Mikor maguk mögött hagyták a Bodor-kisházat s elérték a Ludas nagy vaskapuját, Hubert eldöntötte, hogy  nem megy vissza Gesztre, mert épp elég volt már Arthur bácsival karácsony óta vadászni és itt az ideje, hogy a saját revírjén is körbenézzen. Persze Arthur bácsinak meg semmi kedve nem volt egyedül visszamenni a kastélyba, így hát, ha nagy nehezen is, de csak rávette Hubertet, hogy együtt menjenek vissza…

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Ha van valami, amivel Hubertre lehetett hatni, az a vadászat, de már ő is úgy érezte, hogy két végéről égetik a gyertyát. Mondta is Arthur bácsikájának, hogy a jóból is megárt a sok, de az öreg lókötő, ahogy Malvinka korholta mindig, most meg azzal hozakodott elő, hogy nyáron nem lehet vadászni. A koslatásnak, meg mindennek, most van itt az ideje.

• Hubertkám, tudod jól, ha most nem nézünk a róka körmére, ha nem szorítjuk a sakált, ha a hóban nem megyünk a dúvad után, akkor mikor kizöldül minden, csak bottal üthetjük a görény nyomát. Sőt! Olyankor pedig már azt se tudjuk, hogy egyáltalán van -e a területen, mert csak a friss hóban tudjuk megolvasni a nyomokat!

Mindenben igaza volt Arthurnak, ezt tudta Hubert is, de azt is tudta, hogy okos, rafinált erdész és úgy tud érvelni, hogy nehéz lenne bármiben is ellentmondani. Mert Arthurnak mindig igaza volt, kivéve Malvinkával szemben, de ő meg szerette Arthurt, aki, ha ezzel nem is élt vissza, de kihasználta. Arthur pedig nem volt rossz.

Korán kelt, segített a ház körül és igen, voltak dolgai, de azok is mindig csak a vadászat, az erdő és a falu dolgai körül forogtak. Tag volt az Országos Erdészeti Manó Tanácsban és a manógyűlésen is megbecsült szakembernek számított. Hiteles szaktekintély a manók között is. Szeret olvasni és sokat levelezik, kiváltképpen a kórósi barátjával, Valterral. Na, az is megéri ám a pénzét! De őket már nehéz megváltoztatni, de minek is változtak volna vagy kinek a kénye kedvéért? Ez a kérdés fel sem merült bennük…

Szóval, ott álltak a szélfútta kapuban és Hubert arra gondolt, hogy most egyedül visszamegy Peszere-pusztára, begyújt ás hanyatt vágja magát az ágyon. Alig egy félóra járásra van a háza, jó óra múlva már meleg is lesz. A kamrában lesz ennivaló, de akkor Arthur még csak félúton lesz, valahol a Szíki-híd körül vagy éppen csak azon túl – gondolta Hubert, amikor Arthur megszólalt.

• Meg Malvinka nénédtől sem búcsúztál el…
• Na, Arthur bácsi, ez most nem volt szép – nevet fel Hubert.

Innentől kezdve nem is volt kérdés merre mennek tovább, mert valóban Hubert hiába akart lelépni, ebben mégiscsak igaza volt Arthurnak, hogy Malvinkától csak nem köszönt el. Hubert azt is tudta, hogy mennyi mindent rakosgatott már össze neki Malvinka, amelyek közül bizony sok minden tönkre is ment volna, mire legközelebb megy hozzájuk.

A kastélyban eközben, fogalma nem volt Malvinkának, hogy a két hős, mármint Arthur és Hubert, milyen körülmények közé keveredett. Abban biztos volt, hogy együtt nem történik velük baj, mert, ha olyan nagy vihar lesz, akkor behúzódnak valami lapba, árokba. Ott tüzet raknak és kihúzzák addig, míg nem javulnak a körülmények. Hiszen ez lett volna a legkézenfekvőbb, de az idő nem fordult annyira rosszra, hogy ne tartsanak ki. Így aztán feltételezte, hogy visszajönnek. Jól átfagyva, fáradtan, minden bizonnyal alaposan megerőltetve magukat, esnek be a kastélyba. Ismerte, hogy milyen távolságra mentek és azt nyáron, a szépen kitaposott, poros gyalogúton milyen gyorsan lehet megtenni, de azt is tudta, hogy a zimankós, félig fagyott, árkos, nyomos utakon, mit jelentett átmenni a Bodor-kisházhoz, majd vadászat után vissza…

Számolgatta a távolságokat. Leste az órát és úgy délután öt óra tájban már percenként nézett ki az udvarra. A fürdőben már jó meleg volt, ahol egy olyan kályhával tüzeltek, amely amellett, hogy fűtött is, a vizet is felmelegítette. Szóval egyszerre volt meleg és termelt forró vizet is a kályha. Ezek mellett pedig olyan meleg és gőz is volt bent, mintha szaunáztak volna a finn rokonoknál. A sparhelt szélén már a kamillatea is megfőtt, Hubertnek meg a hársfatea gőzölgött. Malvinka pontosan jól tudta, hogy azonnal meg kell őket fürdetni, teát kell velük itatni és aztán mars, mindenki megy az ágyába! Azokat is szépen megvetette s mikor egyszer csak kinézett meglátta őket…

Hátszéllel jöttek. A táskák, a fegyverek a hátukon átvetve. A kabátok gallérja felhajtva, a sapkák egészen a tarkójukig, a szemöldökükig lehúzva és a sálakkal át volt kötve az egész fejük. Előre görnyedve jöttek. Arthut és Hubert fel sem nézett, de minden bizonnyal már tudták, hogy a kastély udvarán lehetnek. A kabátok, középen kívülről átkötve egy-egy darab kötéllel, amiből már Malvinka tudta, hogy rettentő időből keveredtek haza. Eszébe jutott a háború. Ezt még a keleti fronton tanulta Arthur és Etre! Összecsapta a kezét és szaladt is elébük.

