Mindenki lelkében ott lapul valahol mélyen a játszó gyermek és az alkotó ember. Legtöbben kinövik, elfelejtik ezt a készséget, és egész életüket úgy élik le, hogy nem is sejtik, mire voltak kódolva a génjeik. Milyen csodát tudtak volna alkotni, ha nem állnak rá egy pályára, amely egy életre magával ragadja őket.

A Légen lakó Sárközi Dénesben is mindig ott szunnyadt valami, hiszen mint mondja, édesapja nem kis bánatára már apró gyerek korában mindent megfaragott, ami a kezébe akadt. Fát, vasat, bármit, ami faragható volt. Konyhakéssel, fűrésszel, fejszével. Kilencévesen olyan hintalovat készített egy szál fejszével – meséli –, hogy hárman is ráülhettek.

Egy szerencsésnek nem mondható fordulat kellett ahhoz, hogy más irányt vegyen az élete. 1993-ban infarktust kapott, s akkor el kellett gondolkodnia a hogyan tovább kérdésén. Elmeséli, hogy betongyárban dolgozott, betongyűrűk készítésével foglalkozott, a vége felé csoportvezetőként. A cégtől a nyolcvanas években megjárta Líbiát is, ahol üzemet építettek. Eredeti szakmájával természetesen fel kellett hagynia, s ekkor kezdett úja farigcsálni, csak úgy, unalomból szöszmötölni. Akkor még nem gondolta, hogy milyen tökélyre fogja vinni a kézművességnek ebben az ágában, amelyben – felel az emberben a pirinyó tárgyakat látva kimondatlanul is azonnal megfogalmazódó kérdésre – nem a kézügyesség a legfontosabb, hanem az ember feje. Az irányítja a kezet. Így kap biztonságot a kéz, amely lehet, hogy nem túl finom.

Az elején persze nem gondolta, hogy valaha ebből fog megélni. A sors azonban nagy rendező: egy szerencsés véletlen folytán bejött a képbe egy, eredetileg pozsonyi születésű, ám ötven éve emigrált, 1956 óta Ausztriában élő műkereskedő, akivel 1995-ban találkozott egy bécsi kiállításon. Tulajdonképpen ő adta az ötletet, hogy próbálkozzon csontfaragással. A kapcsolatot 1999-ben sikerült felújítani, ekkor már a kereskedő jelentkezett nála. Sok éven keresztül neki dolgozott. Biza László vadászati kiállítások, vásárok állandó kiállítója volt, nagy pavilonokkal. Tulajdonképpen neki köszönheti, hogy elindította ezen a pályán.

A megrendelők túlnyomó része azóta is Salzburg környékéről kerül ki, az ottani vadászok, polgárok ugyanis rengeteget hajlandók áldozni a csontból faragott vadászati motívumokra. Kis túlzással olyan ez náluk, mint nálunk a matyó hímzés. Mutat egy fényképet, amelyen egy osztrák férfit szinte tetőtől talpig csontból faragott ruhadíszek borítanak.

Sárközi Dénes szíjtartókat, övcsatokat, gombokat, sétapálcafejeket, késnyeleket, vadászavató késeket, kalap- és gallérdíszeket farag, de bármit képes, amit rendelnek tőle. Leggyakoribb motívumai: őzbak, zerge, pici őzagancsok, küzdő szarvasbikák, betlehem, madarak, kőszáli kecskék. A legszebbek faragványok egész jeleneteket ábrázolnak, például hogyan ereszkedik le a kőszáli sas a zergére. De látunk a gyűjteményben miniatűr szalonkát vagy szarvasbogarat is.

A légi kézműves munkái több kiállításon voltak már, eljutottak Spanyolországtól Japánig, Ausztriától Németországig, s a keszthelyi Festetich-kastély melletti Vadászati Múzeumban állandó vitrinje van, amelyben az ő faragásai láthatók. 2001-ben a szlovákiai szentantali vadászkiállításra is benevezett, és legnagyobb meglepetésére azonnal első díjat nyert. Mint mondja, nem is volt igazán ellenfele. Csupán az ékszerészek jelentettek konkurenciát, de hát az más műfaj. Ráadásul az agancs értéke nagyobb az aranyénál is.

A családi ház alagsorában levő kis műhelyben megcsodáljuk Sárközi Dénes faragványait. Fényképeket is mutat. Egyik legérdekesebb alkotása egy elefántcsont biliárdgolyóból kifaragott négyarcú Buddha. Már magában az elefántcsont is értékes – mondja –, ezért hihetetlenül kellett vigyáznia, nehogy elrontsa. Mutatja, hogy nehéz dolga van például a kafferbivaly szarvába faragott motívumokkal, mert annak a szarujába könnyen beleragad a fúró. A gép a keményebb anyagot szereti.

Eleinte fogorvosi fúróval dolgozott, de azzal nem lehetett olyan pontos munkát végezni, ráadásul a fúrófej gyorsan kopott, ezért áttért a fogtechnikusok által használtra. A fúróhoz ékszerésznagyító, pici satu és néhány más apró szerszám társul. Elárul egy titkot: a miniatűr szobrocskák annak ellenére három dimenzióban vannak kifaragva, hogy a hátsó oldal zárt (mint a felvételeken is látható). Mások is tudják és alkalmazzák ezt a technikát, de nem olyan szinten, mint ő. Csodálatra méltó kézügyesség kell hozzá, amelyet nem helyettesíthet a technika. Hiába használ valaki mikroszkópot, ha gyengébb a kézügyessége vagy a fantáziája. Természetesen minden alkotása SD monogrammal van ellátva.

A műszaki haladás csodákra képes – mondja –, egyesek már lézerrel dolgoznak. Ez a módszer azonban nem más, mint mechanikus másolás: megfelelő számítógépprogrammal tucatszám lehet készíteni a miniatűr alkotásokat. Ezeket azonban az igazi gyűjtő nem sokra tartja. A laikust be lehet csapni, de aki ért hozzá, azonnal felismeri a svindlit. „Én is meg tudok csinálni száz egyforma tárgyat – mondja Sárközi Dénes –, de mind a száz egyedi darab lesz.”

2013 őszén Keszthelyen jeles kitüntetésben részesült. Az igazoló oklevél szerint „A Vadászati Kulturális Egyesület művészeti zsűrije Vizsla című alkotását a magyar vadászati kultúra méltó értékének tekinti, és azt 03-4/2013 sorszámon nyilvántartja.”

vasarnap.ujszo.com