A vad cserkelése éppen úgy élményt jelent a szatmári és a beregi erdőkben, mint hazánk középhegységeiben, s Nimród követője már akkor úgy érzi, hogy oda még vissza fog térni. Van azonban egy különleges helyszín: amikor ott van a vadász embertelen körülmények között, megfogadja, soha többet nem tér oda vissza, amikor pedig hazaérkezik a nyírségi homokdombok közé, visszavágyik abba a különleges, embert próbáló világba, amit a nagyon magas hegyek jelentenek. A Nyíregyházán élő Mikucza Zsoltban is ezek az érzések játszódtak le júliusban, amikor Azerbajdzsán óriási hegyeivel és állataival vívta meg harcát.

Az elejtett dagesztáni túr, vagyis a kelet-kaukázusi vadkecske

– Egyszer már megismerkedhettem a kirgiz hegyek világával, s most visszatérhettem ismét a magas hegyek közé. A bakancslistámon valamilyen oknál fogva soha nem szerepelt a dagesztáni túr. Ebben az évben az ötvenedik születésnapomra a testvérem és a barátaim megajándékoztak egy úttal. Mivel jól ismerik a személyiségemet, valamennyien egy igen nehéz útra szavaztak. Egy vadásztól hallották, hogy a világ legnehezebb vadászata az azerbajdzsáni hegyekben a dagesztáni túr – a kelet-kaukázusi vadkecske – elejtése. Egykoron olvastam Hídvégi Béla Sziklák peremén című könyvét, amelyben leírja, hogy élete legnehezebb, legveszélyesebb vadászata az azerbajdzsáni volt, s ha újra kezdhette volna, el sem indult volna rajta. Ahogy a születésnapi ünnepségen megkaptam az ajándékot, onnantól ez a vad, illetve ez a közép-ázsiai szafari a bakancslistám ­élére került – elevenítette fel az előzményeket Mikucza Zsolt.

– Az időt leszûkítettem a legrövidebbre, s azonnal le is foglaltam az utat július 17-re. Három hónap állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek mind egészségügyileg, mind erőnlétileg, illetve hozzászokjam ahhoz is, hogy napi több órát nyeregben kell majd lenni. A lovaglást megkezdtem egy lovasiskolában, szorgalmasan látogattam az edzőtermet is, illetve kint a természetben a Tokaji-hegy lejtői is segítettek a felkészülésben.

A közép-ázsiai országba két társával – Fenyvesi Norberttel és Pádár Balázzsal – utazott ki Mikucza Zsolt. Fenyvesi Norbert a fegyver helyett felvevőt vitt magával, s felvételek sokaságát készítette a nem mindennapi tájról.

Az egyik tábor a kopár és sziklás hegyek között

Fel lehet-e vajon készülni mindarra, ami várja az európai vadászt Azerbajdzsánban? – tettük fel a kérdést.

– Úgy gondolom, hogy magamhoz mérten fel tudtam készülni, viszont egy síkvidéki magyar vadász szempontjából kevés lett volna ez a felkészülési idő – látván azt, hogy a sokkal kevesebb ruházatú ott élő hegyi pásztorok milyen szívósságról és kondícióról tesznek tanúbizonyságot. Nagyon hosszú az út, nagyon körülményes a feljutás, a vadászat sem könnyű 3–4 ezer méteren oxigénhiányos körülmények között. Tűrtem a megpróbáltatásokat, a fájdalmakat legyőztem, azonban a visszavezető úton egy két kilométeres szakaszon, a hatvan fokos lejtőn kikészült mindkét térdem. Segítséget nem fogadtam el, csakhogy ott már a lovakat sem lehetett igénybe venni, mert lecsúsztak volna a zúzalékos-palaköves területről a lovasukkal együtt. Így aztán másfél óra alatt botorkáltam le az egyébként harminc-negyven perces szakaszon, mivel minden egyes lépés óriási fájdalommal járt.

A kis magyar csapat a kísérőkkel együtt négy napot töltött fenn a magas hegyek között, az egyik tábort 3500 méter magasságban alakították ki. Egyszemélyes sátrakban aludtak, míg a kísérők, illetve a fenn élő pásztorok és kutyáik szállása a kövekből összerakott barakkokban. A hegyi kecskepásztorok segítségére nagy szükség volt, ugyanis mind a két elejtett vad több száz métert zuhant olyan mélységekbe és szakadékokba, ahová már nem engedték le a vadásztatók az európai vadászokat. A vidéket jól ismerő pásztorok lementek – természetesen jól meg kellett fizetni őket, hogy az életüket kockáztatták a trófeáért.

