KÁRPÁTALJA | Az alábbi sorok szerzője majd évtizednyi vadőri tapasztalata birtokában állítja, és azt a szakirodalom is alátámasztja, hogy a dúmadarak (szarka, szürke varjú és esetenként szajkó) állományapasztása kizárólag fegyverrel megvalósíthatatlan.

Ezen varjúfélék erdeink, mezeink talán legintelligensebb és legszemfülesebb lakói. A tavaszi, fegyveres állománykorlátozás ellen szól, hogy a jelen ukrajnai szabályozás szerint a fészkek szétlövése, a szaporulat megsemmisítése törvényileg tiltott. Ebben ráadásul van ráció, hiszen a szarka- és varjúfészkeket előszeretettel használják védett ragadozó madaraink is. Az átlagos – igen silány ornitológiai ismeretekkel rendelkező, ámde „krónikus ujjviszketegségben” szenvedő – mindennek odapörkölő ukrán vadász tehát több kárt tud tenni, mint hasznot. A tojásmérgezés szintén szigorúan tiltott, végtére emberre, házi kedvencekre, s legfőképp védett madarainkra is fokozott veszélyt jelent. A törvény betűjét betartani szerető hivatásos vadász ott áll hát széttárt kezekkel, hogy mit is kéne csinálni.

Nos, ami azt illeti, van megoldás, hiszen a tőlünk fejlettebb vadászati kultúrával rendelkező országokban már rég rájöttek a megoldásra, ami nem más, mint a dúmadarak élve fogó csapdákkal történő tőrbe csalása. E téren a két legelterjedtebb eszköz az ún. Larsen-csapda amellyel egy tavaszi időszakban akár nullára lehet redukálni a szarkaállományt, és a létrás csapda, amelyik a szarka mellett nagyon jó hatásfokkal fogja a dolmányos varjakat is. Talán nem meglepő, hogy mindkét eszköz skandináv eredetű, sok éve Magyarországon is alkalmazzák.

A „Larsenre” most nem vesztegetnék szót, ugyanis ennek a három rekeszes, rugós tetőajtóval szerelt csapdaféleségnek – dacára eredményességének – van egy, kárpátaljai viszonyok között nem elhanyagolható, hátránya: könnyen eltulajdonítható.

Vidékünk egyes lakosai ugyanis furcsamód vonzódnak mindenhez, ami nincs vörösre hevítve vagy odabetonozva, és ennek okán bizony a kutyák, rókák, borzok élve befogására alkalmas alagútcsapdák, valamint a „Larsen” esetében már az is eredménynek számít, ha néhány hétig be tudják tölteni feladatukat, és valaki nem minősítő át őket nyúlketrecnek vagy fémhulladéknak.

Talán erre lehet megoldás a „létrás” varjúfogó csapda, mivel ellopása komoly előkészületeket, célszerszámokat, valamint járművet igényel. De lássuk, mi is az a létrás csapda.

A „létrás” vagy másképp „Ladder” csapda lényegében egy kis méretű, az ember számára ajtóval ellátott voiler (röpde), aminek a teteje V-betű szerűen van kialakítva. A V alsó vonalát egy 26 centiméter széles, lefektetett létra képezi. Ez a létra nyolc centis közökkel tartalmaz fokokat, a közepén pedig három helyen a fokok közti távolság 15 cm, ez a bebúvó nyílás. Itt szeretném megjegyezni, hogy a bebúvó nyílás szűkítésével vagy bővítésével szabályozhatjuk a csapda eredményességét.

Amennyiben a csapda gyakran fog védett ragadozó madarakat (réti héja, egerészölyv) akkor a bebúvó szűkítendő, de dolmányosra ajánlott egy kicsit bővebbre venni ezt a rész. Alapszabály, hogy a csapdázandó madár a lukon kényelmesen be tud ugyan bújni, kiröpülnie viszont a szárnyfesztávolsága miatt már nem sikerülhet. A csapda vázszerkezete készülhet fából (a sarokoszlopokat a már említett okok miatt ássuk jó mélyre) vagy hegesztett vascsövekből (ennek a szétdarabolása, ellopása még nehezebb és időigényesebb, tehát aránylag nagy költsége ellenére nagyobb a „vandálállósága”), borítására pedig dróthálót alkalmazzunk, mert a műanyag, vagy vékony, nem szőtt hanem forrasztott „vakolatháló” esetében a kóbor kutyák vagy rókák könnyen lyukat téphetnek a szerkezetre, hogy hozzáférjenek a csalihoz és a madarakhoz.

Persze a legjobb csapda sem ér sokat, ha nem megfelelően telepítjük. Ezért a „létrást” érdemes ott felépíteni, ahol rendszeres a dúmadarak előfordulása, például a mezők közepén álló nagyobb „beszálló fák” tövébe. Ezeket a magányos fákat szárnyas kártevők szívesen használják éjszakai szállásul, hiszen észrevétlenül nem tudja megközelíteni őket a vadász, és a környékükön előforduló potya élelmet is jó eséllyel meglelik. További jó helyszín lehet a falusi szemétdombok környéke, szarka esetében pedig a mezőszéli bokrosok közelébe is érdemes ilyen eszközt építeni.

Fontos a jó csali is. Tavasszal a csapdába építsünk műfészket, és abba rakjunk néhány tyúktojást, de sok esetben a tetszőlegesen megfesthető műtojás is okos választás, hiszen nem romlik meg, a csapdába került madarak nem tudják összetörni, gyakorlatilag örökös felhasználást biztosít.

A másik – a szerző által nem igazán preferált – csali, a különféle zsigerek és elhullott állatok teteme.

Ezek esetében viszont számolni kell vele, hogy nyáron gyorsan romlanak, bűzlenek, használatuk esetén a higiéniai szabályok betartása komolyan ajánlott. Apró, ám nagyon hasznos trükk a csalimadár használata is, mert a varjúfélék egyrészt társas lények, másrészt roppant irigyek. Különösen dolmányos varjú esetében ajánlott egy élő madarat hagyni a csapdában, amely hangjával és fizikai ottlétével ingerli a fajtársakat. A csalimadár számára természetesen biztosítsunk vizet, árnyékot és élelmet is, hiszen nem lehet célunk az állatkínzás.

A létrás csapdát lakott területeken, állattartó telepeken és magtárak környékén is eredményesen alkalmazhatjuk, hiszen ilyen helyeken a hatályos törvényi szabályozás értelmében nem használhatunk lőfegyvert.

• Kövér–Tóth–Juhász: A dolmányos varjú befogásának lehetőségei különböző csapdatípusokkal

kiszo.net