Hubert
MESE: 13. rész – Samu bácsi és az öreg Dorka
Mikor maguk mögött hagyták a Bodor-kisházat s elérték a Ludas nagy vaskapuját, Hubert eldöntötte, hogy nem megy vissza Gesztre, mert épp elég volt már Arthur bácsival karácsony óta vadászni és itt az ideje, hogy a saját revírjén is körbenézzen. Persze Arthur bácsinak meg semmi kedve nem volt egyedül visszamenni a kastélyba, így hát, ha nagy nehezen is, de csak rávette Hubertet, hogy együtt menjenek vissza…
Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben
Ha van valami, amivel Hubertre lehetett hatni, az a vadászat, de már ő is úgy érezte, hogy két végéről égetik a gyertyát. Mondta is Arthur bácsikájának, hogy a jóból is megárt a sok, de az öreg lókötő, ahogy Malvinka korholta mindig, most meg azzal hozakodott elő, hogy nyáron nem lehet vadászni. A koslatásnak, meg mindennek, most van itt az ideje.
- Hubertkám, tudod jól, ha most nem nézünk a róka körmére, ha nem szorítjuk a sakált, ha a hóban nem megyünk a dúvad után, akkor mikor kizöldül minden, csak bottal üthetjük a görény nyomát. Sőt! Olyankor pedig már azt se tudjuk, hogy egyáltalán van -e a területen, mert csak a friss hóban tudjuk megolvasni a nyomokat!
Mindenben igaza volt Arthurnak, ezt tudta Hubert is, de azt is tudta, hogy okos, rafinált erdész és úgy tud érvelni, hogy nehéz lenne bármiben is ellentmondani. Mert Arthurnak mindig igaza volt, kivéve Malvinkával szemben, de ő meg szerette Arthurt, aki, ha ezzel nem is élt vissza, de kihasználta. Arthur pedig nem volt rossz.
Korán kelt, segített a ház körül és igen, voltak dolgai, de azok is mindig csak a vadászat, az erdő és a falu dolgai körül forogtak. Tag volt az Országos Erdészeti Manó Tanácsban és a manógyűlésen is megbecsült szakembernek számított. Hiteles szaktekintély a manók között is. Szeret olvasni és sokat levelezik, kiváltképpen a kórósi barátjával, Valterral. Na, az is megéri ám a pénzét! De őket már nehéz megváltoztatni, de minek is változtak volna vagy kinek a kénye kedvéért? Ez a kérdés fel sem merült bennük…
Szóval, ott álltak a szélfútta kapuban és Hubert arra gondolt, hogy most egyedül visszamegy Peszere-pusztára, begyújt ás hanyatt vágja magát az ágyon. Alig egy félóra járásra van a háza, jó óra múlva már meleg is lesz. A kamrában lesz ennivaló, de akkor Arthur még csak félúton lesz, valahol a Szíki-híd körül vagy éppen csak azon túl – gondolta Hubert, amikor Arthur megszólalt.
- Meg Malvinka nénédtől sem búcsúztál el…
- Na, Arthur bácsi, ez most nem volt szép – nevet fel Hubert.
Innentől kezdve nem is volt kérdés merre mennek tovább, mert valóban Hubert hiába akart lelépni, ebben mégiscsak igaza volt Arthurnak, hogy Malvinkától csak nem köszönt el. Hubert azt is tudta, hogy mennyi mindent rakosgatott már össze neki Malvinka, amelyek közül bizony sok minden tönkre is ment volna, mire legközelebb megy hozzájuk.
A kastélyban eközben, fogalma nem volt Malvinkának, hogy a két hős, mármint Arthur és Hubert, milyen körülmények közé keveredett. Abban biztos volt, hogy együtt nem történik velük baj, mert, ha olyan nagy vihar lesz, akkor behúzódnak valami lapba, árokba. Ott tüzet raknak és kihúzzák addig, míg nem javulnak a körülmények. Hiszen ez lett volna a legkézenfekvőbb, de az idő nem fordult annyira rosszra, hogy ne tartsanak ki. Így aztán feltételezte, hogy visszajönnek. Jól átfagyva, fáradtan, minden bizonnyal alaposan megerőltetve magukat, esnek be a kastélyba. Ismerte, hogy milyen távolságra mentek és azt nyáron, a szépen kitaposott, poros gyalogúton milyen gyorsan lehet megtenni, de azt is tudta, hogy a zimankós, félig fagyott, árkos, nyomos utakon, mit jelentett átmenni a Bodor-kisházhoz, majd vadászat után vissza…
Számolgatta a távolságokat. Leste az órát és úgy délután öt óra tájban már percenként nézett ki az udvarra. A fürdőben már jó meleg volt, ahol egy olyan kályhával tüzeltek, amely amellett, hogy fűtött is, a vizet is felmelegítette. Szóval egyszerre volt meleg és termelt forró vizet is a kályha. Ezek mellett pedig olyan meleg és gőz is volt bent, mintha szaunáztak volna a finn rokonoknál. A sparhelt szélén már a kamillatea is megfőtt, Hubertnek meg a hársfatea gőzölgött. Malvinka pontosan jól tudta, hogy azonnal meg kell őket fürdetni, teát kell velük itatni és aztán mars, mindenki megy az ágyába! Azokat is szépen megvetette s mikor egyszer csak kinézett meglátta őket…
Hátszéllel jöttek. A táskák, a fegyverek a hátukon átvetve. A kabátok gallérja felhajtva, a sapkák egészen a tarkójukig, a szemöldökükig lehúzva és a sálakkal át volt kötve az egész fejük. Előre görnyedve jöttek. Arthut és Hubert fel sem nézett, de minden bizonnyal már tudták, hogy a kastély udvarán lehetnek. A kabátok, középen kívülről átkötve egy-egy darab kötéllel, amiből már Malvinka tudta, hogy rettentő időből keveredtek haza. Eszébe jutott a háború. Ezt még a keleti fronton tanulta Arthur és Etre! Összecsapta a kezét és szaladt is elébük.
Az ajtót, mikor megnyitotta, akkor már alig volt köztük 20 méter és Arthur szemöldöke, szakálla, a kilélegzett levegőtől teljesen lefagyott. A nadrág szára kívülről rá volt húzva a csizmára, majd mindegyiket külön-külön lekötötték, hogy se a hó, se a hideg, ne tudjon bebújni. Nem volt azoknak már csak egy célja: minél előbb elérni a kastélyt! Ilyen időben és ilyen állapotban szinte kizárt dolog, hogy neki álltak volna tüzet rakni, bár, lehet jobban jártak volna, ha megállnak a Szíki tanyában. Ki tudja, hogy mi lett volna a leghelyesebb? Nehéz tanácsot adni és ilyen helyzetben inkább ne is tegyük…
Hubert egy lépéssel hátrébb volt, de a gyerek még jobban összefagyott. Hubert ugyanis úgy volt vele, hogy ha hátszéllel is jönnek, legalább Arthurt ne érje annyira a szél és így végig mögötte jött. Nem beszéltek már órák óta s most is csak éppen egymásra néztek s aztán magukra, hogy valóban a másik is így nézhet ki? Malvinka nem korholta egyiket sem, inkább azon aggódott, hogy nehogy bajuk legyen, de az biztos, ha Hubert beteg lesz Arthur nem teszi zsebre!
A két jómadárnak – mert így szólította meg őket Malvinka – sok lehetősége nem volt és mindegyik azonnal ment a fürdőbe, majd onnan hatalmas teás csuprokkal indult a saját ágyába. Mind a kettő bebújt a nagy dunyhák alá. Nem ellenkezett egyik sem és jó óra múlva már mindegyik csendesen szuszogott.
Másnap Malvinkát aztán egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen kalandban vettek részt, mert egyik is, másik is nekifutott, hogy elmesélje, de nem tudták meggyőzni, hogy milyen kormoránokat láttak és azokat miként sikerült elejteniük. Ezért mind a ketten úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a könyvtárszobába és Arthur bácsi megírta a levelet a madártani központnak, gondosan feljegyezve, hogy pontosan hol, mikor, milyen madarat ejtettek el. A gyűrűk számait precízen bemásolták és aztán úgy adták a postára. A levél még a délutáni postaautóval el is ment, ahogyan harmadnap ők is nekivágtak, hogy felkeressék az öreg Samu bácsit, mert tovább nem tudtak otthon tétlenül ülni. Arthurt nagyon bántotta, hogy az öreg a rémzsinóros hajtásra nem jött el, pediglen megígérte, még itt a kastély udvarán, hogy itt lesz!
A tétlenséggel kapcsolatosan Malvinkának, azért lettek volna ötletei, de úgy volt vele, hogy mégiscsak a vadászidény kellős közepén vagyunk és teljesen felesleges lenne otthon tartani őket, mikor mindennek megvan a maga rendelt ideje és ilyenkor vadászni kell! A gyógynövényeket sem lehet akkor gyűjteni, amikor mi akarjuk. Azokat is csak akkor lehet és érdemes gyűjteni, amikor a legtöbb hatóanyaggal lehet fel- vagy éppen leszedni. Ez minden növény esetében más és más időpont. Így éltek. Ez az igazi tudomány, amikor tudjuk is, mit és mikor kell elvégezni. Olyan károkat lehet okozni a vadgazdálkodásban egy-egy elhibázott lépéssel, amit egyszerűen nem lehet bepótolni. Malvinka úgy volt vele, ha menni akarnak, akkor hadd menjenek. Egyetlen egy dolgot nem engedett el a füle mellett, még pedig azt, hogy Samu bácsi lehet, hogy beteg és számára egy speciális teakeveréket készített, amitől – bármilyen baja is van, – minden bizonnyal erőre kap.
Arthur és Hubert a teát, amelyet Malvinka elkészített gondosan elcsomagolta a hátizsákjába és két jó sörétessel elindultak Mezőgyánba, a kormoránvadászat után harmadnapra.
Az idő, amely végigsepert az előző napokban, szépen kitisztult és mögöttük, ahogy felkelt a nap, ragyogó, szikrázó napsütéssel fogadta a manókat, akik tempósan haladtak Gesztről, Mezőgyán felé. A széles kövesúton csak a kenyeres kocsi nyomát lehetett látni és csak itt-ott, pillantották meg az út aszfaltos tetejét. Ott is csak azért, mert elhordta róla a szél a havat. Jobban a fák, az erdők környékén maradt meg a hó és a rét azon részein, ahol az őszön nem kaszálták teljesen le a gyepeket, ahol meghagyták jó araszosra. Ott az apróvadnak is könnyebb dolga volt. Mikor aztán már éppen elérték volna a Mezőgyán község tábláját Arthur lelépett az árokba és Hubert azonnal követte is!
A nyakukból a távcső rögvest a kezük ügyébe került és úgy néztek befele a kis községbe, ahol a járdán, egy embert vettek észre, aki ugyan igen öreg volt, de a tartásáról, ruházatáról, no meg a vizsla kutyája miatt, le se tagadhatta volna, hogy vadászember. A fején kalap, a táskája éppen csak átvetve a vállán, keresztben lógott a derekán. A kabát okkersárga, a nadrág zöld, a csizma pedig éppen térd alá ért. A vadász szeme pedig úgy járt-kelt, mint az eleven forgószél. Mindent észrevett. Benézett az udvarokra, megnézte a fákat nemcsak a portákon, hanem a házak előtt. Látta, hogy ki seperte el a járdát és azt is észrevette, kinél ég már a tűz és látszódott a füst színén is, hogy ki, mivel tüzel. Nem öltözködött hivalkodóan, de a ruháján az is jól látszott, hogy nem éppen első bálozó, volt már egy két vadászaton. Az ilyen avett vadászkalap, dísze a vadász öltözékének és a ruhán, de leginkább a régi bőrtáskán, a kutya bőrszíján és a régi késtokon látszik meg igazán, hogy ki, milyen vadász és legfőképpen, hogy mióta?! Mert ha hisszük, ha nem, mi vadászok rögtön tudjuk, hogy ki tartozik közénk és ki az, aki ide is fog és ki az, aki sohasem lesz az…
Persze a két távcső lencséje megcsillant és ezt Samu bácsi is észrevette. Persze, hogy észrevette, de még lassítani sem lassított, csak most már le nem vette volna a szemét a furcsa jelenségről. Nagyjából sejtette, hogy kik lehetnek ott, de azért nem hozott elhamarkodott döntést. A szelük egyáltalán nem volt jó és a kutya, Dorka hamar szagot fogott. Régi öreg vadőr volt, aki már egyáltalán nem vadászik, sőt már fegyvere sincs. Talán van neki, odakint egy öreg fában elrejtve egy puskája, de ezt csak úgy beszélik a faluban, hiszen még kölyök volt, amikor először hajtott a Tiszák vadászterületén. Volt egy rapsicnak kikiáltott ember, akinek állítólag kileste a rejtekét. Azt aztán elsodorta a történelem vihara. A titkos, odvas fát nem tudta senki, hogy merre lehet, de tudvalevő, hogy a falu mindent tud és a falu mindent lát és beszélték, hogy a Samu meglelhette. Azért hozzá kell tenni azt is, hogy Samu, ma már mindenkinek csak Samu bácsi és igen nagy tisztességben koptatja az éveit. Bőven nyolcvan év felett, ha orvvadászott is az öreg úr, akkor is megbocsátották volna neki, de erről persze szó nem lehetett! Egész életében üldözte a rapsicokat. El sem tudta képzelni, hogy orvul, a vadat szorult helyzetében, azt kihasználva, ejtse el. Anélkül is, puska nélkül is tudta, hogy lehet egy-két jó vad a konyhaasztalán, ezért is indult most el fényes nappal, a főutcán, kifelé a faluból. Hiszen nem lopni indult az öreg Samu bácsi…
Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben
Arthur hátrafordult Huberthez, hogy az öreg Samu az, éppen Dorkával jönnek kifelé, szóval bizonyosan nem beteg és nyilván valahova mennek.
