Jávából Szingapúron, Poulo-Penangon és Ceylon szigetén átutaztunkban a Pen, Orient Steam Nav. Compagnie egyik pompás gőzösén Bombayba érkeztünk. Itt azután teljesedésbe ment egyik régi óhajtásunk: résztvehettünk egy tigrisvadászaton. Csakhamar meg is állapítottuk az utazás és a vadászat tervét. B. ezredes, az indiai alkirály, adjutánsa kíséretében útra indultunk két nap múlva. Meglátogattuk Elephanta templomait, Ellor a sziklába vájt, nagyszerű barlangszentélyeit, a maga nemében páratlan Taj-Mahalt Agrában s gyönyörködtünk ennek alabastromfalaiban és türkízmozaik díszítéseiben; láttuk Delhi hatalmas palotáit és romjait, Benares szentelt helyeit és a Gangesen leúszó félig megszenesült holttesteket.

Ábra: A természet 1. évf. 22. sz. 1-8. (1898. július 15.)

Csodáltuk a Himalay a száz meg száz mértföldekre kiterjedő, glecserrel borított, 20.000 láb magas lánczolatát és azokat a nagyszerű rhododendron-erdőket — de mindamellett nem feledkeztünk meg a vadászatról sem s ez okból több napi tartózkodással időztünk is a Central-Provinces-ben. A Central-Indian Railway-t Gaduwarra állomásán hagytuk el. Körülbelül 24 órányira voltunk Bombaytól. Azután még hét mértföldnyire mentünk egy szenet szállító vasúton, amelyiknek egyik állomásán elefántok és palankin-ok várakoztak reánk, hogy tovább utazhassunk rajtuk.

A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Tevéken már nyargaltam; négy. díszesen felszerszámozott dromedártól húzott és ugyanannyi hindutól vezetett fogaton is utaztam már; azonfelül Japánban oly kocsikban jártam, amelyeket emberek épp oly gyorsan húztak tova, mint ahogyan nálunk a lovak viszik” a hintót, — de elefánton lovagolni, az még új dolog volt előttem. Természetesen a vadászomnak hagytam a palankint, amelyben himbálódzhatott — én pedig büszkén a legnagyobb elefántra kapaszkodtam fel orvos útitársunkkal együtt. Ez okból az elefánt mind a négy lábára letérdel s ekkor gyorsan rá kell hágni hátsó lábára és a farkába megfogódzva, ügyes • szökéssel hátán teremni. A bennszülöttek igen fürgén ugrálnak fel ily módon az állat hátára.

Az elefánt, ha hátsó lábára hágtunk, mellső lábaira feláll s ha ilyenkor nincs elég tornászügyességünk, akkor lógva maradunk a kolosszus oldalán. Némelyik utazási elefánton kényelmes sátrak és ülőhelyek vannak, de a miénken csak kötelekkel odakötözött szalmazsákok voltak, amelyek között, a középvonalban, az állat hátgerincze kiállott. Ezen a legkevésbé sem kényelmes nyugvóhelyen kellett félig fekve, félig ülve kitartani s majd az állat éles hátgerinczére, majd a kemény kötelekre csúszva az egyensúlyt fenntartani, ami az elefánt himbáló járás a mellett nem volt könnyű feladat. Minél nagyobb és idősebb az elefánt, annál borzasztóbb a lóbálózása, előre-hátra, jobbra-balra, a hajók módjára kétoldalt. Csakhamar meg is bántuk, hogy nem a legkedvesebb kicsiny elefántra kapaszkodtunk fel, amelyen most öcsém kényelmesen hordatta magát. A vidék nem volt valami érdekes; kicsit halmos, itt-ott fák is voltak és gyér szántóföldek. Legnagyobbrészt csak homokot és port láttunk magunk körül most a szárazság idejében; zöld fának, vagy éppen zöld fűnek nyoma sem volt. A láthatáron előtűntek lassankint a »Satpourra Hills« és a »Djungle«, azontúl pedig »Putchmurrie« hegyei. Forrón tűzött le reánk a nap és mindenki vágyódott árnyék után •— ugyan hiábavaló vágyódás volt ez a mostani száraz évszakban. Elefántjaink is érezték már a forróságot és ezért nemsokára az alkalmatlan ülés kényelmetlenségeihez még hozzájárult az elefántizzadság esője is, amely minket ért minduntalan. Ezek az állatok t. i . hasonló módon transzpirálnak, mint a kutyák, főképen a nyelvükön át, de összegyűjtik emellett a nedvességet szájukban s azután, ha elégséges ennek mennyisége, orrmányukkal hátukra fecskendezik azt, annak lehűtése okából.

