Természetvédelem
Invázió
“Szépség és szörnyeteg” címmel új cikksorozatot indít az invazív fajokról a Bükki Nemzeti Park.
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén is nagy gondokat okoznak az inváziós növényfajok, ezért ezen fajok bemutatására “Szépség és szörnyeteg” címmel új cikksorozatot indítottunk, amelynek második része most a selyemkórót helyezi górcső alá.
Megállíthatatlanul terjedő, agresszív növény, amelynek egy-egy példánya alighogy feltűnik megszokott természeti környezetünkben, rögtön sejthetjük, hogy tragikus vég közeleg; rövid időn belül tömegével támad, eluralja és tönkreteszi honos életközösségeinket.
Ez sajnos nem egy idegborzoló mozi újdonság rövid összefoglalója. Hanem a valóság, amelyben élünk, és ha körülnézünk, mindannyian tapasztalhatjuk.
Csak rajtunk múlik, hogy a történet hogyan folytatódik. Tehetünk valamit a hazai élővilág természetes változatosságát komolyan veszélyeztető selyemkóró visszaszorítására?
Tapasztalataink szerint, igen. Első lépésként érdemes kiismerni az „ellenséget”. A selyemkóró (Asclepias syriaca) a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó dekoratív, rendkívül jó illatú, különleges ízű mézet adó növény.
De hát akkor mi baj lehet vele?
Röviden: Idegenhonos. Agresszív. A biológia sokféleség gyilkosa. Mérgező. Szántóföldi gyom. Számos növényi kórokozó vektora (terjesztője). Hazánkban nincs fogyasztója és jelentős kártevője sem, így versenyelőnyben van az összes honos növény fajjal szemben.
A selyemkóró esetében, ismét olyan problémával szembesülünk, amelyet az ember készített elő saját magának. Eredetileg Észak-Amerikában honos, dísznövényként került Európába. Magyarországon a 19. illetve a 20. században is intenzíven termesztették (!), azzal a céllal, hogy textilipari alapanyagként hasznosítsák. Ezen a téren nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, viszont a kiterjedt állományok megalapozása igen jól sikerült. Túl jól.
Ma az országnak nincs is olyan vidéke, amely kisebb-nagyobb mértékben ne lenne „fertőzött”.
Nem is csoda; hiszen a növény több úton is bebiztosítja, hogy mint faj túléljen, egyrészt magról, másrészt gyöktörzsről is robbanásszerűen szaporodik. Ősszel egyetlen növény több tüszőterméséből egyszerre sok száz repítő készülékes mag szabadul ki, amelyeket a szél kilométerekre képes repíteni. Az egyes állományok nagyságrendbeli térhódítását ugyanakkor a tarackgyökérzetről évente felnövő „klónok” sokasága biztosítja.
Azzal az elméleti tézissel ellentétben, hogy csak degradált élőhelyeken, csupasz talajfelszíneken üti fel a fejét, így jó természeti állapotú élőhelyeken nem képes megtelepedni, sajnos tapasztalataink alapján vitatkoznunk kell. Egy ún. záródott, természetes fajkészletű gyepen is elég egy igen kisméretű bolygatás, pl. egy vadászok által a talajra elhelyezett nyalósó és egy-két éven belül sok száz növény lesz, az oda hullott néhány szem magból.
Ugyanakkor a bolygatott talajfelszíneken, amelyek védett természeti területeken leggyakrabban az erdőgazdálkodás nyomán keletkeznek, valóban tömegesen fordul elő és robbanásszerűen terjed. Ilyenek a viszonylag nagy kiterjedésű végvágott területek, de az erdészeti feltáró hálózat útrézsűi is.
Mindez azzal jár, hogy az őshonos fajok egyedeit kiszorítja, a fajgazdagságot csökkenti, drasztikusan megváltoztatja az eredeti élőhely tulajdonságait.
De nehogy bárki is azt higgye, hogy a selyemkóró a természetvédelem elszigetelt problémája. A szántóföldön, mint elsősorban a gabonavetéseket veszélyeztető gyomnövényként kell számolni vele, amelynek irtása több okból is sokkal nehezebb, mint más gyomoké. Az érett növény mérgező, de a fiatal hajtások tejnedve is allergiás reakciót válthat ki az arra érzékenyeknél. Méhészeti hasznosítása is ellentmondásos.
Mit lehet tenni?
Az inváziót meggátolni könnyebb, mint „megszüntetni”; ha újonnan bárhol felbukkan a növény, tegyünk róla, hogy a terjedését AZONNAL megakadályozzuk.
A növény elpusztítására legalkalmasabb idő, amikor az új növények előbújnak, kb. 3 hetes korukig ugyanis még nem képesek gyöktörzsről újabb hajtást hozni. Ekkor a leghatékonyabb kaszálni, vagy kis mennyiség esetén a hajtást letépni. A következő alkalmas időpont a virágzás kezdete előtti, a tarackok ugyanis a virágzásra fordított energia miatt ekkor gyengébbek. A bimbós növényeket lehet kaszálni, vagy glifozáttal permetezni is. (Az utóbbihoz azonban védett területen a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges.) Többéves megfigyelésünk szerint az is hatékony, ha ebben az időszakban a növények föld feletti részeit eltávolítjuk, magyarul; ha egyszerűen „kigyomláljuk”.