- Várjuk be őket! – mondta Hubertnek és mozdulatlanul lesték az öreget.
Az pedig csak jött és jött, miközben az előbb észrevett csillogást nem feledve, szinte pásztázta a helységtábla utáni bokor alját, az árkot, mert onnan csillant meg valami. Biztos volt benne, hogy nem törött üveg, mert akit egyszer valaha is megnéztek egy távcsővel, vagy netán tán egy céltávcsővel, az sose feledi azt a színes villanást, amire egy-egy ilyen csiszolt lencse képes, ha rásüt a nap.
Míg jött feléjük az öregúr, addig Arthur bácsi leeresztette a távcsövet s mondta Hubertnek, hogy amikor az öreg katona volt, akkor is vadászott. Golyós, hadipuskával lőtte a mezei nyulat. Kerek szemekkel nézett maga elé Hubert és rögtön kérdezte:
- Nem lőtte szét azzal a nagy tölténnyel?
- Dehogy Hubert! Azok a katonai lőszerek teljesköpenyesek voltak, nem úgy, mint a mostani vadászlőszerek. Azok a lövedékek egyszerűen átszaladtak a vadon. De jól kellett ám célozniuk, mert akkor nekik még nem volt ilyen modern, optikai távcsövük. Nyílt irányzékkal, Hubertkám!
Lassan, lassan mind közelebb értek. Dorka, a barna színű német vizsla szagot fogott, majd nagy farokcsóválva az öreg kutya képen nyalta Arthurt, majd megszagolta Hubertet is. Másabb szaga volt, de a fegyvere és a felszerelése teljesen olyan volt, mint minden rendes vadásznak és úgy döntött, hogy akkor azt is összenyalja. Eközben persze a farkát folyamatosan csóválta és látszott rajta, hogy örül a két manónak. Persze Samu bácsi a világért nem hívta volna vissza, hagyta, hogy hadd barátkozzon a kutya. Jól van az és nevette, hiszen a kutya akkora volt, hogy akár mind a két manó felülhetett volna a nyakába.
Igen megörültek aztán egymásnak és hamar kiderült, hogy kutya baja Samu bácsinak, csak nem tudott a hajtásra jönni. Mindegy is, nem lényeg. Az a fontos, hogy mindenki egészséges és Arthur már kotorta is elő Malvinka csodateáját, mert, ha már összeállította, akkor oda is adja Samu bácsinak. Samu bácsi igen megörvendett, mert kiderült, hogy a kisunokának mégiscsak szüksége van rá.
- Aztán messze-é a messze? – szólalt meg Arthur.
- Attól függ! – mondta Samu bácsi.
- Aztán mitől függ? – kérdezett vissza Arthur bácsi.
- Hogy kerülővel megyünk vagy egyenesen! – erre elnevette Arthur, mert régi betyár nyelvre váltott Samu bácsi.
Valaha hajtó volt még a Tiszáknál, aztán fordult a világ és a vadászat szeretete és az élet, vadőrt csinált belőle. Tehetséges is volt. Rettentően ismerte a határt, az erdőt és az itt élő embereket. Egy nyelvet beszéltek s nem lopta el a vadat. Őrizte. Igazi vadőr emberré vált és nemcsak a dúvadat, hanem a vadorzót is leste. Kutyája mindig volt s beszélte még egy-két ember, hogy a kutyája azért volt olyan jó, mert amikor szétszaladt a kastély és mindenki futott innen, az öregúr kölyökként egy kutyát vett magához….hát így maradt meg neki a Dorka s vigyázott, hogy mindig maradjon meg neki egy, abból a régi, híres alomból…
- Arthurkám, tegnap kint voltak az urak. Aztán tudod, hogy vadásznak most ezek…
- Ne is mondd Samu bácsi, ne is mondd. Aztán mit tervezel?
- Mit terveznék, hát mit szoktunk ilyenkor tenni?
- Most viccelsz velem?
- Dehogy viccelek. Csak bánt, hogy a sok sebzett madár kint marad, aztán ottveszik, mert repülni már nem tud…
Samu bácsi nehezen emésztette meg ezeket, mert szerettek is és tudtak is vadászni, most meg, ha úgy hozza a sor, a sűrűbe nem mennek be, a nádat nem törik, kutyát nem tartanak, hajtót nem hoznak. Ha el tud lépdelni a gyepen az új vadász, akkor szívesen jön és ha elé esik a madár, akkor felveszi. De csak akkor…
- Arthur! Ha nem szedünk fel 10 kakast, akkor ebben az évben ki sem jövök többet!
Arthur szívesen kezet rázott volna, de mind a ketten tudták, hogy ez így igaz és teljesen felesleges rá kezet adni.
- Na, akkor veled tarthatunk vagy forduljunk vissza?
- Mi az, hogy! Sőt, töltsetek be, mert én már olyan öreg vagyok, hogy már puskám se lehet. Már annyit beszélt nekem az orvos, hogy magam is elhiszem, hogy el se találnám, ha felreppenne előttem a madár – Arthur nevette, de nevette Samu bácsi is. – de nem bánt – folytatta. Tudod, hogy gyerekkoromtól a kutyámnak éltem, hát együtt kezdtük, együtt is fejezzük be…
- Na, messze van az még Samu! Messze!
- Messze, mert innen, még jó kilométert kell gyalogoljunk….
Na, hogy így egymásra leltek, mindannyian megfordultak. Nem Gesztnek, hanem le, a tavaknak fordultak. Persze azok innen még távol voltak és erdők is nyújtózkodtak még közöttük.
- A Csörsz-ároknál álltak el tegnap. Addig megyünk, meg egy kicsit annak a zsadányi oldalában.
- A limesig…
Zsadány, Geszt, Mezőgyán között ma is látható az Ördög-árka, avagy a Csörsz-árok, ami Debrecentől egészen az Al-Dunáig tartott. Sok helyen már nem lehet megtalálni, mert elmunkálták az emberek, de itt, ahol vízjárta földek vannak és a madáron, a vaddisznón és a szarvason kívül más állat nem jár – ez is megmaradt. Nem kell mindent védeni az embertől és kiváltképpen az itteni, sárréti embertől! Olyan régi árok ez, hogy még a rómaiak építették a szarmatákkal, akkor azok a népek laktak errefelé. Már akkor is sok ember jött keletről és igyekeztek tovább nyugatra. Érdekes, hogy az útvonalak ma sem változnak és például erre is szívesen megindulnak, ma is. Gyalogosan, ahogy tették közel kétezer évvel ezelőtt is.
- Arthur bácsi! Mekkora az árok itt a határban – érdeklődött Hubert.
- Általában nem olyan mély, de ismert olyan hely, ahol öt méteres is volt, de a szélessége néhol elérte a nyolc métert is!
- Na, Arthurkám, ez itt a balszárny volt és eresztem a kutyát. Figyeljetek! – mondta Samu bácsi, aki már ismerte minden négyzetcentiméterét a határnak s nem törődött már jobban ezekkel a régi dolgokkal. Ott voltak azok, amikor már gyerek volt és minden bizonnyal ott lesznek, majd az unokája idejében is. Valami nagyon furcsa kornak kell jönnie, ha ezt is meg akarják majd változtatni. Ahogy Samu bácsi szülei, úgy az unokája sem fogja bántani s akkor megmarad. Védeni ezenfelül nem védték soha…
Ezen a tájon ember ma is keveset mozog. Keresni valója nincs és ma már se tojást, se halat, csíkot, teknősbékát, semmit nem gyűjt, hacsak nem gombát vagy nyáron a bodzát és az őszön csipkebogyót vagy kökényt. Ezek mennek. Vizes, zsombékos, hideg földek, amit 100 éve sem volt érdemes feltörni. Ez a Rétköz maradványa, ahol út is csak akkor van, ha nem esik az eső, de inkább nyáron lehet száraz lábbal átmenni rajta. Rengeteg ér szakítja keresztül s ha a Körösben sok a víz és a Korhányon nem tudnak lefutni a vizek, akkor vannak őszök, amikor visszaköszön a régi világ. Akkor olyan helyt is visszahódítja a nád, ami az övé volt, ahol sok esztendeje híre sem volt. Ahol vizes a hely vagy az év jelentős részében víz van, csak a füzek különféle fajtái maradnak meg és végig a Holt-Körös mentén csak fűzfákat látunk, ahogy a Sebes-Körös partján is csak azok bírnak megkapaszkodni. Járhatatlan vidék utolsó maradványa ez itt Zsadány, Geszt és Mezőgyán között, ahol még a nagykócsag is bevárja az embert, ami meglehetősen ritka dolognak számít. A víz nem mély, de alatta az ingovány feneketlen s így a vadliba, a vadruca jól érzi magát. Amarra keletnek, a Rétköz után, jól látszódik az Erdélyi-hegység hatalmas tömbje, emide a Begécsi halastavak vannak, ahol ott fent Geszt, emerre lejjebb Mezőgyán és ha nincs lomb a fákon, télen, éjszaka, akkor Nagyszalonta fényei is igen jól látszódnak. A szomszédban van a vaáros, csak a határ szakítja ketté ezt a vidéket. Nem a pusztát és benne az állatokat, növényeket, hanem benne, magát az embert, mert annak a legrosszabb innen és túl is. Út és határátkelő ha van is, hiába. Hetente egyszer, egy napot van nyitva az is reggeltől estig. Aztán csend. Aki hivatalosan menne, annak kerülni kell, másoknak ott van az éjszaka és a vadlibának a szabad ég. Annak nem parancsol senki, csak a Jóisten.
Innen fel Szalontának aztán legelők vannak, amolyan szíki legelők. A birkát tartja el, aratni, vetni nem kell, felesleges. Sinka István, a Fekete bojtárban írja meg, a bojtárgyerek keserves sorsát. Ma keresve se találni olyat, aki a jószággal együtt állandóan kinn élne a gyepen.
A hátasabb részeken, amiket lehetett felfogtak a Tiszák és az erdészük, Müller Géza tanácsára kocsányos tölgyet telepítettek. Jó szeme volt, mert Tölgyfás-pusztán ma is állnak azok a sok száz éves tölgyek, amelyeket a helyiek mocsári tölgyeknek hívnak. Mementói a régi világnak és ma már értékes makktermő fák. Müller Géza keze nyoma ma is jól látható, hiszen Vátyon, Hubert Fekete hántása, vagy innen feljebb Szépapó sűrűi akkorák, hogy a szarvas is szívesen borjazik benne.
Az erdő nemcsak megtörte a szeleket, hanem a lábvizet is jól tűrő kocsányos tölgy, elegyes cserrel aztán értékes fát is adott, benne aztán megjelentek a gombák, az erdőhöz köthető rovarok, végül az énekes madarak, de nem vitték túlzásba, hiszen a pusztai, a gyepekhez köthető madárvilág éppen olyan fontos, mint a fákhoz köthető állatok. Nem szabad túlzásokba esni, hiszen Arthur és Hubert megfigyelték, hogy egyes földön fészkelő, gyepekhez köthető madarak jó 200-300 méterre is elkerülik a fákat. Az egyensúly régen és ma is nagyon fontos, még akkor is, ha Arthur erdészként igen szeret fát ültetni, erdőt telepíteni.
A tavakhoz Várad felől érkezik egy csatorna, aztán Zsadányon át folyik a Toprongyos Korhány, amit további erek érnek el. A Salamon-ér sokszor annyira kiszárad, hogy el se hinné senki, hogy egyes helyeken sok tíz méterre kiterjeszkedik, aztán meg évekig színét se lehet látni. Olyankor aztán elhanyagolják az átereszeket, a dudukba róka, borz költözik és mikor felveti a víz a határt futkosnak, hogy nem folyik le a víz, de hát hova is folyhatna? Szépen elterül, olyankor aztán kiviszi a fákat, a terjeszkedő szedret és csak a dió, meg a nyárfák maradnak meg. Minden más fa elpusztul és alattuk a sás uralkodik el, rejteket adva a vaddisznónak és persze a sakálnak.
Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben
Tanya, ember már nincs odakint. Keveset verik fel a madarak, a puszta csendjét. Ilyenhelyt pedig, ahol végig megmarad a víz, át se lehet menni s aki ide betéved, vadászni is nehezen tud, csak egy-egy magasles töri meg a tájat. Ott vannak a határok s ha a Csillaglaposról körbe nézünk, fel Zsadánynak, a Komádi elágazásig vagy arra fel a Ligetnek, a Begécsi tavak zsilipjéig, háborítatlan régi vízi világ tárul elénk. A kőris ma is szereti a tájat és ha van másik fa, akkor az a szil, ami követi. Szilason ma is van olyan terület, ahol hátrahagytak egy tagot és abban magától feljött a kőris és erdő született. Az ember nagyon keveset tud arról, hogy mire képes a természet.
