Garabuczi Zoltán vaddisznóra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Hajnal van. Asztalunknál ülve, kicsiny csodamasinám felé görnyedve merengek… hosszasan: milyen címe is legyen eme újabb, szerény kis remekemnek, mely oly közel áll szívemhez, melyre oly sokat vártam… hónapokat, éveket, hosszú téli estéket, kandallónk lángnyelvei mellett.
Végül minden kacifánt nélkül megszületik a gondolat:

Vaddisznó – egyből libabőrös leszek már attól, ahogy kimondom, mert ez az „unikornisom”. Van benne valami titokzatos, valami misztikus; cserkelésében ott a veszély, mely akár a halál szele is lehet, ám titokzatos életmódjában, érzékei kifinomultságában már egyben ott a kihívás is, mert nem egyszerű terítékre kerítése.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Tudom, ezt most sok dunántúli vadásztársam lehet, hogy megmosolyogja, hisz náluk, a vaddisznópopuláció Mekkájában, nincs semmi különleges ebben. Van, aki élete során több százat, mások több ezret is lőnek – kinek, mit enged a pénztárcája.
De nekem, szerény kis alföldi vadásznak, hatalmas élmény már az is, ha tíz kiülésből találkozom csak eggyel is.

Hála Istennek, kedvenc vadászterületemen még jelen van, dacolva az ASP-vel, a nemrég megépült autópálya területelválasztó hatásával és az egyre szélsőségesebb időjárási viszonyokkal. Hiába a vadátkelők, sok konda azóta elkerüli a területet. Öt-hat éve még nagyon szép számban volt jelen, ám jómagam ekkor még horgászlázban égtem, kapitális pontyok, amurok, majd harcsák után kutatva.

De ahogy a mondás tartja – főleg férfiaknál –, keressük az adrenalint, az újdonságot, a kihívást. Ha megvan a cél, újabbat és újabbat tűzünk ki magunk elé. Így vagyok ezzel én is.

Telt-múlt az idő. Ahogyan lassan kimaxoltam magam a horgászat terén, hatalmába kerített megint a vadászláz. Történeteimből már tudjátok, hogyan tettem le a horgászbotot, és telt meg újra fegyverszekrényem szebbnél szebb kincsekkel, melyekkel azóta is, ha csak tehetem, járom az erdőt-mezőt, újabb és újabb élményeket kutatva.

Így esett meg az elmúlt évben, egy nyár derekán lévő kiülésen, hogy fantasztikus élményben volt részem az egyik tölgyes melletti kaszálón. Már-már lassan a fényváltás ideje jött, amikor a tölgyesből halk neszezésre, visítozásra lettem figyelmes, majd nem sokkal később egy szép, mázsa körüli koca testét pillantottam meg, ahogyan csíkos kis malackáival csendesen, szinte észrevétlenül váltott át az erdő melletti lucernásba.

Mögöttem egy kopár, száraz, tárcsázott tarló volt, előttem a lédús, üde, méregzöld lucerna. Elméláztam: mögöttem a múlt, előttem a jövő… Ám a malacok életereje, vitalitása, a koca jóltápláltsága reményt adott, hogy a bihari disznó, dacolva az elemekkel és az emberrel, mégis visszatérni látszik. Csak néztem őket… Otthon előkerültek a régi disznóhajtásos videók, a netet bújtam, szinte napi szinten a vaddisznó körül forgott minden. Ehhez hozzátett egy jó nagy lapáttal vadászbarátom, Szabi, aki mesterien űzi a sertevad kézre kerítését, amihez nagyban hozzájárul nem hétköznapi lőtudománya is. Neki mindegy a fegyver és a kaliber: ahogy a kezébe kerül, még a legerősebb rugású kaliberek is megszelídülnek. A tőle hallott történetek, a videók hosszú sora, Balázs sztorijai, olyan mértékű függőséget okoztak, hogy úrrá lett rajtam a „vaddisznóláz”.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

De volt itt jó hír is: a jogszabályváltozás lehetővé tette az engedélyköteles területeken az éjjellátó eszközök használatát. Így már nemcsak a vadőrök kaphattak bepillantást az éj sötétjébe – szó szerint kinyílt a világ a vadászok számára is. A kacsa- és heliátor-lámpák ideje lassan lejárt, a puskalámpát hivatalosan is leváltotta a technika. Az éjszakai vadászat sokkal izgalmasabb lett.