Az ajtót, mikor megnyitotta, akkor már alig volt köztük 20 méter és Arthur szemöldöke, szakálla, a kilélegzett levegőtől teljesen lefagyott. A nadrág szára kívülről rá volt húzva a csizmára, majd mindegyiket külön-külön lekötötték, hogy se a hó, se a hideg, ne tudjon bebújni. Nem volt azoknak már csak egy célja: minél előbb elérni a kastélyt! Ilyen időben és ilyen állapotban szinte kizárt dolog, hogy neki álltak volna tüzet rakni, bár, lehet jobban jártak volna, ha megállnak a Szíki tanyában. Ki tudja, hogy mi lett volna a leghelyesebb? Nehéz tanácsot adni és ilyen helyzetben inkább ne is tegyük…

Hubert egy lépéssel hátrébb volt, de a gyerek még jobban összefagyott. Hubert ugyanis úgy volt vele, hogy ha hátszéllel is jönnek, legalább Arthurt ne érje annyira a szél és így végig mögötte jött. Nem beszéltek már órák óta s most is csak éppen egymásra néztek s aztán magukra, hogy valóban a másik is így nézhet ki? Malvinka nem korholta egyiket sem, inkább azon aggódott, hogy nehogy bajuk legyen, de az biztos, ha Hubert beteg lesz Arthur nem teszi zsebre!

A két jómadárnak – mert így szólította meg őket Malvinka – sok lehetősége nem volt és mindegyik azonnal ment a fürdőbe, majd onnan hatalmas teás csuprokkal indult a saját ágyába. Mind a kettő bebújt a nagy dunyhák alá. Nem ellenkezett egyik sem és jó óra múlva már mindegyik csendesen szuszogott.

Másnap Malvinkát aztán egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen kalandban vettek részt, mert egyik is, másik is nekifutott, hogy elmesélje, de nem tudták meggyőzni, hogy milyen kormoránokat láttak és azokat miként sikerült elejteniük. Ezért mind a ketten úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a könyvtárszobába és Arthur bácsi megírta a levelet a madártani központnak, gondosan feljegyezve, hogy pontosan hol, mikor, milyen madarat ejtettek el. A gyűrűk számait precízen bemásolták és aztán úgy adták a postára. A levél még a délutáni postaautóval el is ment, ahogyan harmadnap ők is nekivágtak, hogy felkeressék az öreg Samu bácsit, mert tovább nem tudtak otthon tétlenül ülni. Arthurt nagyon bántotta, hogy az öreg a rémzsinóros hajtásra nem jött el, pediglen megígérte, még itt a kastély udvarán, hogy itt lesz!

A tétlenséggel kapcsolatosan Malvinkának, azért lettek volna ötletei, de úgy volt vele, hogy mégiscsak a vadászidény kellős közepén vagyunk és teljesen felesleges lenne otthon tartani őket, mikor mindennek megvan a maga rendelt ideje és ilyenkor vadászni kell! A gyógynövényeket sem lehet akkor gyűjteni, amikor mi akarjuk. Azokat is csak akkor lehet és érdemes gyűjteni, amikor a legtöbb hatóanyaggal lehet fel- vagy éppen leszedni. Ez minden növény esetében más és más időpont. Így éltek. Ez az igazi tudomány, amikor tudjuk is, mit és mikor kell elvégezni. Olyan károkat lehet okozni a vadgazdálkodásban egy-egy elhibázott lépéssel, amit egyszerűen nem lehet bepótolni. Malvinka úgy volt vele, ha menni akarnak, akkor hadd menjenek. Egyetlen egy dolgot nem engedett el a füle mellett, még pedig azt, hogy Samu bácsi lehet, hogy beteg és számára egy speciális teakeveréket készített, amitől – bármilyen baja is van, – minden bizonnyal erőre kap.

Arthur és Hubert a teát, amelyet Malvinka elkészített gondosan elcsomagolta a hátizsákjába és két jó sörétessel elindultak Mezőgyánba, a kormoránvadászat után harmadnapra.

Az idő, amely végigsepert az előző napokban, szépen kitisztult és mögöttük, ahogy felkelt a nap, ragyogó, szikrázó napsütéssel fogadta a manókat, akik tempósan haladtak Gesztről, Mezőgyán felé. A széles kövesúton csak a kenyeres kocsi nyomát lehetett látni és csak itt-ott, pillantották meg az út aszfaltos tetejét. Ott is csak azért, mert elhordta róla a szél a havat. Jobban a fák, az erdők környékén maradt meg a hó és a rét azon részein, ahol az őszön nem kaszálták teljesen le a gyepeket, ahol meghagyták jó araszosra. Ott az apróvadnak is könnyebb dolga volt. Mikor aztán már éppen elérték volna a Mezőgyán község tábláját Arthur lelépett az árokba és Hubert azonnal követte is!

A nyakukból a távcső rögvest a kezük ügyébe került és úgy néztek befele a kis községbe, ahol a járdán, egy embert vettek észre, aki ugyan igen öreg volt, de a tartásáról, ruházatáról, no meg a vizsla kutyája miatt, le se tagadhatta volna, hogy vadászember. A fején kalap, a táskája éppen csak átvetve a vállán, keresztben lógott a derekán. A kabát okkersárga, a nadrág zöld, a csizma pedig éppen térd alá ért. A vadász szeme pedig úgy járt-kelt, mint az eleven forgószél. Mindent észrevett. Benézett az udvarokra, megnézte a fákat nemcsak a portákon, hanem a házak előtt. Látta, hogy ki seperte el a járdát és azt is észrevette, kinél ég már a tűz és látszódott a füst színén is, hogy ki, mivel tüzel. Nem öltözködött hivalkodóan, de a ruháján az is jól látszott, hogy nem éppen első bálozó, volt már egy két vadászaton. Az ilyen avett vadászkalap, dísze a vadász öltözékének és a ruhán, de leginkább a régi bőrtáskán, a kutya bőrszíján és a régi késtokon látszik meg igazán, hogy ki, milyen vadász és legfőképpen, hogy mióta?! Mert ha hisszük, ha nem, mi vadászok rögtön tudjuk, hogy ki tartozik közénk és ki az, aki ide is fog és ki az, aki sohasem lesz az…