A legelőre a marha, meg a birka való s ha azon szúrós legelőgyom nőtt vagy bokor, hamar kivágták. A gyepet nem törték fel, ahol meg búzát termett a föld, nem vetettek füvet. Nem fordult feje tetejére a világ. Mindenki tudta, ahhoz, hogy megmaradjanak, csirkét, rucát kellett tartani. Lennie kell a ház körül veteménynek s aki meg értett hozzá, annak dongója is volt: most méheknek mondják. A méz igen értékes portéka volt, hiszen régen cukrot nem lehetett kapni. A vizek tiszták voltak, annyira, hogy inni lehetett belőle és így annyi hal, béka és mindenféle vízi állat élt a környékben, hogy az ember mellett jutott minden állatnak és madárnak.
Dorka aztán megindult. Ahol mehetett a balszárny tegnap, úgy ott körül mehettek most is. A kutya felvette a nyomokat és kereste a vadat. Pontosan tudta, hogy mi a feladata: a sebzett, lágylövött, elveszett vadat kutatta. Aztán egyszer csak megállt! Samu bácsi elindult felé és mivel Hubert állt közelebb, a biztosítóra ráhelyezte a hüvelykujját: ha röppenne és lőhető a madár, akkor kibiztosítja a fegyverét! Ám erre nem került sor, mert a kutya orra elől Samu bácsi felvette az első kakast! Még nem fagyott meg, még meleg volt. Igen, erről beszélt az öregúr és Arthur is tudta, hogy ezt minden bizonnyal nem az öreg Samu bácsinak kellene végezni. Az ilyen nagy terítékű vadászat után, 15-30 százalékát hozhatják be a másnapi utánkereséssel a vadőrök, ami, ha úgy vesszük igen jelentős mennyiség. A vadnak mindig értéke volt és különösen most, amikor az aszály miatt ilyen kevés a takarmány.
Aggatékra került és mentek tovább. Arrébb nem is kellett a Dorka, mert már messziről látszott egy hosszú farktollú kakas. Ezt Arthur vette fel. Ahová esett, ott is maradt, a hó mindent megmutatott a vadászoknak, szinte beszéltek hozzájuk a nyomok. Érte se jöttek… de ez most különösebben nem bántotta egyikőjüket sem, hiszen, ha nem így lenne, sokkal szegényebb lenne ez a mai délelőtt is és ez egy öreg, talán három-, de lehet, hogy négyéves kakas! Együtt nézegették a sarkantyún a rovátkákat, de akárhogy is vizsgálták, abban maradtak, hogy hároméves biztosan volt! Ha két rovátkát látunk, akkor hároméves, ha hármat, akkor négy. Na ezen tanakodtak, de egy biztos, hosszú is volt és tűhegyes!
Ahogy mentek, arrébb egy gatyás ölyv rúgta el magát és egy-két szemtelen szarka is jobbnak látta, ha még idő előtt kereket oldanak. Mondjuk, bajba lettek volna, ha Hubert magával hozza a kölcsönkapott 22-250-t, mert azzal igen pontosan és messzire is lehet célozni, de most egyáltalán nem így indultak el. Amolyan „kerüljünk egyet a határban” hangulattal vették a vállukra a fegyvereiket, nyakukba a táskát s, hogy nem a dunyha (takaró) alatt találták meg Samu bácsit, igen örültek! S hogy még ezenfelül vadászni is együtt mennek, pedig szinte ad absurdum! Egy kész csoda!
- Majd lesd meg Hubertkém, hogy fog örülni Malvinka, ha meglátja, hogy mit viszünk haza!
- Gondolom Arthur bácsi! El tudom képzelni!
Samu bácsi is nevette a dolgot, de Arthur is elnevette. De már megbeszélték az imént Samu bácsival, hogy visznek egyet-egyet a parókiára Mezőgyánba és Gesztre is. Egyet visznek a mezőgyáni, meg a geszti kocsmárosnak. Aztán van egy nagyon öreg néni Geszten, annak feltétlenül akarnak adni és Samu bácsi is szeretne hazavinni egyet, ahogyan Malvinkának is visznek egyet a kastélyba. Osztottak, szoroztak!
- Eddig hét Samu bácsi! – mondja Hubert.
- Na, majd lent a Csörsz-ároknál fordulunk. Hamarosan odaérünk!
Azzal mentek tovább. Nagyon nem akartak megállni, mert hideg is volt, aztán vagy raknak egy tüzet és neki állnak nyársalni (szalonnát sütni, nyárson) vagy szépen takarosan haladjanak, mert most gyorsabban lehet haladni, mint ahogy általában a hajtás megy.
Ahogy bogarásznak, ahogy lesik az öreg Dorkát, „aki” szépen keres, egyszer csak megváltozik a kutya mozgása és a járása is másabb lett. Samu bácsi mondja is, hogy megváltozott a kutya viselkedése: jó lesz most már figyelni, mert bármi lehet! No, elég az hozzá, hogy már bakugrásnyira volt a híres, történelmi árok, amikor a kutya meg-megtorpant. Arthur és Hubert végig sem tudta gondolni, mit jelez a kutya, mikor egy akkora kan ugrott ki az árok mélyéről és horkantott rájuk, hogy mind a hárman kerek szemekkel lesték. Persze, hogy sörétet töltöttek a puskába és ha lett volna is náluk gyöngygolyó, se lett volna arra idő, hogy cseréljenek. Ilyenkor mindössze csak annyi idő szokott maradni, hogy megcélozzuk.
- Ó, hogy miért nem az erdőkerülő puskámat hoztam – sóhajtott fel Arthur! – de ettől még nem került terítékre a vaddisznó.
Persze nem is került s nagy felháborodva elindult a tavak sűrű nádasainak az irányába. Samu bácsi nem is törődött vele többet, mint amennyit megérdemelt az eset.
- Ilyen a vadászszerencse!
Persze ilyen, de ha nem teszünk érte semmit, ha nem végezzük el a munkánkat s főképpen nem jövünk ki vadászni, akkor még utol sem ér bennünket az a bizonyos szerencse! A vaddisznót sokáig nézték, miközben Dorkát behívta Sanyi bácsi.
- Nem szabad rákapatni a kutyát az őzre vagy a nagyvadra! A vizsla nem arra való! És fontos, hogy amikor otthagyjuk a táskáinkat, a vadat és rábízzuk a kutyára, hogy őrizze, meglehetősen visszatetsző, ha megkezdi a kutya… – mondta Samu bácsi Hubertnek, de csak úgy mellékesen, mert nem akart okoskodni. Csak tanította és eközben figyelte azért Hubertet, hogy, hogy viselkedik.
No, arról, hogy az öreg Dorka megkezdje vagy kikezdje a vadat, szó nem lehetett. Akkor sem kezdte az ki, amikor a kölyök volt s most, hogy már szinte aggkorban van, még mindig nem jelentette azt, hogy egy ilyen főben járó bűnt megengednének neki. Félszemed mindig a kutyán legyen – tette hozzá Samu bácsi!
Eddig még el sem sütötték a puskáikat, de azok most is hallgattak, mert hiába nyúlt oda az öv szélére gyöngygolyóért Arthur bácsi, ha lehetett volna, se tudta volna kicserélni. Nem lett volna arra most idő…dehogy lett volna! Talán fogadkoztak is, hogy majd kijárják, majd lenyomolják, de ahogy ment és tartotta az irányt, neki a Csillaglaposnak, tudták, ha egyszer oda beveszi magát, annak bottal üthetik a nyomát…
Kis ideig még álltak ott, mert enni is kellett, de valahogy a régi Limesnél nem volt jó a hangulat. Amolyan kellemetlen érzések fogták el őket és még a kutya sem akart maradni. Ki tudja, hogy mik történtek itt a régi időkben és ha nem is siettek, de ahogy befejezték az uzsonnájukat visszafordultak a falu felé, ahogy a tegnapi hajtás is ment.
- Na, Arthurkám, már csak három kakas kell a tízhez! Ugye megmondtam?! – ragyogott a kék szeme Samu bácsinak.
Nehéz megmondani, hogy ilyenkor minek örül egy ilyen hétpróbás vadőr, de csak örül, mert az a napnál is világosabb. Talán örül a kutyának, talán örül a zsákmánynak, de talán leginkább annak örül, hogy hiába öregedett meg és hiába akarják ráerőltetni az újabb és újabb irányokat, a vadászatban nincs új a nap alatt! Itt hiába akarják bebizonyítani, ha úgy vesszük, hogy máshonnan kél fel a nap, az biz’a nem fog menni. Vagy tanulni, vagy dolgozni! – vallotta Samu bácsi, de kerülni a munkát, vagy okoskodni, iskola nélkül, hogy annak van igaza, aki hangosabban mondja, vagy majd minden menni fog és nem kell a részletekre koncentrálni, egyszerűen ebben a szakmában nem megy. Nem működik és nem is fog. Persze ideig óráig még csak-csak eldöcög, de látszik most is, hogy mennyi madár maradt kint. Végül csak megszólalt az öreg Samu, mikor egymás mellett mentek Arthurral. Lévén, hogy puskája már nem lehet és a kutyát pedig már régen nem kell irányítani.
- Arthur, látod, hogy el se sütötted a puskát és mennyi vadat találtunk.
- Látom Samu. Látom.
- Ha most nem jövünk ki, akkor ez, mind itt veszik. A dúvadé marad…
Arthur szeretett volna beleereszkedni ebbe a beszélgetésbe, de újfent túlmutatott a kis vadászat keretein, hogy ennek a végére érjenek. Igen tisztelte az öreg Samut, de nem látta értelmét, hogy mélyebben kitárgyalják, hogy miért is történik ez, nemcsak itt, hanem mindenütt. Hogy miért vannak olyan vadászok, hogy miért irányítanak és hangoskodnak olyanok, akik tegnap még azt sem tudták mit jelent a vadászat. Még azt sem tudják, mit jelent hajtónak lenni, hát honnan is tudnák, mi fán terem a vadászat?
Úgy harminc méterre gyalogolt tőlük Hubert, akinek a kezében volt a puskája, úgy jött mellettük és ha lehetett, akkor most is mindig a sűrűbb, a sásosabb, a nehezebben járható részeket választotta. Ha Samu bácsi nem is kereste volna a partosabb részeket nem kellett neki a nehezebb részeken menni, mert Hubert mindig úgy intézte, hogy ő ment bele. Igen, Hubert végigjárta a ranglétrát. Szerencséje is volt, hogy apja vadászott, de ki kellett azt is érdemelje, hogy otthon a puskához nyúlhatott, hogy egyáltalán kivitték hajtani, vagy magukkal a magaslesre, hogy hozhatta a vadat vagy a hajtások között akár megfoghatta a puskát.
Más világ volt, talán az ő idejében is voltak úrhatnám vadászok, de most mégis nagyobb a teher mindenkin, hogy megmaradjanak a régi hagyományok: miszerint a fiataloknak kell a legsűrűbb részekre menni, hogy ők vegyék megtiszteltetésnek, ha elállók is lehetnek és a tisztelet ne csak hangzatos, tetszetős fogalom legyen, hanem mögöttes tartalma alatt látszódjon, hogy a legtapasztaltabb, a legcsendesebb vadászokra odafigyeljenek és törekedjenek arra, hogy képezzék magukat. Etessék, óvják a vadat. Űzzék, hajtsák a dúvadat…
- Hogyan tanítsuk meg Arthur, hogy keressék meg a vadat, vagy lássák meg, hogy egy-egy fácánért érdemes és kötelesség utánamenni – kérdezte Samu bácsi Arthurt, amikor Hubert nem hallotta.
Kerek szemekkel nézett rá vissza Arthur, mert nem kérdés volt ez, hanem megdöbbent konstatálása a helyzetnek, hiszen ezt érezni, tudni, látni kellett a vadászoknak is. Ha nem látja, akkor nincs mit tenni, Samu bácsi. Akiben van valami jó érzés, ilyen vadásszal, ilyen helyen, nem vadászik többet és többet oda se megy …
Ők hárman a tegnapi vadászat nyomvonalát, pásztáit, hajtásait járták végig. Samu bácsi fogadása már úgy tűnt, hogy még se jön össze. Több szép kakast láttak, tyúkok is szép számmal keltek és egy helyen, a rétben, még foglyok is rebbentek fel, ami különös látvány volt! Kifejezetten ritka pillanatokat éltek át, hiszen a fogoly ma már kevés helyen él. Oly ritka jelenség, hogy elhatározták, hogy visszajönnek, kedvezzenek ennek a ma már ritka, de régen oly nagy tömegben előforduló madárnak.
Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben
Hubert bízott benne, hogy nem kezdik el fejtegetni, hogy miért is pusztult ki a fogoly, hiszen a manók szentül hittek benne, hogy a mezőgazdaságban használt nagyarányú vegyszerezés, a tanyák, a táblásítás együttes hatása és nem az a két hideg, havakkal teli tél pecsételte meg a sorsát a fogolynak, de az jól hangzott és azt elhitték az emberek. Most kellene újra telepíteni, minden vadásztársaságnak támogatást adni, de ezt és oly sok minden tervet az Erdészeti Minisztérium önjelölt szakemberei képtelenek lennének levezényelni, de még jobb is, hogy a megvalósítás tervezéséig sem jutottak el. Felesleges is erről beszélni, mikor még az aranysakál kérdésére sem tudnak egységes álláspontra jutni, miközben egyes országrészekben már lassan az őzet is védeni kell..