A bibi csak az volt, hogy nekem mi nem volt? Na, mi nem volt? Éjjellátóm. Egy újabb veszedelmes időszak következett. Családom szerintem már azt hitte, hogy az őrület határán vagyok, mert a csapból is az éjjellátó folyt. Újságban, a neten, beszélgetések alatt is folyamatosan szóba került, még a barátok is azt keresték: „Na, mi is lenne jó Zolinak?” Jöttek a tippek, a trükkök, a sztorik: „Ezt vedd! Azt vedd! Ez pénztárcabarát, de az jobb.” Füstölt a fejem.

Eltelt így körülbelül egy év. Már-már elengedtem a dolgot, amikor valami csoda folytán egy közös éjszakai kiülésen egy régebbi Dedal képalkotásába kaphattam bepillantást – még vető nélkül is fantasztikus volt. Ekkor döntöttem: anno hiába elleneztem, ha kuccut akarok – márpedig reszketve, függőként akartam –, muszáj lesz elengedni a régi technikaellenes beidegződésemet.

Aztán jöttek a haverok ugratásai:
– Gyere, üljünk ki! – De figyelj már, van technikád?
És még sorolhatnám…

Erre rátett két fantasztikus téli rókavadászatom is: egyik alkalommal vaksötétben fagyoskodtam, mint Robin Hood vak Duncanje, másik alkalommal meg olyan csontighatoló, holdvilágos hidegben, hogy WC-zés közben azt se tudtam eldönteni hirtelen, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ekkor döntöttem el: muszáj lesz beruházni. Az egyik egy lesnadrág lesz, a másik… nem mondjuk ki, de tudjuk, mi. Meg is történt, Szabi barátomnak hála, fegyverre is került.

Gondoltam magamban: „Reszkess, világ!” – majd megmutatom én a vörös frakkos galerinek, ki is az a Zolkó bácsi. Jöhet már a vonyító sakál, a dézsmáló borz és… és… a vaddisznó! Elmúlt a tél, beköszöntött a tavasz, vele a március végi szórókészítés, lestatarozás, nyiladékvágás. Az önetető felkerült – annak rendje-módja szerint le is esett („nem is mi lennénk”), majd végül a helyére került, és tette a dolgát: ütemesen, terv szerint – szórt. Sok-sok zsák kukoricát emésztett fel… de ezt csak a gazdája tudja.

Megszületett az új generáció: a kopasz, lomb nélküli erdő buja, zöld koronát kapott, a vadaknak pedig csendes biztonságot. Nyugalom, víz és élelem – mindent megadott nekik. A malacok cseperedtek, csíkjaik tovatűntek, egységes, sárgás-barna színű szőrköntösbe öltöztek.

Jómagam már az őznászra készültem, és a májusi csodabakom elejtésének gondolatai között jártam valahol – melyeket gyakran átformáltak a női szépségről alkotott gondolataim. Már a „B oldal” forog… ez már beteges. Sokszor eltűnődöm, milyen ösztönlény a férfi: vadászik mindenre – ha nem a puskával, a szemével. Aztán rájön: felesleges… mégis sóvárog minden után, örök elégedetlen.

Ohhó! Ekkor telefon – egy rövid beszélgetés, és már dörzsölöm a tenyerem: eljött a pillanat, vadászhatok! Már töltöm is az akkumulátorokat, készülök. A világ legszebb nője pedig kacéran mosolyog:
– Hova készülsz? – hangzik el a halk kérdés.
Válaszom és kiengesztelés után meg is kapom a következőt:
– Na és mire vadásztok?