Annak ellenére, hogy a szakirodalom óva int a gyöktörzs bolygatásától, mivel az csak még több hajtás növesztésére serkenti a növényt, úgy látjuk, hogy az évi többszöri „gyomlálás” évről-évre, egy nagyságrenddel csökkenti a sporadikus állományokat. Ez valószínűleg összefüggésben van azzal, hogy a föld fölötti részek eltávolításával, megfosztjuk fotószintetizáló részeitől, így nem képes olyan mértékben tápanyagot raktározni a gyökérzetében, mint egyébként.
Mit teszünk, ha az adott évben „túl későn” bukkanunk rá egy új állományra?
Legalább a magok terjedését próbáljuk megakadályozni. Állományait valószínűleg sosem számolhatjuk föl maradéktalanul, de kontroll alatt tartásáért, terjedésének visszaszorításáért mindannyian tehetünk.
Felhasznált irodalom:
- https://mttmuzeum.blog.hu/2018/06/06/egy_amerikai_noveny_a_magyar_pusztakon
- A selyemkóró (Asclepias syriaca L.) tömegességének változásai homoki parlagokon szukcesszió és természetvédelmi kezelés hatására, Csecserits, Anikó és Halassy, Melinda és Rédei, Tamás és Szitár, Katalin és Botta-Dukát, Zoltán (2020)
- Özönnövények visszaszorításának gyakorlati tapasztalatai, Második, bővített kiadás Duna Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság
- Fotók: Hák Flóra, Illyés Evelin, Kozma Attila
HA ÖNÖK IS FONTOSNAK TARTJÁK A TERMÉSZETVÉDELEM ÜGYÉT, AKKOR CSATLAKOZZANAK ÖNKÉNTES PROGRAMUNKHOZ, AMELY MOST EGY MÁSIK INVÁZIÓS FAJT HELYEZETT A KÖZÉPPONTBA:
A bíbor nebáncsvirág különösen a Tarna-Lázbérci Tájegységben, a Csernely-patak mentén a forrásvidéktől a Lázbérci-víztározóig, Nekézseny és Uppony községek közti szakaszon elterjedt. A növény virágzása idén július 24. és augusztus 11. között várható. Ebben az időszakban KÉT ALKALOMMAL HIRDETÜNK ÖNKÉNTES PROGRAMOT, ahol a jelentkezők természetvédelmi őrünk (Baráth Zoltán) vezetésével vehetnek részt az inváziós bíbor nebáncsvirág irtásában.
Az eseményre előzetes regisztráció szükséges az alábbi e-mail címen: HakFlora@bnpi.hu; a résztvevők számának megjelölésével és a választott program dátumával. Tárgy: „nebáncsvirág”
Forrás: Bükki Nemzeti Park
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Gyűrűt kaptak az erdei szalonka fiókák
Szalonkafiókákat gyűrűztek a Nyírerdő Zrt.-nél.
Egy erdészet életében gyakran fordul elő, hogy várakozni kell. Várjuk a kedvező időjárást, hogy ültethessük a csemetéket, várjuk az esőt, hogy növekedjenek az erdősítések, vagy éppen a szárazságot, hogy ártéren is tudjunk dolgozni, közlekedni. De az elmúlt időszakban nem sok olyan esemény volt, amit úgy vártunk volna, mint a korábban megtalált szalonka tojások kikelését!
Néhány napja adtunk hírt arról a ritka szerencséről, ami kerületvezető erdész kollégánkat, Laczkó Andrást érte: munkája közben erdei szalonka fészekre bukkant. Kivételes szerencse, mert bár hazánkban rendszerint felbukkan egy-egy költő pár, regisztrált fészkeléséről kevés pontos információ van.
A fészek helyét később megjelöltük, ügyelve, hogy ezzel a kotló madarat ne zavarjuk. Az erdőgazdálkodási munkákat is úgy szerveztük, hogy a tojó nyugalma biztosítva legyen. Külön kihívás volt, hogy ezen a területen néhány napja zajlott egy tájfutó verseny, de a szervezőkkel közösen sikerült úgy alakítani a pályákat, hogy a fészek közelében ne legyen mozgás. A verseny után egy munkatársunk ellenőrizte is a fészket, a tojó zavartalanul ült rajta. Mivel az erdei szalonkát, mint „az erdő királynőjét” szokás emlegetni, mi ennek megfelelő izgalommal vártuk a kis „királylányok” kikelését.
A faj kutatóitól kapott információk alapján Petrilláné Bartha Enikővel úgy döntöttünk, hogy hétfőn próbáljuk meg először a fiókák gyűrűzését. Persze fel voltunk készülve arra is, hogy még tojásokon ül a madár, illetve arra is, hogy elkéstünk, és a kis fiókák – akik fészekhagyóak, tehát már egy-két napos korukban elég ügyesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek valahol a fészek környezetében – már valahol az aljnövényzetben lapulnak.
