasgatta!

Ilyen halásztanyában, ha más nem, de tea mindig van. Embernek kell kint lennie, mert az egynyaras, meg a kétnyaras pontyra, ami most a jég alatt telel, vigyázni kell. Nemcsak amiatt, hogy betörhet a vidra, hanem mert szellőztetni, figyelni kell ilyenkor is a vizet. Megvágni a jeget s ha ezek mind megvannak, akkor ezek a legjobb idők, hogy a hálókat, szákokat megkössék. Értik az ilyet.  Ólmot öntenek a dobóhálóhoz, mert itt azt is lehet, meg, kell is használni. Máshol tilos, de boltba nem mennek, csak zsinórért. Mikor Lajcsi úgy gondolta, hogy Hubert a közelben lehet, kiállt a házsarkához, de csak úgy, hogy őt ne, csak ő láthasson mindent.

Hubert a nagy málhájával, távcsövével, annak az állványával, vállán a kis vegyescsövű fegyverével, térdig sárosan, takarosan, de jött. Meglehetősen kicsi volt, de nagyon nem tűnt fel, csak, ha egy zsiliphez ért. Ahhoz mérten látszott, hogy milyen kicsi és igen kíváncsi is volt, mindig megnézte, hogy fut benne a víz, forog-e benne a hal. Aztán jött tovább. Megint megállt – na ott jár át a vidra – gondolta Lajcsi, aztán mikor azt is megnézte, megint jött. Hogy a halásztanyához mind közelebb és közelebb ért, egyszer csak megállt, belépett a nádfal szélébe és a nyakában lógó keresőtávcsövével végig pásztázta a terepet. A kisház, az úttól beljebb állt. Alacsony volt. Nyomok jobban odáig jöttek be, látszik, ahol megfordult az autó. Odáig be lehet jönni, onnan már bajosan. A ház előtt nagy vastag rönkökből asztal, pad, amiről a havat leseperték, mert annak tisztának kell lenni. A tűzrakóhely körül már nincs hó, biztos szalonnát sütöttek s nem téved sokat, mert a fán minden halásznak ott van a saját nyársa! A ház falán hálók lógnak, hogy ne rágja meg az egér és szépen száraz maradjon. A kémény pedig füstöl. Vannak bent – ennek nem örült, mert nem igen akart beszélgetni, mikor a ház sarkánál egy ismerős arcot pillant meg, aki felé int! – Lajcsi az! Neki viszont igen megörült és bátran kilépett megint az útra.

Ma már nem kell sietnie sehova, mert úgy se ereszti, de nem is utasítaná vissza a meghívást! Odabent régi bútorok, székek, de tisztaság fogadja. Fehérre meszelt falak s bár a kályha már nagyon régi, de nem füstöl és szépen is ég. Ajtaja jól zár és nincs azon semmi kivetnivaló. A bögre tiszta, a tea forró és Hubert hátizsákjából is előkerül egy kis ennivaló, meg Lajcsiéból is. Mindent látott Lajcsi és tán jobban izgult, mint Hubert. Ilyen ember ő: jólelkű, becsületes. Amije van megfelezi azzal, akit szeret, aki nem akarja becsapni. Máskülönben az errefelé való ember ilyen: jó szándékú, de nincs bocsánat..

Lajcsi és Hubert sokáig kint voltak. Persze Lajcsi koma marasztalta is, ne menjen, húzta az időt, mert ebédre be kell mennie úgy is a faluba, Hubert meg ne gyalogoljon, hát beviszi. Szerette a vadászmanót, mert valahogy hasonlított rá: ha beletörik a nyelve akkor se kért. Az itteni ember ugyanis sose kér, az errefelé szégyen. Na, ők ketten aztán mindent megbeszéltek, de Hubert legjobban a sakált sajnálta. Különösen a koponyát, mert az lenne a trófeája!

  • Jaj Hubertkám, majd lőssz másikat, a fene ott eszi meg! – persze ugratta a kis barátját, tudta, ő, hogy nagyon fontos, de kíváncsi volt, hogy mi lesz a vége?
  • Valahogy be kéne érte menni, csak lesz valami fagy… – szomorkodott Hubert.

De Lajcsi már tudta, hogy ha Hubert nem is, de ő bizonyosan bemegy érte, de semmiképpen nem akarta elárulni, mert ha valamit még utáltak ezen a vidéken, az ígérgetést. A terv, a megbeszélnivaló az más, de ami csak rajtam múlik és a másik várhatja, azt nem igen bírta kiállni senki. Mert az ember a lelkében, ha nem is hiszi el magának, de készül….

Odakint megfordult az idő. A füstöt az udvarra nyomta le a szél és a déli szél kezdett fújni. Esés lesz és úgy forgott körülöttük a vadliba, mintha egy nagy tenyér odafentről kavargatta volna a milliónyi madarat, már-már a kis halásztanya kéményét is majdnem ledöntötték. Odabent jó dolguk volt, élvezték a tél minden pillanatát, nem szólt hozzájuk senki és még azzal sem törődtek, hogy a déli szél, már a tavasz első hírnökeit hozta a hátán…

 

Február 1-én folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

 

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 14. rész – Vaddisznóhajtás és farkas a Mátrában

Hubert és Arthur nehezen koptatta a januári napokat és szinte napjában többször is meg-megnézték a falinaptárat: nagyon lassan közelgett a január 18-i dátum, amikor is az Országos Erdészeti Manótanács kihelyezett ülésén, Rudolf-tanyára igyekszik majd mindenki, hogy megbeszéljék az idei feladatokat, tanácskozzanak és persze részt vegyenek az év legnagyobb hajtásán! Mindenki készült és az ország több pontjáról, a határokon túlról is mindenki odaigyekszik. A Mátra, az Északi-középhegység vulkanikus tagja és páratlan vadászterület.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Délről, az Alföldről felől érkezett Arthur és Hubert. Már maguk mögött hagyták Gyöngyös forgalmas buszállomását is. Gyalog kellett elindulniuk a Rudolf-tanyára, amely a Galyatető és a Kékestető között, de a Galya oldalában keletről, egy kis völgyben húzódik meg. Napok óta nemhogy esik, hanem szakad a hó és lezárták a hegyi utat. Nem mehet fel senki, így gyalog vágnak neki az útnak. Mikor az egyetem előtti útzárhoz érnek, Arthur egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy egy speciálisan felépített, régi típusú, egy orosz raj-GAZ érkezik, amelynek minden kerekére egy-egy hóláncot szereltek. Az oldalán hatalmas betűkkel, öt tölgyfalevél körül, ez a felirat volt látható:

„Parádfürdői Erdészet” 

Késlekedésre nem volt idő és azonnal Hubertre parancsolt Arthur, hogy ugorjon fel a vadrácsra, amely érdekes módon le volt nyitva – talán úgy maradt, de most kit érdekel, hogy miért maradt úgy? Páratlan lehetőség! Amint megállt a terepjáró és a vezető lehúzta az ablakot, a rendőr az erdész engedélyét megvizsgálva, már engedte is tovább a kocsit. Arthur eközben feladta a puskáját és a táskáját, de szerencse, hogy fogta a rácsot, mert már az autó az erőteljes gázadásra máris megiramodott. Bizony, Hubertnek segíteni kellett, hogy bácsikája felkapaszkodjon – ez már nem volt gyerekjáték! Megijedt Hubert, de Arthur kalapja alól, ami félrebiccent, kacagott: De jó, hogy eljöttünk Hubert, micsoda kaland lesz ez! Kétségtelen tény, hogy ennek a szenvedélynek élt Arthur és megragadott mindent annak érdekében, hogy izgalmasak is legyenek ezek a kirándulásai. Néha azért Hubert, ezektől a jelenetektől szerette volna megkímélni magát!

