Régi olvasómtól kaptam egy levelet, aki munkája miatt Földünk megannyi országában hosszabb, rövidebb ideig megfordulhatott. Egy szálloda éttermében ült mellém, rajtam vadászöltöny volt, megszólított, hiszen maga is vadászik. Sőt! Évek teltek el azóta és most Afrikában járt. Kaptam tőle egy írást, fotókkal. Tanult, világot látott, nyitott ember. Útibeszámoló következik: irány Dél-Afrika!

Dél-Afrika a hely, ahová bármikor szívesen visszatérek. Vonz az, hogy odavalósi a világ legszebb hölgye, és ezen felül jó pár vadászbarátom él a világ túlsó felén. Ők a Sarki-forrásról elnevezett vadászház körül igyekeznek gyarapítani a vadat. Értenek hozzá. Profik. Nem egyszerűen tulajdonosok: ők gazdái is vadnak.

Isztambul Fotó: Szabó P. L. Antal

Ugyan, egyre kevesebb időre tudok odamenni, de a meglátogatásuk nem maradhat ki, akármilyen rövid is. Félek attól is, hogy betiltják a trófeavadászatot, és okafogyottá válik a vadászati turizmus, pedig ennek köszönheti az ottani vadállomány a példa értékű egyedeit. Hála az égnek, nem ez az egy ország bizonyítja a vadászat ebben betöltött, kivételes fontosságú szerepét. Sajnos Kenya az ellenpélda: a vadászati tilalom dacára, sőt inkább következményeként, tragikusan csökkent a vadászható vadfajok száma. Viszont, ha ez lép életbe és a trófea behozatali tilalmat rendelnek el az USA-ban és az Egyesült Királyságban, akkor az, aki ebből él Dél-Afrikában, kénytelen lesz minél több vadat még a határidő lejárta előtt elejteni és semmi érdekeltsége nem lesz ezután a vadállomány szaporításában. Azaz: valami visszafordíthatatlan indul el, sok évtizedes vadgazdálkodás, fajgazdagság, élőhelypusztulás és felsorolni is nehéz, hogy mi történhet akkor, ha uratlanná válik egy terület… A világ feszülten figyeli a természetvédelem aktivitását, miközben az öreg kontinensen felismerte a természetvédelem, hogy a vadgazdálkodással együtt az teljes ökoszisztéma lehetőséget kap…

www.frommerkft.hu

Röpke két óra Isztambulig, aztán ott kellene rostokolnom órákat a röpülőtéren. Inkább kimegyek a „városkába” – döntöttem el. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a helyi taxisoknak fogalma sincs, hol a nagy bazár! De legalább a Boszporusz egyik hídján átporoszkálok. Az út hosszú és végül taxi mellett döntök, de egy taxisofőr úgy átvág, hogy nyekkenek bele. Költse a hasznot gyógyszerre, és további bűvésztrükkök elsajátítására – többet nem morgolódok, megannyi kilométer áll még előttem.

A Boszporusznál Fotó: Szabó L. P. Antal

A reptér forgalmas és elhatározom, hogy csakis a „B vitamin” tartalékaim feltöltése végett rendelek egy sört a vacsorához, de már a repülőn! A tízórás repülőút alatt még a hajam is kinőhetne. Ellenben, az időzóna egyezik a magyarral. Johannesburgban egy ismerőssel találkozom a következő beszállás előtt, aztán irány Port Elizabeth

Pihenő. Johannesburg, nemzetközi repülőtér Fotó: Szabó L. P. Antal

Egy kedves hölgy panaszkodik a stewardessnek, hogy elviselhetetlen a „légkondi” által okozott huzat a helyén. A leghátsó sorban, a folyosónál ülök, ahol ez tűrhető mértékű. Felkínálom neki az ablak melletti ülést, és örvendezve elfogadja. Aztán csendesen telik az idő a fedélzeten. Hála Istennek!

Isztambul: rántotthús marhából   Fotó: Szabó L. P. Antal

Port Elizabethben nagy nehezen, megszereztem a poggyászom és mikor kikecmergek, Bennie fogad, szívélyesen, mint régi barátot. Megbeszéljük, hogy leginkább oryx antilopra fájna a fogam, amiből az ő területükön van is néhány. Bennie biztosra akar menni, így egy szomszéddal szervezi le a másnapi vadászatot. Rábízom. Késő este érünk Bontebok Lodge-ba, meglehetősen fáradt vagyok.

A főépület nappalijában büszkén mutatnak máris egy új trófeát a falon: egy fekete lóantilop. A bőr, a te antilopod volt – teszi hozzá. Megnyugtató és örvendetes, hogy itt az elejtett vad minden egyes porcikáját megbecsülik.