A fészket először egyedül közelítettem meg, ahol már távcsővel láttam, hogy a tojások fel vannak törve, tehát a korábbi kis lakójuk már valahol bújócskázik. Ekkor került elő egy precíz hőkamera, amivel méterről-méterre átpásztáztam a talajszintet, ugyanis a kis madarak a fűben teljesen észrevétlenül el tudnak bújni. A keresést siker koronázta: először az tojót találtam meg, majd mellette a négy frissen kikelt szalonkacsibét! Erdész munkatársaink ekkor jöttek csak közelebb, és izgatottan néztük végig, ahogy kolléganőnk pár perc alatt elvégezte a madárgyűrűk felhelyezését, ügyelve arra, hogy ezek ne okozzanak sérülést a kis fiókáknak.
Bár már jó néhány ezer madár lábára helyezett gyűrűt, ez a különleges helyzet még őt is meghatotta. Néhány fénykép és videófelvétel készítése után a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, az egész művelet mintegy 5 percet vett igénybe. A tojáshéjakat persze magunkkal hoztuk, ilyen kincset nem hagy ott az ember!
Szalonkafiókát nagyon nehéz gyűrűzni, 1908 óta hazánkban mindössze 15 példányt sikerült eddig. Bízunk benne, hogy a kis szalonkacsibék egészségesen repülnek majd tovább, és hosszú életet élnek meg, madárgyűrű-adataikkal hozzájárulnak a faj vonulásának eddig is izgalmas kutatásához – tájékoztatott Szokolovszki Géza, a NYÍRERDŐ Zrt. Nyíregyházi Erdészet igazgatója.
Forrás: Nyírerdő Zrt.
Természetvédelem
Tanyaromok: ahol egykor gyerekek játszottak, ott most madarak nevelik fiókáikat
A madarak visszafoglalták az elhagyatott tanyákat a Csanádi pusztákon
A Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Csanádi pusztákat járva még napjainkban is láthatók az egykori tanyasi élet nyomai – igaz, már csak romokban. Az udvarok zöldellő fáin és a romos padlásokon azonban ma is van élet: a hajdani lakhelyek most madaraknak adnak otthont.
Manapság már nagyon kevesen adják arra a fejüket, hogy a településektől távol, tanyán éljenek. Nem is olyan régen, néhány évtizede azonban még kifejezetten általános volt a tanyasi életforma, kiterjedt tanyavilág működött az egész magyar Alföldön, így a Csanádi puszták térségében is.
Bár sok tanya teljesen eltűnt már a föld színéről, néhányuknál a valamikori tanyaudvart megkímélték a beszántástól, műveléstől, így az ott régen ültetett fák még megvannak, sok esetben sűrű bozót nőtte be a tanyahelyeket. Ezek a pusztákba, szántóföldekbe beékelődő kis facsoportok jelzik a hajdani otthonokat. Az egyébként igencsak fátlan vidéken ezek, a régi tanyasiak által ültetett fák felértékelődnek, pihenő-, kilátó-, fészkelőhelyet biztosítanak például a térség ragadozó madarainak, egerész- és pusztai ölyveknek, parlagi sasoknak.
Nemcsak a tanyaudvarok fái, de maguk az épületek, a régi otthonok is élőhelyet jelentenek számos védett madárfaj számára. Ezek a tanyaépületek még természetes anyagokból, sárból, szalmából, nádból épültek. Mióta nem lakják, és nem tartják karban őket, lassan omladoznak, összedőlnek, végül újra eggyé válnak a földdel. A tetők beszakadnak, az omladozó falakban számos üreg keletkezik. Ezeket a helyeket keresi például több bagolyfaj is. Egyik legimpozánsabb megjelenésű éjjeli ragadozónk, a gyöngybagoly például előszeretettel rakja tojásait a romos épületek padlásaira, ahol védett körülmények között nevelkedhetnek fiókái. A lakott emberi településeket is kedvelő kuvikok szintén szívesen választják költőhelyül a romok falainak üregeit, padlásait. Vörös vércsékkel is találkozhatunk, ha a tanyaromokon találnak olyan alkalmas párkányt, üreget, ahol költeni tudnak. A színpompás szalakóták és búbosbankák is gyakran költenek ezeken a helyeken, a nagyszámú mezei veréb és seregély mellett. Az énekesmadarak közül még a házi rozsdafarkúra jellemző a romos épületekben való fészkelés. Nem egyszer előfordul, hogy az épületekben maradt, korhadó, poros bútorokban találkozunk madárfészkekkel.
A pusztákat járva épp ezért érdemes alaposabban szemügyre venni egy-egy régi tanyahelyet. Az udvarok, melyeken nem is oly rég még gyerekek játszhattak, ma már madárzsivajtól hangosak.
Forrás: KMNP