Menetközben persze kavargott hátul a hó, de cseppet sem érdekelte a két edzett manót, hiszen gyakran járnak ők szeles, havas helyeken elég csak a gyantéi vaddisznóvadászatra, no meg a múlt heti kormoránvadászatra gondolni.

A Mátra valamikor vulkanikus, háborgó hegyünk volt. A hegy azonban régen kihűlt, ma már nincsenek tűzhányói és az erodálodó, pusztuló középhegység déli lankáin a szőlőkultúra teszi híressé ezt a tájat. Ha nem esne ennyire a hó, láthatnák a legmagasabb pontját a Kékest, ami 1014 méter, míg a második legmagasabb csúcsa a Galyatető, amely 965 méter magas. Tőle keletre a Bükk, míg nyugatra a Cserhát húzódik, attól élesen a Zagyva választja el.

  • Remélem Valter is feljut, mert ő arról érkezik – mutat Arthur bácsi Hubertnek a rettentő hóesésben nyugatra. Persze, éppen csak az útszéli szőlőkig lehet ellátni.
  • Hamarosan elhagyjuk a Mátraalját – folytatta Arthur, miközben azt figyelték, hogy bajosan mászták volna meg a hegyet.

Míg délen, széles lefutású, lankás a Mátra, addig északon már egy nehéz, kemény tereppel találkozhatunk. Az úttól jobbra, felfelé a Kékesnek haladva, a Sár-hegy köszön először az utazóra, aztán elhagyva a Mérges-patakot, már a Pipis-hegy látható, míg innen balra Gyöngyössolymos húzódik meg. Mátrafüred előtt érik el Arthurék a 300 méter tengerszintfeletti magasságot, ahol ma is képeznek erdésztechnikusokat. Páratlan helye a középfokú erdészképzésnek, hiszen az iskola és a kollégium is kint áll a kisváros szélén, s ha iskola után vagy hétvégén túrázni támad kedvük, netán ősszel szarvasbőgést hallgatnának a diákok, elég csak a kollégium udvarára kilépdelniük. Persze hajtásokra is lehet menni, mert talán a legjobb helyen vannak azok, akik hegyvidéki erdőgazdálkodást, vadgazdálkodást szeretnének tanulni.

  • Nincs szerencsénk Hubert, mert lefordultunk a főútról. Megyünk az iskolába!

Arthur úgy ismerte a Mátrát, mint a tenyerét. Az iskola tényleg kint állt a város szélén. Hubertnek nagyon tetszett és az is, hogy a nagy havazás miatt egy gyereket sem engedtek haza és egész nagy hóvárakat építettek már az udvaron. Folyt a hóemberépítés és a hógolyózás, miközben folyamatosan lapátolták az iskola körül a járdákat és itt a parkolót is. Mikor megállt az autó, egy zöldruhás ember lépett az autóhoz. Szemmel láthatóan várta a kocsit.

  • Szervusz! Itt vannak a levelek, ezeket tudtam felhozni! Van mindenetek? – kérdezte az autót vezető.
  • Szervusz igazgató úr! – köszöntötte a tanár. Arthurnak kikerekedett hátul a szeme és felállt a vadrácson, hogy a hátsó ablakon benézzen, vajon kivezeti az autót?
  • Persze, akár egy hétig is bírjuk. Étel van, a gyerekek nagyon élvezik, ha meg a fűtéssel lenne baj, fa is van bőven, tehát át tudunk állni.
  • Akkor jó. Fent vagyok Parádfürdőn, ha kell valami csak szóljatok! Elővettem az öreg raj-GAZ-t, ezzel bárhova le tudok menni. A többi csodajármű már feladta!

Azzal el is köszöntek egymástól, de ahogy Arthur felállt, egy szemfüles erdésztanuló észrevette és már kiabált is:

  • Nézzétek! Egy manó ül a vadrácson!
  • Nem is egy, hanem kettő – rikkantott egy másik és akkor hógolyóval találta képen, hogy még a sapkája is leesett!

Mire aztán összeszedte a sapkáját, addigra a raj-GAZ már kifordult az udvarról és tovább folyt a hógolyó csata. Szinte csoda, hogy a tanárt a levelekkel nem találták el! Volt, aki a Palkó oldalára állt és volt, aki nem. Aztán bekapcsolódtak a felsősök is és 50-60 gyerek hógolyója közül egy sem találta el a tanárukat.

  • Na, ezekből lesz a jó erdész – mondta az igazgatói irodában a teáját szürcsölgetve egy idősebb, ősz hajú ember. Az ablak előtt állt, onnan figyelte a csatát,
  • Azért a Palkó gyerek csak jól látta!
  • Jól, de milyen jól célzott a másik!

Az igazgató irodájában is jó volt a hangulat. Végre esett a hó és régi időket hozta vissza ez a nagy hóvihar, amikor minden gyerek bent volt a kollégiumban. Kezdődtek a nagy téli hajtások, a fakitermelések. Ha van szép oldala az erdész szakmának, akkor ezek a téli hónapok is azokhoz tartoznak. A hajtások közötti nagy tábortüzek, a fakitermelésen a szalonnasütések, meg a diszkoszban sült krumpli, kolbász, miegymás. Igen, ezekért érdemes élni, amikor pattog a tűz és körülötte megolvad a hó…

Füreden erdészeket neveltek és nevelnek ma is. Olyan emberek, akik maguk is ebben nőttek fel, ezt tanulták, ehhez értenek. Ezért nem fogad be senkit maga közé a szakma, mert abban a csatában, ami odalent zajlott, minden eldőlt. Ott az elsős harcol a keresztapjáért, aki már harmadikos és az ötödikes pedig úgy védi a keresztfiát, aki valamelyik harmadikos lehet, mint az anyatigris. Nincsenek évfolyamok, nincsenek klikkek, csak a barátság! Soha nem árulják el a másikat. Hagyták a tanárok. Hagyták most is, hagyták régen is. Ez a törvény s aki nincs ott, aki nem állja meg a helyét, az nem is lehet később sem közöttük. Talán erdésznek születni kell, mert már később nem válhat azzá az ember…

Ahogy emelkedett az út, fel a Mátrába, először Mátrafüredre értek be Arthurék és szerencséjükre a különös ember, aki a rég orosz terepjárót vezette, csak megállt a Mátrafüredi Erdésziskolánál és már ment is tovább északra. Az iskolától, ami most is ott áll, a Kékes felé vették az irányt. Tehát éppen csak elhagyták Füredet – mert szokták így is mondani -, de már 400 méter magasan voltak. Hólánc nélkül már innen biztosan nem lehetett volna tovább menni és egy újabb rendőrségi záron átjutva haladtak, kaptattak fel a hegyre. Füred után rögtön jobbra a Muzslatető magasodik. Ha gyalog mennének, jó félórajárás a kisvárosból. Valaha ott fent állt egy sáncvár is.