Szerencsére azonban fáradtak voltak hozzá és egy-egy igen jó kakas elvette a figyelmüket, amikor Dorka beállta a tizedik madarat! Amikor szél alá került az öreg német vizsla, szinte „C” betűben meghajlott és a lábát a levegőben fenntartva, megmerevedett.
- Öreg már, de az orra Arthurkám, de az orra! – szinte megkönnyezte Samu bácsi Dorkát.
Egyébként nem tudták, hogy mi lehet, hogy mit állhatott meg a kutya és Arthur is feszülten figyelt, mert bármi lehet ilyenkor. Sásos, füves, kaszát nem látott réten voltak. Viszonylag hó is volt, amikor Hubert közelebb ment és kitaposta a kutya előtt a gazost. Egy kakas vergődött fel. Láthatóan sebzett is volt s ahogy nagy nehezen szárnyra kapott, Samu bácsi azonnal visszahívta Dorkát és néhány szárnycsapás után visszaesett a kakas a fűbe és úgy akart kereket oldani. Hubert várt és tisztességes, vadászias távolságból elejtette. Abban a pillanatban engedte is Samu bácsi a kutyát és az öreg vizsla, ha látszott is rajta, hogy az elmúlt 12 év minden hajtását végigtaposta, azért lelkesen ugrott a madárért. Persze Samu bácsi legnagyobb örömére, amikor is Arthur puskája szakította szét az örömteli pillanatokat.
A sásos részben, mikor Hubert elsütötte a fegyverét és kiugrott az öreg Dorka, valami mozgásra lett figyelmes a szemfüles Arthur, aki azt vette észre, hogy a sásos részen, valami gyepszínű, sárgás bundájú állat próbál eliszkolni. Persze a sásos részeket kihasználva, mindig takarásban! Jaj, ekkor már tudta Arthur, hogy nem lehet más, mint egy aranysakál s végig se gondolva, hogy miként várhatta be ennyire őket, amikor két sáscsomó között megpillantotta: odalőtt, majd mikor továbblépett, a következőnél végérvényesen helyben marasztalta! Ráduplázott!
Na, ezen aztán Samu bácsi is meglepődött, de még jobban Hubert. Ott volt! Ott várta be őket a sakál. Minden bizonnyal olyan gyorsan és váratlanul jöttek, jó széllel, csendben, hogy a sásos, viszonylag meleg vackában meglepték. Arthur mikor birtokba vette, azután vissza is ment a nyomán és meglelték a vackát is. A sást szépen körben letaposta és egy jó védett helyen, annak ellenére, hogy kint a pusztán voltak, igen jó helyen húzódott el. Persze látszódott rajta, hogy jól lakott az éjjel a sebzett vadból, de aggasztónak tartották, hogy egyedül volt a szuka sakál…
Samu bácsi szerint is úton volt, kereste az új területét. Ki tudja, hogy honnan érkezett? Mivel igen közel voltak már a kastélyhoz és a sakált semmiféleképpen nem akarták hátrahagyni, összerakták, hogy mit is zsákmányoltak ők hárman, az öreg Dorkával, a barna német vizslával. Kereken tíz kakas és egy aranysakál feküdt előttük! Aztán megosztoztak, tisztességgel elszámoltak egymás között, mindenkinek jutott bőven és jutott az öreg barátaiknak, mindenkinek – rajtuk kívül is.
Kétségtelen tény, hogy megérte kijönni. A nagy vadászat után körbeszimatoltak, de több volt ez annál, hiszen Samu bácsiról kiderült, hogy kutya baja, makkegészséges! Hogy a fácánok mellett elejtettek egy sakált is és ha ezen a délelőttön, ha nem is úgy szólt a puska, mint egy körvadászaton, de azért, ha valamit nevezhetünk vadászatnak, akkor ez mégiscsak azok közé tartozik! Ez az utánkeresés mindenhol annak számítana, még akkor is, ha manapság már igen kevesen művelik. Tudta ezt az öreg Samu bácsi, tudta Arthur, de kezdte ízlelgetni Hubert is, hogy mit jelent barátokkal együtt lenni. Mert a vadászat, erről is szól – persze, azért, nem szoktunk belevenni mindenkit. Minek is vennénk? Hiszen ez nem a lövésről szól. Ide jó kutya kell és ismerni kell a határt, ismerni kell a vadat és úgy van az, hogy ha lehetne is lőni, mégsem tesszük, mert nem azért jöttünk ki – csak a sebzett, hátrahagyott vadat keressük. Őrizzük a vadat, őrizzük az erdőt! Erről szól valójában a vadőr szakma és erről szólt az öreg Samu bácsi életének minden perce…
A január csendesen indult. Derült, kristálytiszta, magas légnyomású, sarki eredetű, hideg, száraz idő volt, amikor nem kell csizmát húzni, mert a bakancsra nem olvad rá a hó, csak lepereg, olyan hideg van. Sokat nem lehet egyhelyben ácsorogni, vagy lesre csak úgy felülni, de most ez nem is erről szólt. Viszonylag vékonyabban öltöztek fel a vadászok, hogy könnyen tudjanak mozogni és lehessen lőni, ne legyen olyan vastag a kabát, a ruha rajtuk. Hogy hideg volt-e azt igazából, az arcukon lehetett meglátni és a kezükön, de mivel nem fújt a szél, a napnak is volt némi ereje. Samu bácsi és Arthur is tartott tőle, hogy a tűző nap és a hófehér táj miatt, nehogy hóvakságot kapjanak. Ilyenkor, ilyen időben ezzel számolniuk kellett. Kint, az orosz sztyeppeken, a végeláthatatlan hómezők és a téli napsütés sok bajt is tudott okozni. Arthur és Samu bácsi a háborúra gondolt. Napszemüvegük most sem volt, így egy gondolattal előbb Samu bácsi, majd Arthur is a szeme elé tekerte a sálját – jobb híján hunyorogva egy kis résen lestek ki. Hubertet sem kellett bíztatni s miután elbúcsúztak, így indultak tovább. Samu bácsi innen délnek tartott, Huberték pedig északra. Nekik talán kedvezőbb volt, de Samu bácsit sem kellett félteni, aki inkább jobban aggódott a kutyája miatt. Nem ma kezdte ő sem és bizonyosan, épségben hazaértek, de ez csak a következő részből derül ki…
Január 18-án folytatjuk…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben
Hubert
Hubert nap Kiskundorozsmán
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította.
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította. Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szervezésbe és a lebonyolításba bekapcsolódott Kalcsevics Csaba vadászékszerész, Miklós Zsolt, a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglő tulajdonosa, a Daru Csaba, a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesület alelnöke, Ruzsa Roland önkormányzati képviselő, valamint az író családja.
Szeged belvárosából 57 kisiskolást köszöntött Dr. Szilágyi Bay Péter és Kalcsevics Csaba Kiskundorozsmán, a Hubert napon. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes – Varga Valéria és Scherer Mária tanítónők – osztályában olyan érdeklődés mutatkozott az egész éves rendhagyó irodalom órák során, hogy arra senki nem számított. A gyerekek rajzokkal, olvasó naplókkal készültek óráról órára és a lelkesedés egész évben kitartott.
Kalcsevics Csaba, országosan ismert vadászékszerész szabadidejét áldozta fel, hogy a Hubert napon akadálypályát építsen a kicsiknek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ötlet, hogy a gyerekekkel a természetben is megfigyelik az állatokat, már korán megfogalmazódott Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőkben és ehhez keresték a megfelelő helyszínt.
Diákjai gyűrűjében: balról Scherer Mária, a Béke Utcai Általános Iskola tanítónője, aki Lévainé Jakus Edinával, a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatójával beszélget. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A vadászati szereplők, a vadgazdálkodás, országosan igyekszik bemutatni, hogy mit is jelent vadásznak lenni, de megértetni a mai, technológiával teli világunkban, lássuk be, igazán nem könnyű feladat – mondta az író. Azonban Huberttel azonosulva a gyerekek megérthetik, hogy vadásznak lenni kötelesség, hiszen látva magunk körül zajló világot, segítenünk kell a bajba jutott állatoknak, még az olyan veszedelmes ellenségnek is, mint az Apát-nyara-klán fejének, a félelmetes borznak.
A Hubert napon a Petőfi Sándor Művelődési Ház udvarán a Béke Utcai Általános Iskola tanítónői. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A helyszín tehát kérdéses volt, amikor jött az ötlet, hogy a Hubert, a vadászmanó folytatásaként megjelent kötet helyszínén, Kiskundorozsmán találkozzanak az íróval és a második kötet főszereplőjével Ottokárral, a német vizslával.
A Hubert napon balról, Lévainé Jakus Edina, a Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója mutatja be a tevékenységüket Kiskundorozsmán Varga Valériának, a Béke Utcai Általános Iskola tanárnőjének. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ifjúsági regény második könyve is valós helyszíneken, valós eseményeken alapul és minden, a kötetben szereplő épületet, utcát, iskolát, a könyvtárat meg lehet benne találni. Innen visszatekintve egyenesnek tűnt az út, mert a dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház támogatta a rendezvényt és térítésmentesen biztosította a helyszínt. A Dorozsmai Fiókkönyvtár is tárt karokkal várta a gyerekeket, akiknek rendhagyó könyvtárhasználati órát tartottak, amelyen kiderült, hogy egész nyáron, minden szerdán, kézműves foglalkozásokat tartanak a könyvtárosok. Erre sok kicsi szeme felcsillant, arról nem is beszélve, hogy az is kiderült, hogy a Művelődési Ház folyamatosan tart foglalkozásokat, amelyre olyan sok jelentkező volt, hogy Lévainé Jakus Edina igazgató az Agro Jagert arról tájékoztatta, hogy létszámlimitet kellett húzni, mert fizikailag sem tudták volna végigvinni a nyári programot.
Hubert napon Kiskundorozsmán: Ottokárral jó játszani, míg Molly a magyar vizsla éppen most érkezik. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A Hubert nap két szakaszból állt. Míg az egyik osztály bejárta a kiskundorozsmai Hősök ligetet, ahol a második kötetben Hubert megismerkedik Ottokárral, addig a másik osztály a Déli Farkasok alelnökével, Daru Csabával és tagtársával kipróbálhatták, mit is jelent íjászkodni.
Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!
Eközben Kalcsevics Csaba vadászékszerész, aki korábban élsportolóként, Európa- és világbajnokságokon mérte össze erejét a tatamin, irányításával ügyességi pályát építettek az Agro Jager News csapatával, hogy a gyerekek sorversenyen mérhessék össze erejüket és ügyességüket. Az évtizedekig élsportoló ikerpár idősebbek tagja kijelentette, hogy a sport, a csapattagok szurkolása óriási adrenalint ad a gyerekeknek és hihetetlen energiákat szabadít fel bennük, amikor is megtanulhatják, hogy nemcsak magunkért kell küzdeni, hanem a csapatért, a másik emberért is.
A Hubert második része, a Hubert, Kiskundorozsmán című kötet azonban nemcsak a helyi általános iskoláról, a híres templomról és a könyvtárról szól, hanem a Szélmalom vendéglőről is, így Miklós Zsolt, a Szélmalom Vendéglő tulajdonosa úgy döntött, hogy vendégül látja a két osztályt és támogatva a rendezvényt, kedvezményesen biztosítja a kicsiknek a déli ebédet. A Szélmalom vendéglő történelmi falai bizonyosan sokat tudnának mesélni, hogy miként érezte magát Kossuth Lajos itt, de az biztos, hogy a kicsik fergeteges hangulatot kerekítettek s míg feltálalták az ebédet, ők különféle énekekkel szórakoztatták egymást, tanáraikat és természetesen a Szélmalom Vendéglő minden munkatársát, valamint az ebédelő közönséget.
A Déli Farkasok alelnöke tartja az íjász oktatást. A képen Daru Csaba alelnök a Béke Utcai Általános Iskola diákjaival. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy véleménye szerint várakozásaikon felül sikerült a nap, amelyben rengetegen vettek részt és rengetegen tettek azért, hogy eredményes lehessen ez a rendezvény. Hozzátette, hogy egész évben, az irodalom órák hatalmas élményt jelentettek számára, mert ahogyan a gyerekek komolyan vették Hubertet, neki is éppen olyan komolyan kellett venni a kicsiket, akik ezt óriási érdeklődéssel hálálták meg.
A Szélmalom Vendéglő tulajdonosai a Miklós család, akik 1960. óta foglalkoznak vedéglátással. A képen Miklós Zsolt édesapja, aki óriás rakott palacsintával várta a Béke Utcai Általános Iskola diákjait. Hajnal négykor keltek, hogy elkészüljön a csemege, amelyet többek között fügelekvárral készítettek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az egész éves foglalkozáson a gyerekek megismerhették milyen egy német vizsla, Ottokár és milyen különbségek vannak egy magyar vizsla, Molly között, amely vadászbarátja, Kalcsevics Csaba kutyájaként szintén több alkalommal elkísérte őket. A gyerekek azonban láthatták, hogy egy tacskó, mint Ottokár legjobb barátja Gusztáv, már más alkat és hagyni kell időt arra, hogy elfogadja az érdeklődő gyerekek közeledését. Megtanulták, hogyan kell megfigyelni az állatokat és egyáltalán hogyan kell viselkedni a természetben.
