Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!

Garabuczi Zoltán a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Zubogyban hozta terítékre élete első gímszarvasbikáját.Vadászélményeiről beszámolt lapunknak:

Megint eltelt egy esztendő, az augusztus eleji forró napok, az őzdaliák szökkenő küzdelmei, a forrón pezsgő hajnali levegő és a száraz széna illata már tovatűnt, de van valami a levegőben… kicsit párásabb, enyhe, néha karcosan hidegebb reggelek, esős nappalok, a hegyi legelőket tarkító réteken gyülekeznek… tarvad csapatok.
A tehenek összeállnak, és közelebb engedik tavalyi borjaikat, amikből az idő teltével egyre szebb, érett ünők lettek. A csaposokat pedig egyre nagyobb lendülettel zavarják, hessegetik arrébb, míg egyszer csak egy ködös reggelen felcsendülnek a mély orgonaszólók… először csak egy, majd egyre több helyről hangzik az az őserőt sugárzó, mély, öblös, párbajra hívó, tesztoszterontól túlfűtött szóló. Kormos testű, sötét, sártól és rigyető szagtól csatakos gazdáik tudatják… beköszöntött a vadászkarácsony.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Na de mi is az a vadászkarácsony?
Hát a vadászok nagy-nagy ünnepe, szeretett kis országunk nagy ötösének a legnagyobbja, a méltán neves nász, a gímszarvasbőgés! Mostani kis történetem is erről szól, engedjétek meg, hogy megosszam veletek.

Mert hát, minden olyan gyorsan történt, igazából ha visszagondolok, még most sem tudom elhinni, hogy is sikerülhetett nekem, egyszerű kis alföldi vadásznak eljutni a Cserehátba, ami fantasztikus adottságokkal rendelkező terület.
Május volt… az egyik internetes aprót böngészve lettem figyelmes egy hirtelen előugró hirdetésre. Utóbőgésben elejthető, akciós árajánlatú gímbikákról volt benne szó.

Először eljátszottam a gondolattal, de egyéb dolgok miatt ezt nagyon hamar el is engedtem. Aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat. A hirdetés egyszerű, de velős volt. Na, mondom, hátha nem egy full pénzcentrikus társaság, akik csak a nagy bikák jövedelmező elejtéséért vannak odáig, mint manapság sajnos egyre több helyen, és a kisebb bikákból származó kevesebb bevételt figyelmen kívül hagyják.
De már a kezemben is volt a telefon, mondom, teszek egy próbát – egy telefonhívás még nem a világ vége, bármi is lesz.

És ekkor… a kellemes csalódás.
Egy nagyon kedves, segítőkész hang a vonal túlsó végén részletesen elmondott mindent: hogyan zajlik a kimenetel, az autóhasználat, hogy jön a vadőr, és hogy ha szükséges, szállást és ételt is tudnak biztosítani a vadászházban, ahova kutya is vihető, vagy a közeli panzióban.

Mondanom sem kell, hogy a beszélgetés után egyre szimpatikusabb lett a dolog — az egyszerűség, emberség, segítőkészség, és a telefonbeszélgetésből kiderült hozzáértés miatt.
Későbbi megérkezésünk után ez csak tovább fokozódott, mert a szállásadónk, az ételadónk és a helyi autószerelő is ugyanerről tett tanúbizonyságot.

De nem szaladok ennyit előre, mert azért hónapok voltak még hátra addig…

Bennem már megszületett az ötlet, így hát elkezdtem itthon a „beadagolást”… hogy hát van ez, meg hogy hát ez tényleg jó árban van, és hogy akár falkában is mehetnénk egy közös programra, kirándulásra, erdőnézésre, megfigyelésre… csak most lettem 40, és még sorolhatnám.
Családom inkább rám hagyta egy idő után, látván, hogy úgysem bírnak velem. Így történt, hogy már telefonáltam is, és le is foglaltam életem első szarvasbikáját.

Nem sokkal később már jött is a szerződés, én meg a Waze-t bújtam, hogy melyik a legjobb odavezető út, hány kilométerre is van ez a hely. Majd rákerestem az elektronikus térképen, és elcsodálkoztam: úristen, ez olyan, mint egy festmény — dombok, dombok közötti legelők, szinte őstölgyesek, gyertyánosok, sok-sok kis aranyos zsákfalu. Közel van Aggtelek, minden adott lesz egy jó kis kiránduláshoz… és ha szerencsénk lesz, akkor egy újabb kis novella ékesíti majd vadásznaplóm hasábjait.