Miután ismételten reám szóródott ez a meleg vízsugár, kénytelen voltam esernyőmet e szokatlan eső ellen kifeszíteni. Némi változatosságot nyújtottak a tájképnek az antilopok, amelyeket nagyszámban körülöttünk a sík mezőkön részben legelészni, részben nyílsebesen tova rohanni láttunk. Némelyik közülök apróbbak és oly csinosak voltak és félelem nélkül, oly ártatlanul tekintettek reánk, hogy nem bírtuk volna őket meglőni ; másokat, a nagyobbakat, cserkészve akartuk megközelíteni, de ez nem sikerült, mert semmilyen megfelelő bokrokat nem találtunk, amelyek mögül lövésnyire megközelíthettük volna őket. A kisebbik a szarvaskecske-antilopa (Cervicapr a besoartiaca B.) volt, a nagyobbik faj pedig a lóantilop (Portax picta B.), melynek rövid szarvai és igen magas vállai vannak, amiért majdnem púposaknak látszottak.

A velünk volt angol tisztek ezek közül némelyeket blue bock«-nak neveztek, tudományos nevüket azonban nem tudhattam meg. Több órai nyargalás után végre eljutottunk Barhud falvához; ez igen szegényes és egy kiszáradt folyó mellett fekszik. A folyómederben csak itt-ott látszott néhány megmaradt tócsa. Azonban találtunk itt mégis néhány magas fát, amelyek árnyékot nyújtottak; le is pihentünk és elfogyasztottuk ebédünket, amihez az egész falu népe jött közénk. A férfiak ruházatául szolgál a már más szerzőktől is gyakran említett fehér vászonöv; az asszonyok ruházata pedig sokkal eredetibb; csinos, tarkaszínű, a térdig sem érő bugyogójuk van és a vállukon rövid, hímezett, kis kabátkát viselnek, amely azonban csak a fél mellet takarja el: minden egyéb testrészük mezítelen. Némelyek csak két kerek posztódarabot kötnek mellükre. Amíg elefántjaink az itt oly keresett, drága vízben fürdéshez igyekeztek, addig mink is gyarapítottuk erőinket a L. igazgató által hozott élelem elfogyasztásával. Sokáig azonban nem pihenhettünk itt, mert még nehéz út volt előttünk.

Nemsokára nekiindultunk tehát a halmoknak, amelyeket néhány óra múlva el is értünk. Most a „djungle«-ba érkeztünk. Ez a mi fogalmaink szerint gyér erdő, kis kiterjedésű tisztásokkal, a mélyebben fekvő részekben kiszáradó patakokkal és pocsolyákkal. Alighogy behatoltunk a djungle-ba, máris láttunk vadat. Itt egy páva repült föl előttünk, ott egy sereg nagy, szürke majom vonult végig az erdőn irtózatos lármával; üldözőbe vettük őket, de hiába. Estefelé elértük Camp Salichonca-t a Doodie mellett. Rövidesen most el kell mondanom valamit az angol-indiai vadászatokról. Rendesen a tisztek vagy hivatalnokok egy-egy társasága rendezi ezeket. A szükséges sátrakat és elefántokat megszerzik hozzá, felfogadják a vadászokat, szóval nagy vadászkényelmet biztosítanak maguknak, azután megindulnak a tigrisek, oroszlánok, medvék stb. ellen, sőt »Pig-sticking«-gel is foglalkoznak, ami abból áll, hogy lóhátról lándzsával veszik űzőbe a vaddisznókat. — Ha valakinek ajánló levelei vannak, akkor Indiában tartózkodva, könnyen belejuthat egy ilyen vadásztársaságba.

A mi kedvünkért az alkirály volt oly szíves egy ilyen vadászatot rendeztetni és Putchmurrie tisztjei előzékenyen rendelkezésünkre bocsájtották sátraikat, amelyek alatt az alkirály vendégeiként laktunk. Táborunk pompás volt. A folyó közelében magas, de sajnos, lombtalan fák között állították fel a nagyszámú sátrakat. Mindegyikünknek volt egy-egy kettős sátra, mely a nap heve miatt körülfutó folyosóval és kettős tetejű volt. Benne ágy, bútorok, sőt fürdő is volt és szolgák álltak rendelkezésünkre. A fehérarcú szolgák külön sátorban laktak, hasonlóképen a bennszülöttek is. Konyhául egy külön sátor volt berendezve és ismét egy másik volt a közös étkező terem.