Jó néhány kanyar után tovább kaptattak északra, miközben igen keményen havazott. Már nyom sem volt, csak amit a terepjárójuk vágott. Az erdész jól ismerte az utat és az engedélyeivel szépen minden útzáron át is engedték. Láthatóan mindenkit ismert, de minden ponton illendően köszönt és kérés nélkül adta át az okmányait, együtt a behajtási engedélyével. A rendőröknek persze ezt meg kellett nézni és hiába ismerték, senkit nem engedhettek fel a hegyre, csak akinek érvényes papírjai voltak: például ilyen rendkívüli időjárás esetére. Az egyik ilyen ellenőrzési ponton régi jó barátja állította meg, akiről kiderült, hogy együtt is vadásznak. Pár szót beszéltek, de a rendőr nem akarta feltartani az igazgatót, pedig hallották a manók, hogy az igazgató gyerekeinek még a keresztapja is. Valami bikáról beszéltek még, de nem tudta kivenni Arthur, mert félszavakkal kommunikáltak. Annyit hámozott ki belőle, hogy valami 14-15 éves matuzsálem, visszarakott bikát lőttek, amit most visznek majd bírálatra. Súlyra nem nagy, de igen különleges. Egyelőre fent van a Parádfürdői Erdészetnél s ha lesz ideje, a rendőr, mármint a keresztkoma, ott majd megnézheti, ha javul az idő. Csak telefonáljon, mert bizonyosan ez a nagy hó sok munkát ad és kint lesz a területen – kezdődik majd a károk felmérése.

Igen, ezek a nagy havazások, aztán az olvadások, majd a tavaszi szelek mindig plusz munkát, feladatot is tartogatnak az erdészeknek. Karban kell tartani a turistautak környékét, hogy az erdei pihenők, menedékházak felkészítve várják a túrázókat, a bajba jutott kirándulókat. Aztán  még nem is beszéltünk a vadról, hogy ki kell küldeni a hóekéket, hogy a nagy havakban, elsősorban a muflon, túl élje a teleket. Takarmányt kell vinni, a környékben élőknek meg tüzelőt kell biztosítani s azon túl az erdésznek még arra is van ideje, hogy egy-egy régi öreg barátnak a portájára is benézzen: ugye minden rendben van? A régi kerületet, akitől átvesszük, azért is, kicsit, felelőséggel tartozunk. Illik. Őtőle kaptuk az erdőt, hiszen amit most mi ültetünk fát, felújítunk, bontunk meg egy-egy tagot, avagy éppen letermelünk, azok mind, mind az előttünk járó erdészek keze nyomát őrzi és az utánunk lévők ápolják, nevelik tovább. Örök körforgás. Ha most gondatlanok vagyunk, nem ritkítjuk, nem ügyelünk az erdőre és a hó, a szél megnyomja, akkor évtizedes munkák mennek tönkre. Nagy felelősség és sok feladat nyomja a vállukat…

Sástó után tovább kapaszkodnak az úton, maguk mögött hagyták a Rákóczi-forrást és hamarosan már 600 méter magasra kerültek. Ezen a magasságon a cseres-tölgyeseket, lassan-lassan felváltja a gyertyános-tölgyes, amely mutatja, hogy egyre hűvösebb és párásabb a levegő. Északon, ahol eleve hidegebb a hegy, ez a zóna már 550 méter környékén kezdődik. Nyilván a déli naposabb, szárazabb oldal, ami teljesen más és itt jóval magasabbra kell kapaszkodni – tanítgatta Arthur Hubertet, mert az Erdélyi hegységben azért, fenn a Pádison kicsit minden másabb, mint ebben a középhegységben. Ennek ellenére a Mátra sok izgalmat tartogat az ideérkezőknek. Különösen úgy, hogy most a kihelyezett tanácsülés a mátrai ősjuharok köré szerveződik.

Egyre csak haladtak felfelé, neki a Tetves-rétnek! Aztán hirtelen elérték Mátraházát. Ekkor már nagyon emésztette Arthurt, hogy mit csináljanak? Hiszen látható volt, hogy olyan elképesztő hó szakadt le, hogy bajosan jutnak el a Rudolf-tanyára. Valamit ki kellene találni. Parádfürdő előtt, Parádsasvár volt, de az se lesz jobb, onnan se könnyű feljutni és azt sem tudja, hogy az északi oldalban mekkora hó esett! Nincsenek hírek és ezt a nagy havat nem mondta a meteorológia! Eszébe jutott, ha ennek a kölyöknek valami baja lesz, Malvinka biztos, hogy nem áll jót magáért. Aztán Arthur nyugtatta magát, hogy azért a Pádison is szokott havazni. Annyira félt Malvinkától, hogy már azt is elfelejti, hogy Hubert azért mégiscsak magashegyi gyerek!

Az út Mátraháza után nem emelkedett jobban és 700 méter magasra jutottak csak el. Innen a Kékes tőlük keletre esett és ereszkedtek le a Galyatető és Parádsasvári elágazáshoz. Az autóval, amikor a lejtős részekhez értek csak lépésben haladtak. Egyáltalán nem volt takarítva az út és az erdész óvatosan manőverezett lefelé. Tudta, hogy vannak vízátfolyások és ha a hó jégre hullott rá, akkor azon biztos megcsúszik az autó. Itt már szurdokok is vannak, aztán egyik kanyar a másik után érkezett. Aztán tényleg lassítani kezdett az autó és végül megállt.

Arthur kinézett és intett Hubertnek, hogy akkor itt az idő. Láthatóan várt valakit a kis terepjáró és innen úgy döntött Arthur, hogy jobb lesz erről megközelíteni a Rudolf-tanyát, mint az északi oldal ismeretlen hegyi útjait, bizonytalan körülményeit választva Parádsasvárról felkapaszkodni a Rudolf-tanyáig.

Ahogy leugráltak hátul és kilépnek az autó mögött, hogy a szemközti korlátnál elbújjanak, az autó ajtaja is kinyílt! Kiszállt a terepjáróból az erdész is! Nem volt mit tenni, meglátta őket!    – Üdv az erdésznek! – mondta Arthur, miközben a kalapját megemelte! Igen meglepődött az igazgató, de illő köszönni, különösen, ha valami firma, azaz idősebb köszön rá az erdészre!

