Garabuczi Zoltán élménybeszámolója:

Az idei év tavaszi zsongása elég kacifántosan indult a természetben. A februári felmelegedés, majd a márciusi havazós, fagyokkal tarkított keszekusza időjárás nem kedvezett sem a rügyező fáknak, sem a beporzást segítő méheknek, sem azoknak, akik a jó időben bízva márciusban már hanyagolták a tüzelő vásárlást. Üde tavaszi időből ismét fagyos, szeles, nyirkos, természetjáró embernek lélekgyötrő időszak volt.

Aztán ideért a szeszélyes április. Nekem már forrt a vérem, mert hát vadászembernek ez egyet jelent az új vadászidény kezdetével, a bakok bírálatával, új helyekre beálló, területfoglaló, zsenge, eddig ismeretlen daliák megjelenésével is.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Idén már márciustól kutyasétáltatás közben folyamatosan a tisztítóhelyeket, fasorokat, kökényeseket, fiatalosok széleit vizslattam. Jártam akácosban, tölgyesben, közben helyenként még bokrokon lévő kökényt vagy csipkebogyót majszolgatva, hallgatva a visszaérkező erdei madarak fantasztikus trilláit. Rügyeket bontottak a fák, éledt az erdő, megannyi új illat, virágzó mórabóra és mámorító illatú kökénybokrok, réti virágok, gombák sokasága jelezte: itt a tavasz, feléledt álmából az erdő. A kaszálókon hosszúlábú gólyák kutattak pockok, sáskák után, és tele csőrrel hordták otthonukhoz az anyagokat a házunk előtt magasodó oszlop tetején álló, terebélyes fészkük tatarozásához.

A földeken is beindult az élet, porzottak a kultúrsivatagok, ahogy a több száz lóerős gépcsodák porrá zúzták a tavalyi szántás megmaradt buckáit. Eközben szerelmes nyulak terelgették egymást, mit sem foglalkozva a morajló hangok sokaságával.

Hála Istennek és a zöldítésnek, meg néhány idős, helyi szakembernek, itt még fellelhetők a fasorok, bokorsorok, kökényesek és rekettyések, melyek némi mentsvárat nyújtanak a megfogyatkozott apróvadállománynak, táplálékot és menedéket nyújtva a kikelő fácán- és fogolycsibéknek, nyúlfiókáknak. A zsenge lucerna is sok csodát rejt magában. Ilyenkor kerekedő pocakú őzsuták mutatják, hogy lassan új életek látnak napvilágot őzországban, biztosítva ezzel azt a csodálatos genetikájú őzállományt, amiért megannyi külföldi és hazai vendégvadászt – köztük engem is – folyamatosan visszacsábítanak erre a lelki-szellemi megnyugvást egyaránt adó helyre.

Ilyenkor sokszor órák hosszat tudok leskelődni, fülelni a gazosból felemelkedő, fasorokból kiváltó bakokra, melyek szétszélednek a téli nagy rudlikból, csapatokból, és az eddig békességben egymást elviselő legények trónkövetelő, területfoglaló fúriákká válnak, elzavarva minden betolakodót, aki a szagmirigyeikkel megjelölt területükre téved. Bezzeg ha suta jön, mint a strandon lévő feszítős jampik, kihúzzák magukat, lábukkal olykor a földet kapálva, délceg járással peckesen tetszelegnek a szemrevaló kis sutáknak. De hát ilyen is ez az áldott férfisors – mindig minden a bizonyos p… körül forog.

Amint így elmélkedtem, szokásos várakozási helyem színpadán egyszer csak egy kormos színű bak vált ki az erdőből, fején izgalmas, hosszú szárú, de rövid ágú aganccsal. 400 grammra tippelem így, a kis Temus gukkeremen keresztül, amelyet tesztelni csupán kíváncsiságból szereztem be még a télen. Ha már a távmérő is jól vizsgázott, úgy voltam vele: mi baj lehet, ha mellényúlok, legfeljebb jó lesz otthon az udvaron játszani vele. De nekem eddig – hála Istennek – jól vizsgázott, főleg úgy, hogy az én kis drága feleségem pár öltéssel megerősítette a pántját, nehogy útközben elmaradjon rólam a kis játékszerem.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Hát, mint utóbb kiderült, ez a bak némi csalódást okozott súly tekintetében, mert kevesebbet hozott a vártnál. De állományból való kivétele helyes volt, mert a vaszorájánál erős, sugárgombás kinövése tette kényelmetlenné röpke életét.

Pedig ez az év kedvezett a vadgazdáknak: az agancsok jól csontosodtak, súlyuk van – nem úgy, mint a tavalyi évben, amikor az egy hónappal hamarabb beköszöntött tavasz és az enyhe télhelyettesítő miatt nem tudtak szépen fejlődni.

