Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!

Idén szeptemberben ismét egy álmom vált valóra. Ez az álom 5 éve fogalmazódott meg bennem, amikor elkezdtem a vadászíjászatot, és a laptopomon, háttérképnek, egy olyan képet választottam, amin egyszer én szerettem volna szerepelni. Ez a kép a következő volt:

Fotó: Hoyt.com

Sokat gondoltam arra, hogy milyen szuper lenne, ha egyszer, amikor ezen a képen a vadász felemeli a tekintetét, az én arcom jelenhetne meg. Ezt viszont megvalósítani korántsem olyan egyszerű dolog. Sajnos a sok kihívás közül az egyik, egy olyan helyet találni, ahol egyáltalán engedik, hogy íjjal vadászhasson gímszarvasbikára az ember. Félve kérdeztem meg 2 évvel ezelőtt, azon a helyen, ahol már többször vadásztunk Imrével, a Balaton északi felén, hogy esetleg vadászhatnék-e náluk bőgésben bikára. Meglepetésemre igenlő választ kaptam. Le is egyeztettük a szeptemberi dátumot, amikor először próbálkozhattam.

Fotó: Balogh Tibi – Bowhuntertobe.com

Ez még tavaly volt, és bár 3 reggelt és 3 estét töltöttünk vadászattal, nem sikerült gímbikát terítékre hozni. A kint töltött idő alatt a szívem megtelt a bőgő bikák hangjával, és a tüdőm szeptemberi erdő levegőjének frissességével. Arról nem is beszélve, hogy Bernát Attilával folytatott beszélgetéseim során mennyit tanulhattam a vadászatról. Az pedig már igazán csak hab a tortán, hogy egy kisebb kondára is sikerült rácserkelni, és egy malacra tehettem eredményes lövést. Már a hazafelé úton reménykedtem abban, hogy jövőre ismét kapok majd lehetőséget, és bőgésben, íjjal a kézben, gímszarvasbikára cserkelhetek. Már csak ez a lehetőség is egy olyan dolog volt, amiről a vadászíjász vizsga megszerzése előtt csupán csak álmodoztam. Idén már hónapokkal előtte megvolt az időpont, hogy mikor mehetek. Már jó előre tartalékoltam a szabadságokat is szeptemberre. Természetesen éppen indulás előtt 1 héttel lett kész az idegcsere az íjamon a FoxHunterben, amit csak azért húztam eddig, hogy még üzekedésben is vadászhassak vele.

Bár egész évben gyakoroltam, az utolsó héten még reggel-este lőttem minden nap, hogy a felszerelésem tökéletes lehessen. Az évem elég rohanósra sikerült, így viszonylag hamar elérkezett szeptember 8., a vadászatom első napja. Attila jelezte, hogy elég délutánra mennem, mert eddig elég gyenge a bőgés. Nekem épp jól jött a készülődésre ez a plusz egy délután (mert elég volt csak reggel elindulni az 5 órás útra), és abban is biztos voltam, hogy ha a bőgés nem is lesz túl erős, biztos, hogy rengeteg szép élményben lesz részünk. Egyszerűen csak tudtam, hogy náluk, azon a területen, nem fogunk feleslegesen bolyongani – bőgés ide vagy oda. Illetve azt is, hogy a szeptemberi erdő varázsa és a bőgés izgalmat gerjesztő hangja 100%, hogy nem fog cserben hagyni minket. Volt viszont valami, ami reggel váratlanul enyhe felhőket vetett a kedvemre. A családban elindult egy hányás-hasmenéses vírus, és kezdtem aggódni, hogy nem jöttem el elég korán. Engem is meg fog találni.

1. vadászat – délután

Korán megérkeztem. Az első terv az volt, hogy még délután 3-kor megnézzük a kamerákat, hogy esetleg valamelyik dagonyára nem jár-e rendszeresen ígéretes bika. Miután az első kameránál 3–4 bikát hallottunk közvetlen közelről bőgni, nem is mentünk tovább. Elkezdtük a cserkelő vadászatot. A délután egyik legizgalmasabb pillanata az volt, amikor egy váltón guggolva hívtuk volna a bikát, de tarvadak kezdtek jönni felénk.