  • Jó szerencsét! – érkezett a válasz, de még felocsúdni sem tudott, mert akkor lépett elő Hubert, aki Arthur mögött még nem látta kinek köszönt a nagybátyja, de már ő is emelte a kalapját!
  • Üdv az erdésznek! – mondta Hubert is, de akkor már szinte szólni sem tudott az igazgató!
  • Jó szerencsét! – mondta Hubertnek…

Aztán ott állt az autója mellett és végignézte, ahogy eltűnnek az út túloldalán a korlát mögött. Rendesen öltözött manók voltak, de szakasztott erdészeknek néztek ki. A nagy hóban alig tudtak menni. Mind a kettőn rendes bakancs volt, amire ráhúzták a nadrágszárát és mindegyiket gondosan lekötötték. Kalapot viseltek, széles karimájút, hogy a hó ne essen a nyakukba, vagy nyáron a kullancs. Mind a kettő hátizsákot viselt, amelyekre kettő-kettő külső zsebet varrtak. Két rövidebb fegyvertok volt náluk, amolyan sörétesnek való, de az erdész tudta, hogy abban két dupla golyós lapulhatott. Ebben nem is tévedett semmit. Rétegesen öltöztek, egyiken sem volt kesztyű, mert olyan hideg még nem volt. Talán, ha eláll a havazás, utána már szükséges lesz! Tehát mégiscsak igazat mondott az öreg Pista bácsi a múlt héten a sasvári fogadóban… és itt lesz a találkozó…

Nem sok ideig tudott gondolkozni, mert Parádfürdőről felért az erdészet új LKT-je, a törzskormányzású speciális erdészeti közelítő gép, amivel a farönköket gyűjtik össze. Elégedett volt, mert pontosan érkeztek és ahogy kérte az embereit, felszerelték hóláncokkal is. Így kell. Magától is, az embereitől is pontos, precíz munkavégzést várt el. Az erdészeknek mindig többet kell teljesíteni, mert ilyenkor a hegyen csak mi tudunk közlekedni, csak ránk számíthatnak. Egy félpótkocsit, egy egytengelyes utánfutót kötöttek utána. Az igazgató nem éppen beszédes fajta és az erőgép vezetője sem a szószátyár fajtából való. Hozzászokott, ha a főnök kint is van, akkor csak bólintanak egymásnak és végzi a dolgát. A jó főnök úgy is látja, ha nem úgy mennek a dolgok s még időben megállítja a munkát, de azért egy igazgató nem szokott ám mindenbe beleszólni. Vannak középvezetők és lépcsőzetesen épül fel a szakma. Ha ott van és beavatkozik, akkor bizonyosan azért, hogy nagyobb baj ne legyen. De most ahelyett, hogy menne a dolgára a gép felé lép és int! Karesz, a gépész nem igen örül ennek, biztosan akar valamit és elveszi a gázt. Leparkol, de nem állítja meg a gépet, csak rögzíti, azaz felhúzza a kéziféket. Az igazgató is tudja, hogy nem akar fontoskodni az embere, menne a dolgára.

  • Jó reggelt Károly! Jöjjön csak! – aztán int is, hogy kövesse az autóig! – Na figyeljen! Mielőtt felmenne a Galyáig, ezt a rúd szalámit vigye már le a Rudolf-tanyára!

Akkor észrevette, hogy a két manó ott bukdácsol a nagy hóban és a jeges pótkocsira, alig tudnak felmászni. Na, még az hiányzik, hogy a szemfüles Károly észrevegye őket és hirtelen eszébe jut még valami!

  • Várjon csak! Karcsika most lett hét éves igaz? Úgy emlékszem, hogy valahogy, így vízkereszt után született?
  • Jól emlékszik főnök!
  • Na, ezt vigye el neki! – és egy nagy, hosszúkás mogyorós csokit adott a gépésze kezébe! Boldog születésnapot a nagy fiúnak!

Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy bebújjon a két manó a félpótkocsira, de az igazgató, csak aggódott még.

  • Az LKT-n nincs vonófej, aztán, hogy rögzítették Károly a pótkocsit?
  • Behoztunk egy vonófejet és azt a csörlőkkel, a drótkötelekkel odahúzattuk. Biztos nem szakad el, mert azt a nagy rönköt is felhoztuk a szurdokból, tudja amit két daruval raktunk fel, mert egy nem bírta!
  • Jól van, csak óvatosan Károly, ahogy szoktuk!
  • Nem ma kezdtük főnök! Bízhat bennünk!

Aztán a nagy erdészeti közelítő hathengeres motorja elindult nyugatra, hogy megmássza a Galyára vezető utat és arról leereszkedjen a Rudolf tanyára. A tükörből még Karesz nézte az igazgatót és egyáltalán nem értette, hogy miért emelte meg még a kalapját is, de betudta annak, hogy pontosan érkezett és hogy minden rendben van, ezért visszaintett ő is! Nem is gondolta, hogy a pótkocsin a minden hájjal megkent Arthur köszönte meg az igazgatónak a figyelmességét! Mindennek megvan az ára, ennek is és Arthur soha nem maradt adós, ilyen dolgokban sem.

Nem tartott sokáig az út, de rendesen dolgozott is a gép, mert az orrára egy nagy tolólapot szereltek, amivel felfelé az út jobboldalára tolta le a havat és majd jövetben lefelé, pedig majd a másik oldalt takarítják le. Nem szoktak feljönni, mert nem ez a feladata az erdészetnek, hogy a közutakat takarítsák, de most a rendkívüli helyzet miatt így hozta a sor és az erdészet úgy döntött, hogy bekapcsolódik a mentesítésbe.

Karesznak teljesen mindegy volt, merre megy. Szerette ezt az új gépet, meg általában a gépeket. Ráadásul ezzel az LKT-vel gyakorlatilag nincs olyan hely a Mátrában, ahol ne tudna elmenni. Ezekkel a rettenetes hóláncokkal meg a legnehezebb erdészeti fakitermelésben is biztonsággal tud közlekedni, nemhogy közutakon.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Rudolf-tanya a Galyatető alatt, keletre, a Kékesnek fekszik. Azon menedékházak egyike, ahol ma is lakik egy hegyimanó. A turisták számára fent, a ház teljesen lakható, felújított, de senki nem tudja, hogy a tanya alatt egy kiterjedt manó rezidencia húzódik meg. Hosszú évszázadok óta lakott, már a ház előtt is volt itt valamiféle barlangszerűség, mert abból van itt egy-két különleges a Mátrában. Persze rengeteg szobája, hatalmas terme, óriási kandallója van, ami a turistaház kéményére kötöttek, igencsak kellemes időt, jó meleget ad a ház lakóinak.

A gyűlésre az elsők között érkezett meg Arthur, Huberttel és ahogy elment az LKT, egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy fentről egy sílécen Valter érkezik, aki egyből levette, hogy Arthur csavaros észjárását kihasználva, megint könnyebben jutott el a Rudolf-tanyára, mint bárki más!

  • Arthur, de lókötő! – döfte le a hóba a síléceit Valter!
  • Merre harcolsz, Valterkám?! – nevetett a képébe!

A kórósi cimborát már régen látta, hiszen az őszi vadászatok óta csak leveleztek és nagyon megörültek egymásnak! De Arthur már kezdte!