A hajtók, — körülbelül 200 a szomszéd falvakból összetoborzott férfi, akik feleségeikkel együtt jöttek ide — a szabad ég alatt táboroztak. Miután megérkezésünk után üdítő fürdőben megifjodtunk erőnkben, összegyülekeztünk, az egész társaság, a fényesen berendezett étkező sátorban, ahol az indiai szakácsok készítette s valóban akármelyik európai elsőrangú szállodában készült ételekkel felérő ebédet tálalták fel nekünk. Most át is tekinthettük az egész együttlevő társaságot. Kit is nevezzünk meg elsőnek? Itt ebben az országban, ahol majdnem szomjan ha l meg az ember, bizonyára megilleti az elsőség a mi általában kedvelt, derék gondozónkat, aki étel és ital fölött diszponált, a Central Indián Railway vasút igazgatóját; neve: Mr . L e M.: másodiknak nevezhetjük meg a vadászat rendezőjét: Deputy-t; Comp . Cap. P . a harmadik, mint az ottani kerület rendőrfőnöke; Capt. S. a társaság legvígabb tagja; B. ezredes, aki kedves és állandó útitársunk volt Indiában ; dr. W . hajótörzsorvos szintén útitársunk és fáradhatatlan botanikus volt; Backmann, az ottani vasút német mérnöke és végül fivérem és én magam tartoztunk a társasághoz.

Mindnyájan ettünk és főképen ittunk jóízűen és azután a csibuk vagy a Trichmopofis-cigaretták füstje mellett fogadtuk a »chicare»-k (vadászok) jelentéseit. India több vidékén az elefánt hátáról vadászszák a tigrist. Sorban felállnak e czélból az elefántok s azután magasra emelt orrmánynyal trombitálva áthatolják a djungle-t. Másutt gyalog, a hajtók láncában vadásznak a tigrisre; vagy lesből is lövik a csali gyanánt kikötött és már előbb a tigris által levágott szarvasmarha közeléből; végül — és pedig így szándékoltuk mink is — hajtókkal, akik előtt vannak felállítva a vadászok. Hogy a tigriseket kikutassák és oda is vonzzák, bivalyokat kötnek k i több helyen éjszakára. Ahol azután a tigris levágja a marhát, ott meghajtják a közeli területet, mert többnyire a közelben marad a vad nappal is, minthogy a következő éjjel visszatérnek zsákmányához. A mi kedvünkért körülbelül 30 bivalyt kötöttek ki a vidék több djungle-jában és a chicare-k most azt jelentették, hogy tegnap két bivalyt vágtak agyon a tigrisek és remélhetőleg holnapra is lesz megint egynehány; ahol azután a legnagyobb valószínűség kecsegtet, ott fogjuk a hajtást megejteni. Medvékről is beszéltek a vadászok; állításuk szerint a múlt éjjel egy ilyen állat nem a legenyhébb módon költötte föl az egyik elszundikált külső éjjeli őrt. Vad tulkok friss nyomait is találták a tábor mögött; szarvasok, majmok és pávák pedig mindenfelé mutatkoztak. Ezt jelentették a barna legények. Alig hihető, hogy mennyi a tigris és a vad ezen a vidéken, dacára a sok vadászásnak. Évente nagy számban ejtik el ezeket a ragadozókat és mégis százakra megy azoknak az embereknek és ezrekbe rúg azoknak a szarvasmarháknak a száma, a melyeket a tigrisek szétmarcangolnak. Az éjjel és a reggel elég hűvös volt; de amikor a nap felemelkedett, csakhamar megkezdődött a forróság: szélben és árnyékban -f-43 fokot mutatott a hőmérő. Ehhez hozzájárult a levegő nagy szárazsága, ami a transzpirácziót megnehezítette. A kezek és az ajkak bőre fel

hasadozott; cserzett ‘bőrből • készült tárgyak, eltörtek; a zsebünkben levő szivarok porrá omlottak szét, sőt a nyelvünk is kiszáradt. A jég, meg a behűtött víz gőzölgött, de a hideg üvegeket nem futotta be a harmat és a poharak, amelyekbe jégdarabokat dobtunk, elhasadtak, mint nálunk, ha forró vizet töltünk a hideg pohárba. Sajnálatunkra reggel nem vadászhattunk, hanem a legforróbb órákba kellett azt elhalasztgatni, egyrészt mert a tigris úgyis csak a legnagyobb hőségben várja be a vadászokat. Tíz óráig vártunk a chicarekra, akik hasonló jelentéseket mondottak el, mint tegnap. Elhatároztuk, hogy ott fogunk hajttatni, ahol tegnap a két bivalyt levágták. Nemsokára már hallottuk is az útra készülő hajtók ordítozásait s körülbelül egy órával reá megindultunk mink is lóháton; és elefántokon. Társaságunk már felsorolt tagjain felül még egy indiai rendőrfelügyelő és két vadászunk, Pulman és Nikitsch, is csatlakoztak hozzánk.