Kb. 20 méterre lehetett egy tehén a borjával a váltón, amikor, bár nem mozdultunk, mégis megláttak. Attól tartok, hogy szürkületben a GoPro piros villogása kelthetett bennük gyanút, így többet, amikor nem volt teljesen fenn a nap, inkább nem kapcsoltam be a kamerát. A bőgésre egyáltalán nem lehetett panasz. Bár bikához épp aznap délután nem sikerült igazán közel jutni, éreztem, hogy végre ott lehetek, ahol már egész évben lenni szerettem volna. Nagy reményekkel telve tértem nyugovóra.

2. vadászat – reggel Éjszaka értem is eljött, aminek jönnie kellett. Nem tudom, hogy miért, de nekem valahogy a könnyű vadászatok kiváltsága ritkán adatik meg. A reggel 4:30-as indulás előtt már három hasmenésen túl voltam, és sejtettem, hogy nem itt lesz a történet vége. Nagy adag WC-papír be a cserkelős övtáskába, és irány a napfelkelte az erdőben. A bőgés nem volt annyira intenzív, mint tegnap. Ettől függetlenül cserkeltünk rendületlenül. Ha éppen a közelben nem hallottunk bőgést, addig gyalogoltunk, amíg nem jutottunk olyan részre, ahol volt mit hallgatni. Sajnos nem mértem a távolságot, de szerintem 1–1 cserkelésen 8–10 km-t gyalogoltunk. A most reggeli 8–10 kilométer esetén olyan hét körül vissza akartam fordulni, mert amit magammal hoztam papírmennyiség, a negyedik igénybevétel után elfogyott. Szerencsére Attila pár zsebkendőt még tudott adni, ami egy-két órát még tartotta bennem a lelket. Ami nagy szerencse, mert így élhettem át az első igazán közeli találkozást egy bikával.

Éppen a sűrűben cserkeltünk rá. Viszonylag kitartóan bőgött, és a tehénhang utánzására – ahogy Attila nevezte, „nyekegésre” – válaszolgatott is. Amikor 20 méterre lehettünk, a nyekegésre el is indult az irányunkba. 10 méterre lehetett tőlünk, amikor Attila adta a javaslatot: „Lőjjed!” Én már kihúztam közben az íjat. Egy problémám volt csak: bár Attila jobban rálátott a bikára, én főleg egy vastagabb fát láttam magam előtt. A fa törzsének egyik oldalán a bika agancsának egyik fele, a másik oldalán a másik fele volt. Így ment is suttogva a válasz: „Nem látom.” „Lépj ki oldalra!” – jött a válasz, amit végre is hajtottam. Ez a mozdulat viszont sok volt a kíváncsi szarvasnak, és megugrott. Nem ment messzire, és sziluettje még párszor fel-fel sejlett a sűrűben, de jó helyzetbe számunkra többet nem került. Ez volt az első alkalom, ami, ha csak egy kicsit másképp alakul, már a cél beteljesülését is jelenthette volna.

