Angyal Szabolcs őzbakra vadászott 2025-ben. Tavalyi élményeiről beszámolt lapunknak:

Mikor ezt a cikket írom, a gímek bőgése és a dámok barcogása már lezajlott, én pedig a karácsonyi ünnepek alatt számot vetettem a vadászszezonnal. Egy ponton megálltam, és egy nyári emléket idéztem fel a meleg kandalló mellett, amely még a hideg estéken is megmelengeti a szívemet. Ez pedig egy már-már hagyománnyá vált nyári őzhívás története. Erre a történetre kalauzollak el titeket.

Hogyan is kezdjem történetemet? Akár bele is csaphatnék a közepébe, de inkább papírra vetem, mit jelent számomra a vadászat. Gyermekkorom óta szerettem – és szeretem a mai napig – az állatokat. Lehet, hogy ez abból fakad, hogy vidéken nőttem fel: édesapám állatorvos, anyai ági nagyszüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, ami abban az időben kéz a kézben járt az állattartással. Így az állatok szeretete belém ivódott a mindennapok során.

Fotó: Angyal Szabolcs – Agro Jager News

Sokat éltem Budapesten, de végül visszataláltam oda, ahonnan elindultam. Lassan tíz éve vadászom, és azt kell mondanom, hogy ez többet adott nekem, mint amit valaha gondoltam volna – és mint amit bárki el tudna képzelni. És akkor jön a kérdés: mégis mit?

Erre azt tudnám válaszolni, hogy betekintést egy másik világba. Egy olyan világba, amely nem a miénk, embereké. Elfoglalhatjuk, de akkor is csak vendégek leszünk ott, mert ott ők, a vadak vannak otthon. Egy olyan világban, amely több évtizedes vadászati múlt után is képes újra és újra meglepetést okozni. Nincs két egyforma vadászat, és ezt kívülállónak nehéz elmagyarázni.

Számos becses trófea díszíti otthonomat. A feleségem gyakran meg is kérdezi, miért olyan értékesek ezek számomra. Ezek a trófeák mind-mind emlékek. Egy-egy történetet mesélnek el: egy helyet, egy vadászatot, egy társaságot, valamint a vadászat módját őrzik. Amikor ránézek a gímbikám trófeájára, sosem felejtem el, ahogy előttem felbőgött. A vadkan agyara felidézi azt a pillanatot, amikor világosban megpillantottam az erdei úton. A dámbika trófeája azt a jelenetet őrzi, amikor a rudlival együtt nappali pihenőhelyére váltott be egy erdei úton keresztül. Végezetül az őzbak agancsa egy meleg nyári nap emlékét hordozza, amikor a semmiből jelent meg a hívásra.

Most ezt mesélem el neked, és arra kérlek, tarts velem ezen az utazáson, hogy mi is történt velem azon a nyári napon…

2025. augusztus 7-ét írtunk. Az őzek üzekedése bizonyos területeken már a zenitjén volt, mi pedig a hajnali órákban Tolna megyéből indultunk az Alföldre, egy Rúzsa nevű településre, ahol régi barátunkkal, Zsolttal találkoztunk. Furcsa érzések kavarognak bennem, amikor ezen a tájon utazunk: síkság, ameddig a szem ellát, és eljutunk egy olyan vidékre, ahol szemünk elé tárul az ősi alföldi tanyavilág. Furcsa világ ez, és talán azoknak, akik még nem találkoztak ezzel a látvánnyal, nehéz is elképzelni ezt a vidéket.

Megérkezésünket követően bele is vágtunk a dolgok közepébe, és elindultunk felkeresni a bakokat. Vadásztatóm az őzhívás mestere, akit mindig maradandó élmény figyelni, miként űzi ezt a tevékenységet. Több helyen próbálkoztunk, de sajnos csak az egyik helyen ugrott ki egy suta a hangra. Telt-múlt az idő, több helyen is próbálkoztunk, de a kívánt példány nem jelent meg.