Tíz angol mértföldnyire haladtunk kisült djungleken, elhagyott földeken és kiszáradt folyómedreken át s így igen örültünk, amikor a vadászat találkozó helyére érkeztünk. Először; mi vadászok foglaltuk el helyeinket, azután megkerülték a hajtók, lehetőleg csendben, most azt a djunglet, amelyet meg akartunk hajttatni. Ülőhelyeink fákon voltak elkészítve. Létrákkal másztunk fel a faágak közé, amelyeken az odafektetett fadarabokat a magunkkal hozott kötelekkel megkötöttük s azután rájuk telepedtünk, úgy ahogyan éppen lehetett. Oldalt lőni vagy megfordulni teljes lehetetlenség volt; csak magunk alá lőhettünk biztossággal, ha csak a szél meg nem. ingatja az úgy is hajlékony fát. Ilyen helyzetben néha 2—3 órahosszat kell eltölteni a legnagyobb csendben és a nap forró hevében, 60 fok melegben. Leereszkedni létra nélkül nem sikerült volna, pedig csak egy létrát hoztak el s ez most az utoljára felállított vadásznál volt. Természetesnek fogja találni tehát mindenki, ha a tigris-vadászatot nem sorolom a. kényelmes mulatozások közé. »Miért is. kell a fára másznom?« kérdezem B. ezredestől, »talán azért, hogy ott a tigris elől biztonságban legyek ?«

»Oh dehogy« felelte ő, »a tigris leszedi a vadászt innét felülről is, ha éppen akarja; csak azért kell ilyen magasságban ülnünk, hogy beláthassunk a rnagasnövésű fűbe felülről, mert alulról az ember nem tekinthet be«. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a tigris, ha még nem evett emberhúst, ha tehát nem »men-eater«, akkor rendesen menekül az ember elől és csak megsebezve válik igen veszedelmessé. Nem régen történt meg az, hogy egy ilyen megsebzett állat ugrásban lekapta a vadászt, egy tisztet, a magas fáról. B. ezredest is, aki már közel 80 tigrist, ejtett el, elragadta egyszer a meglőtt bestia és tovavonszolta, nyakán és karján mutogatta nekünk a tigrisfogaktól eredő mély sebhelyeket.

Természetesen nagy gondosan megvizsgáltuk most még egyszer Lancaster-fegyvereinket és vadászaink arczárói leolvashattuk az izgatottságot, de az előbb elmesélt rémhistóriáktól elnémított vadászkedvet is. A hajtás elég sokáig tartott, mindamellett nem kellemetlenül töltöttük el ezt az időt, a forróság dacára »a legnagyobb izgalomban és várakozás közben«. Én ugyan többször hallottam a vadpávákat, jeléül annak, hogy a közelben já r a tigris ; hasonlót jelent ez, mint nálunk a fácánkakas nappali mozgolódása, ami a csúszó róka közelgését árulja el. Pompás pávahímet láttam, azonkívül sok előttünk elvonuló majom-családot, végül egy szép »samber«-t (Rusa Aristoteles B.) ; ennek, színe sötét volt, alakja tömzsi, rövid, nyak a széles ; fején alacsony,. de vastag agancsokat viselt és rövidlábú volt, hosszú farkkal — minthogy a hajtás vége felé volt, célba fogtam és el is ejtettem. Ezután lemászkáltunk egyenkint a fákról. Mind ­ egyikünk persze a tigris után kérdezősködött s ez tényleg itt is volt, a mérnök egy percig látta ; valószínűleg dr. W . és ő közötte csúszott el anélkül, hogy puskavégre foghatták volna. A forróságban való kényelmetlen ülés nagy fáradsága miatt most kis pihenőt kellett tartanunk, amialatt néhány szóda-, Hock – és pezsgőpalacknak fejét lecsaptuk. Ezeket hinduk cipelték utánunk és azután megsózott jégben a földbe ásták. A következő hajtás meddő volt; utána ismét elefántjainkra ültünk fel azon célból, hogy hazautazzunk.