– Amikor meglőttem a vadkecskémet kétszázhetven méteres távolságból, nagy örömünnep volt, hiszen szinte lehetetlen helyzetből, rossz pozícióból kellett céloznom és lőnöm. Egy sziklataréjon helyezkedtem el, alattam feküdt a vad, 45–50 fokos lövés volt. A lövedéket ballisztikailag befolyásolja a távolság, a fel- és leszálló meleg levegő. A felhők felett szinte folyamatosan ködben voltunk, hol látod a vadat, hol nem. Nem tudsz közelebb ereszkedni, mert ahogy gurulnak a kövek, azonnal elmenekülnek az állatok.

Amikor a vad elejtése után kiörvendeztük magunkat, észrevettük, hogy legalább tíz keselyű készül lecsapni az elejtett vadra, aminek a bőrét szeretnéd hazahozni és kipreparáltatni. Szerencsére velünk volt a modern technika, és a filmes kolléga összeszerelte a drónját, amivel egyrészt csodás felvételeket készített, másrészt elzavarta a madarakat, harmadrészt azt is láthattuk, hogy az elejtett vadkecske hová, melyik szakadékba zuhant le, ahová már nem engedtek le bennünket. Ha mégis lementünk volna, számunkra véget ért volna a vadászat, mert onnan már a serpák is lefelé mentek a kétezer méter magasságban lévő nagy táborba. S ha te velük tartasz, annak ellenére, hogy nem engedik, akkor vége a vadászatodnak akár egy nap után, s nem élvezheted a különlegesen gyönyörű tájakat, nem „szenvedheted” végig a társad vadászatát, mert neked onnan visszaút már nincs, csak lefelé lehet menni.

Mielőtt valaki félreértené, nem önszántunkból ad hoc vadásztunk, hanem előkészített túráról volt szó, minden nemzetközi engedélyt be kellett előre szereznünk, s ezek nemcsak a vadászatra vonatkoztak, hanem az elejtett vad behozatalára is.

Összehasonlítva a kirgizisztáni kalanddal: ez nehezebb vagy könnyebb vadászat volt?

– Nehezebb, mégpedig a veszélyessége miatt. Jóval meredekebb hegyoldalak vártak ránk, más volt a kőzet is. Az egymáson heverő palakövek bármikor elindulhattak alattunk, s akkor nincs megállás, nincs mibe kapaszkodni. A Kaukázus más volt, mint a Tien-san hegység. Ott egy hosszú, hatszáz méteres lövéssel sikerült megszereznem a trófeát, most attól rövidebb volt a távolság. Csak hát itt a sziklapárkányra kellett kifeküdnöm. Érzed, hogy csúszol le a szikláról, alattad a szakadék. Ha az állat megmozdul, neked is változtatnod kell a fekvéseden. A serpák fogják a lábad, hogy ne zuhanj le, hogy stabilabbnak érezd magad, vagyis nem olyan egyszerű a magas hegyekben megcélozni a vadat.

Embert és állatot próbára tett a meredek terep

Ezt a vadászatot nem tudja mindenki megcsinálni, az embernek tisztában kell lennie a korlátaival. A lovaglásban ami nehéz: hosszú út vár rád, elfárad a feneked, a combizmod. A lovak szinte gépek, tökéletesen végzik munkájukat, az inak, a paták bírják a hegyi menetet. Van olyan hely, hogy már magadban sem bíznál, azonban bíznod kell a lovadban. Ráadásul ezek még meg is vannak málházva, viszik a gázpalackokat, a sátrakat és az egyéb felszerelést.

A család nem aggódik ilyenkor?

– Remélem, igen. De egy ilyen magamfajta makacs embernek mondhatják, hogy ne menjen. Így éltem meg eddigi életem, extrém körülmények között sportoltam. Én így szeretem csinálni, szeretem a kihívásokat – tette hozzá befejezésül Mikucza Zsolt.

Hogyan lehet értékelni ezt az azerbajdzsáni vadászkalandot?

– Aki egyszer belekóstol a magashegyi vadászatba, az többet nem tud elszakadni tőle. Az ilyen vadászat egyébként ott kezdődik, hogy ezer méter fölött mormota van, aztán visszavágyik a vadász kétezer méterre zergére, s onnantól nincs megállás. Aki megkóstolja Afrikát, az mindig visszavágyik, aki megkóstolja a magas hegyek világát, az biztosra veheti, hogy örök szerelem lesz belőle. Akárhogy készülsz, ott biztos azt mondod: soha többet. Ahogy hazatértél, már alig várod, hogy újra visszamehess. Remélem, hogy még én is visszatérhetek, hiszen a terveim között még szerepel néhány vad, de veszélyességében, nehézségében már nem fogják ezt überelni az újabb túrák, de nincs is már rá lehetőségem ötven év felett. Biztos, hogy minden másképpen alakul, ha fiatalabb korban csinálom meg. A bakancslistámon szerepel még a török bezoárkecske és a kanadai mountain goat, vagyis a havasi kecske.

M. Magyar László | kelet.hu