3. vadászat – délután Enni nem igazán mertem. Elmaradt a reggeli kávé is, de délutánra már kissé stabilabbnak éreztem a helyzetet. Sajnos a már egy hete fennálló arcüreggyulladásom, úgy éreztem, kezd erőre kapni bennem, de az most még teljesen elfogadható volt. Azért a papírkészletemet ismét feltöltöttem vadászat előtt. A bőgés csendesedett valamit. Közeledett az eső. A cserkelésünk során sokáig nem sikerült a szarvasok közelébe kerülni, de amikor már szinte elengedtük a vadászatot, a visszafelé úton egy nagyon kecsegtető helyzet kínálta fel magát. Volt egy nagy mező, a mező mellett egy keskeny fasor. A fasor mellett egy út. Ezen jártunk mi. Majd rajtunk túl volt az erdő. A bőgés viszont nem az erdőből szólt, hanem a vékony fasorból. Éreztük, hogy eljött a mi időnk. Lassan közeledtünk, és a bika csak ritkán bőgött. Szerencsére az úton teljesen hangtalanul tudtunk mozogni, amikor hirtelen meg kellett álljak. A bika egy mélyedésből emelte rám a tekintetét, kb. 30 méterre tőlem. A hirtelen megállásra Attila is megdermedt. Ő is észrevette a bikát, és amikor az letette a fejét, elmondta, hogy van ott egy dagonya, és valószínűleg belefeküdt. A dagonyához még egy kis út is vezetett, amin hangtalanul bemehettünk volna, de épp egy nagy ág lógott rajta keresztben. Egy kis időbe telt, amíg az ágat úgy el tudtuk hajtani, hogy hangtalanok is maradjunk, és el is tudjunk menni mellette. Természetesen csigatempóban haladtunk, és már épp kihúzni terveztem az íjat, amikor kiderült, hogy a bika már nincs sehol. A dagonya nem egy kis lyuk volt, hanem egy nagy mélyedés kezdete, amiben a bika úgy el tudott menni, hogy észre sem vettük. Időközben kiment a mezőre, így még az agancsát szemügyre tudtuk venni. Jó középkorú, egyik oldalt villás, másik oldalt koronás bika volt. De ekkor már legalább 100 méterre volt tőlünk, és bár Attila bőgésére felénk fordította a fejét, és egyszer-egyszer mintha lépett is volna felénk, végül inkább elment. Megvolt a második alkalom, ahol még egy kicsit több szerencsére lett volna szükségünk. Bár őszintén teljesen megértem: a bikáknak az őrangyala nagyobb téttel játszik, jobban is dolgozik, mint értünk Hubertus.

4. vadászat – reggel Éjszaka ismét nem aludtam jól. A hasmenés engedett ugyan, de el nem múlt. A torkom lángolt, és a 4:30-as ébresztő éppen egy komoly rémálomból cibált elő. Nagyon reméltem, hogy az erdei levegő és a mozgás helyretesz, mert a pihenésre most nem számíthattam. Nagyon zavart, hogy beteg vagyok. Többek között azért is, mert eddig a szeptemberi vadászataim nemcsak izgalmasak, hanem kellemesek is voltak. A naplemente már 19:30-kor hazamenetelre buzdított, és éjszaka nem kellett kinnmaradni. Így igazából már 9-től ágyban lehetett az ember úgy, hogy nem kellett 2:30-kor kelni a hajnalhoz, hanem egészen 4:30-ig lehetett aludni. Ez 7 óra! És ha ez a luxus nem lenne elég, még az időjárás is általában pólós reggel és este is. Az erdő pedig friss és gyönyörű. Azzal nyugtattam magam, hogy a korai ébredéseket mindig valami nagy élménnyel jutalmazza a sors. Ez most sem alakult másképpen.

5. vadászat – délután Szakadó eső. Egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök az esőnek — majd nem hallanak meg a bikák, amikor rájuk cserkelünk. Ha pedig eláll, akkor sem lesz olyan hangos az avar. Az erősödő betegség mellett viszont ekkorra már egy áldásos hatását is elkezdtem érezni az erdőben töltött óráknak. A gondolataim megteltek az erdővel. Végre nem a meghibásodott targoncán, a betegszabadságon lévő kollégán vagy a lehetetlen időre legyártandó terméken járt az eszem. Amikor hátradőltem, a leveleket láttam. A pillanatokat éltem újra. Arra gondoltam, mit csinálhattam volna másképp, vagy mi vár még ránk. Hiába, így is csak próbáltam „feladatot megoldani”, mégis boldoggá tett minden gondolat, amiben ismét az erdőben, a szarvasok között jártam.