Én a vadászó elefántra másztam fel, amelyen a »handar« volt; ez egy bőrből és fából készült, magas korláttal körülfogott kettős ülés, amelyen azonban igen kényelmetlen ülés esik. A következő napokon csak úgy jártunk, mint az elsőn; a szemtelen ragadozót, a tigrist nem láttam most sem, de friss, széles nyomát igen. Egyszer majdnem sikerült a hajtás. Az éjjel levágott a tigris egy bivalyt s nyomai a közeli djungle-ba vezettek, ellenben kifelé vezető nyoma nem volt. A legnagyobb óvatossággal körül állították tehát a vadászokat és a hajtókát; mi pedig csöndesen felmásztunk a fákra. »A legnagyobb izgalomban és várakozás közben« kucorogtunk ismét magas üléseinken, amidőn egyszerre csak az egyik elefánt trombitálni kezdett és a varjak meg a pávák nyugtalankodnak már; még mielőtt valamennyien helyeinken voltunk volna, oldalt kiosont valahol a felzavart tigris. Oh te szerencsétlen elefánt! gondoltam magamban, nem hagyhattad volna-e iszonyú vészkiáltásaidat későbbre, ha csak öt perccel is ? Most már oda van a tigris és hiábavaló miden további hajtás! Igen gyakran megtörténik az is, hogy a »mahout«-ok (az elefánt-vezetők) félelemből ordításra ösztönzik elefántjaikat, hogy így a tigris időnek előtte felzárva, elosonhasson, nehogy ők abba a megsebzett állat üldözésével járó kellemetlenségbe kerüljenek, amelyben lelógó meztelen lábaik, csak az elefánt füleitől takarva, könnyen veszedelembe juthatnak.

Ez alkalommal ugyan biztosan a közelben volt a tigris és az elefánt trombitálása nem volt véletlen. Lehet bár, hogy a tigrist megérezvén, félelemből ordított, jól tudván, hogy ezzel csak örömöt okoz mahout-jának, — elég okos ehhez az elefánt. Általában csodálatra méltó az elefántok okossága. Amit előttük ismeretes nyelven mondanak nekik, azt megértik és a mondott parancsot teljesítik is. Ceylonban láttam egy elefántot, amelyik orrmányával és fogaivalköveket hordott egy híd építéséhez.

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

Mint a szakképzett kőműves maga, úgy rakta fel és igazította össze a köveket; ha a kövek igen nehezek voltak, akkor láncot hozott elő s ezzel körülfogta és vonszolta azokat. Ilyen esetekben csakugyan kérdezhetjük: hát ez is ösztön? A tigris oda volt s így most már csak más vaddal kellett beérnünk; ugyan ez sem volt megvetendő. Lőttünk szarvasokat, majmokat, pávákat stb., ezek között akszisz-szarvasokat is (Axis maculata B), amelyek vörhenyesek, fehéren foltozottak, hátukon végig fekete vonással; alakjuk tömzsi, farkuk hosszú, fejük rövid, keskeny; agancsuk hatágú, líraalakú és hátrafekvő. A majmok nagyok voltak, szürkék, roppant hosszú farkokkal. Valóban megindító volt egy majom-mama, amelyik szinte irgalmat könyörögve, apró fiát elénk tartotta. Egy másik anyamajom elesett, de a mellén volt fiát nem találta a golyó; ez nem bírta felfogni, mi baja történt az anyjának, költögette és unszolta, mintha álmából felrázhatta volna, hogy meneküljön a veszedelemből. A z a sok páva (Pavo eristatus B) valóban pompás látványt nyújtott.

Előbb a hajtók előtt futnak, azután fákra szállnak s végre elrepülnek hasonló módon mint nálunk a fácánok. Úgy a fán ülő, mint a csapatban elrepülő pávák is, amelyeknek ilyenkor csillogó színpompájuk teljességében érvényre jut és hosszú farkaik tündöklenek, valóban rendkívül szépek. Williamson azt állítja, hogy nem repülnek magasan és nehézkesek, amit én ugyan nem vettem észre; ellenkezőleg, egynehány olyanra lőttem, amelyek igen magasan, a fácánokra emlékeztető nyílsebességgel szálltak el fölöttem. A hinduk nem szívesen látják a pávák vadászatát és az angol tisztek kívánságára abba is hagytuk a lelövésüket. A páva t. i. itt szent madár. Általában itt igen sok a szent állat; vannak szent krokodilusok, szent ökrök, sőt a pápaszemes kígyó is szent. Egy olyan templomot, amelyben sok hízott, utálatos, szent majom élt, magam is látogattam meg Benaresben.