Telt, múlt az idő, és a várakozásom egyre erőteljesebb lett. Az augusztus elszállt, vele az őznász illata is. Helyette ideért a szeptember, a tűzifahasogatás, az őszi pakolás, udvarrendezés és a medence elpakolásának ideje. Fejemben ott motoszkált ez a még szinte fel sem fogott ötlet: gímszarvasbikára fogok vadászni. A fiammal.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Hátha elcsípünk egyet, hátha még lesz bőgés is az időjárás kuszasága miatt. Milyen lesz az út? Vajon jó lesz ott? Biztosan fantasztikus lesz az együtt és a kint töltött idő… és még sorolhatnám, mert gondolataimnak a fejemben férfiúi hülyeségem miatt korántsem volt vége… de ez nem publikus.

Közeledett az idő, lassan elmúlt a szeptember. A sok munka miatt már csak ez vitt előre a szürke hétköznapokban: három nap nyugalom, elzárva embertől, munkától, mindentől.
Viszont mi az, ami majd körülölel? Hát nem más, mint a szarvasnász.

De hát Murphy törvénye szerint mindig ilyenkor éri az embert valami kellemetlenség.
A kocsimban lévő hűtővíz szivárogni kezdett, és a szervóval is lett valami, mert időszakosan utána kellett tölteni mindig az olajat. Ez az egész mikor is lenne? Természetesen indulás előtt kis idővel, hogy azért nehogy simán menjen már egy kis apa–fia program.

De hát jó katona vérben is harcol – tartja a mondás. Az idő hűs, a szarvasok násza, mint telefonon megtudtam, még javában tart. Nincs mese: két kupa víz a kocsiba, egy liter szervóolaj, és már brummogott is a kis csühös Volvóm.

Menet közben kiötleteltem: úgyis lesz ott a faluban szerelő, hátha az égiek megsegítenek, és tud majd bütykölni valamit a tragacson.

Első úticélunk a debreceni Decathlonba vezetett, mert az én kis Dzsonászom ruhatárát még ki kellett egészíteni egy-két szükséges holmival, valamint bakancsra is szükségünk volt, mert a tinikorban és az elmúlt esztendőben hatalmasat nőtt — és a lába is, az én legnagyobb örömömre.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Meg is érkeztünk, berepültünk, próbáljuk ezt, felhúzzuk azt gyors egymásutánban, majd meglett a kiválasztott. Került egy meleg polármellény is a csípős, párás hegyi reggelek komfortosabbá tételére.

Aztán megindulunk, mint Zrínyi. Szaporán telnek a kilométerek. Jók az ilyen helyzetek — ilyenkor nincs telefon, megnyílunk egymásnak, amik szerintem nagyon kellenek egy egészséges apa–fia kapcsolathoz. Van itt szó mindenről: csajokról, kajákról, továbbtanulásról… közben ki-ki a kedvenc zenéjét hallgatja.
Ahogy mondják: jó minden, csak egy kicsit hiányoznak azok, akik a szívünknek igen kedvesek.
De hát ez most nem az All You Need is Love, hanem három nap totális elvadulás, gombásztanfolyam, természetjárás egy félig-meddig ősvadonban.

Meg hát azért na… csak-csak belefér huncutul egy kis esti tütükézés is, mert ez így teljes.
Három óra kocsikázás vége felé már azért lehet sejteni, hogy ezek nem az alföldi lankák, nem a kopár, kiégett szíkek, hanem dombok, kisebb-nagyobb hegyek tarkítják a tájat.

A táj magával ragad, festői szépségű, ahogyan a vén vörös tölgyesek, gyertyánosok levelei sárgás és mélybordó árnyalatokban színeződnek, sugallva magukban a lassan eljövő elmúlást, a megnyugvás időszakát, az elcsendesedés idejét.
Imádom az őszi erdő illatát: van benne valami ősi, nosztalgikus. A nedves, bomló avar, a színes levelek, a harmatos aljnövényzet — mind-mind megannyi titkot rejt magában.

Amikor erdőben járunk, mindig olyan a lelkünknek, mintha hazaérnénk. A hangok, az a belülről jövő misztikus varázs magával ragad, megszédít, és egy belső békét áraszt, amit csak a természetjáró és vadászember érezhet.