Kiskundorozsma szívében található, a könyvtárral és a művelődési házzal szemközt a méltán híres Szélmalom Vendéglő, ahol már Miklós Zsolt tulajdonos várta a kicsiket. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Azonban a tanári kar, a Béke Utca Általános Iskola munkatársai, a pedagógusok nyitottsága is kellett ahhoz, hogy nemcsak ez a két osztály, hanem a szünetekben mondhatni az egész iskola érdeklődjön például Ottokár iránt. Nem cél, hogy mindenki vadász legyen. A cél az, hogy nyitott, az információkat mérlegelni képes, tájékozott ifjúsággal gazdagodjon a társadalom, akik majd eldöntik, hogy mit szeretnének választani. A vadászat nem jó vagy rossz. A vadászat végigkísért bennünket történelmünk során és el kell tudni helyezni a mai világunkban is. Nekünk most ez a feladatunk és ebben Hubert, Arthur bácsi, Malvinka manó és az újabb kötetben Ottokár, fontos szerepet kapott.
A Hubert napon így köszönték meg a Béke Utcai Általános Iskola diákjai a Szélmalom Vendéglőnek az óriás rakott palacsintát.
Dr. Szilágyi Bay Péter hozzátette, hogy a napokban átadott geszti Tisza-kastélyban játszódó regény második kötete már Kiskundorozsmát mutatja be, de Hubert a harmadik kötetben újra visszatér a Kis-Sárrétbe, Nagyszalonta alá, Gesztre, ahol a kastély felújítása alatt Hubert, a vadászmanó, Malvinka manó és Arthur, majd a Sófalváról megérkező erdélyi rokonság újabb kalandokba keveredik, mikor is meg kell menteni a kastély kincsét. A kaland mellett azért jut idő a vadászatokra is, amelyekben újabb településen bukkan fel Hubert, mint a Sebes-Körös menti Komádiban, ahol Hubert további barátait lehet majd megismerni. A kötet előkészítése már zajlik, de Dr. Szilágyi Bay Péter annyit még elárult, hogy a borítót Csavajda Dóra már elkészítette.
Hubert napon Kiskundorozsmán a Béke Utcai Általános Iskola kisdiákjai, Ottokárral, a Hubert Kiskundorzsmán című kötet főhősével. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik munkájukkal és szabadidejükkel támogatták a Hubert nap sikeres lebonyolítását:
a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Háznak,
a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárának,
a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglőnek és a Miklós családnak,
a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesületnek,
Kalcsevics Csaba vadászékszerésznek,
Ruzsa Roland önkormányzati képviselőnek,
és végül, de nem utolsó sorban Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőknek és a Béke Utcai Általános Iskola munkatársainak.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely PhD, főszerkesztő
Fotó: Agro Jager News
Hubert
Ajánlott olvasmány lett Hubert, a vadászmanó
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A Béke Utcai Általános Iskola 2/B osztálya. Az első sorban jobbról, Dr. Szilágyi Bay Péter író német vizslájával, Ottokárral és a család kedvencével Gusztávval, a tacskóval. Mellette jobbról, vadászbarátja, Kalcsevics Csaba világ-és európa bajnok birkózó, aki Molly hívónevű magyar vizslájával egész évben, ingyenesen segítette a programot.
A 2023/2024-es tanévben a szegedi Béke Utcai Általános Iskolában két negyedik osztályban, választható olvasmánynak javasolták a „Hubert, a vadászmanó” című ifjúsági regényt, ami óriási megtiszteltetés, hiszen a kiválasztása előtt alig két évvel jelent meg. Ezek után további alsótagozatos osztályok is érdeklődtek a könyv iránt, így került arra sor, hogy a szerző és vadásztársai, Ottokár, a német vizsla és Gusztáv, a törpe fekete tacskó rendhagyó irodalom órát tartottak az iskolában.
„Természetesen igent mondtunk, – tájékoztatott a szerző -, hiszen a Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes osztálya egész évi rendhagyó órái után hatalmas kihívásnak számít, hogy második osztályos gyerekekkel is beszélgessünk. Ilyen kicsi gyerekekkel már találkoztunk a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Francia utcai Fiókkönyvtárában, ahol a Rókus II. Általános Iskola másodikosaival találkoztunk és olvastunk közösen részleteket a könyvből. Míg a negyedikesek már komoly szakmai kérdéseket tesznek fel és ez a korosztály már meglehetősen kritikus szemmel tekint a világra, azért a legkisebbeket sem szabad figyelmen kívül hagyni és a miértekre nekik is válaszokat kell adni.
Az ember természetétől fogva vadászik és az ember társa, – még ha az egy kedvtelésből tartott városi kutya is, az ösztöneit nem tudja letagadni. Séták alkalmával láthatjuk, hogy a kis társállat is megkergeti a galambokat, megugatja a macskákat.
Bemutató a Honvéd téren. Vadat áll Ottokár, a német vizsla.
A városban, ha nyitott szemmel járunk, észrevesszük, hogy madarak fészkelnek a fákon, hogy megannyi cserjét, fákat gondoznak a városi emberek is és még egy olyan forgalmas parkban is, mint a szegedi Honvéd tér, megfigyelhetjük a vadonélő állatokat. Sőt sokkal közelebbről is tanulmányozhatjuk őket, mivel a városban élő állatok hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Láthatjuk, hogy a köztéri kutak víztócsái mennyire fontosak a városainkat elfoglaló, urbanizálódott állatoknak és a vízhez érkező madarak példáján keresztül könnyen megértik a kicsik, mit jelent, mennyire fontos a víz.
Az ifjúsági sorozatban Hubert alakja ezt a korosztályt varázsolja el, akik szeretik a környezetüket megfigyelni. A gyerekek a vadászmanóval azonosulhatnak és még azok a gyerekek is felfigyelnek a kalandjaira, akiknek nincs lehetősége a városi környezet miatt annyit a szabadban lenni, mint egy vidéken élő gyereknek. A kicsik olvasás közben megtalálják a vadászmanóban azt, amiben szimpatizálnak vele, hiszen valaki a madarak iránt rajong, van, aki evezni szeret, vagy éppen érdeklődik a főzés iránt. Komoly kérdéseket vetnek fel Hubert választásai. A jó és a rossz, az élet, a természet megbecsülése, a gyengék megsegítése, mind karakteres válaszokat vár a gyerekektől.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy mindazokat a fogásokat, ami a csúzli készítéshez kell, vagy ahhoz, miként kell főzni, gyógynövényeket gyűjteni, összeszedte. Jól ismer és kipróbált mindent, ami a könyvekben szerepel. Általános iskolás éveit ugyan Szeged belvárosában, az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1.sz. Gyakorló Általános Iskolájában töltötte, miközben nagyszülei, különösen anyai nagyanyja, a körösnagyharsányi származású, szigorú, de gyerekszerető nagymamája mellett megismerhette, mit is jelent a vidéki lét egy városi gyerek életében.
Megjelent a Hubert, a vadászmanó c. folytatása, a Hubert Kiskundorozsmán c. ifjúsági regény. A képre kattintva lehet megrendelni.
Játszani minden gyerek szeret, de egy vidéki gyerek sokkal közelebb kerül a természethez és azt sokkal könnyebben értheti meg. Tanulás nélkül azonban nem lehet beilleszkedni, nem lehet segítséget nyújtani és mai szóhasználattal élve, fenntartani a környezetünket. Ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk lévő természetet, jó segítséget nyújt Hubert, a vadászmanó alakja, aki nemcsak a falu ügyes-bajos dolgait simítja el, hanem mindig segít a bajba jutott állatoknak is.
A kötetekben minden egyes esetben élesen elkülönül a jó és a rossz és Hubert alakjával azt is megérthetjük, hogy nincs alku: a rosszal nem lehet alkudozni, a rossz mellé nem lehet beállni. Akkor sem, ha az pillanatnyilag nyerő pozícióban van, mert az egyetemes emberi értékek, a becsület, a tisztesség, a kitartó munka, a példamutató élet, a végén mindig győzedelmeskedik. A kötetben fejezetről fejezetre együtt járják Huberttel a legkisebbek Peszere-puszta vadregényes tájait, a szíki pusztát, a tavakat, a Fekete Hántás komor erdőrengetegét, megismerik Hubert faluvégi öreg házát is, valamint az ott élő állatokat.
A sorozat folytatásaként már megjelent a Hubert Kiskundorozsmán c. könyv, amelyben már feltűnik Ottokár, a német vizsla is, akinek a segítségével kalandos úton mentik meg a bajba került gyerekeket a település körüli tűzvészből.
„Az irodalmi órák alatt minden alkalommal elkísér bennünket Ottokár, a német vizsla is – folytatta az író. A kutya maximális pontszámmal teljesítette a Vadászati Alkalmassági Vizsgát, fegyelmezett és pontosan teljesíti az utasításokat. Kiképzése során – a vadászati feladatain túl – felkészítettem arra is, hogy bemutassa a gyerekeknek, milyen szerepe van a munkakutyáknak és a vadászkutyáknak a mai felgyorsult világban. Például a vadászkutyákat bevetik drogkeresésre, de az eltűnt személyek felkutatása, katasztrófák után a túlélők megtalálásához is szükség van a különleges képességű, kifinomult a szaglású munkakutyákra. Ottokár lelkesen keresi elő az iskolaudvaron, vagy a parkban a gyerekek által eldugott plüssjátékokat, lobogó fülekkel vesz részt az élőnyúl-befogásban és töretlenül tűri a sok kis kéz simogatását. Gusztáv, a tacsi már egy más jellem. Nem marad el a barátjától, kis kurta lábával folyamatosan követi, de simogatni nem hagyja magát.
A városi ivókutakon keresztül is megértették a kicsik, hogy minden állat számára milyen fontos a víz. A képen Dr. Szilágyi Bay Péter író és kutyái Ottokár, a német vizsla és Gusztáv a fekete színű tacskó.
Dr. Szilágyi Bay Péter hangsúlyozta, hogy nem az a cél, hogy még több vadász legyen, hanem az, hogy a társadalom egyensúlyban maradjon, hogy a természetvédelem és a vadgazdálkodás egymás lehetőségeit kihasználva szélesedjen, de ne váljon sem egyik, sem a másik irány szélsőségessé. Ehhez azonban olyan felkészült pedagógusokra van szükség, akik felvállalják a gyerekek érdeklődésével együtt járó többletfeladatokat, hogy másokkal szemben elfogadó, magával szemben kritikus, visszafogott felnőtteket neveljenek. Mint ahogy teszik ezt a Béke utcai Általános Iskolában. A tanári kar mellé felzárkózott egy együttműködő, támogató szülői közösség is, akik hozzájárulnak a közös célok megvalósításához.
Dr. Szilágyi Bay Péter bejelentette azt is, hogy az utolsó simításokat végzik a Kastélylakók című újabb köteten, amely a sorozat harmadik részeként érkezik meg. A kötetben újabb kalandokban vehetnek részt a gyerekek. Természetesen lesz benne vadászat, a kislányok kedvéért sütés-főzés. Hubert Kiskundorozsma után visszatér a Tiszántúlra, a Kis-Sárrétben kalandozik. A Sebes-Körös völgye vízi világában újabb természeti értékeket ismerhetünk meg, miközben a manónemzetség összefogásával megmentik a geszti kastély kincsét a rablók és tolvajok elől…
Az író kiemelte, hogy Kiskundorozsmán, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárában több ingyenes nyári program, tábor várja a gyerekeket – a könyvtár oldalát itt lehet elérni. Ezek között június 18-án és június 26-án vele és Ottokárral is lehet találkozni. Akiknek nincs lehetősége beszerezni a könyvet, azok kikölcsönözhetik a Dóm téren, illetve a Dorozsmai Fiókkönyvtárban is, ahol emelt kötetszámmal állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az Agro Jager News jóvoltából pedig a HUBERT rovatban további, mintegy 24 mese érhető el, amelyeket ide kattintva lehet elérni.
További programokról, hírekről pedig itt, a Hubert, a vadászmanó oldalon lehet tájékozódni – tájékoztatta az Agro Jager Newst, Dr. Szilágyi Bay Péter író.
Agro Jager News
Hubert
MESE: Karácsony a Pádison
Hubert a karácsonyt a szüleinél, a Pádison tölti, ahova elkíséri Arthur bácsi is. Persze, ahogy lenni szokott újabb kalandokba keverednek és a fennsíkre menet farkasokkal találkoznak.
