GRÓF SZÉCHENYI ZSIGMOND | Hamarosan reprezentatív kiállítás nyílik meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Széchenyi Zsigmond, a halhatatlan magyar vadász-író fotóiból. A kiállítás egyik szakértőjével, Gyorgyevics Tamással, Széchenyi életrajzírójával idéztük meg a könyveivel több generációt rabul ejtő gróf alakját.

Az emlékezés meleg lírája színezi utolsó Afrika-könyvét, melynek sajtó alá rendezése közben érte a halál. Gyöngélkedve írta, de fiatalos kedvvel. Ezért jellemzik a Denaturált Afrikát is mindazok az írói erények, melyek Széchenyi előző vadászkönyveit: a természettudós ismerete és rajongó szeretete, a nagy megjelenítő- és atmoszférateremtő erő, áradó mesélőkedv és kedves humor. Olvasásakor újra és újra elfog a fájdalom írójának elvesztése fölött. Sajátos hang és szív hallgatott el Széchenyi Zsigmond halálával: talán nem is lesz többé a műfajnak hozzá hasonló magyar mestere.

Nem talán. Egészen biztosan.

A fenti sorokat a Magyar Nemzet irodalomkritikusa vetette papírra 1968. augusztus 19-én, amikor gróf Széchenyi Zsigmond utolsó, már posztumusz megjelent művét, a Denaturált Afrikát méltatta. A négyszavas toldalékot már jómagam biggyesztettem a kritikához, mint olyasvalaki, aki gyermekkorában a nagy vadász és talán még nagyobb író valamennyi könyvét elolvasta – mit elolvasta, felfalta. Az 1930-ban publikált Csui!…-tól a Denaturált Afrikáig 38 éven át írta jobbnál jobb, nehezen meghatározható műfajú remekeit, összesen tizenhármat. Vadásznaplók? Igen, azok is, de annál sokkal, de sokkal többek. Kor- és társadalomrajzok, amelyekből nem hiányzik a szelíd, sohasem bántó humor. Széchenyi a talán leghíresebb magyar főúri család sarjaként, a Nemzeti Múzeum-alapító gróf Széchenyi Ferenc ükunokájaként éles szemmel, abban a korban szokatlan empátiával vette észre Indiától Núbiáig, az Egyesült Államoktól a Trianon előtti és utáni Magyarországig a kiáltó szociális ellentéteket és igazságtalanságokat, mindig a szegények, az elesettek pártján állva.

Pedig a páratlan műveltségű gróf minden volt, csak nem forradalmár, még kevésbé szent, hiszen költötte a pénzt – amíg volt… –, nagykanállal habzsolta az életet. De erről majd később…

Széchenyi Zsigmond íróasztalánál (Fotó: Gyorgyevics Tamás gyűjteménye)

Egyelőre méltassuk a remek tollú szerzőt. Első írásai a Vadász-Lap tárcarovatában jelentek meg 1915-ben, A „Csöpögő ”-i hatos címmel. Hihetetlen, tizenhét évesen már publikált a gróf, és amivel kirukkolt, az nem egy sete-suta zsenge, hanem nagyszerű, érett mininovella. Egy hajnali vadászat elbeszélése, egy öreg, hatágú aganccsal díszített őzbak elejtésének története. Érdemes idézni az utolsó bekezdést, amely már teljes fegyverzetében mutatja be a nagy vadász-írót:

Ott fekszik előttem a nemes vad. Lapoczkáján feketedő kis kerek lyuk mutatja a golyó útját. Üvegesedő szemeiből mintha bizonyos szemrehányás volna olvasható. Körülötte apró, gombostű nagyságú, vörös vérgyöngyökkel van beszórva a virágos rét. Fehér margaréták övezik ravatalát, a fenyvesből pedig örvösgalambok búgják hozzá a búcsúztatót…

Ha már az imént második vadásznovellájából idéztünk, ejtsünk szót az általa igen megbecsült legkorábbi „trófeájáról”, ahogy arról a Függetlenség című napilap 1942. december 29-i számában említést tett Hattyasy Katalinnak, a cikk szerzőjének:

Kedves „trófea” kerül most elő. Üveg alatt, bekeretezve lóg a falon két felragasztott – verébszárny. Alatta a kelet: 1905. augusztus 15. Ez volt az első „vad”, amit a híres oroszlánvadász ejtett.

Már mi tesszük hozzá: hétéves korában, légpuskával.

Széchenyi, az író a magyar nyelv varázslója. Ez a körülmény annál inkább figyelemre méltó, ha tudjuk: a kis Zsiga gyermekkora nyarainak egy részét édesanyja családjának milleschaui (Csehország) birtokán töltötte, német nyelvi környezetben, nem beszélve arról, hogy anyanyelve – értelemszerűen – a német volt. Zsiga gyermekkori leveleiben – amelyeket édesapjának írt, akit édes kis Papimnak szólított – még tetten érhető a német nyelv hatása. Például:

Nagyon kérném édes kis Papim, hogyha ír, inkább jókedvűen írjon, csak a szegény Mami miatt, mert pl. az utolsó levélben is, ahol maga azt írta, hogy olyan Heimweh-je van…

Ugye, a Heimweh magyarul honvágy… Vagy:

Most egy hétig itt voltak Géza bácsiék, ami szegény kis Maminak nagyon jót tett, mert szegény igazán, különösen az első napokban a maga elutazása után nagyon hergenommen volt, rosszul aludt stb. most hál’Isten valamivel jobb, de még mindig igen nervosus.

Hergenommen, azaz megviselt, kimerült és nervosus, magyarul ideges.

A kétnyelvű családban felnövő Zsigának a családi levelezésekben elsőbben a német jelzők jönnek a nyelvére, jobban mondva a tollára, hogy aztán kis idő múlva, tizenhét évesen már ékes magyar nyelvű szépíróként tündököljön a Vadász-Lap hasábjain.

Először Pesten iratkozott be az egyetemre, majd Münchenbe került a gazdasági akadémiára, onnan Cambridge-be, az egyetem – mellé… Sok főiskolába járt, de semmiről sincs bizonyítványa, viszont németül és angolul anyanyelvi szinten beszélt, és az afrikai túráknak köszönhetően szuahéli nyelven is megértette magát. (Amúgy még Stuttgartban és Oxfordban is tanult.) Amikor megszületett, édesapja, gróf Széchenyi Viktor a 7. huszárezred tényleges tisztje volt. A kis Zsiga kétéves korában kapta meg az első katonaruháját, mert az apja csináltatott egy 7-es huszáruniformist. Az I. világháború alatt pedig tizenévesként – hiszen 1898-ban született – együtt szolgált édesapjával ugyanabban az ezredben négy esztendeig. Apja kapitány volt, Zsiga pedig hadnagy.

Széchenyi Zsigmond nem regényeket, hanem útleírásokat írt, de az élete is kész regény, amelynek legizgalmasabb jeleneteit fényképeken örökítette meg, merthogy fotósnak is elsőrangú volt. Ezekből – az ötvennégy éve elhunyt nagy vadász özvegye által rendelkezésre bocsátott – fotókból segít válogatni Gyorgyevics Tamás, Széchenyi életrajzírója, s ezekből a képekből a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban rendeznek kiállítást. A válogatás ősszel, a Vadászati világkiállítás teljes időtartama alatt látogatható lesz a Nagymező utcában.

• Tovább a teljes cikkre (index.hu)