A vadászat napjai elmúltak tigris nélkül, de elégséges vaddal és mondhatjuk, kellemesen. Az ilyen vadászkirándulások estéi is vígan folynak rendszerint. Talán szabad itt — bár nem tartozik a vadászathoz — a kígyómutogatókról és az eszkamotőrökröl is megemlékeznem. A mi európai, többnyire úgynevezett »mestereink« vagy »tanáraink« közül egyik sem mérkőzhetik ezekkel az úgy látszik igénytelen bűvészekkel, mert ezek valóban hihetetlen dolgokat művelnek.

A szoba közepébe, a kőpadozatra állítanak egy földdel megtöltött fazekat, beledugják a mangotgyümölcs magját és befedik a fazekat kendővel. Öt perec múlva a takarót felemelve, a magból kikelt kis növénykét látunk; fél óra alatt pedig egy több láb magas, egészen friss mangotbokor nő ki a fazékból, mely teljesen elkülönülten és a bűvésztől érintetlenül ott áll. A bokor növekedését tízpercenkint meg lehet figyelni a kendő felemelésével.

Ez volt a legbámulatosabb mutatvány, amit valaha csak láttam. igen meglepők, bár kevésbé kellemesek a kígyótánczoltatók bűvös mutatványai. Ezek a pápaszemes kígyót (Naja tripudians B.) használják e célra; tschintu negu« ezek indiai neve. Nyakát pajzsszerűen felfújhatja a kígyó, amely szintén szent állat, mert egyszer paizsával árnyékot vetett a forró napon elaludt Buddhára, amikor kifáradva a földre feküdt pihenni. Kosárban tartogatja ezeket a bűvész ; leül a földre és szívszaggató hangokat csal ki klarinéthez hasonló hangszeréből, a mire nemsokára ki – & bujkálnak a kigyók a kosárból, felemelik magasra sárgás testüket, ki ­ terjesztik koronghoz hasonló nyakukat, himbálóznak ide-oda, sőt sziszegve csapnak a lábam ülő hindura, aki néha szintén himbálódzik, de rendesen nyugodtan flótázik.

Mink nem nagyon jól éreztük magunkat, amikor közvetlenül előttünk hat olyannyira mérges kígyó egészen szabadon mozgolódott; méregfogaik nem voltak kitörve. Általában irtózom mindenféle kígyótól; Braziliában sem tudtam azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy egy óriási kígyó a lakótársam; mindig irtózatosnak találtam azt, ha egy óriás kígyóval kellett találkoznom, amely — kivált Paraban — sok helyütt a házakban a macskák szolgálatát teljesítette. A büvészelőadás végeűl a kezébe fogja kosarát a hindu és ebbe belekúsznak azután a kigyók egymásután; szűk tartójukat azután beborítja egy kendővel. Más, de szintén esteli mulattatás volt a »nautsch«, a tánc. Rendesen családi, vagy vallásos ünnepségek alkalmával kerül arra a sor. Rettenetes fuvola-, guitarre-, dob- és tamburin-keverékzene mellett táncolnak a nautschleányok körben forogva, felső testük élénk ide-oda mozgatásával; testüket a csípőkben forgatják és gyakran ugrálnak egyik-másik néző előtt szerelmes szempillantásokkal. Fiúk váltják fel azután a barna szépségeket, akik európai fogalmak szerint tulajdonképen nem is szépek. A fiúk dervisek módjára forgolódnak csupán lábujjhegyen. Erre ismét a leányok jönnek elő hosszú, a földet söprő szoknyákban és iszonytató énekelésbe fognak, amiközben időnkint fátyolt vonnak magukra, így folyik ez változatosság nélkül; egy negyedórai mulatozásból elég volna és mégis sok bennszülött egész éjjel se győzi nézni. Azonba n térjünk vissza a vadászathoz.

Több napi expedíció, amely bő zsákmányhoz juttatott úgy minket vadászokat, mint a fáradhatatlan botanikust is, majdnem tigris nélkül fejeződött be — egyet azonban mégis elejtettünk a »doolie«-ból, még pedig lőtte az indiai rendőrfelügyelő. Első lövésre megsebezte, azután megvárta a mi g elgyengül az állat és végül Capt. P. és S. társaságában a vadászó elefántra szállt, a mely igen bátran követte a véres nyomot. Egyszerre azonban megáll az elefánt s egy pillanat alatt már a fején terem a tigris, de az elefántnak sikerül lerázni magáról a bestiát. A most eldördülő lövések azonban nem találják el a tigrist. Erre a megijedt elefánt megvadul — s ez egyike a legveszedelmesebb fordulatoknak — és megfutamodik P. és S. rajta maradnak az elefánton, de a merész rendőrfelügyelő lecsúszik róla, letérdel, czélba fogja az odacsúszó tigrist és jól irányzott lapockalövésével le is teríti. A két kapitány és a mahout pedig csak két mértföldnyire voltak képesek az elefántot megállítani, mert ez tüskön-bokron keresztül vadul rohant. Egy faág elég aggodalmasan sebezte meg P.-t, míg S. ép bőrrel menekült meg. A tigris bőrét és karmait trófea gyanánt hoztuk magunkkal Európába, hogy mégis valamit mutogathassunk a tigrisféléből is.