  • Hoztam neked egy kis Trinidadit?
  • Hát még van?
  • Hogy ne lenne, te úgy is elszívtad volna az összeset! – és bizony, ami Arthurnál volt, abból éppen csak egy pipányi hiányzott!
  • Te már akkor tudtad, hogy mire jövünk, nem marad semmi abból dohányból!
  • Hogyne tudtam volna!

Hubert már csóválta fejét, mert úgy utálta a dohányt, meg a pipázást, hogy nagyon bízott benne, hogy megkínálnak mást is és akkor hamarabb elkopna. Csakhogy nem úgy van az, mint szegény helyen, mert itt mindenki teli hátizsákkal jött és úgy van az, ahogy régi mondás tartja: erdész-, vadászházba csak hozni lehet, vinni nem! Sose fog elfogyni itt semmi, sóhajtozott Hubert…

Mindenki elfoglalta a szállását, becuccolt. A csizmáknak, bakancsoknak külön szobát fűtöttek fel. Hubert nevette is a csizmaöltözőt, de kétségtelen tény, hogy okos dolog és ott nyugodtan száradhattak, melegedhettek a lábbelik. A konyhában mi mást, mint pörköltet főztek és igen kellemesen telt az este is. Mindenki a másnapi konferenciára készült, a programokat jó előre már egyeztették. Sok kérdésről beszéltek, sok mindent tűztek ki, de Hubertet igazán nem érdekelte semmi, csak a mátrai ősjuhar. Zsinatolt az Országos Erdészeti Manótanács. Feladat volt bőven, minden téren. Új fafajok, a régi erdők megőrzése, klímaváltozás, aszály, öntözés, szaporítóanyagok, annyi minden, hogy a titkár alig győzte a sok hozzászólást jegyzőkönyvbe venni. Érdekes volt azonban, hogy konstruktív, előre mutató ülés volt és a kritikák a vélemények mellett, megoldásokat is javasoltak, amelyek után sokszor nagy csend és bólogatások következtek. Aki ott volt, aki látta őket, megértette, hogy a sok okos, értelmes, tanult, a gyakorlati feladatokat, fogásokat is jól ismerő manó tudja csak előre vinni a sorsát az erdészetnek és a vadgazdálkodásnak. Nem is volt kérdés, hogy aki valamihez hozzászólt, hogy ne értsen hozzá. A véletlenben nem bíztak és szó nem lehetett róla, hogy egy-egy részlet felett átsuhanjanak.

  • Elég lesz azt megoldani, amire nem számítunk! Úgy gondolom, hogy ne hozunk még döntést! – javasolta egy szikár, igen hegyes fülű erdészmanó.

A tájszólásokból kivehető volt, hogy érkeztek a Vajdaságból, de voltak a Felvidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról is, de a konferencia fénypontja mégiscsak a mátrai ősjuhar volt, amelyre annyian voltak kíváncsiak.

Teljes csend uralkodott el, amikor elkezdődött a vetítés. 1954-ben Parádsasváron fedezték fel. Nagyon érdekes a levele, mert úgy 15-20 millió éve élt egy ugyanilyen levélzetű, amit levéllenyomatokból ismernek. Élő kövületeknek tartják ma is: például ilyen a páfrányfenyő is és Magyarországon is híres a szegedi Arany János utca, amelyben egy egész sort ültettek.

A mátrai ősjuhar komolyan foglalkoztatta a szakembereket, mert Erdőbényén találtak egy fossziliát, egy régi lenyomatot, amely igen hasonlított erre a fajra. Különleges és igen ritka felfedezést tettek, amikor Aldebrőn találtak további öt fát! Majd két évvel később 2012-ben ismét találtak egy fát a Dél-Börzsönyben, Verőce határában, a Gimpli-patak mellett. Sajnálattal hallották, hogy a parádsasvári fa 2014-ben kipusztult.  A fa annyira ritka, hogy alig pár darabot ismernek belőle a világon – igazi endemikus faj! Olyan, mint a magyar bucó, a halfajta, ami csak itt a Duna és Dnyeszter vízgyűjtőjében él – örvendezett Hubert és igazán elhatározta, hogy felkeresi ezeket a fákat. Nagyon bízott benne, hogy különleges intézkedéseket hoztak, hogy megvédjék őket! Ez a gondolkodás, hogy egy-egy fát megszemélyesített Hubert és nemcsak tárgyként gondolt rájuk, jellemző az összes erdészre, sokszor egy-egy matuzsálemet már az előttünk járó erdész is 100 éves fának ismert. Jár nekik a tisztelet és jár a kalapemelés is…

A tanácsülés elhúzódott. Nem a hivatalos előadásai és a zárás, hanem az azok utáni egyeztetések. Az ilyen alkalmat igen kihasználta mindenki, hiszen tavasszal kezdődnek a munkák. Jön az őzbakvadászat, jönnek a német, meg az osztrák vendégek és egyik munkából esik bele az ember a másikba. Jönnek az erdősítések, a felújítások, intézni kell a vadföldeket, festések, vadászházak karbantartása, megannyi feladat. Szinte nincs idő semmire, arra meg végképp, hogy valaki beletanuljon, vagy majd megtanulja…képtelenség. Arra ott az iskola, az egyetem – csóválta egy idős, szemüveges, kopasz, öreg manó a fejét. Elég hangos a többi között, de tudja is mit beszél, meg azt az ultit nagyon érti. Lehet, hogy idén is megmérkőznek Arthurral, nagyon úgy járja. Estére bizonyosan nagy meccs lesz, sokan beszélik és több bontatlan pakli várja őket, hogy biztos, tiszta legyen a csata! Mert ha az a két manó elkezdi törni a fejét, az igazán izgalmas lesz…

Hubert azonban ebből a nagy forgatagból kicsit ki akart maradni és szépen eloldalazott. Az udvarra kilépett és a havazás abba maradt. A hold magasra kúszott és csillogott a völgy minden hókristálya. Jobbra tőle előbb a Mogyorós-orom magasodik 838 méterrel, aztán a Galya csúcsa, de az innen nem látszik. Balra, kicsit előre, a Mátra legmagasabb csúcsa a Kékes tör az ég felé.  Hubert előtt pedig közvetlenül a Nagy-Lipót, ahonnan látni lehet a Csór-réti víztározót. A Rudolf-tanya csendessége különleges, a turista útvonalak elkerülik. Innen északra a Nagy-Piros-rétet találhatjuk, alatta folyik el az Áldozó-patak. Fent, ahogy lefordultak a Galyára vezető útról, ott halad el az országos kéktúra útvonal, amiről, ha visszafelé haladnánk, egyszer csak leágazik a piros kereszt, ami ugyan Parádsasvárra igyekszik, de az se jön le erre. Szóval ez talán az egyik legcsendesebb része a Mátrának.

Mivel elállt a szél és kitisztult a levegő, Hubert biztos volt benne, hogy rettentő hideg lesz hajnalra, de örült is ennek, mert így legalább nem lesz ragadós a hó, nem olvad és így, még ekkora hóban, a hajtások is foghatóak lesznek! Igen várta már a vadászatot!