Szóval itt is van 2025 tavasza, bakvadászat és a sokadik kiülés, a sokadik elmélkedés – gondolatban előugró vaddisznók, hangtalanul sompolygó rókák, lassan fitató borzok, nyári éjszakákon ujjogató sakálok között forog, sőt, szinte már füstöl az agyam. Mikor eljön a fényváltás, feléled az erdő. Egymás után jönnek elő a suták, bakok, hirtelen tele lesz a kaszáló – lehet bírálni, tippelgetni. Így telik el több, éjszakába nyúló délután, mire sikerül kiválasztanom egy többször is visszatérő, 3–4 éves forma, de különleges, rendellenes agancsú bakot, mely inkább egy nebuló öszvérszarvasra hasonlít.

Esti lesek közben is többször látom, de technikán keresztül nem bírálunk – mégis könnyen felismerhető az a jellegzetes fejkorona, melyet Diana teremtett fejére, és amely egyre kelendőbbé tette számomra.

Aztán elérkezett a nap, május 8-a, amelyet annyira vártam. Egyrészt, mert a csepergős, enyhe idő miatt régi lódenkabátomat is magamra ölthettem, másrészt azért, mert ez a nap nem a leselkedésé, hanem idei első tavaszi őzbakom elejtésének napja is lett.

A délután hat órára megbeszélt találkozóra – szokásomhoz méltón – pontosan érkeztem, és a vadászház előtt Jéger ugyanazzal a kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadott, mint minden alkalommal. Ugatásától zengett a patinás vadászház udvara. Kísérőm, Balázs, már ekkor kint várt, majd a kötelező dokumentációkat követően megindultunk a bázisra – Őzországba, a különleges erdei bakok világába –, ahol olyan szép, sötétre tisztított agancsú bakok nevelkednek, hogy annak bizony csodájára járnak.

Szemelgett az eső, a hűs szellő bele-bele simított az arcunkba, ahogy lehúzott ablakú autóban közeledtünk a tölgyes felé. Tudtuk, jó esélyünk van a bakra, mert a helyét szépen tartotta, szinte mint az óramű, pontosan érkezett. Ha kiérkezésünkkor vagy a területen áthaladáskor továbbmentünk, visszafelé úton mindig ugyanott állt – a kis megszokott helyén, egy kis kiugróban, az erdő szélén. Vándorolni nagyon nem tudott, mert legalább még nyolc bak bitorolja az erdei kaszálót. Őkelme meg azért nem a banda nagyja volt, de agancsa számomra mégis különleges. Többszöri megfigyelésem, kisfilm-készítésem során folyamatosan ott tetszelgett, és belopta magát a szívembe.

De hát tudtam én, hogy biztos jön valami gaz fondorlat, ami emlékezetessé fogja tenni ezt a vadászélményt is. Az autóval kb. 1,5 km-re parkoltunk a kiszemelt helytől, mert hát vadászembernek cserkelés nélkül nincs vadászat. Meg hát ki tudja, milyen csodát tartogat nekünk az öreg tölgyes, amíg kiérünk. Lassan haladtunk előre, lépésről lépésre. Egyszer egy suta ugrott meg mellettünk, másszor friss, igen tetszetős nyomokat véltünk felfedezni. Amarra egy mókus szaladt egy makkal. Hopp! Ott a fán egy szajkó épp egy nagy tölgymakkot próbál elnyelni. Emide meg egy cinke egy fenyőtobozból próbál elemózsiához jutni. Eközben lassan csepeg az eső – a falevelekről lágyan kalapomra hulló nedves cseppeknek is van egy varázsa, ahogy az öreg osztrák lódenkabát sokszorosan újra magába szívja minden egyes cseppjét. Ha mesélni tudna, biztosan már számtalanszor átélte…

De ekkor hirtelen egy hosszabb, vizes ág vágódik az arcomba, visszatérítve a valós mederbe gondolataimat. Az erdőt járva engem mindig valami olyan belső megnyugvás kerít hatalmába, amely elmondhatatlan – valami ősi, misztikus erő vagy ösztön, nem tudom. De szerintem ezt csak az erdőt járó emberek értik meg teljesen – aki nem rohan, hanem zaj nélkül, csendesen, lassan jár. Ekkor sok mindent megmutat magából a természet. Nincs okostelefon, nincs rohanó világ, csak a szinte tökéletes csend, a nyugalom, amely magával ragad, és egyaránt feltölt lelket, szívet, elmét.

És jól mondta annak idején nemzetünk nagyja, Széchenyi Zsigmond:
„A vadászat vadűzés és erdőzúgás… De több erdőzúgás.”

A tervünk az volt, hogy felcserkelünk az erdő széléig, ahol van egy kis szolid nyiladék. Ettől kb. 80–100 méterre lesz a bak a szokott helyen… Aha, itt jött a fordulat: ahogy kiértünk, egyszer csak – bám! – ott áll mellettünk a bak, öt méterre. Kísérőm lassan fordul, de elugrik. Összenézünk, halk mosoly… na, ennyit a jól beálló bakról. Pedig ötből ötször mindig ott állt a helyén…

De komótosan felállítjuk a lőbotot, mert bízunk bakunkban, meg a hétszügyű kapanyányi monyókban. Mi tudjuk… vagyis reméljük, hogy visszaáll a szokott helyére – főleg, hogy a túloldalon ekkor tűnik fel a placc királya… Na, ez már nem az én kategóriám.