A vasúthoz éjjel utaztunk vissza a túlságos hőséget kikerülendő, még pedig doolie-kban és palankinokban. Én a világ minden részében megpróbáltam már a hordozható székekben való utazást, azonban a doolienál irtózatosabbat aligha volt alkalmam megpróbálni. A z ilyen hordható doolie tulajdonképen egy vastag rúdon lógó, négyszögletes szekrény, mely kétoldalt nyitott és vászonvitorlákkal befüggönyözhető. Ha földön áll ez a doolie, akkor párnázott alján elég kényelmesen lehet heverni benne, de ha a rúdját elől-hátul vállaikra emelik az emberek és hatan futólépésben, lihegve tovaszállítják, akkor a szüntelen himbálódzást alig lehet kibírni. Mindegyik doolie-val 18 ember fut, akik a felváltás alkalmával még elég kíméletlenül ide-oda csapkodják is az egész szerszámot. Taktusban fújnak és lihegnek szegények s minél hosszabbra nyúlik az út, annál borzasztóbban vonítanak, sőt kiállhatatlan módon ordítanak; spineké poni« és »heavy« szavakat tudtam megérteni csak, ami az indiai nyelvben «vizet« és «nehezet« jelent. Ebből persze megértettem azt is, hogy szomjaztak és hogy nehéznek találtak engem.

Az angolok már megszokván ezt az utazást, nyugodtan aludtak, én azonban nem bírtam ki sokáig és rövid időn én is gyalogoltam barna szolgáim társaságában. Fáradtan, izzadtan és a portól fuldokolva megérkeztünk végre a vasúthoz, nem éppen irigylendő állapotban. A felüdítő fürdő •és a csibékből meg rizskásából készült »Currie« ismét megszüntették fáradtságunkat és újból megindulhattunk volna a vadászat fáradalmaiba. Sajnos azonban, itt Indiában már nem volt több részünk benne. Bombayből egyenesen Szuezen át ‘Triesztbe és innét Bécsbe siettünk, hogy idejekorán megérkezhessünk az akkori világkiállítás megnyitásához egyrészt, másrészt pedig, hogy a megkezdődött siketfajd-dürgéstől se késsünk el.

Ő kir. Fensége Fülöp Szász-Cóburg Góthai Herczeg »Vadászatok négy világrészben« című munkájából kegyeskedett nekünk átengedni ezt az oly érdekes és vonzóan megírt fejezetet, mely kitüntető kegyért mélyen érzett hálánknak e helyen is kifejezést adva , sietünk megragadni az alkalmat, hogy a fényes nevű író remek és tanúságos éleményeivel megismertessük olvasó közönségünket és tesszük ezt kész örömmel annál inkább is, mert a fenséges úr irodalmi működése leginkább német és francia lévén, magyar közönségünknek ritkábban volt alkalma az ő szép értekezéseit olvashatni.

Ábra: A természet 1. évf. 22. sz. 1-8. (1898. július 15.)

