Ami az európai diplomáciának a keleti kérdés, az a vizslászat kedvelőinek az úgynevezett »használati vizsla « kérdése. Állandó tengeri kígyója, mely mindig kísért s kísérteni fog míg vizsla és vadász él a földön. Istenem! mennyi tintát és papirost pocsékoltak már el miatta az emberek! Ha úgy mindazt össze lehetne gyűjteni, amit e tárgyban írtak már a tollatforgató vadászok : lefőznők vele a »Pallas Lexikont«, pedig ez. ugyancsak tekintélyes munka ám.

A természet 1. évf. 24. sz. 8-9

És ami legcsodálatosabb: mindeddig az ideig nincs általánosan elfogadott s minden vadász által respektált vélemény. Egyik ennek, a másik másnak ad igazat, a mennyi ember, annyi különböző vélemény. És most beállok én is a szószaporításnak. Nem ambiczionálom magamnak, hogy bárkit is megtérítsek* s vélekedésemnek megnyerjek. Mint a politikában, úgy itt is bajos a kapaczitáczió. Csak megjegyzéseket akarok elmondani a fenti címről, hogy aláírja-e valaki, vagy sem, az enyémet; miután nem vitatkozás a célom — alig érdekel. Kezdem pedig azzal, hogy a használati vizslában a mint azt a németek leírják: nem hiszek.

A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Hegenwald, Osvald, Freiherr von Thüngen s a legújabban Oberlánder ajánlják ez idomitási módszert, méltó rémületére minden valamire való vizslának. Ők azt kívánják, hogy a vizsla egy személyben legyen vizsla, kopó és véreb. Mint vizsla szilárdan álljon s apportirozzon minden vadat, fürjtől kezdve az elefántig; mint kopó a szükséghez képest csaholva, vagy némán hajtson; mint véreb kövesse a sebzett vadat, rántsa le, vagy pedig, ha az már kimúlt, dermedtre csaholjon. Már most az a kérdés, hogy a fennebb, egész röviden elsorolt kötelességek miként egyeztethetők össze s miként lehet a vizslát és egyáltalában lehet-e annyira vinni, minden magas intelligencziája mellett is, hogy ez egymással homlokegyenest ellenkező feladatok teljesítésében kifogástalanul korrekté viselkedjék? Nem hiszem.

Ha azt akarjuk, hogy jó kopó legyen, hozzá kell szoktatni a vadhajszához s mint vizslának ettől óvakodnia kell. Ha jó vérebet akarnék belőle nevelni, kell, hogy nyomozni tanuljon, holott mint vizslának magasan hordott orral kell keresni. Egy circulus vitiosus ez, melyből szabadulni nehéz. És ugyan lehetséges-e, hogy még a legkiválóbb idomító is ilyen univerzális zsenit tudjon nevelni egy ebből? Eszembe jut diákkoromból a késmárki konviktus általános népszerűtlenséggel dicsekvő étele: a * kontra mars«. Hát ez egy csodálatos eledel. Áll pedig sárgarépa, gersli, krumpli, borsó és gyökér egybekeveréséből, melyek mind együtt vannak egy rakáson. Sárgarépának rossz, gerslinek még rosszabb, kontra marsnak pedig a legeslegrosszabb. Hát ilyennek tartom én a német által ajánlott használati vizslát. Kopónak’ rossz, vérebnek már rosszabb s vizslának meg legislegrosszabb. Mint minden eb, úgy a vizsla is hivatásának megfelelő tulajdonságokat, tehetségeket hoz magával a világra.

E tulajdonságokat, vagy tehetségeket, a mennyiben azok a vizsla jövőbeli hivatásával kvadrálnak: lehet idomítani, nevelni; de hogy hivatásával s a vizslának faji tulajdonságával ellenkező tehetségeket, helyesebben képességeket neveljek bele, ez amennyire célttévesztett dolog, az eredményt illetőleg éppen annyira kétséges is és emellett, kimondom nyíltan: embertelenség, mert bizony ez több ütleggel és torturával jár, mint az annyira ajánlott, az e fajta idomításnál eleve kizártnak mondható szép szóval. És a legtöbb esetben mi az eredmény? Egy torz szülése, egy kvodlibet. Mindenből valami, de egyikből sem az egész. Valóban csodálni lehet az emberek következetlenségét. Kinek jutna eszébe, hogy a kopóból, vagy a vérebből vizslát idomítson ? Senkinek. És ime, a szegény vizslától már azt követelik, hogy ha kell kopó, ha szükséges, véreb legyen s ezek kötelességét kitűnően teljesítse s akár akarja, akár nem: háromdiplomás kutyának kell lennie; pedig bizony ha egyet akarunk vele megszereztetni, az is mennyi fáradtságba kerül, az ő részéről is, meg a tanitó részéről is. De azt kérdhetnéd tisztelt olvasó, hogy e szerint hát »használati vizsla« nincs és ez elnevezés is mint helytelen törlendő?

Korántsem. Sőt minden vizslának használati vizslának kell lenni, de nem abban az értelemben, a mint azt Hegenwald, Osvald s Oberlander leírják. É s midőn ezt mondom, jól esik hinnem, hogy azok a vadász urak, a kik a vizslászatot illető kérdésekben minálunk tekintélyek: igazat fognak adni énnekem. Mert lássuk csak, hogy mi a vizslának hivatása eredetileg? Bizonyára nem az, hogy hajtson, nem is az, hogy a vad nyomán vezessen és dermedtre ugasson, hanem, hogy a kis vadat szikla-szilárdan megállva, azt a puskacső elé hozza s miután az apportirozásnak 10 vadász közül 9 barátja: a lelőtt vadat gazdájához vigye. Kötelessége pedig, hogy a keresés tempóját, a terephez alkalmazva, sebesen s távolabb keressen a nyílt mezőn, míg fedett bokros helyen lassan s közelebb.

Kell, hogy föltétlenül engedelmeskedjék; adott jelre bárha hasaljon, úgy szintén a vad fölrepülésénél, vagy kiugrásánál, mint puskaszóra, lövésre be ne ugorjék; parancsszóra minden bokrot, tövises bozótot át kell kutatnia, hívásra bárhonnan előjöjjön s kommandóra gazdája mellett maradjon mindaddig, míg az a keresésre föl nem szabadítja. Amely vizsla ezeket pontosan megteszi, az igenis használati vizsla s mint ilyen többet ér, mint az a német kvodlibet, melyet csak azok óhajtanak, kik a theoria és prakszis, a látszat és valóság között a határvonalat megvonni nem igen szeretik, vagy talán nem akarják és kicsit ekszperimentácziókra szánják magukat, nem számolva az eb hivatásával, faji tulajdonságával. Nekem soha sem jutott még eszembe, hogy vizsláimból német «Gebrauchshund.»-ot neveljek.

Ha megtanultak annyit, mint a mennyit föntebb röviden elmondtam : igen-igen meg voltam velők elégedve és soha nem jutott eszembe egy Oberlander mintára idomított vizsla. Sem magamat nem akarom kínozni, még kevésbbé a vizslát. Mert aki mindazt meg akarja taníttatni az ebbel és úgy akarja megtanítani és a hogyan a német »Gebrauchshund« német apostolai előírják és kívánják, hát akkor először megbolondul a gazda, azután a vizsla s lészen két bolondból egy pár.

Írta: Tóth Bertalan – A természet 1. évf. 24. sz. 8-9. (1898. augusztus 15.)