Délafrikai alkony kunyhókkal Fotó: Szabó L. P. Antal

A vacsorát egy rendkívül buzgó szakács tálalja, aztán egy viszki jég nélkül és egy „tőgymeleg” sör zárja a napot, miután udvariasan jó éjszakát kívánok és tusolás után elvackolódom a szokott szobámban. Hideg van. Az ablak alatt egy kicsiny fűtőtest szerénykedik. Maximumra állítom be, de nem „izzadok” még így sem. Emlékezetem szerint, volt az ágyban valami villanyos melegítő, de most nem lelem meg. Ellenben, pont van nálam egy nyestkutya bunda, amit átminősítek takarónak, így a kihűlés elkerült.

Naplemente. Dél-Afrika Fotó: Szabó L. P. Antal

Másnap reggel a vadászatra használt pick-up szélvédőjéről vékony jeget kaparok le indulás előtt. Globális felmelegedés? Egy kurta óra autózás után, ami közben felvettük a nyomkövetőnket Pearlstonban, elérünk a kérdéses területre. Előkerül a tulajdonos, és szemmel láthatóan, nagyon jól esik neki, hogy afrikaans anyanyelvén köszöntöm. A megbeszélés persze már angolul zajlik. Van egy félszarvú oryx tehén is a környéken. Arra hívja fel a figyelmünket, ha különleges trófeára vágynánk. (Mi másra?) Mutatja az irányt, ahol számíthatunk az antilopok megjelenésére, egy nem túl magas domb vonulaton, majd elköszönünk. Vadásszunk csak nyugodtan. Bizalma jólesik. Mi magyarok nagyra értékeljük az ilyesmit. Tudjuk mit jelent.

Patak Bontebok Lodge mögött. Amíg aszály volt, kiszáradva is láttam medrét. Fotó: Szabó L. P. Antal

Alig megyünk talán ötszáz métert, amikor megállunk, mert Bennie valamit látott. Kiszállunk. Amilyen jónak tűnt a csöppnyi távcsövem egy hatalmashoz képest a boltban, most nem megyek vele semmire. Ott is hagyom az autóban.

Blesbok csapat, néhány rendellenes színű példánnyal az élen masírozik lassan lefelé a domboldalon, oryxokkal kísérve. Egy nagy bika lemarad tőlük, és megáll sokkal feljebb. Végre én is meglátom! Persze messze, nagyon messze vannak!

Fekete lóantilop Fotó: Szabó L. P. Antal

A terv: a bozót takarásában megpróbálunk lőtávolba kerülni. Előtte bemutatják a dupla lábú lőbotot, amin fixálni kell a puskát, és előre hátra mozgatva lehet a lövés magasságát beállítani. Na, ilyet se ettem még… De nem tűnik ördögtől valónak a megoldás. Ám legyen! A mi nyomkövetőnk, meg egy, ehhez a területhez tartozó nyomozó tart még velünk.

Isztambulban kénytelen voltam a spéci vadászcipőmet kidobni, mert feltörte a jobb talpam. Szóval minden elég furcsán indul, meg ez a lőbot, de a két helyi nyomolvasó, azért megnyugtató. A cipőre visszatérve sajnos nem vettem észre, hogy kisajnálták belőle a betétet. Ezért vadonatúj, impregnált, hasított bőr topánkában próbálom Benniet minél halkabban követni. A .308 Winchester Magnum kaliberű, helyben, olcsón bérelt, kitűnő puska, gyorsító nélkül szerelt, de természetesen, még nincs csőre töltve. Mire odaérünk, ahol a bika állt, addigra a blesbokok (tarka lantszarvú antilop) nekünk jobbra elvonultak lefelé. Az oryxok meg csak egy kissé jobbra, de felfelé, belementek a bozótba.

Persze követjük őket. Aggódnom nem kell, mert a helyiek úgy ismernek minden követ, sziklát bokort, hogy még éjjel sem tévednének el. Szép is volna, ha mi is elvesznénk a vendéggel valamely nádasban, vagy a Dunántúl egy-egy erdejében. Jó idő után Bennie megáll, és közli, hogy 13 méterre vannak az antilopok előttünk a sűrűben. Na tessék!

Port Elizabeth-től nyugatra, a Fokvárosba vezető országút. Balról narancssárga színben aloe virágok  Fotó: Szabó L. P. Antal

Nem látom meg őket, egyszerűen nem sikerül megpillantani a csapatot, azok pedig kereket oldanak. Újabb kilométeres séta után megpillantunk végül két oryxot. Mit ne mondjak, jó messzire, de mire a céltávcsőbe varázsolnám akár csak egyiket is, már mehetnékjük támad, és a lövés lehetősége elmúlik. Semmit nem mondanak kísérőim. Ismernek. Ez a vadászat ilyen. Újabb gyaloglás vár ránk. Semmi szokatlan! A nemes vadak most lefelé indultak. Egy magasabb helyről meg is pillantjuk őket végre!

Négyen vannak! Köztük egy kivételesen szép bika! Csak, sajnos, ők is megláttak minket, és eloldalognak. Pedig már kacérkodtam a gondolattal, hogy a magaslat peremén hasra vetődve próbálok lövést leadni. Most nem kellett sokat fáradoznunk. Takarásban haladtunk előre, az állatok pedig csakhamar megálltak. Már nem voltak túl közel. Amikor a lőbotot leszúrta Bennie, az oryxok ez idő alatt sem mozdultak. (A mi hagyományainkhoz képest, kicsit túlzottan is buzgólkodott körülöttem, de bánta a csuda! Egy szavam se!).