Az pedig csak tovább növelte az élményt, amikor Attilával reggeli és ebéd közben a vadászterületről, utánkereső kutyákról, vadászokról, élményekről, tapasztalatokról és motivációkról beszélgethettem. Így nemcsak az átélt eseményeken keresztül tanulhattam, hanem egy sokat látott hivatásos vadásztól is. Az eső hatására a szarvasoknak mondhatom, inába szállt a bátorságuk — szinte teljesen elcsendesedtek. Az őzek viszont mintha csak erre vártak volna. Aznap délután 9 őzet számoltam meg, a „legbátrabb” jelentkező pedig az a bak volt, akit egy lesről vettünk észre, ahogy tőlünk 35 méterre áll, úgy, hogy a fejét éppen takarja egy vékonyka ág. Nézegettük, bírálgattuk, de a bak kvótát már teljesítették a területen, szóval a lövés lehetősége nem adatott meg. Ahogy teltek a percek, egyre bátrabban nézegettük, már nem is suttogtunk. Nemcsak óvatosan emeltük fel a távcsövet, hanem fel-fel kaptuk. Ujjal mutogattunk és hangosan beszélgettünk. A bak meg, mintha ki lenne kötve, állt rendületlenül. A lesen azt vártuk, hogy ahogy kissé lejjebb száll az este, beindul a bőgés. Majd kb. 20 perc múlva úgy másztunk le, hogy a bak ott maradt, ahol volt. Az egyre erősödő szürkületben azért egy bikához csak sikerült közel jutni. Sajnos, amikor hívni próbáltuk, csak lassan távolodott. Mi mentünk utána, sokszor meg-megállva. Egyszercsak egy bika rohan elő a sűrűből — éppen látni. Nem sokkal utána jön az üldöző. Elmennek. Az üldöző lassan visszatér a helyére, de már nem azon az úton, amin ment, és esetleg lőni is tudtam volna, hanem máshol. Az üldözöttet nem látjuk. Próbáljuk kihívni a sűrűből az üldöző bikát. Közben már minket is egyre szorosabban körbevesznek az ágak. Az üldöző csak nem akar közelebb jönni. Egyszercsak a hátunk mögül, 3 méterre, nagy csörtetés. Gyorsan féltérdre ereszkedem, felkészülve az elterülésre, ha felénk menekülne a bika. De nem így történt — az erdő nagyura, meglepően félénk lévén, mögénk lopózott, majd a másik irányba menekült. Én pedig megkaptam a „Ne ugráljál már, hát itt a bika!” figyelmeztetést. Nem félnék én annyira, de egy ismerősöm azt mesélte, hogy miután bőgni gyakorolt, egy bika úgy megkergette egy fa körül, hogy azóta csak lesről vadászik. Pedig vadászboltosként biztos többet látott, mint én. Ezután hogy álljak én ott stabilan? 😄 Lényeg a lényeg, a hosszú percek alatt az egyik tarvadnak csak szemet szúrtunk, és elmentek. Pedig ismét csak pár jó lépés választott el minket a sikertől.

