Aki már vadászott kacsára, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ennél a fajta vadászatnál igencsak észen kell lenni.

Első vadkacsavadászatom alkalmával barátaim, akik már idősebbek, gyakorlottabbak voltak, úgy gondolták, olyan helyre állítanak a folyó partján, a nádas szélébe, ahol biztosan lesz alkalmam kacsát lőni. Megveregették a vállam, elláttak jó tanácsokkal, majd ők is elvonultak a helyükre. Én meg ott maradtam a cuppogós nádas szélén, és vártam.
Előbb csak hallgatóztam, aztán már a nyakamat nyújtogatva nézelődtem, de egy kacsát sem láttam. A tóra sem volt rálátásom, mert a magas nád eltakarta a víz felületét. Zizegett a nádas a lengedező szélben. Csiripeltek a madarak, zümmögtek a bogarak, én meg elálmosodtam. Gondoltam, nem fog összedőlni a világ, ha lepihenek egy kicsit. Az ötlet jó volt, csak nem volt mire leülnöm, a háromlábú szétnyitható vadászszék ugyanis belesüllyedt a sáros talajba, és majdnem hanyatt estem. Így aztán — a vadászmester szigorú utasítása ellenére, mármint hogy ne hagyjuk el a kijelölt helyünket — én addig bóklásztam a nádasban, amíg meg nem láttam egy tőlem nem messze kikötött csónakot. Csak néhány lépéssel volt odébb, mint ahova eredetileg állítottak. Visszamentem a hátitáskáért meg kisszékért, és beleültem a csendben ringatózó ladikba.

Kacsát még akkor sem láttam, hát végignyúltam az ülőrészen. A puskát kézközelbe helyeztem, és néztem az égen csendben úszó felhőket. A lemenő nap utolsó sugarai lágyan melengették arcomat, a halk zizegés, a csónak ringatása meg az éjre készülődő természet hangjai elnyomtak, és én szépen álomba szenderültem. Hogy meddig alhattam, azt nem tudnám megmondani, de hogy az ébredésem igencsak kaotikusra sikeredett, az biztos. A kacsák ugyanis kezdtek visszatérni a mezőkről a tóra. A többi vadász azonban nem aludt, hanem olyan durrogásba kezdett, hogy azt bármely háborús hadúr repeső szívvel hallgatta volna.
A ringó csónakban a kórság tört ki rajtam már az első lövéseknél. Ijedtemben felugrottam, és indultam volna valamerre, csakhogy a kabátom beleakadt a csónak lapáttartójába, és visszarántott. Az egyensúlyomat elveszítve átestem a csónak szélén, és hangos csobbanással csapódtam az addig boldogan kuruttyoló békák közé. Szerencsém volt, mivel a puskám nem esett be utánam. Rögtön kiment az álom a szememből. Eközben dörögtek a fegyverek, és hallani lehetett az időnként vízbe hulló kacsák csobbanását is.
A tó nem volt mély, ezért fel tudtam állni, és morogva másztam vissza a csónakba. Kiöntöttem a vizet a csizmám szárából, levetettem a bajt okozó kabátot, és visszasompolyogtam az előzőleg kijelölt helyemre. Vacogva, dideregve kémleltem az eget, hátha látok valahol egy öngyilkosjelölt vadkacsát, de persze nem láttam, mert a nagy fegyverropogástól megijedtek, és átszálltak a másik tóra.

Gondoltam, számomra így ért véget a vadászat. De nem! Mert ahogyan ott füleltem, hirtelen egy hápogó kacsát hallottam. Tudtam, hogy csak egy sebesült kacsa csaphat ekkora patáliát, ezért felkaptam a puskám, és már indultam is a nádasba. A vízzel akkor már nem törődtem, hiszen már egyébként is el voltam ázva. Caplattam a nádasban, figyeltem az egyre közelebbről hallatszó hápogást, és amikor odaértem, majd kiesett a puska a kezemből! Egy róka elkapta a kacsa szárnyát, és a ravaszdi lázasan igyekezett kicipelni a zsákmányát a partra. Odadurrantottam egyet, és már volt kacsám is, rókám is, meg remek magyarázatom arra, hogy miért vagyok tetőtől talpig csuromvizes! Így lett vadászúsztató a kacsaúsztatóból!

hetnap.rs