Egyébiránt nemcsak mint vadászati íróval, de mint a numizmatika szakírójával is találkozhatunk fényes nevével a folyóiratokban s e réven — különösen a numizmatika terén — a szaktekintély hírét és elismerését vívta ki magának. Éremgyűjteménye, melyből a tanulmányaihoz szükséges adatokat meríti, egyike a legbecsesebbeknek, még pedig nemcsak a darabok számánál, de azok ritkasága és tudományos értékénél fogva is. A fenséges úr gyakran megfordul hazánkban s általában mint hazai birtokos és rokonszenves egyéniségénél fogva is egyik e az ország legnépszerűbb főurainak. Birtokai javarészt Gömör-, Borsod-, Heves-, pest-, Hont- és Nógrádmegyében fekszenek, de leginkább a pestmegyei vacsi pusztán, Selmeczbánya közelében Szt.Antalban , Gömörben Pohorellán és Felső – Baloghon szeret huzamosabb ideig tartózkodni, vadászati szenvedélyének áldozván, mert igen sokat és nagy szenvedéllyel vadászik, épp azért vadásztrófeáinak száma máris légió és sok tekintetben páratlan is a mag a nemében. Általában ismeretesek azok a szép dámlapátok, amelyeket évente az országos magyar vadászvédegylet által rendezett agancskiállításokra szokott rendesen küldeni, melye k általában mind a híres vacsi vadasból kerülnek. Évente megszokta látogatni a szarvasbőgés idejében baloghvári remek szarvas- és sörtevad-pagonyait is, melyet a meleghegyi zárt vadasok képeznek — s e helyen ejti el azokat a gyönyörű fehér agancsárokat, amelyek Viktória angol királynőtől ajándékba kapott fehér szarvasoktól származtak le. Ugyancsak ezekből egy érdekes és felette kiváló példánynak preparált fejét láthattuk a millenniumi kiállítás alkalmával, ahol Ő kir. Fenség e külön pavillonjában mutatta be magyarországi birtokainak termékeit számos vadásztrófeáinak egy részével együtt.  Mégis talán legbecsesebb zsákmányait azokban a gyönyörű erdőségekben hozz a terítékre, melyek szinte végnélküli terjedelemben a gömörmegyei Királyhegy-láncolat alatt, a Garam – és a Murányvölgyben terülnek el s terjedelmességükre nézve egy kis ország határaival vetekednek, míg szépségük a világ legszebb vidékeiével versenyez.

Medvék, szarvasok, sörtevad és hiúz, ezenkívül nagy ­ számban őzvad, siket- és nyírfajd népesíti ezen páratlan vadászeldorádó — mert méltán annak mondható — rejtelmes sűrűjeit. Mindezek közül azonba n a fenséges vadászúr vadászati ideálizmus a leginkább a nemes szarvas, az « erdők királya« felé fordul, mely valóban a legméltóbb tárgyát is képezheti a férfiúi kedvtelésnek, mely tárgyában az egyoldaliasság határain túl inkább az eszménynek áldoz nemes szenvedélyében. A bőgés idejében a fenséges vadászúr heteket tölt el Pohorella, Klatna, vagy Puszto – Polo vadászkastélyaiban; a nagy kiterjedésű hegység különböző pontjain emelt vadászházakban pedig nem csak egy éjszakán várta már a virradó reggelt, hogy a korai szürkületben rigyető szarvast biztos fegyver e elé kerítse. És minő szarvasok azok, melyek azokban az öröksötét fenyvesekben hordják fejedelmi koronájukat! Pedig az ősi törzsállományt betelepített szarvasok képezték, melyek még a fenséges úr boldogult atyja, Coburg Ágost herczeg idejében helyeztettek ott el, egyelőre zárt területeken, majd az állomány felszaporodásával kibocsájtattak a nyílt pagonyokba , amire aztán oly fejlődésnek indult a különben is remek törzsanyag a tagadhatatlanul elismerésre méltó és mindenek felett szakszerű kezelés folytán, hogy immár agancsfejlődés tekintetében is első sorba helyezkedett hazánk legkiválóbb fővadanyagával, amely csak képzelhető, miről nem egy alkalmunk volt meggyőződést szerezhetni a fenséges úr által a budapesti agancskiállításokon bemutatott remek példányú kapitális szarvasagancsokból, melyek mind sajátkezűleg szerzett trófeák.

Ábra: A természet 1. évf. 22. sz. 1-8. (1898. július 15.)

Egyébiránt a Coburg herczegi fővadterületek európai hírűek, a mit nem annyira felette vaddús voltuk, mint inkább talán remek kapitális agancsosainak tulajdonítható, mely a legvilág – látottabb vadászok figyelmét és érdeklődését is lekötheti és a fenséges vadászúr vendégszeretete nem is zárkózik el a vadászgyönyörök gavalléros megosztás a elől s nem egy maga s vendég élvezte már a vadászélvezetek ama páratlan gyönyöreit, melye k vadászterein kínálkoznak a boldog kiválasztottak számára. A mostani német császár trónörökös korában szintén élvezetes vadásznapokat töltött itten; felejthetetlen Rudolf trónörökösünk sikeres medvevadászataira pedig ki ne emlékeznék még? Nem lehet az itt feltáruló szépségekről, gyönyörűségekről eleget írni; kevés arra a szó is! Csak azt kívánjuk ezek után a fensége s vadászúrnak, hogy a küszöbön levő vadászélvezetek gyönyöreihez minél többször hozzájáruljon a siker elismerő pálmája Diana istennő jóvoltából.

Irta : Fülöp Szász-Coburg-Gothai Herczeg. A természet 1. évf. 22. sz. 1-8. (1898. július 15.)

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Itt jelentkezzen: marketing@agrojager.hu