Miskolcot elhagyva egyre több kis zsákfalucskát érintettünk, majd meg is érkeztünk a kijelölt területre. Zubogy. Tetszett a neve, a környező településeké is. Főleg a Ragály nevű csalt mosolyt az arcunkra.
Csakhamar elénk tárult a szállás — fantasztikus volt. A tulajok nagyon kedves és jó emberek: Erzsike és Pali, vadászok. Meg is lett a beszédtéma hamar. Bejártuk az udvart, elfoglaltuk a szobát, majd ettünk egy kis elemózsiát. Éppen kérdeztem volna, hol a bolt, amikor is kinyitom a szemem, és lám, kb. 3 méterre ott is volt — el is kacagtam magam. „Na, mondom, az a vak eget rám…”

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Ezután hamarosan egy újabb kedvező fordulat: kiderült, hogy vacsoránk készítőjének, Katának a párja a helyi autószerelő.
Na, mondom, van remény — csak kialakul megint minden. Három nap alatt hátha sikerül megcsinálni a kocsit.

A találkozó 5 órára volt megbeszélve. Nagyon örültem, mert 4–5 kimenetel lett tervezve, úgy gondoltam, hogy ennyi alkalomból csak sikerrel járunk. De ha mégsem, az élmény már akkor is párját ritkító lesz.

Eljött az idő, ötöt ütött az óra, és mi harci díszben vártuk kísérőnket, aki idő előtt érkezett, ezért hirtelen kezdtünk szedelőzködni mind a ketten. Lőbot, fegyver, hátizsák, üdítő és a nélkülözhetetlen Alibi csoki — mert mi már tudjuk az én nagy fiammal, minden jó, ha van nálunk egy jó Alibi.

Begurult a terepjáró, egy fiatal, nagyon kedves kísérőt kaptunk, akit Daninak hívtak. Bepakolás után, mivel trófeás vadról szólt a fáma, elmentünk próbalövést tenni, nehogy az út alatt elállítódott fegyverrel esetleg sebzés legyen a vége.

Már az első kimenetel alatt bebizonyosodott, hogy nagyon nagy hozzáértéssel rendelkezik. Ismeri, kutatja és rendszeresen figyeli is a gímeket, amelyek területén nagyon szép számmal voltak megtalálhatók. Hál’ Istennek, mivel nagy kiterjedésű hegyi legelők és húsmarhák szomszédságában éltek, így a viszonylagos nyugalmuk is biztosított volt.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Erre felfigyeltünk már kimenetelkor, hisz már 5 óra magasságában békésen legeltek, és szépen mutatták magukat — nem várták meg a fényváltást, mint ahogyan az mifelénk divat.

Ami a lényeg: bőgtek a bikák, mint a mély orgonák szólaltak meg egymás után. Hiába volt utóbőgés, még mentek a folyató tehenekért, ünőkért folyó küzdelmek, csatározások. Imádtuk hallgatni.
Voltak a placcon tartózkodó igazi hárempasák, a diadalittasan, hormontól túlfűtött ifjú titánok, az erdőből mély, morgó hangon megszólaló igazi vén, kárpáti típusú bikák, kihívók és bajkeverők, harciasak és durvák.

Hormontól, adrenalintól és a rigyetés jellegzetes bikaszagától túlfűtött volt minden. Az incselkedő ünők, a folyató tehenek, az őket szenvedéllyel, kimerülve hajtó koronás bikák jelenetében valami elemi erejű őserőt véltünk felfedezni, melyet az őszi csereháti táj jellegzetes képe festett még romantikusabbá, szinte már-már szexualitástól túlfűtötté.

És mi csak cserkeltünk, hasaltunk, másztunk, kerestünk, hallgatóztunk… volt, hogy domboldalon, volt, hogy erdőszéli legelő mellett, volt, hogy a vörös tölgyesek szélén, volt, hogy egy patakmedren keresztül, volt, hogy kökényes szélén. Egy kb. 15 tehenét védelmező koronás királyra leltünk a Fehér-kő nevű területrészen. Ott állt büszkén, felemelt fejjel, erőtől duzzadó testével, védelmezve szeleburdi, tüzes háremét, kicsapongó szerelmes teheneit, akik sokszor nehezen tudtak csak megálljt parancsolni, és nem behatolni az erdő sűrűjébe, ahonnan mély orgonaszólóhoz hasonló hívogató hangok érkeztek, melyre hirtelen meg is érkezett az elrettentő válasz a királyi csapat bikától.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Fantasztikus volt látni és fiammal együtt megélni ezeket a pillanatokat, ahogy Dani tanítva, részletesen mesélt neki hosszú perceken keresztül, hogy mi miért van így, minek mi a folyamata.