Persze a két távcső lencséje megcsillant és ezt Samu bácsi is észrevette. Persze, hogy észrevette, de még lassítani sem lassított, csak most már le nem vette volna a szemét a furcsa jelenségről. Nagyjából sejtette, hogy kik lehetnek ott, de azért nem hozott elhamarkodott döntést. A szelük egyáltalán nem volt jó és a kutya, Dorka hamar szagot fogott. Régi öreg vadőr volt, aki már egyáltalán nem vadászik, sőt már fegyvere sincs. Talán van neki, odakint egy öreg fában elrejtve egy puskája, de ezt csak úgy beszélik a faluban, hiszen még kölyök volt, amikor először hajtott a Tiszák vadászterületén. Volt egy rapsicnak kikiáltott ember, akinek állítólag kileste a rejtekét. Azt aztán elsodorta a történelem vihara. A titkos, odvas fát nem tudta senki, hogy merre lehet, de tudvalevő, hogy a falu mindent tud és a falu mindent lát és beszélték, hogy a Samu meglelhette. Azért hozzá kell tenni azt is, hogy Samu, ma már mindenkinek csak Samu bácsi és igen nagy tisztességben koptatja az éveit. Bőven nyolcvan év felett, ha orvvadászott is az öreg úr, akkor is megbocsátották volna neki, de erről persze szó nem lehetett! Egész életében üldözte a rapsicokat. El sem tudta képzelni, hogy orvul, a vadat szorult helyzetében, azt kihasználva, ejtse el. Anélkül is, puska nélkül is tudta, hogy lehet egy-két jó vad a konyhaasztalán, ezért is indult most el fényes nappal, a főutcán, kifelé a faluból. Hiszen nem lopni indult az öreg Samu bácsi…

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Arthur hátrafordult Huberthez, hogy az öreg Samu az, éppen Dorkával jönnek kifelé, szóval bizonyosan nem beteg és nyilván valahova mennek.

• Várjuk be őket! – mondta Hubertnek és mozdulatlanul lesték az öreget.

Az pedig csak jött és jött, miközben az előbb észrevett csillogást nem feledve, szinte pásztázta a helységtábla utáni bokor alját, az árkot, mert onnan csillant meg valami. Biztos volt benne, hogy nem törött üveg, mert akit egyszer valaha is megnéztek egy távcsővel, vagy netán tán egy céltávcsővel, az sose feledi azt a színes villanást, amire egy-egy ilyen csiszolt lencse képes, ha rásüt a nap.

Míg jött feléjük az öregúr, addig Arthur bácsi leeresztette a távcsövet s mondta Hubertnek, hogy amikor az öreg katona volt, akkor is vadászott. Golyós, hadipuskával lőtte a mezei nyulat. Kerek szemekkel nézett maga elé Hubert és rögtön kérdezte:

• Nem lőtte szét azzal a nagy tölténnyel?
• Dehogy Hubert! Azok a katonai lőszerek teljesköpenyesek voltak, nem úgy, mint a mostani vadászlőszerek. Azok a lövedékek egyszerűen átszaladtak a vadon. De jól kellett ám célozniuk, mert akkor nekik még nem volt ilyen modern, optikai távcsövük. Nyílt irányzékkal, Hubertkám!

Lassan, lassan mind közelebb értek. Dorka, a barna színű német vizsla szagot fogott, majd nagy farokcsóválva az öreg kutya képen nyalta Arthurt, majd megszagolta Hubertet is. Másabb szaga volt, de a fegyvere és a felszerelése teljesen olyan volt, mint minden rendes vadásznak és úgy döntött, hogy akkor azt is összenyalja. Eközben persze a farkát folyamatosan csóválta és látszott rajta, hogy örül a két manónak. Persze Samu bácsi a világért nem hívta volna vissza, hagyta, hogy hadd barátkozzon a kutya. Jól van az és nevette, hiszen a kutya akkora volt, hogy akár mind a két manó felülhetett volna a nyakába.

Igen megörültek aztán egymásnak és hamar kiderült, hogy kutya baja Samu bácsinak, csak nem tudott a hajtásra jönni. Mindegy is, nem lényeg. Az a fontos, hogy mindenki egészséges és Arthur már kotorta is elő Malvinka csodateáját, mert, ha már összeállította, akkor oda is adja Samu bácsinak. Samu bácsi igen megörvendett, mert kiderült, hogy a kisunokának mégiscsak szüksége van rá.

• Aztán messze-é a messze? – szólalt meg Arthur.
• Attól függ! – mondta Samu bácsi.
• Aztán mitől függ? – kérdezett vissza Arthur bácsi.
• Hogy kerülővel megyünk vagy egyenesen! – erre elnevette Arthur, mert régi betyár nyelvre váltott Samu bácsi.

