Kattints a képre és kedveld a WILD Hungary Facebook oldalát is!

Gyerekkori ígéretek. Avagy hogyan lettem libavadász. Garabuczi Zoltán élménybeszámolója:

Rég volt, egy szentmártoni boltban… Volt egy aranyos kis srác, Gabinak hívták. Egy nagyon egyszerű, de életvidám fiúcskát ismerhettem meg benne. Mindig jött, sztoriztunk: én akkor még a húspult mögött, ő a túloldalon, és sokszor hosszasan beszélgettünk. A fő téma már akkor is a vadászat és a huncutkodás volt.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Még mindig itt csengenek a szavai a fülemben:
„Hidd el, Zoli, megnövök még én, és viszlek én még majd magammal vadászni sokat.”

Az idő telt, elmúlt vagy tizenöt év, vagy még több is talán. A kisfiú megnőtt, elköltözött. Én is… Aztán a véletlen – vagy a sors akarata, nem tudom – megint összefújta a szemetet a szél. Aminek meg kell történnie, meg is fog történni – tartja a mondás is.

Gabi bejelölt a Facen. Egymásra írtunk, és a történet egy kicsit ott folytatódott, ahol anno abbamaradt. Vadásztunk… fotókat küldtünk zsákmányokról, elejtett vadakról, trófeákról, kutyákról… majd egy telefonszámcsere, és már kezdetét is vette a hosszú beszélgetés. Először egy fél óra, aztán a félből másfél lett… majd egy este csörgött a telefonom.

– Na, cső, Zolkó! Figyelj már, holnap nem jössz ki libára? – hangzott a kérdés, majd jött egy rövid, velős válasz.
– Legyen úgy.

Másnap reggel már négykor robogtam is kis csühös kocsimmal a libázásunk színhelyére. Szél volt és sár, aztán egy már-már vadászbaráti kézfogás ugyanazzal a huncut szentmártoni vigyorral fűszerezve, ami anno volt.

Megbeszéltük, hogy kitesszük a csali libákat, majd pirkadat előtt keresünk valami jól álcázó fedezéket, ahol lapulva várhatjuk az elhúzó és várhatóan visszaforgó libacsapatokat. Volt ott minden, ami a libázáshoz kell: illegő-billegő fejű csalik, őrszemek, libahívó, drótos vizsla, nagy dumm-dumm puskák. Már csak egy híja volt a sikerüknek: az érkező és a közeli halastóról kihúzó libák.

Első libavadászatom révén fülelve hallgattam mindent, amit Gabi mondott. Részletesen okított már a kihelyezéstől kezdve: melyiket hogyan, melyik nézzen a széllel szemben, hol helyezkedjünk el, merre lesz a húzás iránya, várhatóan hogyan fognak leforogni elénk, mikor próbáljunk meg lőni, hogyan hozzuk szinkronba a lövéseket, mikor kell szinte mozdulatlanná válva, akár a levegőt is visszatartva csak várni a kedvező pillanatot, hogy mindenkit lövéshez juttassunk.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Először az álcánk készült el: egy kökényesbe vettük be magunkat, takarosan, széles, de mégis szűk, keskeny nyílást hagyva. Ezután az avarból fekhely készült, eltakarítva magunk alól a szúrós ágacskákat. Jómagam a nagy várakozásban az érett, fanyarkás, dércsípte kökényszemeket szemezgettem…

– Jön a liba, ne mozdulj, várj, míg leforog… – hangzott az ukáz, és mindenki várt is türelmesen. Tovább szálltak, majd a vezérgúnár már fordította is vissza a csapatot. A tengeri tarló, a csalilibák megtették a hatásukat… jött a liba.

Még egy kör, és ereszkedtek lejjebb, aztán még egy kör, és még lejjebb. Akkor szinte egyszerre kezdtünk el lőni, és esett is liba. A csapat elszállt, ami maradt, már hozta is a vizsla.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Majd csend… vártunk, vártunk, majd meghallottuk a távolban: „Gágágá” – jönnek már.

Jöttek is, de valami gyanús lehetett, mert már emelkedett is a csapat, és nem forgott vissza. Ekkor láttam, hogy a másik vendég barna ruhában a leshely előtt áll és vár… de kb. így csak a megváltót várhatta, mert az ezután érkező két csapat is emelkedni kezdett. Ettől a fegyelmezettség kissé felbomlott, és a másik vendég a magasban lévő libákra is lőni kezdett, elvéve az esélyt a többiektől.

Mondanom sem kellett: megkapta a magáét a vadásztársaktól. A rövid továbbképzést és visszafogott fejtágítást követően újból csatarendbe álltunk. Mindenki szépen visszahúzódott az árnyat adó kökényesbe, és tovább vártunk.

Egyszer csak mögöttem hallom újból: „Gágágá”. Egy kettes liba közelített. Halkan jöttek, alacsonyan, mentek egy kört, és pont felém vették az irányt. A szomszéd már kapta is a puskát, és mellé is lőtt. Ekkor értek felénk, elengedtem a sörétet. A kis Zastava sörétesem nagyot szólt, majd az első liba tompa puffanással ért földet.

Áhh, ekkor már nem bírtam magammal, elkiáltottam magam:
„Juhujjjjj, sikerült!”

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Majd a távolból egy hang…
– Avatás lesz…

Mondanom sem kell, gondolom, kinek a hangja volt. De sok idő nem volt elmélázni, mert újabb libacsapatok jöttek a tározó felől. Még kétszer jutottam lövéshez, de hát na… sörétlövő tudományom kezdetlegessége miatt ezek most nem hoztak sikert.

Azért, ahogy telt az idő, a leshelyeken állóktól megkaptam:
– Zoli, a libád nézd, csinálja a vadkárt, eszi a vetést!
– Száz forint lesz fűszálanként!

És efféle folyamatos ugratásokkal fűszerezték a vadászat végét. Szomszédom viszont megszárnyazott egyet, ami földre huppanása után kereket oldott, így a vadászat végén Gabi gyalogmenetben indult meg a szárnyazott gyalogkakukkunk felkutatására. Hosszasan odavolt… de nem járt sikerrel, kutya kellett hozzá.

Viszont visszafelé azért csak lett egy extra zsákmány is: egy húsz kiló fölötti tőponty lufi formájában, amit meg is kaptam egy fotó erejéig, ezzel feltéve a koronát a napunkra. Este pedig eszembe lett juttatva az „óvd és tiszteld a vadat” szép, szószerint átütő mondókája is.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

A történetem az ezt követő reggelen folytatódik, ahol újabb páratlan dolog történt velem… hála Gabinak. De ez már egy másik történet.

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131