Ekkor jelent meg… lassan váltott ki… Nem bírt felkorbácsolt vágyaival, egy jobb szárán villás, balon dárdás bika, aki a háremúrral mit sem törődve elügetett mellette, és az egyik folyató ünő felé vette az irányt.

A vigyázó nagyúr ekkor feküdt, és igazából mire feleszmélt az állandó harcok miatti fáradtságtól, akkor jött rá, mi is történik valójában. Mikor felállt és lépett volna a kérő után, akkor abban a pillanatban az ellenkező irányból, a sűrűből egy félelmetes, mély, morgó hangon felbőgött egy nagy bika.

A háremúr nem mozdult, fejét hirtelen a hang irányába kapta, mert tudta: az igazi veszélyt nem a villás, hanem ez a szörnyeteg jelenti tehéncsapatára. Így csak erre összpontosított.

Mi kihasználva az időt, bírálni kezdtünk. Dani elmondta, hogy egy 5–6 éves, középkorú bika, amelyet szakmailag ki kell venni az állományból, egyrészt, mert bikánk tudatában volt a fején lévő gyilkos harci vértnek — ezt a későbbi tanulmányozáskor az oldalán díszelgő sok seb is mutatta.
Így megszületett a döntés: lőhető selejt.

Nemsokkal ezelőtt belőtt puskám biztos kézzel tettem a lőbotra. Ez volt a „Nagy Lyukasztó” felavatása — igazi trófeás vad elejtése, amire már két éve vártam, a legnagyobb alázattal és tisztelettel. Nem akartam elkapkodni, tudtam, el fog jönni az ideje. Tudtam, pontos lesz, ha nem lesz úrrá rajtam a vadászláz, akkor tiszta lesz a lövés, és a 9,3-as teszi majd a dolgát, amiért 1906-ban Otto Bock megalkotta. Mélyet szól, mint egy ágyú, utána erős a becsapódás hangja, és hamar elcsendesül minden.

Ám az ezt megelőző idő félelmetes volt. Amikor elbíráltuk, körülbelül 700 méternyi hirtelen cserkelés és megközelítés volt egy domboldalon, sietősen, igazi viharos gyorsasággal lefelé. És hogy miken mentünk keresztül közben — katarzis a szívben, őrült szívdobogással fűszerezve. Ott lesz-e a bika, amikor leérünk, vajon?

Dani többször is hátranézett és kérdezte, hogy minden oké-e. Én bólintottam, hogy „okés”.
Erre csak este a vadászházban tudtam meg, hogy a fiam már a „nemzeti vágta” elején kilépett a bakancsból, mert rosszul fűzte be, de lábfejét befeszítve hősiesen tartotta a lábán szó nélkül, nehogy elvegye a pillanat varázsát. Ugyanúgy, mint mi, félig futva ereszkedett lefelé velünk a domboldalon.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Elértük a bikát, kb. 150–160 méterre sikerült belopnunk. Nagy teste körvonalai kirajzolódtak egyre inkább a fa mögül. Egy kőrisfa takarta el előlünk vitális részeit. Dani elmondta szakszerűen, higgadtan a lövés és az azt követő fejezetek menetét — hogy várunk, mi lesz, ha feláll, hogyan fogunk ismételni, merről közelítjük meg, ha kimúlt, merre lehet a lehetséges menekülési irány.

Ez és sok-sok mondat hangzott el, de fegyverem ekkor már a lassan, gondosan felállított lőboton volt. Kényelmes és masszív tartást biztosított neki. Az öreg Titan ekkor már vállgödrömbe simult, és az optika tüskéje már a vad blattján vándorolt, stabil helyet keresve magának, várva a tökéletes pillanatot, hogy megtegyem a lövést.

Fiam keresőtávcsövön keresztül kémlelte az eseményeket. Ekkor hátrahúztam a schnellert, és ujjbegyemet az elsütő felé indítottam.
– Ha tiszta a cél, lőheted – szólalt meg ebben a pillanatban Dani.

Elcsattant a lövés. A „Nagy Lyukasztó” öblös hangjával engedte útjára mélyen huzagolt csövéből a lassú, nehéz tombakdarabot. Óriási becsapódási hang. A vad jól jelzett, felemelkedett, majd elterült — egy tapodtat sem mozdult.

Ekkor a forgatókönyvben elmondottak szerint kísérőm megszólalt:
– Tölts újra! Ha feláll, azonnal ismételj, mert lehet, gerinctüske-lövést kapott.