Valaha hajtó volt még a Tiszáknál, aztán fordult a világ és a vadászat szeretete és az élet, vadőrt csinált belőle. Tehetséges is volt. Rettentően ismerte a határt, az erdőt és az itt élő embereket. Egy nyelvet beszéltek s nem lopta el a vadat. Őrizte. Igazi vadőr emberré vált és nemcsak a dúvadat, hanem a vadorzót is leste. Kutyája mindig volt s beszélte még egy-két ember, hogy a kutyája azért volt olyan jó, mert amikor szétszaladt a kastély és mindenki futott innen, az öregúr kölyökként egy kutyát vett magához….hát így maradt meg neki a Dorka s vigyázott, hogy mindig maradjon meg neki egy, abból a régi, híres alomból…

• Arthurkám, tegnap kint voltak az urak. Aztán tudod, hogy vadásznak most ezek…
• Ne is mondd Samu bácsi, ne is mondd. Aztán mit tervezel?
• Mit terveznék, hát mit szoktunk ilyenkor tenni?
• Most viccelsz velem?
• Dehogy viccelek. Csak bánt, hogy a sok sebzett madár kint marad, aztán ottveszik, mert repülni már nem tud…

Samu bácsi nehezen emésztette meg ezeket, mert szerettek is és tudtak is vadászni, most meg, ha úgy hozza a sor, a sűrűbe nem mennek be, a nádat nem törik, kutyát nem tartanak, hajtót nem hoznak. Ha el tud lépdelni a gyepen az új vadász, akkor szívesen jön és ha elé esik a madár, akkor felveszi. De csak akkor…

• Arthur! Ha nem szedünk fel 10 kakast, akkor ebben az évben ki sem jövök többet!

Arthur szívesen kezet rázott volna, de mind a ketten tudták, hogy ez így igaz és teljesen felesleges rá kezet adni.

• Na, akkor veled tarthatunk vagy forduljunk vissza?
• Mi az, hogy! Sőt, töltsetek be, mert én már olyan öreg vagyok, hogy már puskám se lehet. Már annyit beszélt nekem az orvos, hogy magam is elhiszem, hogy el se találnám, ha felreppenne előttem a madár – Arthur nevette, de nevette Samu bácsi is. – de nem bánt – folytatta. Tudod, hogy gyerekkoromtól a kutyámnak éltem, hát együtt kezdtük, együtt is fejezzük be…
• Na, messze van az még Samu! Messze!
• Messze, mert innen, még jó kilométert kell gyalogoljunk….

Na, hogy így egymásra leltek, mindannyian megfordultak. Nem Gesztnek, hanem le, a tavaknak fordultak. Persze azok innen még távol voltak és erdők is nyújtózkodtak még közöttük.

• A Csörsz-ároknál álltak el tegnap. Addig megyünk, meg egy kicsit annak a zsadányi oldalában.
• A limesig…

Zsadány, Geszt, Mezőgyán között ma is látható az Ördög-árka, avagy a Csörsz-árok, ami Debrecentől egészen az Al-Dunáig tartott. Sok helyen már nem lehet megtalálni, mert elmunkálták az emberek, de itt, ahol vízjárta földek vannak és a madáron, a vaddisznón és a szarvason kívül más állat nem jár – ez is megmaradt. Nem kell mindent védeni az embertől és kiváltképpen az itteni, sárréti embertől! Olyan régi árok ez, hogy még a rómaiak építették a szarmatákkal, akkor azok a népek laktak errefelé. Már akkor is sok ember jött keletről és igyekeztek tovább nyugatra. Érdekes, hogy az útvonalak ma sem változnak és például erre is szívesen megindulnak, ma is. Gyalogosan, ahogy tették közel kétezer évvel ezelőtt is.

• Arthur bácsi! Mekkora az árok itt a határban – érdeklődött Hubert.
• Általában nem olyan mély, de ismert olyan hely, ahol öt méteres is volt, de a szélessége néhol elérte a nyolc métert is!
• Na, Arthurkám, ez itt a balszárny volt és eresztem a kutyát. Figyeljetek! – mondta Samu bácsi, aki már ismerte minden négyzetcentiméterét a határnak s nem törődött már jobban ezekkel a régi dolgokkal. Ott voltak azok, amikor már gyerek volt és minden bizonnyal ott lesznek, majd az unokája idejében is. Valami nagyon furcsa kornak kell jönnie, ha ezt is meg akarják majd változtatni. Ahogy Samu bácsi szülei, úgy az unokája sem fogja bántani s akkor megmarad. Védeni ezenfelül nem védték soha…

Ezen a tájon ember ma is keveset mozog. Keresni valója nincs és ma már se tojást, se halat, csíkot, teknősbékát, semmit nem gyűjt, hacsak nem gombát vagy nyáron a bodzát és az őszön csipkebogyót vagy kökényt. Ezek mennek. Vizes, zsombékos, hideg földek, amit 100 éve sem volt érdemes feltörni. Ez a Rétköz maradványa, ahol út is csak akkor van, ha nem esik az eső, de inkább nyáron lehet száraz lábbal átmenni rajta. Rengeteg ér szakítja keresztül s ha a Körösben sok a víz és a Korhányon nem tudnak lefutni a vizek, akkor vannak őszök, amikor visszaköszön a régi világ. Akkor olyan helyt is visszahódítja a nád, ami az övé volt, ahol sok esztendeje híre sem volt. Ahol vizes a hely vagy az év jelentős részében víz van, csak a füzek különféle fajtái maradnak meg és végig a Holt-Körös mentén csak fűzfákat látunk, ahogy a Sebes-Körös partján is csak azok bírnak megkapaszkodni. Járhatatlan vidék utolsó maradványa ez itt Zsadány, Geszt és Mezőgyán között, ahol még a nagykócsag is bevárja az embert, ami meglehetősen ritka dolognak számít. A víz nem mély, de alatta az ingovány feneketlen s így a vadliba, a vadruca jól érzi magát. Amarra keletnek, a Rétköz után, jól látszódik az Erdélyi-hegység hatalmas tömbje, emide a Begécsi halastavak vannak, ahol ott fent Geszt, emerre lejjebb Mezőgyán és ha nincs lomb a fákon, télen, éjszaka, akkor Nagyszalonta fényei is igen jól látszódnak. A szomszédban van a vaáros, csak a határ szakítja ketté ezt a vidéket. Nem a pusztát és benne az állatokat, növényeket, hanem benne, magát az embert, mert annak a legrosszabb innen és túl is. Út és határátkelő ha van is, hiába. Hetente egyszer, egy napot van nyitva az is reggeltől estig. Aztán csend. Aki hivatalosan menne, annak kerülni kell, másoknak ott van az éjszaka és a vadlibának a szabad ég. Annak nem parancsol senki, csak a Jóisten.

