Jókai mellett a legolvasottabb magyar író, akinek a művei több mint 10 millió példányban keltek el, s tizenkét országban kaphatók. A Tüskevár, a Vuk, a Csí, a Lutra, a Kele és a Bogáncs szerzője fiatalon nem ifjúsági regényeket készült írni, ám a rendszer, amelyben élt, elhallgattatta. Így lettek a művei főhősei állatok, noha az embervilágról is (túl) sokat tudott. Fekete István nemcsak íróként, de gazdaként, erdőjáró emberként is mindig a tökéletest kereste. Életútjáról most film is készült.

Fekete István szobra Mosonmagyaróváron

A kevésbé közismert Zsellérek volt az egyik fő műve, amelyért fia – a szintén író, ma az USA-ban élő, 89 éves ifjabb Fekete István – visszaemlékezése szerint az édesapja csaknem az életével fizetett. Az életével, amely a századfordulón, 1900-ban indult a Somogy megyei Göllén, ahová az ő édesapja még kántor-tanítónak érkezett. Fekete Árpád szigorú szülő volt, a fiát állítólag csak egyszer ölelte meg: mielőtt az felvette a katonai szolgálatot. A természethez viszont ő vitte közel, miután maga is madarakat figyelt meg, s erről a híres Herman Ottóval levelezett. István annyira szerette a vidéki életet, hogy később, Kaposvárra költözve nehezen illeszkedett be városon. Legjobb barátját, Walter Karcsit sajnos már kiskamaszként elveszítette, ekkor szembesült először az élet mulandóságával.

Ütközések a történelemmel

Tizenhét évesen hadiérettségit tett, majd nyolc éven át hivatásos katona volt, mert kellett neki a pénz a továbbtanulásra. Volt, hogy a Lenin-fiúk golyóitól mentették meg őt mások, s volt, hogy ő mentette meg magát és a barátját, miután két szabotőr az őrszolgálatban rájuk támadt, s István végzett velük. Az események tanulságát évek múlva ’56-os forradalmár fiának így összegezte: „Akármit csináltál, az Úristen majd elfeledteti veled.” A katonaság után Fekete a Mailáth grófoknál lett irodai segédtiszt – mellette a szabadidejében vadászott – Bakócán, ahol gróf Széchenyi Zsigmondot, majd leendő feleségét, Editet is megismerte („látom, egyedül te értesz itt a vadászathoz”, mondta neki állítólag Széchenyi). Fekete ezután – immár akadémiai oklevéllel a kezében – Ajkára került gazdatisztnek, a holland származású Nirnsee család birtokára. 1932-től írt a Nimród Vadászújságba, Kittenberger Kálmán főszerkesztő és Csathó Kálmán író szinte a fiukká fogadták.

Ahogy íróként, úgy gazdatisztként is maximalista volt: merinó juhokat tartott, gabonát nemesített, vadászkutyákat tenyésztett. Kevesen tudják, de ő fejlesztette ki a népszerű camembertfélét, a Bakony sajtot is.

„Azokat az alakokat rajzoltam meg, akik már nincsenek, de voltak. Vagy ha nem voltak, kellene, hogy legyenek” – mondta A koppányi aga testamentuma című első – mindjárt pályázatnyertes – regényéről. Az 1939-ben megjelent Zsellérekben pedig megírta a Tanácsköztársaság túlkapásait, amik emberéleteket követeltek. A könyvet 1944-ig minden évben kiadták, ám a háború utáni új rezsim már agyonhallgatta. Az addigra filmforgatókönyveket is jegyző Feketét pedig 1948-ban kis híján agyonverték. Egyszer csak nem ment haza, öt nappal később értesítették a családját, hogy a János kórházban megoperálták. A látogatóba érkező feleségét és fiát két civil ruhás férfi megfenyegette: ha nem rablótámadásként kezelik a történteket, annak a családra nézve súlyos következményei lesznek. A fia szerint egyértelmű, hogy ÁVH-sok voltak. 1956-ig az eset családon belül is tabunak számított, azt pedig ránézésre nem lehetett észrevenni az írón, hogy a „balesetben” a fél szemére megvakult.

Szépen tudott meghalni

Aligha véletlen egybeesés, hogy 1949 és 1955 között csak felekezeti lapokban publikálhatott, illetve Vertse Albert, a Magyar Madártani Intézet vezetője adott neki kisebb megbízásokat, ám könyvei nem jelenhettek meg. A Zselléreket már csak az antikváriusok pultjai alól lehetett beszerezni. Lánya, Edit 18 évesen Bécsbe ment szerzetesnővérnek a Sacré Coeur rendbe, ezt a döntését egyedül édesapjával osztotta meg, akivel a mély vallásosságban is közel álltak egymáshoz (a család többi tagját egy hátrahagyott levélben tájékoztatta). Édesapja, amikor csak tudott, kijárt hozzá Bécsbe, ahol Edit később rendfőnök lett, és az ausztriai oktatásügyben is tevékenykedett miniszteri tanácsadóként. Ifjabb István pedig 1956-ban kényszerült elhagyni az országot, miután a forradalomban való aktív részvételéért halálra ítélhették volna. Az édesapja közben mellőzött irodalmárként halászmestereket tanított vidéken.

A Kis-Balatont úgy ismerte meg, hogy egyvégtében nyolc napig horgászott ott egy barátjával, majd egyedül is visszajárt. Innen kapta az ihletet a Tüskevárhoz.

Mindig is megrendítő tisztelettel írt az idős mesterekről, így Matula bácsiról. Írásai nem mesék, hanem állatokról szóló regények lettek, hőseik a fajtársaikkal szót értenek, az emberekkel nem. A Kelében a magára hagyott, sebesült madár alakjában az író önmagát örökítette meg. „Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak?” – vallotta a vadászatról. Sokkal kevesebb vadat ejtett el, mint a többiek.

Utolsó éveit keserűen töltötte, az ifjúsági író skatulyából élete során nem sikerült kitörnie. Nem vett részt az irodalmi életben, noha az irodalom volt a legnagyobb boldogsága. A Tüskevár forgatására sem ment el. Amikor a felesége megkérdezte, miért fogalmaz olyan egyszerűen a műveiben, előbb a fejére, majd a szívére mutatva ennyit felelt: „Mert én nem ezzel írok, hanem ezzel”. Alig két nappal a hetvenedik születésnapja előtt kicsordultak a könnyei a nevetéstől a fia egyik novelláján, s örömmel nyugtázta, hogy a gyermeke is megtalálta az útját. Pár órával később Fekete Istvánt infarktus vitte el. A Farkasréti temetőbe temették, majd 2004-ben a hamvait Göllén helyezték el, ahol életében is a legjobban szeretett tartózkodni. A fia szerint „szépen tudott meghalni, az Úristen szépen vitte el”.

• Tovább a teljes cikkre (kepmas.hu)