Budapest, 2025. szeptember 8. – 2025 Magyarországon ismét az aszály éve volt – hiába hullott mozaikosan több csapadék, mint a hírhedt 2022-es esztendőben, a talajvíz tovább süllyedt, a folyókkal érkező víz mennyisége csökkent, a csapadék éves eloszlása egyre kedvezőtlenebb, a talaj kiszáradt. Mára nyilvánvalóvá vált: a vízhiány már nem rendkívüli állapot, hanem a mindennapjaink része, ami egyre súlyosabb mezőgazdasági károkat és élőhelyveszteséget okoz.

Fotó: WWF

2022 óta az aszály olyan visszatérő vendég, akit bár nem szívesen látunk, rossz döntések és gyakorlatok képében mégis hellyel kínáljuk, megetetjük, megitatjuk – ezért lassan végleg ideköltözik. A gazdák ennek következtében egyre nehezebb helyzetekkel állnak szemben: a talajvíz túl mélyre süllyedt – ez akár mínusz 3 méter is lehet a sok éves átlaghoz képest –, a kutak kiapadnak A kiskerti gazdálkodásba bevonódó hátrányos helyzetű térségekben pedig a terméskiesés miatt sokan elveszítik a reményt és a motivációt a folytatásra.

A magyar mezőgazdaságban nyár végéig 100 milliárdos kár keletkezett, amelynek okozója elsősorban a szántóföldi művelés esetében az aszály.

Folyók és csapadék: történelmi mélypontok és szélsőségek

2025 tavaszán a Duna és a Tisza vízszintje történelmi mélyponthoz közelített, köszönhetően a felső vízgyűjtőkön tapasztalt rekordalacsony csapadékmennyiségnek és a hiányzó hótakarónak. A Tiszán március elején -257 cm-es vízállást is mértek a szolnoki vízmércén, ez július elején már -292 cm volt. Ugyanebben az időben a Dunában mindkét alkalommal előbukkant az Ínség-szikla Budapesten. A hőhullámokkal tarkított nyár és az erős párolgás tovább súlyosbította a helyzetet. 2024-ben a Homokhátságon és a Tiszántúlon 30-40%-kal kevesebb csapadék esett le a sok éves átlaghoz képest. Most, 2025 szeptember elején a Homokhátságon még mindig rendkívüli és erős aszályt jelez a vízügy aszálymonitoring hálózata. A vízügyi igazgatóságok jelentései szerint több kút kiszáradt vagy szokatlanul alacsony a vízszintjük. A drámai aszály legsúlyosabban érintett térsége továbbra is a Homokhátság.

„A magyar táj mára olyan, mint egy repedezett agyagkorsó: ha nem javítjuk meg a repedéseket, bármennyi vizet öntünk bele, elszivárog. Ha nem történik valódi áttörés, tíz éven belül már nemcsak az Alföldön szembesülhetünk az állandó, súlyos aszállyal” – figyelmeztet Samu Andrea, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértője.

A jelek a középhegységekben is megfigyelhetők: egyre korábban sárgulnak az erdők, a legelők pedig sok helyen már a nyár elejére kiégnek. A kutatások egyes fafajok, például a bükk eltűnését, valamint száraz füves pusztává alakulását jelzik előre.

Vízmegtartás: befektetés a jövőbe

A „vízmegtartás” szó mára szinte elcsépelt kifejezéssé vált a közbeszédben, a gyakorlatban mégis csupán akadozva és kapkodva működik: a víznek a tájban, a talajban és a növényekben lenne a helye, ehelyett még mindig ahhoz ragaszkodunk, hogy a kotort csatornákban tartsuk meg a vizet.

A felszín alatti vízkészletek védelmére és visszapótlására a döntéshozóknak nem költségként kellene tekintenie, hanem a jövőbe történő befektetésként. Az erdők, gyepek és vizesélőhelyek helyreállításával, valamint fenntarthatóbb mezőgazdálkodással közelítenénk az időjárási szélsőségek tompításához, ezzel hozzájárulva a gazdák megélhetéséhez. Erre a közelmúltban volt egy jó példa is: idén nyáron a WWF Magyarország kezdeményezésére, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósággal együttműködve a Beregben homokzsákos duzzasztással több héten keresztül juttatták el a Tisza vizét a Kőris-erdőbe, az elöntésnek köszönhetően pedig fellélegezhetett a szárazságtól sínylődő erdőfolt. Az itt megszerzett tapasztalatok hasznosak lesznek ahhoz, hogy a jövőben egyre gyakrabban és több területen lehessen a tájba vizet juttatni. A WWF Magyarország partnereivel együttműködésben több területre is tervezett vízvisszatartást, és folyamatosan keresi a megvalósítás további lehetőségeit is.

A felszín alatti vízkészlet az ország láthatatlan kincse, az aszály pedig nem csupán a természet problémája: a magyar gazdák, közösségek és családok mindennapi megélhetése forog kockán. A kérdés immár nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a változtatást – hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak azt, hogy ne változtassunk.

Forrás: WWF