Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Megy a liba, jön a bika… Avagy Berettyón innen, Körösön túl, ahol a sok-sok kicsi babos malac túr, no, ott lakik a sok barcogó úr!

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Mondogattam magamban, amikor az év utóján megadatott, hogy egy előző napi jó kis libázás után szerencsét próbálhattam a fantasztikus adottságokkal rendelkező Körös-parti erdőben…

Nagyképűen hangzott a cím, lehet… pedig a bennem lévő vadászláz és alázat pont az ellenkezőjét mutatta. Csodás nap volt: a lehullott, nedves avar illata, a megannyi kismadár éneke, a megmaradt lombkorona ezerfélére festett színe, a bordó, a barna és az aranysárga színekbe öltözött tölgyes, a földön lévő csillogó levelek mélyen beleivódtak emlékezetembe azzal a jellegzetes illattal, amivel csak az erdőben találkozhatunk, sehol máshol… csak az erdőben. Ez mászik már oly sok éve a vadászember orrába, az ősz végi, tél eleji tájkép pedig az ember szívébe…

Mintha hazajöttünk volna… Megpihen egyszerre a test és a lélek is, az agy kikapcsol a hétköznapok robogó zajából, a tér egy kicsit kisimul, és mintha minden megszűnne létezni, elmosódik, megpihen…

Az erdőben lassan, halkan cserkelve olyan csodákat fedezünk fel, amiket sokan nem is ismernek, nem is hallanak. Ha csak gyorsan végigrobogunk, csak futó vadat látunk… viszont ha meg-megállunk, fülelünk, lelassítjuk lépteinket, akkor egyre beljebb, egyre közelebb enged magához az erdő. Nahh… ilyenkor vadászik az ember igazán, az érzékek felerősödnek, érezzük torkunkban a szívünk zakatolását, halljuk a lépteink alatt nyomódó lágy avar zaját. Ez az, amikor több az erdőzúgás.

A tavasz óta megcseperedett borját vezető szarvastehén, a kövérre hízott, téli szendergésre készülő borz, az odvas fákban megbúvó rovarokat keresgélő, doboló hangú fakopáncs, a megérkező téli kismadarakat fák között üldöző karvaly, a nedvességtől előbújó megannyi színes formájú, különös kinézetű gomba, a mohos fák törzsén makkal a szájában szaporán siető mókusok, a búgó vaddisznók hangos, morgó, visítva ziháló zaja… szinte a végeláthatatlanig sorolhatnám…

Így volt ez velem is, amikor december harmadikán, az elálló eső után, a párás erdőben Gyurival cserkelni indultam. Selejt bikára szólt az ajánlat, aminek nagyon örültem, mert hát dámból… bikából még nem sikerült ejtenem egyet sem. Gyuriról meg nem kell sokat mondani: annyi töltényt engedett már el az ujjbegye, mint ahány a haja szála. Profi kísérő, jó vadász, szereti a szépet, átéli a vadászlázat, és a fiataljának, zsengéknek hagyja megélni és emlékezetessé tenni a pillanatot.

El is játszottam a gondolattal: első dámbikám… hmmm… vajon mit tartogat számomra Diana, vajon elém vezet-e egy ilyen bikát, ami kicsike is, takaros is, tetszetős is, és hát na… csak az enyém… az én első dámbikám.

Kezdetben alig hittem benne, az idő kicsit szeles, esős, esett is, nem is. „Hajajj, ezt nem szereti a vad” – gondoltam. Féltem, hogy nem látunk vadat, de hát ember tervez, Isten végez – tartja a mondás –, és lám csodát, így is lett.

Nemsokára már a Körös töltése mellett autókáztunk. Mondanom sem kell, volt itt minden: off-road, csúszkáló kocsi, és ami a lényeg, egyre több vad. Elkezdtem bizakodni.

Egy erdőkerület melletti dűlőúton álltunk le a kocsival, majd magunkhoz vettük a legszükségesebbeket, és lassan, komótosan, csendesen tettük meg első lépteinket a lombját vesztett, félig téli, félig őszi erdő vastag, puha avarszőnyegű útján.

Láttunk dámokat, ilyet is, olyat is, de főleg nagyokat és fiatal, még kímélendő bikákat. Cserkeltünk. Igazi cserkelés volt: apró lesek, megállók és léptek sorozata, és közben mindent hallottunk és láttunk, mindent, ami megbabonázza a vadászembert… a roppanva lehulló faágat, a csiripelő erdei madarakat, a fasorok közt meg-megvillanó szarvasok testét, fülük rotorszerű mozgását, a hatalmas bikák erőtől duzzadó, szökkenő testét, ahogy fitogtatva erejüket ugrottak arrébb. Láttuk a bambán néző, embert még csak ritkán látó idei borjak csapatát, majd láttuk, ahogy a tehén csendesen a sűrű biztonsága felé vezeti őket.

Benne voltunk, magába engedett az erdő, eggyé váltunk vele.