Csendben várakozunk. Telik az idő, kísérőm még némi ágat is igazít, ritkít, hogy jó legyen a panoráma. Ahogy szemrevételezzük a terepet, egyszer csak kiszúrjuk a bakot egy bokor alatt – de a szokott helytől kb. 80 méterrel feljebb, úgy 160 méterre a nyiladékunktól.

– Ki fog jönni mindjárt, jön a suta – szólalt meg kísérőm. Elkezdődik az izgalom, a várakozás… közben megörökítem a helyszínt. Majd ekkor: hoppá! Kidugja a fejét az én kis öszvérszarvasom. Fantasztikus érzés, ami átvált kapkodós, de visszafogott vadászlázba. Mindegy, hányadik, az első mindig ilyen – a szívem a torkomban, a kezem enyhén remeg, a tüske ugrál… így hát várok.

Komótosan sétál, egyre messzebb és messzebb. Most már inkább, mint egy természetfilmes, csak nézem az optikán keresztül. Rámérek: 270 méter. „Mamma mia!” – gondolom. Na, ezt most elviszi a suta, nézegethetek… Közben szűnik a vadászlázam, és várok. Ekkor elindul.

Lassan célzok, megáll, majd újra elindul – ezt játsszuk kb. öt percen keresztül.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Nincs baj a távval, bár ennyiről még nem hoztam bakot terítékre. A fegyver pontos, a .243 Win oda megy, ahova kell. De amikor elhúzom a billentyűt, belemoccan az ujjam az elsütőn – amely a kis Mauserhez megszokottan törik, mint az üveg. Jön a csőből kitörő moraj, a bak összesik, tűzbe rogy. De valami nem oké – megpróbál felemelkedni, és vadul kapálódzik. Újra töltök, és látom: gerinctüske-lövést kapott, ez lett a magas lapockából. Mire odaért… na, most lett úrrá a vadászláz rajtam. Kezem az elsütőn – és mellé, felélövök. Újratöltök, belelép: hátsó comblövés. Elfekszik.

No, ekkor teljesedik ki megint a vadászláz rajtam. Majd fogadom kísérőm gratulációját. Nagy az öröm. Nekem szinte felfoghatatlan – de megint tanultam: nagy távra csak tiszta fejjel, halálbiztos kézzel nyúlkálunk. Főleg botról.

Amíg kísérőm elindul a kocsiért, elindulok felkutatni csodás, számomra oly különleges bakomat. Aztán derült égből villámcsapás: ahogy közeledek, nem hiszek a szememnek – kis idő múlva megint felemeli a fejét. Ekkor már szabadkézből lövök, és ez már vendégmarasztalóra sikerül: nyaktő-lövéssel fejezi be földi pályáját.

Röstellem… de az igazat írom. Nem szépítem a históriát. Vagy az elején kellett volna, vagy majd legközelebb – de nem ilyen távról. Sokan hibázunk, ebből okosodik az ember. Érzelmeim most emiatt egy kicsit vegyesek, mert nem szeretem, ha szenved az elejtett vad. Mindig legyen a lövés tiszta és higgadt – ahogy a nagykönyvben tanították.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Majd az öröm veszi át gondolataim helyét. Meglátom ravatalán – ott fekszik a lucernában előttem. Szerintem életem eddigi legszebb, legkülönlegesebb bakja. Mellé térdelve meghatódok emiatt, és hirtelen előtörnek bennem a felfedezés, megfigyelés pillanatai, amiből most ez lett. Íme, itt fekszel előttem – az életedet adtad eme nemes szenvedélyért. Ezért is: tisztelet neked.

Megérkezik kísérőm. Türelmesen kivárta, hogy birtokba vegyem bakomat. Majd töretet helyezett a szájába utolsó falatként, töretet a sebre, hogy elfedje azt – végül pedig örömmel nyújtotta át számomra is a kalaptöretet.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Közben más is érkezett gratulálni: a vadászmester is nem messze ült lesen, és felkeltette az érdeklődését a „háború zaja”, ezért tiszteletét tette. De amikor meglátott – a gratuláció után – azért csak megkaptam:

– Azt hittem, már az oroszok jöttek golyószóróval! Durr, durr, durr… szünet… majd durr!

Aztán rájöttem – áh, csak te vagy, Zoli. Hát disznóhajtásra emlékeztető hangok voltak, az mán biztos!

Persze, miután mondtam a távot, meg hogy botról lőttem, már másabb volt „a lánynak a fekvése”. De az ugratást csak nem lehetett kihagyni. Nagy, nagy volt már ekkor az öröm.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Közösen kiértékeltük a helyzetet, majd mindhárman az agancsot mustráltuk. Belopta magát a szívünkbe, mert pont a maga egyszerűségével lett mégis különleges a „golyószórós bakom” – ezen az esős, borongós májusi napon.

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131