Amikor kimondom, beleborzongok, annyira vágyom már rá:
– Vaddisznóra!
– Kívánom, hogy teljesüljön végre az álmod.

El is jön a találka pillanata. A vadászház fantasztikus hangulata, Jéger fogadó ugatása… majd hamarosan már négyen döcögünk a dűlőúton lassan kifelé. A fiúk másik helyre mennek, én pedig az erdő mélyére.

Kivágódok az erdő szélén, majd megkapom a gyors, velős eligazítást:
– Most 7 van. Ha szór a szóró, utána figyeljél. Este 11-kor találkozunk itt. Ja, térerő nincs… vagy nemigen lesz.

Kalapom lassan megemelve elválnak útjaink. Egy „sz@rt a csőbe” jókívánsággal elindulok… Közben pedig mesél az erdő: minden lépésnél, amit halkan próbálok megtenni, újabb és újabb arcát mutatja. Neszek, zörejek, reccsenő faágak tanúi, hogy él az erdő. Lassan, csendesen haladok befelé. Egyre sötétebb, hangosabb zörejek, éneklő madarak és az az üde erdei illat, ami energiával tölti fel a testet és a lelket egyaránt. Itthon vagyok. Félelmetes, de nem félek. Szemem egyre jobban hozzászokik a fényváltás okozta derengéshez; a zárt lombok miatt olyan, mintha két órával előrébb járnánk. Útközben akkora dagonyák, hogy egy traktor kereke kitörne bennük. A fákon friss kenések, mindenfelé nyomok – igen, vaddisznónyomok! Itt vannak, csak még rejti őket a kefesűrű rekettyés.

Halkan mászok a lesre, majd rájövök: túl sok cuccot hoztam magammal, pedig csak a puskám, egy táska és egy lespárna a felszerelésem. „A les magas, nagyon” – remélem, jól elrejt a kíváncsi szemek elől. Remélem, a kiszóródó tengeri eltereli a figyelmüket, ha jönnek. De vajon jönnek? Nincs olyan szerencsém… vagy mégis? Mit látok vajon? Kijön az öreg remete, vagy kocák jönnek malaccal? Esetleg egy magányos disznó?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyomnak agyamba olyan adrenalinbombát, hogy szinte megszűnik a világ. Itt nem csörög a telefon, nem jön üzenet – nincs semmi, csak a sűrű, sötét erdő.

Aztán megnyugszom, múlik a „vaddisznóláz”. Csendesen, higgadtan figyelek. Tudom: ha jönnek, zaj nélkül kell maradnom, mert a disznó szaglása és füle olyan kifinomult, hogy a legkisebb zörejre is úgy repesztenek, hogy se hírük, se hamvuk nem lesz.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Figyelem a szelet: rám fúj, nem a szóró felé. Bízom benne, hogy nem is fog fordulni. Álmélkodásomból aztán egy olyan hanghatás küld újabb adrenalinbombát, mint amikor Patakit Miskolcról elvitték az ufók: a szóró szór, és forog, közben fütyülve repül a tengeri. Majdnem leugrok a lesről, úgy megijedek… Na, ez „f@szán” indult – gondolom magamban. Várom a kuccut, erre majd összecsinálom magam.

Felteszem a puskát a kipárnázott lesdeszkára, és a biztosítón előre nyomok egyet, hogy azzal se kelljen bíbelődnöm, ha kijön valami. Várok… várok… és várok.

Közben gondolatok kavarognak: hova tegyem a golyót, vajon mi is lesz az, ami tiszteletét teszi? Vajon sikerül? Kegyes lesz hozzám Diana? Hány kiülés óta nem láttam disznót? Lassan 4-5… benne van, hogy jön valami…

De semmi – csak a hangok mindenfelől. Majd mögöttem átvált egy nagy magányos disznó, de ahogy jött, úgy el is tűnik. Újabb várakozás… Törnek az ágak – jön a konda. Három koca, hét malac. Még nem olyan nagyok, de már szépen fejlődnek. Balról jönnek, imádom a látványt: elöl a pajkos malacok, mögöttük megfontoltan a kocák. Körülbelül 60 méterre előttem átkelnek az idei jövésekkel benőtt úton, majd eltűnnek.