Karácsony előtt járt az idő és Hubert egyik délután bejelentette a kastélyban: úgy döntött, a karácsonyt fent tölti a szüleinél, a Pádison. Egyébként nagy havak jöttek, régen volt fent és elkél otthon a segítség. Malvinkának, így karácsony előtt, rettentő sok dolga akadt, mert amilyen hosszú volt az ősz, olyan hirtelen változott meg az idő. Hol fújt a szél, hol havazott, hol esőre váltott, hol meg fagyott és sok lett a beteg gyerek a faluban, meg ahogy számolgatta, úgy karácsonyra, szentestére is vártak egy babát.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, hiszen valószínű, sok más emberhez hasonlóan, munkával telnak az ünnepek. Mert mindig vannak, akik a többiek érdekében, még az ünnapnapok alatt is, dolgoznak: az orvosok, a mentősök, a rendőrök, de indulnak a hóeltakarítók is, ha szükség lesz a munkájukra. Az adventi időszakban Hubert jött-ment Peszere-puszta és a kastély között. Vendégek is meg-megfordultak a faluban, a környező erdőkben és voltak, akik libára is lestek. Van, akinek sikerült egyet, egyet elejtenie, de Hubert sajnálta a libákat és mindig leadta a drótot, hogy merre húzzanak ki, hol nem ülnek vadászok. Valahogy ezen az őszön nem érzett rá nagy hajlamot, hogy vadásszon és ez, ha nem is mondott egy szót sem, Arthur bácsinak nagyon tetszett. Nagy pipája alatt elmorzsolta: erdész lesz belőle, erdész!
- Tudod is te, Arthur! Tudod is, te! – mondta neki Malvinka, de azért neki is tetszett, hogy többet volt a vállán a mordálya Hubertnek, mint a kezében.
Malvinkának volt egy sarka a kamrában ott gyűjtögetett mindenfélét karácsonyra. Na, nem mindenkinek ám, csak akit szeretett: Etrééknek, Arthur öccsének, Hubert apjáéknak ott gyűjtögette az ajándékokat, amit felküld a hegyekbe. Tüsténkedett. Az átlagosnál is többet, mert nem mindig tudott úgy mozogni a kastélyban, mint régebben. Ha Pelyhecskétől kellett valami, azért jobban Arthur tudott kimenni, mert a kastély felújítása miatt egyre jobban lezárták a környéket és a tavaszi átadó miatt is sok idegen jött ide. Hirtelen nagyon fontos lett a régi miniszterelnök, a Tiszák fészke, de legalább már nem hagyják tovább pusztulni a kastélyt. Aztán meg ki tudja, mi lesz vele. Sokan fontoskodnak, de a történelmet nem lehet átírni, a történelmet nem lehet kisajátítani. Nagy idők tanúja volt ez a kastély, kormányülések zajlottak a nagy teraszon, országos nagy döntések születtek itt.
- Ne morogj már Arthur! Inkább hallottad, hogy szegény Pelyhecskét a minap kidobták – panaszolta Malvinka.
- Mondtam már neki, kerülje el a helyet, mert még valaki meg is veri.
- Eszedbe ne jusson, semmit csinálni!
- Azt hiszed, már félek?
- Tudom, hogy nem félsz, de semmi értelme. Fejezzék már be a munkát, aztán menjenek innen. Nem emlékszel mit mondott a gróf?
- Na, mit?
- Akkor leszek a legboldogabb, mikor az utolsó vendég is kihajtat a kapun!
- Ez igaz Malvinkám. Ez igaz!
Nehéz kibogozni, hogy mit is gondolhatott Arthur bácsi és Malvinka néni erről az egész felújításról. Annyi szent, hogy a lakást nem fedezték fel és úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, kivárnak. Addig is Malvinka, mint orvosmanó járja a falut, gyógyítja a kicsiket és majd meglátják hogyan alakulnak a dolgok. Nem ugráltak, de a régi világra, a régi okos világra nem igen hasonlít a mai, mert ha valaki össze tudta vetni, akkor ők igen. Rettentően hiányolták az okos embereket. A ragyogó, csillogó szemű, élénk tekintetű embereket és de sajnálták az öreg tiszafát is, amit valamelyik nagyokos kivágatott innen az ajtóból. Arthur eldugta a fűrészt s mikor a markolóval indultak, akkor elvágta az üzemanyagcsövet, de csak elpusztították. Pedig majdcsak egyidős volt a kastéllyal, évente jó, ha egy centit nőtt. Sokszor 500-1000 évig él, de ismernek 2000 évet megélt példányt is. Micsoda veszteség! Hatvan évig volt iskola a kastélyban és az iskolások is megértették, hogy a fa minden porcikája mérgező, nem szabad hozzányúlni. Sosem volt belőle baj. Most meg odavan. Pedig a kastély szimbóluma volt.
Malvinkáék Huberttel megbeszélték, hogy innen indul a Pádisra. Arthur egyik székről, a másikra ült, nem találta a helyét. Kiment, bement, megnézte az ablakot, az ajtókat s abból már Malvinka tudta, hogy készül valamire: jó két hétre felhalmozott annyi fát, ha reggeltől estig tüzelne, akkor sem tudná elégetni, de nem szólt semmit. Az előszobában a majdcsak térdig érő, hegyi, fűzős bakancsot is meglátta. Más egyéb véletlenül se volt kikészítve. Azért csak rákérdezett:
- Jó sok fát hoztál be!
- Sokat, mert esőt is mondtak és nem akartam dagasztani a sarat, meg valamiféle karácsonyi vadászat is lesz – úgy hallottam, mikor fent voltam a színházterem feletti alagútban.
- Érdekes.
- Azt mondta az egyik őr, hogy “nagy kutyák” jönnek!
Malvinka nem bírt magával és elnevette. Kicsit mosolygott Arthur is, mert hát a falubeliek csak aggódtak, mert nekik, a kis életükben ez jelentett mindent és ami egy nagyhatalmú embernek egy legyintés csak, az valakinek az élete. Ha jönnek, akkor tisztességgel fogadják őket, nem maradhat senki szégyenben, persze az más kérdés, hogy nagyon várja az itteni ember, hogy elmenjenek, de az már a legvége, akkor már mindenki örül. Csak addig ki kell bírni és meg kell élni….magyarul életben kell maradni – ahogy régen is.
Hubert és Arthur az elmúlt nyáron felújított egy öreg alagutat. Nem volt mit tenni, hiszen a restaurátorok, az építészek és mindenféle munkás, naphosszat jött, ment. Voltak éjjeli őrök és kutyák is, teljesen egy fogolytáborrá változott a park és mozdulni nem lehetett. Arthur aztán leakasztott egy nagy kulcscsomót és egy szép nyári napon megmutatta Hubertnek azokat az alagutakat, amelyeket évtizedekkel ezelőtt lezártak, olyan régen, hogy még Hubert, amikor itt nyaralt gyerekként, sem ismert egyet se. Titkos alagutak, arra az esetre, ha… és láss csodát, elérkezett újra ez az idő.
Megfigyelnéd az állatokat, a madarakat? Kattints a képre!
A konyhában aztán felvillant egy kis lámpa és jelezte, hogy az északi alagúton valaki mozog. Ki más lehetne, mint Hubert?! Arthur ment is az alagsorba, hogy várja a vendéget vagy aki jön, de ki más lehetett volna, mint Hubert? A folyosó nyílegyenes volt és a végén lámpafény imbolygott. Egy füttyjellel tudtára adta Hubertnak, hogy ott van, aki felismerve, visszaválaszolta pontosan ugyanazt a dallamot. Arthur ebből tudta, hogy Hubert az és Hubert is tudta, hogy Arthur várja. Ha erdőn lettek volna, akkor rigófüttyöt fújnak, ha éjjel akkor megint más madárét. Ha ugyanazt fújják vissza, akkor nincs veszély, ha mást, akkor el kell bújni. Mindig olyan madár hangját utánozták, aki abban az erdőben, nádasban él és akkor meg lehet figyelni. Ezért, aki érti is, ismeri is a madarakat, sem tudja, hogy manók járhatnak ott. Régi, betyárfogások ezek, de nem kell ezt mindenkinek tudni. Elképzelhetjük milyen, amikor sötét, ködbevesző, nádi éjszakán megszólal a madár, amikor némán várja a hajnalt minden állat. Még az ellenség hátán is feláll a szőr, annak is, aki ránk vadászik. A Sárrét és a régi titkai, benne az emberrel, a réti, a nádi emberrel, amelyiket sem a tatár, sem a török nem tudott megszorítani s ha nem is annyi, mint régen, de abból a fajtából most is ott él belőlünk s ha találkozunk vele a faluban se ismerjük fel…
Hubert hátizsákjába pakolja Malvinka a holmit. Fűszerpaprika a halászlébe, méz, ez mézeskalács, olvasnivaló, de csak a fa alatt kibontani, meg fűszerek, csokoládé és akasztós karácsonyfadíszek, amit csak a legvégén adott oda a naranccsal.
- Mondd meg édesanyádéknak, hogy nem tudok menni, mert sok gyerek beteg és várunk egy pici babát is, ahol az anyuka már most is nagyon gyenge. Remélem megérti.
- Biztosan Malvinka néni, biztosan!
- Ezt a pálinkát meg én küldöm apádnak, de az lesz a legjobb, ha én viszem, mert már nincs is a zsákodban hely!
- Arthur, te vén lókötő!
- Gondoltam, ne menjen ez a gyerek egyedül arra a nagy útra!
- Ezért hoztál be ennyi fát, de láttam én a bakancsot az előszobában!
Hubert csak nevette, hogy Arthur bácsi meg akar szökni a karácsony elől, de Malvinka meg igazából nem bánta, mert szentestére várták a picit és igazán nem akarta, hogy Arthur egyedül üljön a karácsonyfa alatt. Ilyenkor egy orvosnak sokkal több a dolga és Arthur is tudta, mindig is tudta valójában, hogy ez a gyerekorvos szakma egy teljes embert kíván és egy teljes férjet! Szerette Malvinkát és tudta, hogy a kötelessége olyan erős, hogy nem várhatja el, hogy itthon üljön, amikor annyi gyerek beteg. Segíteni nem tud, hát akkor felmenne a hegyekbe. Hubert ahogy elindult, még hallotta maga mögött Malvinka nagy cuppanós pusziját és ugyanazon az alagúton megindultak a kastélyból kifelé. Nem szóltak semmit, csak hallotta Hubert, ahogy Arthur mögötte meghúzza a lépteit és lassan be is érte. Arthur gondolatai is cikáztak, mert szerette Malvinkáját, de húzta haza a Pádis, ahol felnőtt, ahol született.
Két teljesen külön világ volt a két ember, bocsánat manó. Malvinka a nagyvilági, a városi orvosmanó és Arthur, aki, ha igen iskolázott is volt és ha tudott is viselkedni úri körökben is, de valójában egy igazi vérbeli erdész, vadász volt. Hubert nem is tudja, hogy találkozhattak, de az életben vannak véletlenek, amolyan egyszeri, megismételhetetlen véletlenek és Malvinka, ha egy picit tétovázott is, de eldöntötte és Arthurját választotta. Voltak, akik megvetették, voltak, akik lenézték, de amikor vendégséget, fogadást tartottak, ámult a rokonság, hogy mit is kapott Malvinka Arthurjától…olyan életük lett, ami messze híres lett. Hogy még két ilyen távoli szakma közel kerülhet egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint Malvinka orvostudománya, ami Arthur mérhetetlen nagy növényismeretével párosult. Arthur tudta, hol, mikor, mi terem, érik, fakad, rügyezik, Malvinka meg tudta, mi, mire jó. Csak azon vitatkoztak, hogy mi a neve. Még szerencse, hogy latinul tudtak, mert meg kell hagyni, mind a kettő beszélte és akkor aztán azon kiegyeztek, de Pelyhecskét Malvinkának külön- külön tanította, ami lássuk be, veszett fejsze nyele volt, mert Pelyhecske nem engedett a népi nevekből…
Hubert az elmúlt évben sokat változott. Igaz, egy év a manók életében nem jelent nagy időt, de szótlanabb lett és amit a fejébe vett, azt végrehajtotta. A faluban is sok minden változott, sok hangoskodó lett, erre is, arra is és rá kellett jönni, hogy teljesen felesleges vitatkozni, bosszankodni, majd az élet beigazolja, megoldja a problémákat és a sok hangoskodónak az orrára koppint. A nagy folyó előbb-utóbb partra sodorja a szemetet. De van úgy, hogy a Jóisten sokáig engedi. Csak mondják, csak hadd mondják, maradtak ebben az állatokkal, Tikkel, Húval is. Csak hát vizet akarnak ereszteni visszafelé, meg olyan fát akarnak ültetni, ami nem odavaló, de már a régieket kivágták. Aztán a falu egyik végén valaki kitalálta, hogy nem kell szántani, most meg ez terjed. Olyan dolgokat találnak ki, ami külön-külön is káros, de, ha mindenki egyszerre nekifog, akkor aztán abból kiverni már csak a Jóisten tudja őket. De ha az fog neki …márpedig ebből már csak az lehet, hogy felbőszítik. Szóval elég az hozzá, hogy ahogy mentek, sem Hubert, sem Arthur bácsi meg nem szólalt volna.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mind a ketten nagyöbű fegyvereket vittek. Arthur mi mást, mint a 9,3X62-es duplagolyósát. Hubert meg egy jó kis .30-06-ost, egy olyan éjjellátó távcsővel, ami párját ritkítja. Arthur nem szerette, de be kellett látnia, hogy annyi a sakál, hogy arra nyugodtan lehet használni. Már rókát se lőttünk, na, még védeni kell azt is! – puffogott magában, mert hát Arthur elég mérges fajtából való volt és állítólag, Malvinka szerint, rá is szokott.