Innen fel Szalontának aztán legelők vannak, amolyan szíki legelők. A birkát tartja el, aratni, vetni nem kell, felesleges. Sinka István, a Fekete bojtárban írja meg, a bojtárgyerek keserves sorsát. Ma keresve se találni olyat, aki a jószággal együtt állandóan kinn élne a gyepen.

A hátasabb részeken, amiket lehetett felfogtak a Tiszák és az erdészük, Müller Géza tanácsára kocsányos tölgyet telepítettek. Jó szeme volt, mert Tölgyfás-pusztán ma is állnak azok a sok száz éves tölgyek, amelyeket a helyiek mocsári tölgyeknek hívnak. Mementói a régi világnak és ma már értékes makktermő fák. Müller Géza keze nyoma ma is jól látható, hiszen Vátyon, Hubert Fekete hántása, vagy innen feljebb Szépapó sűrűi akkorák, hogy a szarvas is szívesen borjazik benne.

Az erdő nemcsak megtörte a szeleket, hanem a lábvizet is jól tűrő kocsányos tölgy, elegyes cserrel aztán értékes fát is adott, benne aztán megjelentek a gombák, az erdőhöz köthető rovarok, végül az énekes madarak, de nem vitték túlzásba, hiszen a pusztai, a gyepekhez köthető madárvilág éppen olyan fontos, mint a fákhoz köthető állatok. Nem szabad túlzásokba esni, hiszen Arthur és Hubert megfigyelték, hogy egyes földön fészkelő, gyepekhez köthető madarak jó 200-300 méterre is elkerülik a fákat. Az egyensúly régen és ma is nagyon fontos, még akkor is, ha Arthur erdészként igen szeret fát ültetni, erdőt telepíteni.

A tavakhoz Várad felől érkezik egy csatorna, aztán Zsadányon át folyik a Toprongyos Korhány, amit további erek érnek el. A Salamon-ér sokszor annyira kiszárad, hogy el se hinné senki, hogy egyes helyeken sok tíz méterre kiterjeszkedik, aztán meg évekig színét se lehet látni. Olyankor aztán elhanyagolják az átereszeket, a dudukba róka, borz költözik és mikor felveti a víz a határt futkosnak, hogy nem folyik le a víz, de hát hova is folyhatna? Szépen elterül, olyankor aztán kiviszi a fákat, a terjeszkedő szedret és csak a dió, meg a nyárfák maradnak meg. Minden más fa elpusztul és alattuk a sás uralkodik el, rejteket adva a vaddisznónak és persze a sakálnak.

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Tanya, ember már nincs odakint. Keveset verik fel a madarak, a puszta csendjét. Ilyenhelyt pedig, ahol végig megmarad a víz, át se lehet menni s aki ide betéved, vadászni is nehezen tud, csak egy-egy magasles töri meg a tájat. Ott vannak a határok s ha a Csillaglaposról körbe nézünk, fel Zsadánynak, a Komádi elágazásig vagy arra fel a Ligetnek, a Begécsi tavak zsilipjéig, háborítatlan régi vízi világ tárul elénk. A kőris ma is szereti a tájat és ha van másik fa, akkor az a szil, ami követi. Szilason ma is van olyan terület, ahol hátrahagytak egy tagot és abban magától feljött a kőris és erdő született. Az ember nagyon keveset tud arról, hogy mire képes a természet.

A legelőre a marha, meg a birka való s ha azon szúrós legelőgyom nőtt vagy bokor, hamar kivágták. A gyepet nem törték fel, ahol meg búzát termett a föld, nem vetettek füvet. Nem fordult feje tetejére a világ. Mindenki tudta, ahhoz, hogy megmaradjanak, csirkét, rucát kellett tartani. Lennie kell a ház körül veteménynek s aki meg értett hozzá, annak dongója is volt: most méheknek mondják. A méz igen értékes portéka volt, hiszen régen cukrot nem lehetett kapni. A vizek tiszták voltak, annyira, hogy inni lehetett belőle és így annyi hal, béka és mindenféle vízi állat élt a környékben, hogy az ember mellett jutott minden állatnak és madárnak.

Dorka aztán megindult. Ahol mehetett a balszárny tegnap, úgy ott körül mehettek most is. A kutya felvette a nyomokat és kereste a vadat. Pontosan tudta, hogy mi a feladata: a sebzett, lágylövött, elveszett vadat kutatta. Aztán egyszer csak megállt! Samu bácsi elindult felé és mivel Hubert állt közelebb, a biztosítóra ráhelyezte a hüvelykujját: ha röppenne és lőhető a madár, akkor kibiztosítja a fegyverét! Ám erre nem került sor, mert a kutya orra elől Samu bácsi felvette az első kakast! Még nem fagyott meg, még meleg volt. Igen, erről beszélt az öregúr és Arthur is tudta, hogy ezt minden bizonnyal nem az öreg Samu bácsinak kellene végezni. Az ilyen nagy terítékű vadászat után, 15-30 százalékát hozhatják be a másnapi utánkereséssel a vadőrök, ami, ha úgy vesszük igen jelentős mennyiség. A vadnak mindig értéke volt és különösen most, amikor az aszály miatt ilyen kevés a takarmány.

Aggatékra került és mentek tovább. Arrébb nem is kellett a Dorka, mert már messziről látszott egy hosszú farktollú kakas. Ezt Arthur vette fel. Ahová esett, ott is maradt, a hó mindent megmutatott a vadászoknak, szinte beszéltek hozzájuk a nyomok. Érte se jöttek… de ez most különösebben nem bántotta egyikőjüket sem, hiszen, ha nem így lenne, sokkal szegényebb lenne ez a mai délelőtt is és ez egy öreg, talán három-, de lehet, hogy négyéves kakas! Együtt nézegették a sarkantyún a rovátkákat, de akárhogy is vizsgálták, abban maradtak, hogy hároméves biztosan volt! Ha két rovátkát látunk, akkor hároméves, ha hármat, akkor négy. Na ezen tanakodtak, de egy biztos, hosszú is volt és tűhegyes!

