Hertelendy Margittal, Széchenyi Zsigmond özvegyével a Vadonvilág című film bemutatója után beszélgettem. Mangi néni férje halála óta, immár ötvenhárom éve annak szenteli az életét, hogy méltóképpen megőrizze és ápolja a vadász író szellemi hagyatékát.

A dokumentumfilm a vadász író Denaturált Afrika című könyve nyomán készült. Nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyit változott a fekete kontinens, hanem elmeséli, milyen volt a világot járt szenvedélyes vadász, a vadvilág megőrzése iránt elkötelezett, bizonyos helyeken egyre inkább a fotó­szafarit helyesnek tartó ember.

– Nehéz volt megnézni ezt a filmet, mert izgultam, hogy meg tudják-e mutatni azt, ami a legfontosabb. A férjem nemcsak összevissza lövöldözött, ahogy sokan gondolják. Számára a természet szeretete és megbecsülése állt az első helyen, látszik ez abból is, ahogy ír róla.

Szenvedélyes ember lévén nem tudott itthon ülni, folyton ment is, írt is. Még az ötvenes évek végén is, amikor a kenyérrevalót is nehéz volt megkeresni, folyton csak azon járt az esze, hogyan teremthetné elő egy expedíció árát. Sűrű és intenzív életünk volt.

A 95 éves özvegy élete szintén filmbe illő. A XIII. századig visszakövethető családfán ősei közt főispánok, főszolgabírók, követek, királyi tanácsosok, huszártisztek sorakoznak. Ám a XX. századi történelem viharai az ő családjukat sem kímélték.

– Zala megyében, Pacsán születtem, gyönyörű gyerekkorom volt. Később jöttek a keserves évek, meghurcoltatások. Négyen voltunk testvérek, lány csak én, apánk korán meghalt, azután nehezebb lett. An­dorházán laktak anyai nagyszüleim, anyánk velük igazgatta a gazdaságot. Taníttatott bennünket, először magántanulóként Kanizsán vizsgáztam, Pesten a Sacre Coeur Intézetben tanultam, nyelvmesteri diplomát kaptam angol, német és francia nyelvből.

Széchenyi dupla csövű sörétese. Fotó: Németh András Péter

Aztán jött a háború, és minden összedőlt. Egyetemi terveim­ből már nem lehetett semmi. Mind a három fivérem fogságba került, édesanyámmal állandóan aggódnunk kellett valakiért. Andort Recskre internálták, a másik bátyám négy évig raboskodott orosz fogságban, vád is akadt bőven: hazaárulás, kémkedés.

A megpróbáltatások után a testvéreim elhagyták az országot, Ausztria, Kanada, Svájc lett az otthonuk. Mi édesanyámmal Keszthelyen találtunk menedékre – emlékezik vissza Mangi néni, és arra a kérdésre is van válasza, hogyan lehetett mindezt kibírni.

– A hit és a remény segített, az, hogy nem maradhat mindig így. Úgy neveltek bennünket, hogy csinálni kell, dolgozni kell. Édesanyám azt mondta: mindent ki lehet bírni, csak a kommunizmust egy kicsit nehezebben.

Mangi néni elvált, egygyermekes fiatalasszonyként találkozott újra Széchenyi Zsigmonddal. Már ismerte, hiszen a húgaival együtt járt a Sacre Coeur Intézetbe.

– Nekem sikerült amolyan mindenesi állást kapnom a keszthelyi kastélyban. Voltam szükség szerint fűtő, könyvtáros, német, francia levelező és idegenvezető. Zsiga meg a fogság, börtön és kitelepítés után szintén ide került mint segéderő, de ennek is örült. Mindketten túlestünk egy-egy váláson, Zsiga Péter fiát magával vitte az angol felesége Angliába. Én Keszthelyen laktam Eszter lányommal, ő meg Balatongyörökön a Reznik családnál. Nem zavart, hogy huszonhét évvel idősebb nálam. Összeházasodtunk, aztán idővel Pesten sikerült szükséglakást szereznünk.

• Tovább a teljes cikkre (szabadfold.hu)