Magyarországon még nem igazán bevett gyakorlat – néhány kivételtől eltekintve – hogy az elgázolt, de elmenekült vadat is ugyanúgy megkeressük, mintha vadászaton szerezte volna sebét. Az elgázolt vad ugyan úgy szenved, a húsa ugyan úgy kárba vész, fontos lenne tehát, hogy más országokhoz hasonlóan – mint pl. Svédországban – mi is nagyobb gondot fordítsunk erre. Jól képzett utánkereső kutya és vezető van hozzá elég.

A dolog aktualitása onnan ered, hogy az egyik délután épp ilyen ügyben kaptam hívást. Egy valamitől megzavart vaddisznó konda tévedt az útra, és az arra haladó autós még a jó látási viszonyok ellenére sem tudta elkerülni a balesetet. Az egyik termetes koca az ütközéstől az útszéli árokpartra repült. Persze az autó is megsínylette a találkozást, hiszen a mázsán jóval felüli vadnak ütközni majdnem olyan, mintha a falnak hajtana az ember. Szerencsére személyi sérülés nem történt.

Egy arra járó sofőr megállt, az autóból kiszállva utasaival együtt az oldalán fekvő vaddisznót is szemügyre vették, ám az felpattant és betegen ugyan, de az út menti vetésen keresztül bevette magát a völgy fenéken húzódó sűrűbe. Ezzel persze nem kis riadalmat okozott a gyanútlan nézelődők körében, akik azonmód vissza is ugrottak a biztonságot ígérő autójukba,

Csak este kilenc óra után értünk a helyszínre. A szétszóródott műanyag darabok jól mutatták, hol is történt az ütközés. Vért nem találtam, de a vaddisznó nyilvánvalóan beteg, így a többit Somára bíztam. Ő néhány kört tett meg az aszfalton, majd mellette a fűben és a vetés szélén. Aztán elindult. Száz méter után azt vettem észre, hogy egy nagyobb vaddisznó friss csapáján haladunk. Kétszázötven méternél pedig egy apró vércsepp igazolta a tarlón, hogy jó az irány, a sebzett nyomán vagyunk. Darázs az egyik kísérőtől vezetve mögöttünk ötven méterre lemaradva haladt. Hagy szokja az utánkeresés légkörét.

Hamarosan beértünk a völgyfenék sűrűjébe. Kökényes, galagonyás egyveleg alkotta, néhány nagyobb vadkörtefával és fűzfával vegyítve. Belül jól kitaposott váltók, a vad egyértelműen a jól ismert útján igyekezett a biztonságot adó nagyobb sűrűk felé. Somával ketten tapostuk az utat elől, persze kellő körültekintéssel, ami időnként szó szerint volt értendő, mivel a disznónál megesik, hogy oldalról érkezve lepi meg az embert. Ötven méterenként egy-egy vércsepp, vagy alacsony kis kenés igazolta a helyes irányt, de a méterek csak gyűltek, a vad meg nem volt sehol. Egy-egy csiklandósabb részen áthaladva adtam ki csak a vezényszót, hogy Darázsék is felzárkózhassanak mögénk. Aztán megint csak vártak, amíg nem szóltam.

A sűrűből kiértünk egy másik vetésre, aminek sarkán átvágva ismét az elkanyarodó bozótosban találtuk magunkat. A kökényt felváltotta a fűz és a nád, egy dagonyánál már a puskát is leakasztottam a vállamról, de ismét kiértünk a túloldalon. Soma aztán azonmód vissza is kanyarodott és egy óriásira nőt fűzfa felé kezdett erősen szimatolni. A fa törzse legalább másfél méter átmérőjű volt, s a három ága közül az egyik valami régi vihar munkájának köszönhetően a sűrűbe borult. A növényzet benőtte és szinte barlangszerű képződmények alakultak ki alatta. Körbe kerültük, de nagy kedvem nem volt fejjel menni a falnak. A sötétben – puska ide vagy oda, a disznó előnyben van. Somát a hónom alá vágtam és a fa törzsére fellépve besétáltunk a bozót közepe felé. Műszerem jelzése alább hagyott, tudom jól, hogy miként viselkedik Soma, ha a vad előttünk van. Ott bent csupán egy sebágy lehetett. Aztán a fa tövében meg is találtuk a következő vér foltot, ami olybá tűnt, mintha a vad leült volna. Néhány perces nyomozással a folytatás is meg volt egy újabb apró vércsepp formájában, majd egy rövid négykézlábas mászás után megpillantottam a disznó farát. Félig az oldalára dőlve feküdt, combján fél tenyérnyi nyílt seb. Böködésemre ernyedten ringó testtel felelt. Nem sokkal előbb ugyan, de már kilehelte a lelkét. Méreteit látva ezt egy cseppet sem bántam.

A disznót feltétlenül megtépázni vágyó Somát szabadon engedtem. Az egy héttel korábbi sebének sajgását csillapítandó, neki is látott a dermedt vad cibálásának. Én pedig Darázzsal játszottam el az utánkeresés utolsó métereit újra, tanuljon, lásson valamit a kis legény is. A csapa minden kunkorával együtt több volt mint egy kilométer, pedig a baleset helyszíne légvonalban csak 500 méterre lehetett. Kutya nélkül aligha került volna elő ez a vad.

Remélem ezt a rövid kis beszámolót olvasva más vadásztársaságoknak is eszébe jut majd, hogy területükön az esetleges gázolás után elmenekülő vadat valamely környékbeli vérebessel megkerestessék. Ez ugyan úgy lehetséges, mint ha egy vadász ejtett volna véletlen sebet rajta. A vad kívülről talán nem tűnik olyan betegnek, de a legtöbbször súlyos belső sérüléseket szenved, amibe rövidesen belepusztul.

Horváth Dániel

utankeresok.hu