A vonat ablakából csak nézték a tájat és Nagyváradon a pályaudvar restije alatt, néhány ismerőssel találkoztak. Meglehetősen nagy volt a forgalom s ha nem is ment volna el Kolozsvárra Arthur, de hazudna ő is, ha azt mondaná, hogy nem fordult meg a fejében. Hubert is ott tanult és egy-két szót váltottak, hozták, vitték a híreket és sokan a háborúról is beszéltek. Voltak, akik északról, Kárpátaljáról jöttek, mentek tovább, vagy éppen a rokonokhoz igyekeztek. Legtöbbet a kantinos tudott s egy biztos, hogy Arthurral régi jó ismerősök voltak, ha nem kellett volna sietni, hogy elérjék a csatlakozást, fix, hogy még Arthurral üzletelnek is. De most tényleg nem volt idő.
- Arthur bácsi! Betolták a kocsit! – mondta Hubert.
- Kellemes ünnepeket, majd valamikor két ünnep között jövök le. – búcsúzott Arthur.
- Hozol le kesztyűket?
- Persze, mind a két fajtából!
Azzal eltűntek a forgatagban. Egy ideig látszódtak a puskatokok a vállukon, de nem törődött velük senki. Ha meg is nézték őket, talán csak elgondolkoztak rajta páran, hogy bizonyára vadászni mennek, de nem voltak sem piperkőcök, sem szakadtak és látszott rajtuk, hogy nem azért lettek vadászok, mert divat.
Már szürkült, amikor egy hegyi úton baktatattak fel. Lóval és egy hóekével Etre megtörette nekik az utat, de nem csinált nagy takarítást, nehogy a túrázók nekiveselkedjenek a hegynek és azután majd lehetett volna azokat is menteni. Szóval csak éppen annyi utat takaríttatott meg, húzatott meg az erdésszel, hogy fel tudjanak jönni. Jó órára lehettek már csak a fennsíktól, amikor Arthurnak már nagyon nem tetszett körülöttük az erdő. Kísérteties csend volt és szinte a bőrén érezte, hogy figyeli minden rezdülésüket a táj.
Hubert még fiatal volt, ezt még nem vette észre, ez még nem alakult ki úgy benne, de Arthur már megérezte a bajt. Nagyon tudta már. Pont olyan volt ez, mint régen, amikor Etrével mentették az embereket. Aludni se volt jó, mert felébredt miatta az ember, a manó s ha megnyugtatta magát, akkor csak utolérte a baj. Nem, nem szabad megnyugtatni magunkat, elaltatni azt a hangot, ami odabent megüti a vészharangot és alighogy elhatározta magában Hubert, megtorpant. A válla fellett látja ám, hogy előbb egy fiatal, majd még egy süldőfarkas ugrik ki az útra. Nem siettek, csak úgy nyurgán. Aztán jött egy csapzottabb öreg szuka, amelyik már őket nézti és mikor a két kölyök arrébb lépett, azok is visszanézték. Utoljára egy akkora, hatalmas kan bújt elő, hogy még Arthur ereiben is meghűlt a vér. Pontosan tudta, hogy kiket kell, miket kell keresnie az úton, de nem kereste az, hanem egyenest a szemükbe nézett. Esélyük nem volt arra, hogy elővegyék a puskákat, hogy betöltsenek s mintha a farkasok tudták volna ezt. Ha sokáig nem is, de az alfa még akkor is nézte őket, mikor a két kölyök és a szuka leugrált jobbra a szakadékba. Egyáltalán nem félt, ismerte már a fegyvert, az embert, a manót is.
Hubert és Arthur összenéztek és lehet, mondani is mondtak volna egymásnak valamit, de ahogy Hubert feje mellett megint elnézett Arthur, valami mozgásra lett szemközt figyelmes s megpillantotta Etrét, aki szemközt intett nekik.
- Apád elébünk jött!
Hubert igen megörült és szinte elhagyta Arthurt, mert sietett az apja felé, aki ereszkedett le, hogy hamarabb az úton legyen. Volt ott fent egy padka, onnan figyelték időtlen idők óta a manók ezt az utat. Nem véletlen, hogy Arthur odapillantott az előbb, mert arra számított, hogy Etre ott várja már őket.
Szeretsz a természetben lenni, akkor az EWIDENT ruháid válaszd! Kattints a képre és nézz körül a webáruházban!
Alig várták Huberték, hogy felérjenek a szülei házába. Mondhatni fogvicsorgató hideg volt már, de odabent az erdészházban is és lent a manólakban is rettentő jó meleg volt. Az erdész is és a manók is keményen tüzeltek. Fát hordtak be még az őszön és volt annyi, hogy tavaszig kitartott nekik. Etre nagyon örült a fiának és Arthurnak is. Minden, amit Malvinka küldött, kincset ért a hegyen, mert ott sem a paprika, sem más nem terem meg s ilyenhelyt a csokoládé igazán nagy ritkaság, mert bolt nincs és ha rendelne is az ember, ide senki fel nem tudna jönni. Hubert anyukája szerette volna hallani mi történt lent a Rétközben, mik a hírek, de a farkasok valóban aggasztóak voltak, tehát ki kellett várni, mert azt a legfontosabb megbeszélni. Sajnálta, hogy Malvinka nem jött, de a babák az elsők és ezt, ha valaki, az anyák biztosan megértették.
- Láttam én! Ott jöttek felettetek az ösvényen.
- Végig magamon éreztem a szemüket – mondta Arthur.
- Az meglehet, de még idegenek. – mondta Etre. – Pár napja fedeztem fel a nyomukat fent a Bihar-nyergen.
- Akkor tudsz róla!?
- Persze. Beszélik, hogy Kárpátalján lőnek és a vad is megmozdult, átjöttek erre, meg nagy a tél és tudod mozog a farkas is. Lenyomja őket a hideg, mint 1942-ben!
- Azt is láttam, hogy hirtelen lefordultak. Biztos lecsapta a szél a szagomat, mert egyik pillanatról a másikra letértek.
- Lőttél volna?
- Lőttem volna. A célon, a marján ült a szálkereszt a kannak. Még az úton is jó lett volna, de ti már irányban voltatok…
Arthur rettenetesen sajnálta. Szerette volna, ha testvérének sikerül elejtenie, de négy farkas már nem játék és valamit tenni kell. Elsőnek Hubertet kell elcsendesíteniük, mert ez már nem nádifarkas és ha jól saccolták 80-90 kilogramm is lehet, ami a toportyánféreg ötszöröse!
- Érted Hubert? Ötször nagyobb!
- Értem, de azt is éppen ugyanúgy fogja a sörét vagy a golyó, mint a sakált.
- Fogni, fogja, az biztos, de Arthur bátyád a megmondhatója, hogy egy vadászaton kétszer is rálőtt egy 8×68-as kaliberű fegyverrel és a farkas elvitte.
Mindenki elfáradt és a kandallóban is roskadozott már a tűz, amikor végre mindenki ágyba került. Odakint pedig havazni kezdett és minden nyomott eltüntetett, amin meg tudtak volna indulni a vadászok.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Reggelire friss hurka-kolbászt ettek, sült szalonnát, dinsztelt savanyú káposztával. A szalonnának úgy pattant a bőre, hogy Arthur nem hagyhatta ki, hogy Etre tudományát dicsérje.
- Ez igen! Ezt alaposan megperzselted!
Közben tervet eszeltek ki és eldöntötték, hogy ahhoz a forráshoz veszik be magukat, amelyik nem fagy be. Oda lejár a szarvas is és van ott egy etető is.
- Úgy gondolom, hogy megjelennek, mert ott sok állat megfordul és a farkas is, higgyétek, fel fog tűnni!
Arthur ott nőtt fel, nem igen tudott sok mást mondani, de Hubertnek volt egy nyaktekerése, ami igen furcsa is volt tőle, de csak észrevették.
- Én nem mennék messze a háztól.
- Hogy, hogy?
- Szerintem feljönnek a nyomunkon, ha már fel nem jöttek az éjjel.
- Mit beszélsz?
- Lehet, hogy igaza van – mondja Hubert édesapja.
Na, ezen aztán mind a három felbuzdult és kitört a házból. Éppen nem hajadonfőtt, de a kabátokat nem gombolták be. Édesanyja mondani akarta, hogy tegyék be az ajtót maguk mögött, de már késő volt, nem hallották meg.
A fennsíkon kutya hideg volt. Már nem esett a hó, de hordta, vitte a havat és nem volt ott egy nyom se sehol, amit meg lehetett volna nézni. Hubert azonban tudta, mit keres. Az egyik helyen lefújta a friss porhót, amit odahordott a szél és alatta kirajzolódott a félelmetes mancs az öreg hóban. Nem kellett azt mutatnia sem az apjának, sem Arthur bácsinak, mert mind a hárman itt nőttek fel. Hubertet ők tanították vadászni, de már lassan úgy látszik, ők tanulnak Huberttől. Hubert nem mondott semmit, csak nézte a nagy nyomot és nézte őket, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig gondolták, mert az ukrán farkas egyáltalán nem félt sem az embertől, sem a háztól és még a nyomukon is fel mert jönni. Mind a hárman tudták, hogy ez a farkas pontosan jól tudja, hogy mit akar és azzal, hogy megnézte, merre mentek, hogy feljött a nyomukon, tudatja velük, hogy nem fél tőlük…
Alapjaiban változott meg az élet a Pádison. Mindenki tervet eszelt ki, mindenkinek volt valami ötlete. Azt tudták, hogy a falka veszélyes lehet együtt, de azt nem tudták, hogy merre induljanak el. Felmenjenek a forráshoz. Kiüljenek az esztenához? Lejjebb a völgybe vagy komolyabb váltókra. Csak úgy találomra üljenek ki?
Egyszer csak Hubert megszólalt, hogy:
- Nem vágott-e valaki disznót, lent a faluban?
- Ha vágott is, nem adja oda senki, mert itt mindent felhasználnak, kimosnak és abba töltik a kolbászt.
- Tegyünk egy próbát!
Etrének és Arthurnak nemigen fűlt hozzá foga, hogy kérdezősködjenek, de tudták, hogy Hubertnek igaza lehet, hát fogta a telefont Etre és felcsörgetett az erdészhez, eggyel feljebb. Kis diskurzus, persze kiderült, hogy az is hallott a farkasokról, mert a nyergen láttak a nyomukat, csak még azt nem tudták, merre vannak. No, szó, szót követett, amikor az erdésznek eszébe jutott, hogy egyhelyt elpusztult egy juh, a bárányok ugyan megvannak, de az anyjukat, ha kell odaadja a juhász, csak át kell érte menni a völgybe, nem a faluba!
Még jobb! A juhászt nagyon jól ismerik. Egyedül él az állataival a fennsík egyik völgyében. Az erdész pedig felajánlotta a lovát: vigyék. De ha baja lesz a Gábornak! Ha baja lesz…
Gábor csendesen szénázott, amikor az erdész felkantározta és kivezette. Ismerte már ezeket a manókat Etrét, Arthurt és Hubertet. Nem a nagy szánkót, hanem a kicsit kapták meg, az is elég lesz. A nagy fekete ló, a Gábor, csak nézte a szánkót, meg a manókat, majd megindultak. Rettenetesen hordta a havat a szél és az erdész rögtön megbánta, hogy egyedül engedte el kis barátait. Hamar meggondolta magát, ugrott a csizmájába és csak éppen a nyakába kanyarította a puskáját. Majd elébük vágok a völgynél – döntötte el magában
Csavajda Dóra illusztrátor weboldalát, a képre kattintva érheted el!
Gábort, a hatalmas magyar hidegvérűt nem kellett se nógatni, se biztatni, mert hát örült a lelkem, hogy kiszabadult az istállóból. Nem volt fázós fajta és már éppen meg is kellett volna járatni. Talán kapóra is jött ez az út. De miért nem mentem velük? Miért nem? -korholta magát az erdész. Ügyes erdész volt, ismert minden vágást és hiába a nagy hó, úgy tudta, hogy hova lehet lépni és hova nem, hogy azt nála jobban talán csak Etre ismerte. Lefelé, a gerinc után, már lécen ereszkedik – tervezte el.
Hubert anyja nem örült ennek a vadászatnak, egyáltalán nem szerette a farkast, mert okos, rafinált és kegyetlen ellenfele a manóknak. Ha meg sebzett, vagy a kölykeit védi, még az embernek is nekifordul, nemhogy a manóknak. Féltette őket, de az se lehet, hogy ez az idegen falka itt portyázzon, rettegésbe tartsa a fennsíkot. Tudta mindenki, hogy pocsék munkát végeznek. Egyáltalán nem szerencsés, hogy pont most, karácsonykor, amikor csendesedne az az erdő is, amikor ünnepre készülünk, garázdálkodjanak a farkasok.
Ahogy elhagyták az erdészházat, volt, hogy a szél teljesen elhordta a havat s volt, hogy vastagabb volt az úton, de még nagyobb torlaszokat nem épített és viszonylag könnyedén át lehetett jutni rajtuk. A nagy erős ló, persze akkor is elhúzta volna a szánkót, ha a hasáig, vagy még feljebb ér neki, de még attól messze voltak. Az ilyenfajta ló csontozata, az igáslovaké, sokkal erősebb, szörnyű nagy izomzata miatt lassabb, de rettentő erős és látszott rajta, hogy az erdésszel sokat dolgoznak kint. Az ilyen munkalovak, igáslovak kint az erdőn megedződnek s különösen, itt a hegyen, rettentő ügyesen tudnak manőverezni. Nagy segítségére vannak az embernek. Ez a magyar hidegvérű ráadásul hosszabb távon is képes kocsit húzni, ilyenkor meg, a pillekönnyű szánnal, rajta a három manóval, csak játszik.