Visszament a szobájába, elrendezte a holmiját, elővette a puskáját, átnézte a duplagolyóst. Arthur bácsi is ilyet hozott, de az övéhez nem nyúlt. Ez törvény a vadászok, de az erdészek között még inkább.

Már nem emlékezett arra, hogy nagybátyja mikor feküdt le, de ő se húzta sokáig, hiszen mindenki nagyon várta már az éves nagy hajtást, amit most, itt a Mátrában szerveztek meg. Vadászat előtt azért tudták ők is, hogy illik, piheni, aludni és ezért nem is feszítették ők se tovább az ulticsatát.

Reggel aztán előkerültek a kürtök és ébresztő után reggelihez, aztán vadászatra szóló felhívást is lehetett hallani. Az első strófák után hibátlanul fújtak a kürtösök, de a vadászok üdvözlését már mindenki levett kalappal felsorakozva hallgatta. Igen nagy hideget hozott a napfelkelte s mivel tisztességesen végigfújták az üdvözlést, féltávon a vadászmester intett, hogy aki úgy gondolja, felveheti a fejfedőjét. Ő biztosan visszaveszi és már húzta is rá a hegyes fülére! Ezt bólogatások követték és mindenki vissza is vette a sapkáját. Persze, majd a nyári őzbakvadászat idején azért majd másképp lesz!

Két hajtás lesz! A standokat kisorsolták és Arthur, illetve Valter is érdeklődött, hogy Hubert melyiket húzta. Kiderült, hogy esze ágába sem volt megfagyni, hanem a helyiekkel megbeszélte, hogy velük megy be a hajtásba!

Arthur jólesően mosolygott és Valternek is tetszett a dolog, mert kicsit magukat is látták benne, meg valami régi dolog ez és a helyi vadászatvezető, a vadászmester nem is ellenkezett. Aki hajtásban akar menni, azt engedni kell, oda nem lehet elég hajtót vagy kutyát beállítani.

A hajtók között senki nem lehet gyerek. Mindenkinek viselnie kell láthatósági mellényt és így Hubertnek is adtak egyet, amit ő egy láthatósági kalapszalaggal is megerősített. A kutyákon is nyakörvek. Egyik-másikon, amit jobban féltettek, mellény is volt, ami meg igazán drága és értékes, kiképzett kutya volt, még rádió adó-vevőt kapott! Voltak ott jagd terrierek, amelyek feketék és csak a hasukon van egy kis okkersárga és még a lábuk szokott ilyen lenni. Rettentő bátor és makacs kutyák. Nincs olyan kotorék vagy remete kan, aminek ne mernének nekimenni. Aztán látott sima és drótos fox-terriereket, amelyek fehérszínűek és barna, illetve fekete foltok voltak rajtuk, de igazán akkor örült meg, amikor megpillantott egy erdélyi kopót.

Az erdélyi kopó Hubert számára mindent megtestesített, amit Erdély jelentett számára, hiszen ez a kutyafajta kishíján csaknem eltűnt. Módszeresen pusztították a nagy háborúk után, de a magyarság igyekezett megmenteni. Végül Máramarosszigeten találtak két kutyát, amellyel sikerült újra indítani a fajtát, aztán mentette még egy-két, a vadászatért és fajtáért rajongó erdélyi ember. Ma az erdélyi kopó hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajta, ami a magyarsághoz köthető. A kutya, amely itt most Rudolf-tanyán feltűnt, Lutri névre hallgat és fekete. Ráadásul a hosszúlábú változat közé sorolható. Gyors, fürge kutyák és bátrak, no és meglehetősen csendesek, ami egy vadászkutyának az előnyére válik! A gazdája éppen meséli is, ha egyszer rááll egy nyomra s az a vad csak horzslövést kapott, akkor sem hagyja veszni, mert soha nem adja fel. Volt úgy, hogy a Mátrából indult és a Bükkben fogták meg. De ma már adóvevő van a nyakában így, ha eltűnne is, tudjuk követni…

A patak mellett láthatóan néhány halom emelkedett és mondja is a helyi erdész, hogy vöröshangya-bolyok, csak belepte a hó. Van úgy, hogy egy-egy kisragadozó koponyáját ki sem főzi, csak kihozza ide és nincs még egy állat, nincs még egy olyan technika, ami tisztábbra lehúsolna egy trófeát, mint a milliónyi hangya! Hubert jól az eszébe véste, mert ilyen bolyokat tudott otthon is és megfogadta, hogy ezt is kipróbálja!

Sok idő azonban nem maradt a tervezésre, mert megszólaltak a puskák.

  • Disznóóóóó! Mondom, disznóóóó! – ordított valaki artikulátlanul lent a völgyben. Többen fel is nevettek, mert mindenki tudta, hogy a Pirkó az, senki más nem tud ekkorát kiáltani!

Szépen megiramodott a konda, ráadásul jóirányba vagy jóirányban jelölték ki a standokat. Csakhogy itt senki nem ma kezdte a szakmát és mindenki az erdészt dicsérte. Nincs új a nap alatt és nincsenek véletlenek. Még a Pirkó sem véletlenül megy a legnehezebb terepen. Egy részt ott vannak lent a vaddisznók, másrészt nincs ember rajta kívül, aki ott el tud és el mer menni! Ez az ő dicsősége, ismeri mindenki, talán a legjobb hajtók egyike…

  • De hogy tud az kurjongatni – mondja megint valaki és kipukkad a hajtós soron a nevetés mikor megint megszólal!
  • Há’ de disznóóóóó! Disznóóóó!! Előőőőreee! – és visszhangzik a Mátra keleti lejtője.

Egy-egy nyiladékon meg-megállnak a hajtók. Aztán tovább megy a vonal, de olyan nagy kiigazodás nincs, mint az Alföldön, csak a mellette lévőt, esetleg eggyel túl látja a hajtó. Egy-egy puskás van a hajtósorban. Amott egy erdész sörétessel megy, a mindkét csőben egy-egy gyöngygolyó, az imént mutatta. A bő csőben egy nagy ólomgolyó, a szűkben egy plasztik, műanyag burkolattal, hogy védje a chokot, a szűkítést. Ezzel jár szalonkázni is, úgy, hogy igencsak óvja, de nem szereti az új puskáját, csak a régit, ahogy a régi, avett vadászkalapját, csak azzal jár. Az hozza a szerencséjét, meg a sok kitűző, meg a zergetoll. Van azon sokféle jelvény, még sakálos is! Pedig az errefelé ritkaság…

A sűrűket még nagyobb sűrűk követik. Aztán jönnek szembe magas bükkösök, a nehéz terep után alig tudják kifújni magukat, mert rossz, nehezen járható vágások a keleti és az északi oldala a Galyatetőnek.

  • Neki a Martalóc-völgynek, Pirkó! – kiált a hajtásvezető!