Az idő már tíz óra körül járt, de nem adtuk fel, és jócskán bementünk az egyik erdős rész közepére. Eddigi tapasztalataim szerint az őzek leginkább hajnalban vagy napnyugta előtt aktívak. Jómagam is próbálkoztam hívással, de bevallom őszintén, eddig sosem mentem be az őzbak „hálószobájába” – az ő esetükben így nevezném a revír szívét. Ennek a helynek megvannak a maga sajátosságai: a revír ura jól láthatóan kijelöli területét a többi bak számára, jelezve, hogy nem szívesen látott vendégek ott.

Vadásztatómmal ezt a területet kerestük, felvettünk egy pozíciót, majd hívni kezdett. Mindössze egy-két perc telt el, amikor egyszer csak feltűnt a revír ura. Őszintén megmondom, kissé meglepődtem, ahogy ránk jött – nem gondoltam volna, hogy a nap közepén ilyen határozottan ránk ront a bak. Zsolt ugyan előre figyelmeztetett, hogy a koncentrációm egy pillanatra se lankadjon, de ez mégis megtörtént. A baknak valami gyanús lett, irányt váltott, és bement egy fa mögé. Ekkor vadásztatóm ismét hívást alkalmazott, az őz óvatosan kijött a fa mögül, és szembefordult velünk. Ekkor eldördült a fegyver, majd a bak egy rövid halálvágta után elterült.

Örömünk óriási volt, de a tanulságokat is le kellett vonnom: a figyelmemnek soha nem szabad lankadnia, és mindig bíznom kell. Akkor még nem gondoltam, de a nap folyamán ennek még jelentősége lett.

Rövid pihenőt tartottunk. Egy kávé és egy üdítő mellett megbeszéltük a tanulságokat, és vártuk, hogy édesapám milyen eredményre jut a saját vadászatán. Mint kiderült, sajnos neki nem sikerült bakot elejtenie.

Vadásztatónk ebédre is megvendégelt minket, amelyet követően kezdetét vette a délutáni etap. Bevallom őszintén, kissé szkeptikusan tekintettem elébe, hiszen a nap delelőn járt, a hőmérséklet pedig már 30 °C fölé emelkedett. Több helyen próbálkoztunk, de vagy nem volt mozgás, vagy a revír ura szagot fogott, esetleg valami gyanús lett számára. Mindenesetre nem volt szerencsém megpillantani őket.

Az óra már 13:30-at mutatott. Előre úgy határoztunk, hogy körülbelül 14 óráig próbálkozunk, így elérkezett az utolsó lehetőség. Zsolti odasúgta nekem: „Figyeld meg, itt meg fog jönni a bak.”

Fotó: Angyal Szabolcs – Agro Jager News

Bementünk az erdőbe, felvettük a számunkra megfelelőnek vélt pozíciót, majd Zsolti hívni kezdett. Bevallom, sok minden lejátszódott a fejemben, de természetesen koncentráltam. Hívást hívás követett, majd a panaszhangra egyszer csak megpillantottam, ahogy a semmiből feltűnik egy bak, és felénk fut. Súgtam, hogy jön. Gyors bírálat után jött is a válasz: ha megáll, lőhetem. A bak megtorpant, majd gyanakodva lépett kettőt, szinte szembe állt. Az ujjam a ravaszon, a célkereszt rajta – majd eldördült a fegyver. Az őz jelezte a lövést, a becsapódás hangja is jól hallható volt.

Nagy volt az örömünk, de ilyenkor még hátra van az utánkeresés és a birtokba vétel. A rálövés helye jól látható volt. Rövid utánkeresés után rátaláltunk, és birtokba vehettük az elejtett vadat. Csodálatos volt – ahogyan maga a vadászat is. Ez volt a legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem legendák a régi történetek: az üzekedés során bizony délben is lehet bakot elejteni. Most ezt én is megtapasztalhattam. Köszönöm a sorsnak, hogy megadatott nekem ez az élmény.

Fotó: Angyal Szabolcs – Agro Jager News

A bakok trófeái nem nevezhetők kapitálisnak, sőt egyik sem éri el a 300 grammot: az egyik 244 gramm, a másik 255 gramm. Mindkét bak korát hét évesre bírálták. Korábban már írtam: egy trófea értékét nem a súlya adja, hanem a vadászat módja. Az, hogy miként ejtetted el az adott vadat, mennyit küzdöttél azért a pillanatért, hogy végül szembe kerülj vele.

Ez a vadászat.

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131