A nagy fekete ló élvezte, hogy mehet és Etre hagyta is, hiszen a ló mindig be tudta osztani az erejét és egyébként is, nem mennek ma sokat, mert lemennek a birkáért, aztán azzal vissza, helyesebb utána kötik a szánnak és úgy húzzák majd fel a nagy magaslesig. Ott meg egy oszlopra felhúzatják. Ez volt a terv és felváltva kiülik a farkast. A nyomon, amit a szán után kötve hagynak, felcsalják, mert megannyi váltót keresztezni fognak.
Hubert a szán hátuljában úgy döntött, hogy előveszi a puskáját és betölt. Átszámolta a töltényeket és elzárta a puskáját. Arthur hátranézett és meglátta Hubertet, amire csak elővette ő is a 9,3X62-est. A billenőcsövű duplagolyósba a két rettentő nagy töltényt behelyezte és a lábára tette, de megtörve. Etre nem szólt semmit, csak hajtott.
Ereszkedtek lefelé a szerpentinen és mit sem tudtak arról, hogy az erdész már valahol felettük jár, kigombolkozva, hátán keresztbe vetve a puskájával, már síléceire állva vág neki a lejtőnek. Mérges volt magára az erdész, de nagyon élvezte az utat, bár a felesége korholta, hogy ilyen időben kimenni. Mindenki tudta, hogy a farkas nem játék, ahogyan nem játék a téli idő, a hóvihar, különösen nem a Pádison. Ha úgy ismerte is, mint a tenyerét, csak eszébe jutott, hogy, ha most valami baj éri, pár óra eltelik, mire a manók meglelik. A szerpentinen aztán egyszer csak Gábor prüszkölt egyet, mert hát megérezte a farkasok szagát.
Biztos, hogy még a tegnapi – mondta Etre, de Hubert már nem hitt a meséknek és úgy leste fent a hegyoldalt, mint sas. Nem különben Arthur is, aki arra várt, hogy összecsapja a puskát. Valahogy Hubert azt érezte, hogy fentről lesz valami, nem tudta miért, de érezte és meg se merte gondolni, hogy az ereszkedő erdész szagára ugrottak fel a farkasok, akik, ha nem is ügyetlenül, de igen óvatlanul megugrottak és jöttek lefelé. Hubert már hátul állt a szán jobb hátsó talpán, hogy ha meglátná a farkasokat, akkor le tudjon lépni. Arthur gondolta, hogy hátramászik, de nem volt már rá idő, mert, ha tényleg ugranak, akkor késő lesz onnan előkecmeregni. Ideges volt, úgy érezte, hogy hamarabb felkészülhetett volna, talán úgy, mint Hubert.
Kavargott a hó. A ló, a nagy fekete ló, ismerte már a farkasok szagát és rettegett már attól is, nemhogy a látványuktól. A farkas átharapja az áldozata torkát, kihasítja a lágyékát és szörnyű munkát végez. A hatalmas nagy lucok sötétzölden magasodtak felettük és, hogy fújt a szél, hogy porhó esett, nem rakódott rájuk semmi. Zúgott, búgott az erdő s csak a ló orrában és a szemükben bízhattak, amikor Hubert csak mondja:
- Apja, apja! Húzd balra a szánt!
Etre már húzta is a szárat és megállította a szánkót, de még meg sem állt, amikor megszólalt a fegyver és az első farkas már tűzben is rogyott. Arthur, nem volt irigy, de már ugrott is előre és ahogy a ló keresztben megállt, annak a lábai közé ugrott és féltérddel, ahogy kint a fronton tanulta, már lőtte is a második farkast. A harmadikat csak sebezte Hubert, amit ő még az út szélén helyben marasztalt. Etre csak nézte, hogy miért késik, de a duplagolyósnak vissza kellett állnia, mert tudvalevő, hogy az egyik lövés elhúzza a másik csövet. Miután felborult a harmadik is, ízibe megtörte, hogy ürítsen, de Hubert ekkor már újra célon volt és a hatalmas, kapitális kant blatton lőtte. Az ösvényről, ahogy ugrott le, már nem volt ideje irányt változtatni vagy nagyobbat ugrani. Etre csak nézte, ahogy egyik farkas a másik után tűzben marad és csak tartotta a szárat. Még szerencse, hogy Gábort bevadásztunk már csikó korában, de hogy a hasa alatt is lőttek, azért már egy kicsit Etrének is sok volt. A nagy, hatalmas ló azonban tűrte és állta. Rettentően félt, hogy megtapossa Arthurt, miközben a félelmetes ellenség a farkas, alig volt előttünk 50 méterre.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Olyan szél volt, olyan vihar kavargott, hogy az erdész, aki alig volt már 100 méterre felettük valami morgást ugyan hallott, de ahogy jött lefelé, csak azt látta, hogy a szép fekete lova ott áll keresztbefordulva, neki a szakadéknak. Meghűlt benne a vér, azt hitte valami baja lett a manóknak. Még két kanyar – gondolta magában és lent vagyok az úton, amikor azt látja, hogy a három kis ember ballag felé s a lovon már pokróc, hogy meg ne fázzon. Előtte pedig, itt, ni, meg négy farkas…
Még meglepődni sem tudott és éppen úgy járt, mint a farkasok, mert ő se tudott megállni, mikor az út fölé ért és le kellett ugrania az útra. Arthur csak nevette és mondja is:
- Még szerencse, hogy jól célzunk, mert most kicakkozták volna lábad ikráját!
Ott álltak az út szélén szótlanul. Gábor aztán megunta, hogy hátrahagyták és kutya módjára közelebb húzta a szánkót, mindenestül, hátán a pokróccal.
Karácsony előtt egy nappal a Pádisra vezető hegyi úton, négy farkassal ott állt három manó, akik mellett sílécen ott csodálkozott a helyi erdész. Tombolt a vihar. A ló nagyokat prüszkölt a farkasokra. Mindannyian készültek a lesre, mert mégiscsak az a valami, de erre nem számolt senki, hogy meglövik a farkasokat. Aztán csak megszólalt az erdész:
- Tegyük fel mind a szánkóra és menjünk le azért a birkáéért, mert azzal is lesz majd valami. Ismerem Károlyt, vár bennünket s aztán ha nem megyünk, megindul elénk, mert azt hiszi bajunk van.
Sokat nem is teketóriáztak és felpakolták a farkasokat, aztán az erdész felült a bakra. Elővette a pipáját, amit Arthur igencsak megnézett, mert, hát akkora volt az, mint Arthurék üstje a kastélyban. Igen rácsodálkozott, pedig nem szokása és egy csipet dohányt adott neki az erdész, ami olyan sok volt, hogy jutott még a bőrszütyőjébe is. Aztán takarosan mind a kettő rágyújtott. A ló néha, néha hátra nézett, mert mikor úgy fordultak, érezte a farkasok szagát, de most, hogy itt volt az erdész, meg a két manó, meg hogy a pipafüstöt is ismerte, csak megnyugodott. Hubertet nem ismerte annyira, de nem félt tőle. Egyik se beszélt, csak Hubert nézte a farkasokat és néha, néha Arthur hátrapillantott. Tetszett neki az unokaöccse, mert a fiatalos tűz most jól jött. Nézte Hubertet és örült annak, hogy nemcsak a zsíros falatok, a hasa után megy, hanem a dúvad, a dúvad a mindene. Látszik, hogy él-hal érte. Az ilyet nem lehet tanítani.
Még igencsak fent voltak a fennsíkon, amikor a kutyák, lent a hodály mellett, jeleztek és Károly már kint állt. Várta a vendégeit. Egyszerű ember volt, de szerette az erdészt, a lovat ismerte és mikor leértek, akkor látta meg a manókat. Etrét jól ismerte. Persze Arthurt is, hiszen az is idevaló volt, de Hubert úrfinak örült meg igazán, tessékelte is őket be, de amikor hirtelen meglátta a négy farkast, megállt benne az ütő!
- Erdész úr! Mik vannak itt fent?
- Látja Károly, hogy farkasok, nem?
- Látom én, hogy azok, de, hogy egyszerre négy is?
- Miért lepődik meg, hiszen mindenki lőtt egyet, úgy illik nem?
Károly kerek szemekkel leste a farkasokat, meg a vadászokat, sehogy se tudta elképzelni, hogy lehet, de pokróc került a lóra és egy perce beléptek. Szépen meszelt fal, meleg, a kályha mellett felstócolva a hasított fa.
- Na, fogjad Károly! A nejem küldi! Bor, kalács, miegymás. Én nem néztem mi van benne, ne is pakold ki, majd lejövök a kosárért! Újévig csak találkozunk még, nem?
- Nagyon kedvesek vagytok! Hálásan köszönöm!
A kosárba, hogy pontosan mi lehetett még, nem tudni, mert a dugós boron mellett minden kendővel szépen le volt takarva. Károlynak nem volt senkije és ha el is volt látva mindennel, ilyen házi dolgokat, karácsonyi ízeket, nem küldött fel neki senki. Ha még küldött is volna, ilyen időben nincs, aki fel tudott volna jönni. Talán majd napokkal később, ha elül a vihar. Persze az erdésznek mindig is gondja volt rá, hogy figyeljen Károlyra, mert olyan bátor, ügyes ember ez a pásztor, bármikor lehet rá számítani.
Kicsit még beszélgettek, de ha folytatták volna, akkor igen neki kellett volna vetkőzni és a lovat se akarták, hogy megfázzon, ezért feldobták a birkát és visszaindultak a fennsíkra.
- Ne vigyétek! Nem megy arra már semmi!
Már majdnem hajlottak rá, amikor Hubert megszólalt.
- Csak vigyük el, mert hát ki tudja, régen volt már ilyen szóró fent a Pádison.
- Igaza van a gyereknek – mondta Arthur, aki kapva kapott az alkalmon, hogy éppen jó lehetőség lesz ez az ünnep arra, hogy kivadásszák magukat. Ha már Malvinka elengedte, nehogy a tűz mellett ücsörögjenek.
- Nem bánom, vigyük – mondta Etre – de karácsony első és másodnapján nincs vadászat!
Hubert, Arthur szinte egyszerre válaszolt, hogy:
- Nem, az kizárt! Biztos, hogy nem.
Az erdész is és Etre is lemondóan legyintett, nem Hubert miatt, hanem, hogy a vén lókötő, Arthur is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha vadászatról van szó. Nem ismer tréfát. Az erdész is azon törte a fejét és Etre is, hogy de jó volna kiülni rá, de hát az már most Hubert és Arthur lese, hiszen ők már a Pádison mégiscsak vendégek.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mindannyian felszálltak a szánkóra. A szánkóról hátul szinte lelógtak a farkasok, a birka és azok ott négyen, az erdész és a három manó kaptattak fel a nagy fekete hidegvérű lóval a hegyre. Károly még sokáig ott állt a kis ház előtt. Aztán belépett és ahogy betette az ajtót maga mögött és nézte a kis fenyőgallyat, megmelegedett a szíve is. Volt már pár szem szaloncukra, volt ott a fa alatt narancs, dió és csokoládé is, egy jóféle üveg bor és bejgli, töltött káposzta és még halászlé is. Biztos Hubert úrfi hozta a Rétközből a halat. Nézte, hogy miféle karácsonya lett neki, idefent a hegyen, ahová ilyen viharba senki, de senki nem tudott volna feljönni. Jöttek, jöttek őhozzá a fennsíkról a híres vadász és erdészmanók s nézte, nézte a rengeteg ajándékot, ételt, italt. Hát mégiscsak vannak csodák! Mégiscsak vannak…És megpárásodott a szeme, mert, ha egyedül is volt idefent és semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy történne bármi is a kis életében, hittel hitte, hogy eljön a kis Jézus és láss csodát, itt van, neki is lett karácsonya…
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Illusztrálta: Csavajda Dóra
Tel: +3630/394-4706
E-mail cím: dora.csavajda@gmail.com
Befejeződött a nyári aratás
A fehércukor világpiaci átlagára 9 százalékkal csökkent
Partimadarak különös képessége: a csőr meghajlítása
Iohannis kihirdette a medvekilövési törvényt
A busa horgászata: kihívások és a siker kulcsa
Szántóföldi körkép a nyári hőhullám hatásairól
A súlyosbodó válságok három éve magasan tartják az éhezők számát
A kunszentmiklósi kapitális compók
Életem busája
Lőkészségfejlesztő nap hivatásos vadászok részére
Nagy értékű gímszarvasok pusztultak el villanypásztorba gabalyodva
Farkas Csaba (1973-2024)
Berta Bálint: A László-napi vadkan
A Nagykunsági Öntöző Főcsatorna óriása
Vadásznapot szerveztek Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében
A letkési kan
Visszatért a kapitális harcsa
Idei első süldőm
Amur a Kiskunsági Öntöző Főcsatornából