Szívem a torkomban dobog a vadászláz miatt, remeg a kezem. Aztán kikapcsolom az agyam, és minden stabil. De nem felém jönnek – tovább mennek. Hallom távolodó neszeiket a sűrűben. Ekkor már teljes a sötétség. Felkapcsolom a technikám fényvetőjét, és a szóró környékét vizslatom – de semmi. Minden csendes. Telik az idő. Nyugtázom magamban: ha nem is sikerül semmi, már nyugodtan megyek haza, mert a jövő biztosítva van – cseperedik a csapat vaddisznóéknál. Lassan hátha újra benépesedik az erdő.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

20:59… bekapcsolom a technikámat, hogy megnézzem az időt. Puskám a szóró felé irányítom – Uramatyám! Egy nagy disznó fejének sziluettje bontakozik ki… de mozdulatlanul áll és fülel, majd lassan visszahúzódik a sűrűbe.

Ekkor malacok – vagy inkább már kisebb süldők – érkeznek. Számolom őket: öten vannak. Habzsolva kezdenek dézsmálni. Nagyocskák már, egyszínűek, nem csíkosak. Egy ideig csak gyönyörködöm bennük, majd megszületik a döntés: az egyik kisebb kancsót választom ki. A fültövére, nyaktövére helyezem a szálkeresztet, hangtalanul kibiztosítok, és – ahogy a tanítóm mutatta – megnyugszom.

Levegőt beszívok, bent tartom… és elengedem a lövést. A csapat szétrebben, de ő kapálózva elterül, majd gyorsan álomra szenderül. Ekkor olyan vadászláz lesz úrrá rajtam, hogy kezem, ujjaim reszketni kezdenek, szívem pedig, mint valami tehervonat, egyre csak zakatol és zakatol. Földöntúli boldogság lesz úrrá rajtam: sikerült!

Hosszasan hálálkodom az égieknek, mindenkinek. Kis időt várok, majd birtokba veszem elejtett vadamat. Fantasztikus és megható érzések kavarognak bennem. Ahogy ott állok mellette, levett kalappal, sajnálattal, de az elejtés örömével, érzem: íme, itt van előttem, amire ennyire vártam. Leírhatatlan élmény volt megélni a pillanatot.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Viszont a találkozási pontig ki is kell cipelni…

Hamarosan megérkezik a kis csapat, nagy az öröm, az őszinte öröm. Fogadom a gratulációkat, majd már indul is a sztorizás. Visszaindulunk a vadászházhoz, ahol már sejtem a sorsomat: elkezdik emlegetni az avatást. Mert hát, ugye, ennek rendje és módja van. Kaptam is „a mi a csövön kifér” – de azért visszafogták magukat, nehogy itt ez a „csóró Zoli” dagadt topronggyal menjen már haza. Viszont olyan szép avató szöveget, mint amit Szabi mondott, még nem sűrűn hallottam.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Suhogott is a fűzfavessző, szorgalmasan szórta az igét, egy életre agyamba – és vesszőmbe – véstem a vad tiszteletét. A keresztesi hivatásosok nevében, a békés megyei vadászíjászok nevében, meg a „mittudoménmi” nevében is hozzátettek pár jó szót, gratulációt. Hát így esett első vaddisznóm elejtése – a fantasztikus, mesebeli Keserűben –, ahol azóta is, és remélem, még ezeregy éjszakán át, csak mesél az erdő.

Hamarosan újra jelentkezem, ahol az őznász szenvedélyes jelenetei következnek, abnormis mesebakokkal.

Addig is: Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131