Előttük húzódik a Mátra északi odalában, a Martalóc-völgy. Ott várják már a hajtókat és vadászokat is. Égnek már a tüzek, két akkora tűz, hogy az egyik köré a hajtók, másik köré a vadászok is odaállhatnának, de ezek itt összekeveredtek. Semmi urizálás! Egyébként is Hubert már ott van reggel óta a hajtók között és ott van a nagy élet, a történetek, egyáltalán ott lehet megismerni az embereket, a kutyásokat. Ha valaki tudja, hogy merre jár a szarvas, a disznó, aki ismeri a gombákat, ezek az emberek, de ismeri ám az erdőt ez a sok manó is, nem kell azoknak se bemutatni, merről kél fel a nap. Szóval összekeveredett már mind. A tüzet a kutya is szereti. Fél tőle, de tudja, hogy meleget ad és amennyire merik, megközelítik. Valamelyik nézi is, úgy melegszik. A fiatalabb kutya még ugrál, könyörög egy-egy falatért és a gazdája ad is neki, a magáéból. Ha kínálták az imént, mondjuk kolbásszal, ne haragudjon meg senki, hogy egy morzsányit ad a kutyájának is, mert a kutya is a vadászhoz tartozik. Így van ez és ezt a kutya is tudja. Minden nem jár neki, de annak is meg kell kóstolni, adni kell neki egy falatot. A kutya egyébként mindent tud és azt is tudja, hogy az ember vagy a manó ennivalója a táskában van, de ahhoz nem szabad hozzányúlni, mi több, rá lehet bízni! Ha a vadat, táskát ott hagyjuk, a jó kutya addig őrzi, míg a gazdája elő nem kerül. Kiváltképp a vizslák tudják ezt. A foxikra azért ebben a tekintetben nem lehet számítani, mert önfejű, makacs társaság, de őket meg ezért szeretjük, hogy sose adják fel. No, meg sose kötnek kompromisszumot. Nincs üzlet! Nincs alku!

Szánokkal vitték a disznókat. Beszélik, hogy 12 már esett és három után külön-külön egy-egy vérebes indult. Ebből kettő egy mély szurdokba ment le, de bizonyosan felhozzák azokat is.

Jó órás ebédszünet, beszélgetés, készülődés után szedelődzködni kezdett a csapat. A tüzek is megroskadtak és ha nem is nagy nyugalommal, de hogy nem fújt a szél és havazott is, hátra hagyják – azért két mátraalmásit megbíztak, hogy hazafelé még nézzenek rá. De ismerték a tüzet, jól bántak vele az ottaniak.

  • Na! Nem gondoltad meg magad? – kérdezi Arthur Hubertet mindenki előtt!

Csend. Aki, ahol kezdett, úgy járja, hogy ott is fejezze be. Amit vállalt az ember, a manó, abba álljon bele. Figyelte a többi manó és figyelték a hajtók is, mit felel. Figyelte az öreg, a nagy ultis manó is, amelyiknek most egy nagy prémsapka volt fején. Ilyen apró dolgok azok, amik eldöntik a sorsát embernek és manónak egyaránt, de leste a sok hajtó is, elől Pirkóval, de még a szeme se rebbent, csak markolta a göcsörtös, régi botját. Azzal szokott volt hajtani…

  • Kizárt dolog, hogy ott hagyjam a hajtást Arthur bácsi!

Leszakadt a teher mindenkiről, mert akárhogy is, Hubert az Országos Erdészeti Manógyűlés legfiatalabb tagja volt és próbára tették, hogy mit mond, hogy mit gondol? Valter meg is bökte Arthurt, hogy miért teszi próbára unokaöccsét, de Arthur csak annyit mondott, hogy egy dolog az, hogy rokon, másik dolog az, hogy rátermett-e? Őszinte leszek veled Valter, semmi kedvem pátyolgatni, ha később úgy alakul. Meg kell neki is állni a helyét, ahogy neked is és nekem is meg kellett. Meg kell tanulnia dönteni és azért felelősséget vállalni.

Mindenki közül azonban Pirkó örült a legjobban, mert ő a hangja volt a hajtóknak. Azoknak az embereknek, akik az erdei utakat tisztítják, akik hótörés után az utakat rendbe rakják, akik a fogatokkal már hajnalban elindulnak a vágásokba vagy fel az erdészházakhoz. Pirkó, abból a fajtából való volt, akinek az apja, meg az öregapja is itt nőtt fel s akik most, ha nem is tudnak már végigmenni a kemény terepen, de valaha ők tanították meg, merre szaladnak a vizek, meddig lehet elmenni a Fekete-tó partján, az égerlápban. Most is, öregen, itt vannak, mert hajnal óta ők rakták a tüzet. Mások a terítéket készítik s vannak, akik fent a Rudolf-tanyán dolgoznak, segítenek, hogy a sok vendéget mind megetessék. Tudta ezt az összes manó és mindenki örült annak, hogy Hubert is tudja, mi a törvény. A hajtók között kezdett és nem árulta el őket, ment velük a második hajtásban is….

Hubert egyáltalán nem bánta meg. A Mátra északi oldala ugyanis a Kárpátok hangulatát hozta. A fenyő itt nem őshonos, úgy hozták be, de Hubertnek a lucok és a bükkök a Pádist idézték. Abban is biztos volt, hogy jó gombákat lehet itt szedni, de beszélgetni, vadászat közben, nem szerencsés, meg akkor nem is lehet. Mikor megindultak, épp egy ilyen fenyvest hajtottak meg. Szarvasok váltottak ki. Volt olyan öreg bika, amelyen már nem volt agancs és volt olyan bika is, amit, ha lehet, érdemes lett volna kiülni. Hajtásban szarvasbikát lőni tilos és nincs is rá példa! Olyat itt Magyarországon nem lehet tenni. Vannak országok, ahol lehet, de itt régi törvény ez is, újat meg nem kérünk.

Fáról, fára bujkált Hubert, amikor egyszer csak megmeredt. A fenyvesben melegebb is van és sötétebb is. A hó sem úgy hullott le és maga előtt egy árnyat látott, ami egyáltalán nem úgy mozgott, mint a vaddisznó vagy a szarvas. Megállt és mint a szellem mozgott előtte. Pirkót hallotta Hubert óbégatni, amit az állat is meghallott de mivel Hubert szótlanul jött, egyszer csak erre fordult.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Hubert pontosan tudta, hogy mit lát. Nem volt ismeretlen számára a Pádison a szürke farkas, de arra nem gondolt, hogy itt, a Mátrában ilyen helyzetbe kerül. Egyáltalán nem voltak averziói (idegenkedése), hogy ha nekifordul akkor le kell puffantsa. A farkas ugyanis sokkal nagyobb volt a Lutrinál, ami a gazdája szerint is 35 kilogrammot nyomott. Ha nem is volt kétszer akkora, de másfélszer igen.