A fasorok között ekkor pillantottuk meg. Ott állt. Titokzatosan, csak félig mutatva magát, félig mutatva az agancsát. Gyuri látta, majd egy apró, mosolyszerű rezzenést láttam meg az arcán.

– Figyelj, ez lesz a te bikád! Én látom az agancsát, selejtes a lapát, kicsit hasadt is. Te csak félig fogod látni, de ha idejössz, elugrik. Ha bízol bennem, lassan emeld a puskát, és tedd, amit tenned kell… a döntés a tied.

– Bízok benned és a tapasztalatodban, nem véletlenül került elém a sok-sok nagy és fiatal után.

De ahogy halkan válaszoltam, a bika elindult. Kis időt vártunk, majd követni kezdtük, egyre előrébb és előrébb hatoltunk a fasorok között. Délceg legényemet követve egy gyönyörű fekete bikát pillantottunk meg. Hatalmas agancsa, koromfekete teste volt, először a távcsőben mindketten azt hittük, hogy vaddisznó.

Ahogyan haladtunk előre, egyre nehezebb lett a cserkelés. Lábunk alatt mindig akkor reccsent meg egy apró faág, amikor nem kellett volna. Már majdnem beértük a hőn áhított bikámat, amikor hollók kezdtek őrült lármába, elárulva ittlétünket.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Újabb megtett lépések következtek, közben az eső is eleredt, halkan gyöngyözve végig kalapom szegélyén. Ekkor figyeltem fel, hogy kísérőm már teszi is a lőbotot, lassan nyitotta, és ezt mondta:

– No, lassan emeld a puskád, Apuskám – majd halkan kacagott kicsit.

Én pedig emeltem, és a helyére tettem. A négylábú lőbot olyan stabil helyzetet biztosított, hogy az arcomon végigguruló esőcseppek ellenére is megnyugodva engedtem el a lövést. Hallatszott a becsapódás, bikám elugrott, de mindketten tudtuk, hogy jó helyre ment a kicsi Geco.

Az egyre jobban erősödő esőben vártunk, azt a bizonyos cigarettányi időt… majd a keresésére indultunk. A rálövés helyétől kb. 30 méterre, dermedten találtuk. Ott feküdt… már örök álmát aludta, fejdíszét nekem adva, felém fordítva.

Így hajoltam mellé és érintettem meg, és ekkor bontakozott ki rajtam a vadászláz. Kezem remegni kezdett, a torkomban gombóc volt. Az erdő elcsendesedett, lehajtott fejemen éreztem, ahogyan a kalapomon halkan ereszkedő esőcseppek a nadrágomon csapódnak be, és egyre nagyobb foltot növesztenek.

Agancsát érintettem. Olyan meghitt volt a pillanat, hogy végigfutott agyamon hirtelen az egész történet, onnantól, ahogyan a kocsiból kiszálltunk, addig, amíg ide jutottunk. Fantasztikus érzés volt… az is, ahogyan a töretet megkaptam, a halk, csendes esőben, cifra szavak nélkül, a maga nemes egyszerűségével volt a legmaradandóbb élmény.

A vadászházhoz visszaérve pedig sor került arra, amitől a legjobban tartottam. Sándor Gabi komám már hegyezte a mogyoró avatópálcát. Mert hát csak megkerült ő is, nagy meglepetésemre… mint később megtudtam, disznóra ült ki, csak nem járt sikerrel, de hát no… ilyen a vadászszerencse, erdőzúgás, meghitt, megannyi csendes óra, a természet közelsége, megannyi apró, parányi csoda megtapasztalása… az erdei, mezei életbe való mély, szuggesztív belelátás… Hjajj, de most ebből a merengésből a teríték és Gabi komám hangos nevetése térített észhez.

– Na, Zolim, most itt az idő – szólt Gabi.
– Helyezkedjél csak az elejtett vadad felé, szépen lassan, de remélem, nincs meglepetéspárna a …ggednél.

Na, mondanom sem kell, hogy erre hangos kacagásban törtünk ki. Gyuri volt az első, olyan szép, hosszú és velős avatóbeszédet mondott, hogy teljesen meghatódtam.

Aztán jött a fekete leves… na vajon ki is lehetett… és már pattogott is a vessző, mint Thor pörölye. Ki is húztam magamat egyből, mint aki karót nyelt. Mélyen az eszembe véstem elejtett vadam tiszteletét, a természet szeretetét és még ki tudja, mit, de egy biztos: a hosszú… hosszú beszéd végére úgy sajgott a hátsóm, mint amikor Ludas Matyi kiadta Döbröginek az ukázt a mesében.

Aztán csak néztem. Szívemben ott az emlék, minden egyes pillanat, előttem elejtett vadam, orromban az erdő illata, szívemben és naplóm hasábjain szerény írásom… de vajon mi is lesz a következő kis történetem?

Hamarosan erre is fény derül… Annyi biztos, hogy Szulej komámnak is része lesz benne.

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131