Ahogy mentek, arrébb egy gatyás ölyv rúgta el magát és egy-két szemtelen szarka is jobbnak látta, ha még idő előtt kereket oldanak. Mondjuk, bajba lettek volna, ha Hubert magával hozza a kölcsönkapott 22-250-t, mert azzal igen pontosan és messzire is lehet célozni, de most egyáltalán nem így indultak el. Amolyan „kerüljünk egyet a határban” hangulattal vették a vállukra a fegyvereiket, nyakukba a táskát s, hogy nem a dunyha (takaró) alatt találták meg Samu bácsit, igen örültek! S hogy még ezenfelül vadászni is együtt mennek, pedig szinte ad absurdum! Egy kész csoda!

• Majd lesd meg Hubertkém, hogy fog örülni Malvinka, ha meglátja, hogy mit viszünk haza!
• Gondolom Arthur bácsi! El tudom képzelni!

Samu bácsi is nevette a dolgot, de Arthur is elnevette. De már megbeszélték az imént Samu bácsival, hogy visznek egyet-egyet a parókiára Mezőgyánba és Gesztre is. Egyet visznek a mezőgyáni, meg a geszti kocsmárosnak. Aztán van egy nagyon öreg néni Geszten, annak feltétlenül akarnak adni és Samu bácsi is szeretne hazavinni egyet, ahogyan Malvinkának is visznek egyet a kastélyba. Osztottak, szoroztak!

• Eddig hét Samu bácsi! – mondja Hubert.
• Na, majd lent a Csörsz-ároknál fordulunk. Hamarosan odaérünk!

Azzal mentek tovább. Nagyon nem akartak megállni, mert hideg is volt, aztán vagy raknak egy tüzet és neki állnak nyársalni (szalonnát sütni, nyárson) vagy szépen takarosan haladjanak, mert most gyorsabban lehet haladni, mint ahogy általában a hajtás megy.

Ahogy bogarásznak, ahogy lesik az öreg Dorkát, „aki” szépen keres, egyszer csak megváltozik a kutya mozgása és a járása is másabb lett. Samu bácsi mondja is, hogy megváltozott a kutya viselkedése: jó lesz most már figyelni, mert bármi lehet! No, elég az hozzá, hogy már bakugrásnyira volt a híres, történelmi árok, amikor a kutya meg-megtorpant. Arthur és Hubert végig sem tudta gondolni, mit jelez a kutya, mikor egy akkora kan ugrott ki az árok mélyéről és horkantott rájuk, hogy mind a hárman kerek szemekkel lesték. Persze, hogy sörétet töltöttek a puskába és ha lett volna is náluk gyöngygolyó, se lett volna arra idő, hogy cseréljenek. Ilyenkor mindössze csak annyi idő szokott maradni, hogy megcélozzuk.

• Ó, hogy miért nem az erdőkerülő puskámat hoztam – sóhajtott fel Arthur! – de ettől még nem került terítékre a vaddisznó.

Persze nem is került s nagy felháborodva elindult a tavak sűrű nádasainak az irányába. Samu bácsi nem is törődött vele többet, mint amennyit megérdemelt az eset.

• Ilyen a vadászszerencse!

Persze ilyen, de ha nem teszünk érte semmit, ha nem végezzük el a munkánkat s főképpen nem jövünk ki vadászni, akkor még utol sem ér bennünket az a bizonyos szerencse! A vaddisznót sokáig nézték, miközben Dorkát behívta Sanyi bácsi.

• Nem szabad rákapatni a kutyát az őzre vagy a nagyvadra! A vizsla nem arra való! És fontos, hogy amikor otthagyjuk a táskáinkat, a vadat és rábízzuk a kutyára, hogy őrizze, meglehetősen visszatetsző, ha megkezdi a kutya… – mondta Samu bácsi Hubertnek, de csak úgy mellékesen, mert nem akart okoskodni. Csak tanította és eközben figyelte azért Hubertet, hogy, hogy viselkedik.

No, arról, hogy az öreg Dorka megkezdje vagy kikezdje a vadat, szó nem lehetett. Akkor sem kezdte az ki, amikor a kölyök volt s most, hogy már szinte aggkorban van, még mindig nem jelentette azt, hogy egy ilyen főben járó bűnt megengednének neki. Félszemed mindig a kutyán legyen – tette hozzá Samu bácsi!

Eddig még el sem sütötték a puskáikat, de azok most is hallgattak, mert hiába nyúlt oda az öv szélére gyöngygolyóért Arthur bácsi, ha lehetett volna, se tudta volna kicserélni. Nem lett volna arra most idő…dehogy lett volna! Talán fogadkoztak is, hogy majd kijárják, majd lenyomolják, de ahogy ment és tartotta az irányt, neki a Csillaglaposnak, tudták, ha egyszer oda beveszi magát, annak bottal üthetik a nyomát…

Kis ideig még álltak ott, mert enni is kellett, de valahogy a régi Limesnél nem volt jó a hangulat. Amolyan kellemetlen érzések fogták el őket és még a kutya sem akart maradni. Ki tudja, hogy mik történtek itt a régi időkben és ha nem is siettek, de ahogy befejezték az uzsonnájukat visszafordultak a falu felé, ahogy a tegnapi hajtás is ment.

• Na, Arthurkám, már csak három kakas kell a tízhez! Ugye megmondtam?! – ragyogott a kék szeme Samu bácsinak.

