Darázs tíz hetes volt, mikor elkezdtem tanítani az utánkeresésre. Ez persze nagyképűen hangzik. Ugyan mire tudnánk mi emberek megtanítani egy kutyát, amit nem tud ő magától is a vadászatról? Hiszen a kutya ragadozó. Őseit az tartotta életben, hogy zsákmányt tudtak szerezni. Szóval, ha a kiskutyánk alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkezik, akkor csak elő kell belőle csalogatnunk ezt a “ragadozót”, ha nem is a szó általános értelmében.

Az első csapákat nem bonyolítottam túlságosan. Elég teret adott hozzá az udvar. Vékony kötélre kötöttem egy szarvaslábat, amit harminc méter hosszan végig húztam a füvön, közép tájon egy derékszögű kanyarral, mivel úgy adta ki a hely. Szarvasvér éppen nem volt otthon így azt kezdetben elhagytam, de ahhoz már Sománál se ragaszkodtam nagyon. Ha vér van, akkor kutya nélkül is megtaláljuk a vadat, ha meg nincs akkor a kutyát se fogja segíteni. Egyébként sem a vér szagát követik. Persze azokat az apró vércseppeket, amiket mi kutya nélkül soha észre nem vennénk, négylábú segítőink könnyedén megérzik. Azt pedig, hogy számunkra is jelezzék valamilyen formában, mindenképp erősíteni kell bennük, de ez még ráér. Szóval vér nélküli egyszerű csapa volt az első. Darázst fél óra elteltével tettem a csapa elejére, de előtte a nyakörvére erősítettem egy néhány méteres zsineget is. Hagy húzza maga után. Elvégre a vezetéket is meg kell szoknia.

Lelkesen kezdett az izgalmas, de már ismerős szag végére járni. A nyomról jobbra-balra letérve, de mindig visszakeresve haladt előre, csak a vezeték nem tetszett neki. Olyannyira, hogy a végén már el akart futni előle, és begyorsítva még a gyep szegélyen is átvitte a lendület. Levettem hát róla az egyelőre még nyűgöt jelentő zsinórt és csak úgy szabadon ismét a csapa elejére tettem. A kanyarig nem is volt gond, de ott elbizonytalanodva kérdőn nézett rám, hogy hová lett a szag? Kis segítség kellett neki, és máris irányba került, ahonnan már zökkenő mentesen ért el a “zsákmányig”. Láthatóan nagyon boldoggá tette a siker.

A következő két napban gyakran tettem rá a hosszú vezetéket, egészen meg is szokta. Így aztán a második csapáján – amit szintén az udvarban készítettem, hasonló derékszögben húzva a szarvaslábat – már nem volt idegen neki. Nem vártam fél órát, tíz perc múlva már a vezetékként szolgáló öt méteres vékony kötelet feszítve igyekezett mielőbb elérni a szarvaslábat. A kanyarban ezúttal ügyesen körbejárva megtalálta a folytatást és örömmel vette birtokba a méretes szarvaslábat. Anyja ezalatt a teraszra zárva nyüszített és alig várta, hogy végre kiengedjem. Kár, hogy nem örökítettem meg, ami akkor történt. Soma a csapa elejéhez rohant és Darázs kíséretében együtt végigmentek a nyomot követve a lábig. Mintha csak mutatni, magyarázni akarta volna fiának, hogy mit is kell tennie.

Azon a héten már nem akartam neki több csapát készíteni. Volt élmény anélkül is, mert az udvarnak rendszeres látogatója egy sün, amit bár mindig átteszek a szomszédba, legkésőbb két-három nap múlva ismét felénk hozza az útja. Az első találkozáson még csak morgásra késztette a kis Darázst, ám később kiváló ugatás-oktatónak bizonyult, de volt ott még sok egyéb is: szarvasbogár, szomszédmacska és más ingerlő dolgok, amik nem hagyták unatkozni egy percre sem a kis tacskót. Somával egy valóságos süldő patkányt is elfogtak, amit természetesen ő bitorolt. Ahhoz senki emberfia hozzá nem nyúlhatott!

Az udvaron kívül pedig rengeteg felfedezni való akad egy kölyökkutya számára a világban. Látnia kellett az erdőt és mezőt. A sokféle a vadnyomot, tücsköt és bogarat. Anyjával együtt futottak az erdei ösvényeken, csobbantak a patak vizében, másztak kidőlt fatörzseken, sziklákon át, árkon-bokron keresztül. Mentem velük szúrós szederindában, kökényben, sűrű fiatalos erdőben, hagy szokja a sokféle terepet. Amint figyelmük lankadt egy pillanatra, azonnal elbújtam, és vártam, hogy megkeressenek. Később fontos lesz ez majd. Kisebb eséllyel veszik el Darázs, ha tudja, hogy saját nyomát vagy az enyémet követve mindig elérhet hozzám. Esténként pedig, ha idő volt rá, vadászni is elmentünk. Persze nem magaslesre ültünk még, csak a földön kuporogva lestük a körülöttünk legelő őzeket, és vártuk a búzára a vaddisznókat, miközben Darázs hangosan horkolva nagyokat aludt.

Eközben otthon is volt mit gyakorolni. Nem vagyok nagy híve a parancsra mindent azonnal teljesítő “robot” kutyáknak, de az ül-fekszik még számunkra is hasznos dolog. Aztán ebből majd a helyben maradást is ki lehet fejleszteni, ami megint csak egy kényszerű dolog a kutyának, de ha egyszer ez is kell a vadászati alkalmassági vizsgához, akkor meg kell tanulni, nincs mese. Túlzásba Sománál se vittem az ilyen, ember által kitalált dolgokat. Nem akartam lefaragni az önállóságát és Darázzsal sem lesz ez másként. Láttam már hajszáról visszajövő, a gazdájukat tanácstalanul váró kutyákat, amik minden parancsot szépen teljesítettek, csak épp az önállóságukat vesztették el. Soma termetét meghazudtolva, kimerülésig űzi a sebzett vadat, sokszor tíz kilométeren felül is, s ha az állításnál a közelbe érek, legfeljebb a kontaktust felvenni, magával “hívni” jön oda egy pillanatra, ha a helyzet engedi. Remélem, hogy Darázzsal sem lesz ez majd másként.

A harmadik csapát egy héttel később már igazi erdőben készítettem. A hossza 45 méter volt és több kanyar is tarkította, a végén pedig egy derékszögű törés vezetett a szarvaslábhoz. Sétáltunk egy órát, mielőtt nekiláttunk a munkának. Majdnem ránk is sötétedett, de a séta mindig jót tesz a csapázás előtt. Lefárasztja kicsit a lelkes ifjúságot és úgy jobban megy a koncentrálás. Darázsnak is jót tett. Hiba nélkül ballagott végig a dús aljnövényzetben húzott szarvasláb szagnyomán. Aztán a végén játék és futás következett. A zsinórra kötött lábat magam után húzva szaladtam előtte, imitálva ezzel fogócskával a későbbi hajszát. Nagyon élvezte természetesen.

Ahogy teltek a hetek, fokozatosan nyújtottam a változatos helyeken lefektetett mesterséges csapákat. Egyre hosszabb nyomon kellett Darázsnak végig mennie, miközben az időt is növeltem. A következő részekben kiderül majd, hogy miként vette azokat az akadályokat.

utankeresok.hu