Félelmetes árnyékként mozdult meg felé, de a szele is jó volt és nem is láthatta Hubertet, mert az már idő előtt belépett egy fa takarásába. A fegyver biztosítóját előretolta, ami csendben engedelmeskedett is. Nem akart zajt csapni, azt akarta Hubert, hogy ez a nagy szürkefarkas, ami pontosan úgy néz ki, mint egy német juhász, minél hamarabb kerüljön ki a hajtásból. Mert ez kíméletlenül megmarja a kutyát, félelmetes ragadozóvá válik, ha sebzett és teljességgel kiszámíthatatlan. Egyáltalán nem szerencsés, hogy feltűnt a Mátrában, még akkor is, ha a beteg vagy sebzett állatokat fogja össze. Látta a Pádison, Erdélyben mit jelent a farkas és itt már elfelejtette az ember, mit jelent a farkas az erdőben. Egy farkas talán nem is jelentene akkora bajt, de falkában vadászik….

A farkas mértani pontossággal egyenlő távolságot tartva a jobb és baloldali hajtótól elindult kifelé. Pontosan arra indult, ahol Hubert állt. Hubert egyáltalán nem ijedt meg, számított erre. A puskáját készenlétben tartotta. mert egy manónak az aranysakál is hatalmas veszélyt jelentett, nemhogy a farkas! Eszébe jutott az Apát-nyári borz megmentése, amikor szét is téphette volna a csíkos borz, de a farkas már igazán a legveszedelmesebb ellenség!

Közelgett. Nem sietett és nem is loholt. Tapasztalt magányos farkas volt. A sűrűt választotta. A szele rossz volt csak a fülére hagyatkozhatott és pontosan jól tudta, hogy ebből a hajtásból merre tud kitörni. Mikor már Hubert mellé ért volna, az előtte álló fa gallyai miatt kissé kerülnie kellett és egyetlenegy fával odébb haladt el. Fejét előre tartva, farka nyugodtan hátra lógott. Kecsesen, elegánsan lépdelt. Néha agarat láthatunk így, egy-egy parkban, könnyedén sétálni, ruganyosan. Mikor mellé ért Hubertnek, akkor érezhetett meg valamit. Hubert egyáltalán nem viccelt a szerinte is jó 50 kilogrammos farkassal! A dupla Franchi .30-06-os nyíltirányzéka olyan merevül rajta ült a farkas lapockáján, hogy az iskolapéldája lehetett volna bárkinek.

Ekkor fordított oldalra a fejét a farkas. Jól lakott, egészséges, veszedelmes, ereje teljében és erejének a tudatában lévő farkas volt. Az irányt tartotta és igen megnézte a manót. Látott már efféle szerzetet. Félni, nem félt tőle most sem, de előrébb volt a menekülése, a bajból a menekülése, mint a kíváncsisága. Különös találkozás volt, mert csak úgy „futtában” nézte meg magának, aztán eltűnt a sűrűben. Egy villanás volt az egész jelenet.

Az elálló soron Arthur és Valter is látta a farkast. Egyáltalán nem örült a jelenségnek egyik manó sem. Termetes farkasnak gondolta mindegyik és igazán aggódtak Hubertért, mert a farkas abban az irányban tűnt el, ahol ő is jöhetett.

A hajtósor kiért, aztán mentek tovább a következő tagba és mikor meglátta Arthur Hubertet fellélegzett!

  • Láttad?
  • Láttam! Mellettem ment ki…

Mire mondhatott volna bármit is, tovább ment a hajtás és Valter annyira kíváncsian nézett, de nem lehetett se átkiáltani, se lejönni a lesről, csak akkor, ha vége van a hajtásnak. No, hát lesz mit megbeszélni, az bizonyos…

A hajtókért valahol egy fenti vágásban szánokkal mentek, ahogyan Arthurékat is takarosan gyűjtötték össze. A szán meg se állt, csak folyamatosan lépdeltek fel hátulra a manók. Két nagy hidegvérű pej lovat fogtak be, amelyek olyan helyekről hozzák fel a fát, ahova gép nem tud lemenni. Annak a két lónak, ha kazalba raknák mögöttük a manókat, se jelentene gondot, hogy felvigyék a Rudolf-tanyára őket! A vadászmester meg is kérdezte, hogy bírják-e a lovak Laci, de az csak hunyorgott, mert nevetni nem mert, ugyanis ennyi manót életében nem látott, nem hogy erdészt és még azon felül mindegyiknek volt puskája is. Beszélgettek azok egymással is vele is, de némelyiknek olyan szúrós volt a tekintete, hogy szinte beleláttak azok a lelkembe is – mondta a pár nappal később kint a favágóknak, akik közül mind ott volt a mátrai nagy hajtáson.

Éppen egy tűz körül ültek. Szinte mind ott volt, aki a hajtásban is. Akárki nem mehetett oda, csak ezek a hétpróbás favágók. Ezek közül se látta mindenki a Rudolf-tanyán élő erdészmanót, de most nemhogy azt, hanem az egész Országos Erdészeti Manótanács minden egyes tagját megismerhették!

  • Halljátok – kezdte Pirkó – én azt hittem, hogy menten nekimegyek a Fekete-tónak, mikor megláttam azokat felsorakozni. Én azt hittem, hogy nem is itthon vagyok a Mátrában!
  • Még az! Úgy jöttek föl egyesével. Ki erről, ki arról! Egy eltévedt! Bagolyirtásnál fordult meg, mondta a komám!
  • Nem tudom, de egy biztos – vette át Pirkó a szót! – Ezek úgy forgatták a puskát, hogy ilyet életemben nem láttam. Számoltam is! 36 lövés volt és 36 vaddisznó feküdt a terítéken.

Mindenki maga elé nézett, mert amit Pirkó mondott, az úgy volt. 36 vaddisznó feküdt a terítéken és az embert egyik se engedte magához közel, csak ha egyik-másik manó azt mondta, hogy a Pirkóban, meg a többi favágóban meg lehet bízni, de csak akkor.

  • Ezek a manók nem akármilyen népek voltak!
  • Még az, de hogy lőttek?
  • Aztán úgy forgatták a bicskát, mikor ettek, hogy azt nem lehet akárhol megtanulni.
  • A tűznél meg mind odajött közébük. Beszélgettek!
  • Na még! De volt az a fiatalabbik! – mondta egy bekecset viselő ember, aki eddig meg nem szólalt volna.
  • Hubert, az volt az – mondja Pirkó.
  • Na az még valaki! Egész nap ott volt a hajtásban és elhihetitek, olyan közel engedte magához a farkast, hogy ha akartam volna se tudtam volna neki segíteni, ha megtámadja….

Aztán egyetlen egy szó nem esett többet se aznap, se máskor a nagy mátrai hajtásról. Régi erdész regula volt ez is. Aki ott volt, ott volt! Ezek a favágók itt már sok mindent láttak, sok mindent tudtak is. Vége lett, elment, befejeződött a nagy vadászat és nagy manógyűlés is. Egyszer minden vadászatnak vége szakad és menni kell haza. Hubert tudta, hogy, ahogyan Arthur szívét, úgy az ő szívét is örökre elragadta a Mátra, a szurdokjaival, bükköseivel, fenyveseivel és mátrai ősjuharral. No meg Pirkóval, aztán Palkóval, a varázslatos erdészeti iskolával, amely ma is ott áll Mátrafüred szélén, az erdők alatt…


Január 25-én folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

 

 

 

 

 

 

 

Tovább olvasom