Nehéz megmondani, hogy ilyenkor minek örül egy ilyen hétpróbás vadőr, de csak örül, mert az a napnál is világosabb. Talán örül a kutyának, talán örül a zsákmánynak, de talán leginkább annak örül, hogy hiába öregedett meg és hiába akarják ráerőltetni az újabb és újabb irányokat, a vadászatban nincs új a nap alatt! Itt hiába akarják bebizonyítani, ha úgy vesszük, hogy máshonnan kél fel a nap, az biz’a nem fog menni. Vagy tanulni, vagy dolgozni! – vallotta Samu bácsi, de kerülni a munkát, vagy okoskodni, iskola nélkül, hogy annak van igaza, aki hangosabban mondja, vagy majd minden menni fog és nem kell a részletekre koncentrálni, egyszerűen ebben a szakmában nem megy. Nem működik és nem is fog. Persze ideig óráig még csak-csak eldöcög, de látszik most is, hogy mennyi madár maradt kint. Végül csak megszólalt az öreg Samu, mikor egymás mellett mentek Arthurral. Lévén, hogy puskája már nem lehet és a kutyát pedig már régen nem kell irányítani.

• Arthur, látod, hogy el se sütötted a puskát és mennyi vadat találtunk.
• Látom Samu. Látom.
• Ha most nem jövünk ki, akkor ez, mind itt veszik. A dúvadé marad…

Arthur szeretett volna beleereszkedni ebbe a beszélgetésbe, de újfent túlmutatott a kis vadászat keretein, hogy ennek a végére érjenek. Igen tisztelte az öreg Samut, de nem látta értelmét, hogy mélyebben kitárgyalják, hogy miért is történik ez, nemcsak itt, hanem mindenütt. Hogy miért vannak olyan vadászok, hogy miért irányítanak és hangoskodnak olyanok, akik tegnap még azt sem tudták mit jelent a vadászat. Még azt sem tudják, mit jelent hajtónak lenni, hát honnan is tudnák, mi fán terem a vadászat?

Úgy harminc méterre gyalogolt tőlük Hubert, akinek a kezében volt a puskája, úgy jött mellettük és ha lehetett, akkor most is mindig a sűrűbb, a sásosabb, a nehezebben járható részeket választotta. Ha Samu bácsi nem is kereste volna a partosabb részeket nem kellett neki a nehezebb részeken menni, mert Hubert mindig úgy intézte, hogy ő ment bele. Igen, Hubert végigjárta a ranglétrát. Szerencséje is volt, hogy apja vadászott, de ki kellett azt is érdemelje, hogy otthon a puskához nyúlhatott, hogy egyáltalán kivitték hajtani, vagy magukkal a magaslesre, hogy hozhatta a vadat vagy a hajtások között akár megfoghatta a puskát.

Más világ volt, talán az ő idejében is voltak úrhatnám vadászok, de most mégis nagyobb a teher mindenkin, hogy megmaradjanak a régi hagyományok: miszerint a fiataloknak kell a legsűrűbb részekre menni, hogy ők vegyék megtiszteltetésnek, ha elállók is lehetnek és a tisztelet ne csak hangzatos, tetszetős fogalom legyen, hanem mögöttes tartalma alatt látszódjon, hogy a legtapasztaltabb, a legcsendesebb vadászokra odafigyeljenek és törekedjenek arra, hogy képezzék magukat. Etessék, óvják a vadat. Űzzék, hajtsák a dúvadat…

• Hogyan tanítsuk meg Arthur, hogy keressék meg a vadat, vagy lássák meg, hogy egy-egy fácánért érdemes és kötelesség utánamenni – kérdezte Samu bácsi Arthurt, amikor Hubert nem hallotta.

Kerek szemekkel nézett rá vissza Arthur, mert nem kérdés volt ez, hanem megdöbbent konstatálása a helyzetnek, hiszen ezt érezni, tudni, látni kellett a vadászoknak is. Ha nem látja, akkor nincs mit tenni, Samu bácsi. Akiben van valami jó érzés, ilyen vadásszal, ilyen helyen, nem vadászik többet és többet oda se megy …

Ők hárman a tegnapi vadászat nyomvonalát, pásztáit, hajtásait járták végig. Samu bácsi fogadása már úgy tűnt, hogy még se jön össze. Több szép kakast láttak, tyúkok is szép számmal keltek és egy helyen, a rétben, még foglyok is rebbentek fel, ami különös látvány volt! Kifejezetten ritka pillanatokat éltek át, hiszen a fogoly ma már kevés helyen él. Oly ritka jelenség, hogy elhatározták, hogy visszajönnek, kedvezzenek ennek a ma már ritka, de régen oly nagy tömegben előforduló madárnak.

Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben

Hubert bízott benne, hogy nem kezdik el fejtegetni, hogy miért is pusztult ki a fogoly, hiszen a manók szentül hittek benne, hogy a mezőgazdaságban használt nagyarányú vegyszerezés, a tanyák, a táblásítás együttes hatása és nem az a két hideg, havakkal teli tél pecsételte meg a sorsát a fogolynak, de az jól hangzott és azt elhitték az emberek. Most kellene újra telepíteni, minden vadásztársaságnak támogatást adni, de ezt és oly sok minden tervet az Erdészeti Minisztérium önjelölt szakemberei képtelenek lennének levezényelni, de még jobb is, hogy a megvalósítás tervezéséig sem jutottak el. Felesleges is erről beszélni, mikor még az aranysakál kérdésére sem tudnak egységes álláspontra jutni, miközben egyes országrészekben már lassan az őzet is védeni kell..

Szerencsére azonban fáradtak voltak hozzá és egy-egy igen jó kakas elvette a figyelmüket, amikor Dorka beállta a tizedik madarat! Amikor szél alá került az öreg német vizsla, szinte „C” betűben meghajlott és a lábát a levegőben fenntartva, megmerevedett.

• Öreg már, de az orra Arthurkám, de az orra! – szinte megkönnyezte Samu bácsi Dorkát.