Ám én tudtam, hova ment a lövedék. Először a blattlövésen gondolkodtam, de mivel közeledett az este, és az erdő közel volt, a célzást a nyaktőre tettem át, ahol eltörte a gerinc csigolyát, és a vad ettől azonnal megbénult, helyben maradt — de még volt benne élet.

Mivel ilyenkor a szenvedéstől való megváltás a legfontosabb minden igaz vadászembernek, sietve a vadhoz indultunk egymás mellett, hogy ha kell, hirtelen tudjam leadni a kegyelemlövést.
Odaértünk, kb. 50 méterről tettem meg második lövésem, amitől a teste azonnal görcsbe rándult össze. Az adrenalintól megfeszülő izmok nem bírták a kettős stresszhatást, és engedtek. Eljött számára a megváltó elmúlás ideje.

Elindultunk felé. Birtokbavételét kamerafelvétel őrzi, melyet az én drága Dzsonász fiam készített. Ezután ő lett a kis csapatunk egyszemélyes operatőre is egyben, mindent megörökített.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Imádtam arcán a megannyi, hosszú, édes, életvidám mosolyt, amit adott nekünk a sok közösen töltött pillanat.

A vadhoz érve kalapomat levéve öntött el a vadászláz. Kezem remegett, ott volt előttem ravatalán a fenséges királyi vad — a gímszarvasbika. Éreztük orrunkban a rigyetés jellegzetes bikaszagát, megérintettük koronáját, végigsímítottam a testét, és bocsánatot kértem, hogy szenvedélyemért az életét kellett vegyem.

Dani sebére, szájába töretet helyezve, majd bicskáját kalapjához fogva átadta a kalaptöretemet, amit azóta is őrzök az elejtés álomszép emlékével együtt.
Ezután fiammal segítettünk a zsigerelésben, elmondtuk, miért van erre szükség, és hogy hogyan kell végigvinni a folyamatát. Csak úgy szívta magába a sok-sok információt, képekkel megörökítve ezt az örökkévalóságnak.

Ezután Dani az autóért indult, mi pedig a vad mellett maradtunk. Kb. 30 méterről hallgattuk a bőgő bikák hangját, az összecsapódó agancsok durranásszerű robaját. Jó volt megélni minden pillanatot. Bikámhoz térdelve megannyi fotó őrzi terítékre hozatalának emlékét.

A bika autóra való csörlőzését követően a vadászház udvarára tartottunk, ahol szép, méltó terítékkel, avatással, meseszép avatóbeszédekkel avattak szarvasvadásszá.
Mert hát, Dani szavaival élve:
– Garabuczi Zoltán, elejtetted életed első szarvasbikáját, bőgő szarvasbikáját, abszolút vadászias körülmények között, ami egy szakmai bika: teheneket terelgetett, villás és dárdás, tehát ki kellett venni az állományból. Pontos lövést tettél, ráadásul a legnagyobb örömöd is teljesült, hogy a fiaddal élhetted meg mindezt. Így szarvasbikavadásszá avatlak!

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Most is itt csengenek a szavak… és a vessző suhogása is, mellyel és sorozatos vadásztársi gratulációkkal fogadtam — őszintén megvallva, a vessző miatt nemigen kitörő örömmel.

Avatópálcám ezután kipingálódott, a töltényhüvely ráfabrikálódott, és kalapomra is felkerülhetett a következő kitűző, melyet azóta is büszkeséggel hordok, amikor csak eszembe jut a sok megélt pillanat.

Nagyon jól esett, hogy a vadőrök ugyanolyan lelkesen hordtak az ezutáni cserkelésekre is, mintha újabb bika után indultunk volna.
A gyönyörű táj, a Cserehát szépsége, a megannyi növény és erdei gomba, az erdő illata, és az az ősi vadság — azóta is a szívemben él.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

A vadászházban közösen eltöltött reggelik, a zöldborsos, borókás szarvasszalámi íze és a hirtelen kikerekedett szakmai viták a gímszarvasról még mindig itt lobognak a szívemben, ugyanúgy, ahogyan a kandallóban ropogó száraz fahasábok melege és illata is.

Hazautunk előtt az autónk vízcsöve is elkészült, így az utolsó akadály is elhárult, hogy biztonságban hazaérjünk az én kis Dzsonászommal.
Következő történetem biharkeresztesi barangolásról, őz tarvadazásról fog szólni. Gyertek, tartsatok velem!

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131