Az oryx bika terítéken, szájában az utolsó falat. Gemsbuck-nak hívják a helyiek. Az osztrákok a zergebakot meg Gemsbock-nak. Alighanem az arcuk hasonló mintázata miatt lett így.  Fotó: Szabó L. P. Antal

Én meg, akár az első bálas szűzlány! Kitör rajtam az izgalom, a vadászláz, ami természetes, de nem örvendetes. Pedig nem először járok náluk. Szegény Bennie nem tudja elégszer suttogni, hogy nyugodjak már le. Oké! Oké! – nyugtáztam. Végre, visszatartott légvétellel, néhány perces „kóválygás” után, fixen áll a célkereszt a bal vállon, és elhúzom a ravaszt. A bika nem rogyott tűzben, de nagyon jól jelzett, tehát megérte „kitürelmeskednem” : Nem is tudom hirtelen, hogy van-e ilyen magyar szó vagy valamelyik idegen nyelvből ugrott be, de biztos, hogy a jelentéstartalma magyarra fordítva ezt jelenti – nyersen. Nagyon féltem, hogy hibázok, vagy rossz helyen találom el, de Bennie „Good shot! Reload!” (Jó lövés! Tölts újra!) helyre billentette a lelkivilágomat. Ismétlésre is biztatott, de esetleg, csak csak „hátsó lapocka” (azaz: farba) lövésre lett volna lehetőségem, amit inkább kihagytam.

Oryx bikám Fotó: Szabó L. P. Antal

Csakhamar a rálövés helyén voltunk. A nyomkövetők balra mentek a bozótba, feltéve, hogy a sebesült vad nem a jobbra eső, nyíltabb terepen indul el. Rutinos, öreg kísérők. Még a bozótban tanulták a mesterséget. Mire mi vért találtunk, a fekete fiúk addigra jeleztek, hogy előttünk balra ott áll a bozótban a sebesült! Elképesztő. Meg is láttam a sziluettjét a hatalmas szarvakkal a sűrű bokros mögött. – Ha látod, lődd meg. Rossz helyre nem mehet! – így Bennie. Az antilop jól kivehető nyakirészét láttam. Merész és kockázatos lövések közé tartozik a nyaklövés, de itt az első alkalommal, nyakölvéssel, négy vadat is terítékre hoztam! Sőt, az osztrákoknál a második zergémet is így ejtettem el. Nem tétováztam most se. “Oké” – érkezett a dörrenés után kísérőm válasza. Mindent látott, nem kellett magyarázni egyikőnknek sem és már a sapkája után nyúlt. Én pedig fogadtam a gratulációkat. – Elfeküdt már. Menjünk “Neck-Las” azaz “Nyak Laci” – ahogyan elkereszteltek. Bár tudom mit jelent, mégis nekem továbbra is nyakláncra rímmel, tehát “necklace”-re! Ám nincs mit tenni, az ember kapja a nevét és ritkán választhatja azt meg.

Az Indiai-óceán felé, ahonnan visszakanyarodva fordul a gép Port Elizabeth leszálló pályályára

Mint utóbb kiderült, hogy az első lövés is jó lapocka lövés volt, de a második metsző pontos célzás után végül helyben maradt. Bennie és a helyi fekete kísérőink a korát saccolják. Még egy év, talán kettő, – néz fel az idősebbek kísérőm: aztán elpusztul. Öreg volt már….

Szivárvány Pearstone környékén Fotó: Szabó L. P. Antal

Minden egyéb helyett: Itt a vadnak járó kötelező tiszteletadás a lehető legszebb pozícióba hozott állat lefényképezése, vadászostól, puskástól, kísérővel és anélkül. Ez a gyönyörű, hihetetlen nagy szarvval ékeskedő antilop utolsó falatot, én pedig töretet is kaptam, mert nagyon tetszett, amit erről a hagyományról meséltem. A fekete kísérőim csodálkozva hallgatják, természeti népek és megtisztelve követik a magyar hagyományokat, talán egy kicsit követik is. Furcsállják is, hogy ennyire tiszteljük a vadat, de megnyugtatom, ahogy ők feldolgozzák és minden porcikáját hasznosítják – ugyanezt tanúsítja. Persze a vadászat funkciója, mint élelem és egyéb tárgyak készítése a vadból, itt életforma…

–Baie dankie, my vriende! Totsiens! Köszönöm szépen, barátaim! Viszlát!

Búcsú Port Elizabethtől Fotó: Szabó L. P. Antal

Két nap múlva újra Európában azért annyi mégis eszembe jut, hogy amint összecihelődtem másnap reggel, na mi volt, amit megtaláltam az ágy ablak felőli szélénél? Igen! A villanyos ágymelegítő kapcsolója. Persze, fáradt voltam…

Kép és szöveg: Szabó L. P. Antal