Egyébként nem tudták, hogy mi lehet, hogy mit állhatott meg a kutya és Arthur is feszülten figyelt, mert bármi lehet ilyenkor. Sásos, füves, kaszát nem látott réten voltak. Viszonylag hó is volt, amikor Hubert közelebb ment és kitaposta a kutya előtt a gazost. Egy kakas vergődött fel. Láthatóan sebzett is volt s ahogy nagy nehezen szárnyra kapott, Samu bácsi azonnal visszahívta Dorkát és néhány szárnycsapás után visszaesett a kakas a fűbe és úgy akart kereket oldani. Hubert várt és tisztességes, vadászias távolságból elejtette. Abban a pillanatban engedte is Samu bácsi a kutyát és az öreg vizsla, ha látszott is rajta, hogy az elmúlt 12 év minden hajtását végigtaposta, azért lelkesen ugrott a madárért. Persze Samu bácsi legnagyobb örömére, amikor is Arthur puskája szakította szét az örömteli pillanatokat.

A sásos részben, mikor Hubert elsütötte a fegyverét és kiugrott az öreg Dorka, valami mozgásra lett figyelmes a szemfüles Arthur, aki azt vette észre, hogy a sásos részen, valami gyepszínű, sárgás bundájú állat próbál eliszkolni. Persze a sásos részeket kihasználva, mindig takarásban! Jaj, ekkor már tudta Arthur, hogy nem lehet más, mint egy aranysakál s végig se gondolva, hogy miként várhatta be ennyire őket, amikor két sáscsomó között megpillantotta: odalőtt, majd mikor továbblépett, a következőnél végérvényesen helyben marasztalta! Ráduplázott!

Na, ezen aztán Samu bácsi is meglepődött, de még jobban Hubert. Ott volt! Ott várta be őket a sakál. Minden bizonnyal olyan gyorsan és váratlanul jöttek, jó széllel, csendben, hogy a sásos, viszonylag meleg vackában meglepték. Arthur mikor birtokba vette, azután vissza is ment a nyomán és meglelték a vackát is. A sást szépen körben letaposta és egy jó védett helyen, annak ellenére, hogy kint a pusztán voltak, igen jó helyen húzódott el. Persze látszódott rajta, hogy jól lakott az éjjel a sebzett vadból, de aggasztónak tartották, hogy egyedül volt a szuka sakál…

Samu bácsi szerint is úton volt, kereste az új területét. Ki tudja, hogy honnan érkezett? Mivel igen közel voltak már a kastélyhoz és a sakált semmiféleképpen nem akarták hátrahagyni, összerakták, hogy mit is zsákmányoltak ők hárman, az öreg Dorkával, a barna német vizslával. Kereken tíz kakas és egy aranysakál feküdt előttük! Aztán megosztoztak, tisztességgel elszámoltak egymás között, mindenkinek jutott bőven és jutott az öreg barátaiknak, mindenkinek – rajtuk kívül is.

Kétségtelen tény, hogy megérte kijönni. A nagy vadászat után körbeszimatoltak, de több volt ez annál, hiszen Samu bácsiról kiderült, hogy kutya baja, makkegészséges! Hogy a fácánok mellett elejtettek egy sakált is és ha ezen a délelőttön, ha nem is úgy szólt a puska, mint egy körvadászaton, de azért, ha valamit nevezhetünk vadászatnak, akkor ez mégiscsak azok közé tartozik! Ez az utánkeresés mindenhol annak számítana, még akkor is, ha manapság már igen kevesen művelik. Tudta ezt az öreg Samu bácsi, tudta Arthur, de kezdte ízlelgetni Hubert is, hogy mit jelent barátokkal együtt lenni. Mert a vadászat, erről is szól – persze, azért, nem szoktunk belevenni mindenkit. Minek is vennénk? Hiszen ez nem a lövésről szól. Ide jó kutya kell és ismerni kell a határt, ismerni kell a vadat és úgy van az, hogy ha lehetne is lőni, mégsem tesszük, mert nem azért jöttünk ki – csak a sebzett, hátrahagyott vadat keressük. Őrizzük a vadat, őrizzük az erdőt! Erről szól valójában a vadőr szakma és erről szólt az öreg Samu bácsi életének minden perce…

A január csendesen indult. Derült, kristálytiszta, magas légnyomású, sarki eredetű, hideg, száraz idő volt, amikor nem kell csizmát húzni, mert a bakancsra nem olvad rá a hó, csak lepereg, olyan hideg van. Sokat nem lehet egyhelyben ácsorogni, vagy lesre csak úgy felülni, de most ez nem is erről szólt. Viszonylag vékonyabban öltöztek fel a vadászok, hogy könnyen tudjanak mozogni és lehessen lőni, ne legyen olyan vastag a kabát, a ruha rajtuk. Hogy hideg volt-e azt igazából, az arcukon lehetett meglátni és a kezükön, de mivel nem fújt a szél, a napnak is volt némi ereje. Samu bácsi és Arthur is tartott tőle, hogy a tűző nap és a hófehér táj miatt, nehogy hóvakságot kapjanak. Ilyenkor, ilyen időben ezzel számolniuk kellett. Kint, az orosz sztyeppeken, a végeláthatatlan hómezők és a téli napsütés sok bajt is tudott okozni. Arthur és Samu bácsi a háborúra gondolt. Napszemüvegük most sem volt, így egy gondolattal előbb Samu bácsi, majd Arthur is a szeme elé tekerte a sálját – jobb híján hunyorogva egy kis résen lestek ki. Hubertet sem kellett bíztatni s miután elbúcsúztak, így indultak tovább. Samu bácsi innen délnek tartott, Huberték pedig északra. Nekik talán kedvezőbb volt, de Samu bácsit sem kellett félteni, aki inkább jobban aggódott a kutyája miatt. Nem ma kezdte ő sem és bizonyosan, épségben hazaértek, de ez csak a következő részből derül ki…

Január 18-án folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Dorka fácánt állt a rétben