6. vadászat – reggel Ezen a reggelen már kezdtem eljutni a tűrőképességem határára. Sajnos néha-néha már egy-egy köhintést sem bírtam visszafogni. De éreztem, hogy egy jó pillanat kell csupán, és nagyot fordulhat velem a világ. De ez a pillanat nem fog eljönni hozzám. Ehhez nekem kell menni. És ismételgettem magamban az „Fejben lehetsz pesszimista, de a lábaidban nem” aranyköpést, és biztattam magam, hogy mennem kell. Pedig akkor már előfordult, hogy arra gondoltam, egy reggelt csak a pihenésre kéne szánni. Tegnap délután, bár nem áztam át, de azért a bakancsom elég vizes lett, már a teljes beázás határán volt. Aztán sajnos, ahogy elkezdett száradni, szaga is lett. Döntés elé kerültem… Van ugyan pótbakancsom, de az hangos. A kis cserkelőcipőm nem bírná a vizet. Vagyis abban én nem bírnám a vizet. Mi legyen hát? Büdös vagy hangos? Majd azzal nyugtattam magam, hogy ha jó a szelem, ezt sem érzik meg — ha meg nem, akkor meg megéreznek mást. Így tűnődve a vége az lett, hogy a büdöset fel, és irány a bőgés hallgatása a sötétben, hogy eldöntsük, merre tartsuk a reggeli vadászatot. A bőgés valahogy most sem lett erősebb, pedig már kezdett hűvös is lenni reggelente. Az eső pedig elállt. Viszonylag hosszabb cserkelést-túrázást csináltunk, hátha rátalálunk a szerencsénkre, de ezen a reggelen eléggé elbújt. Egy nagy sűrűben, bikához közeli jutásra futotta csupán, ami még a tehénhangra is csak távolodással reagált. Követtük halkan elég ideig ahhoz, hogy egyszer csak intenzív csörtetés kíséretében felénk vegye az irányt. Közeledett a szarvas, de egy tehén volt. Öt méterre tőlünk fordult jobbra, pár méterre követte őt futva a bika is. Attila rákiáltott a párosra, remélve, hogy megtorpannak, nekem pedig már ki volt húzva az íjam. Torpanás nem történt — irányt váltva még gyorsabban futva, kezdtek el távolodni tőlünk.

7. vadászat – délután A reggeli gyenge bőgés hatására úgy döntöttünk, hogy tervet váltunk. Egy régen szóróként, most dagonyaként funkcionáló helyen alakítottunk ki a reggeli vadászat után megfelelő helyet arra, hogy beülővel felmászhassak. A kamera felvételeken 3 különböző bika is volt, de inkább 2–3 naponta 1-szer fordultak elő. Előre megbeszéltük, hogy ha disznó jönne is, azt ne lőjem, hanem néha próbáljak tehénhangot utánozva bikát csalni közel magamhoz. Nagyon tetszett a hely. 8 méter magasan voltam egy fenyőfa tetejében. Alattam a dagonya csupán 17 méterre volt tőlem.

Éreztem, hogy ha most valami megjelenik, az jó eséllyel nem fog észrevenni, és a lövéshez is megfelelő pozícióban lesz. Még a kamerát is felraktam a fára, hogy ha jönne az akció, el tudjam indítani. Az első látogató egy tőlem 40 méterre átváltó hatalmas vaddisznókan volt fényes nappal! Sajnos olyan gyorsan jött és ment, hogy még a kamerát sem tudtam ráállítani. Őt két süldő követte valamivel később, akik épp a fám alatt akartak kimenni a dagonyához. Ők sajnos szagot kaptak. Még a lombok között láttam a hátukat, amint tőlem 5–6 méterre tanakodnak, hogy merre tovább. Végül a biztonságot választották, és elmenekültek a kamera elől. A következő látogatóra már nem akartam ráfordítani a kamerát. Egy róka érkezett a nyílt placcon keresztbe. Leemeltem az íjat. Bekapcsoltam az irányzékvilágítást. Már húztam volna ki, amikor átért a nyílt terület túloldalára, és cuppogásommal sem tudtam visszacsábítani. Később még 3 disznó érkezett a dagonyára, őket már csak hőkamerában néztem. Azért nem másztam le korábban a sötétben, mert sokáig kint voltak, és nem akartam őket megriasztani. A hely jó volt. Én a legjobb tudásom szerint tehénkedtem. De a bikák most teljesen elkerültek. Egy alkalom volt még hátra… Már kezdtem belenyugodni, hogy idén sem fog sikerülni. De nyugtatott, hogy elég egyetlen számomra kedvezően alakuló helyzet. Az egyetlent pedig nem érdekli, mi volt előtte és mi lesz utána. Az egyetlen lesz — csak legyek ott én is.

8. vadászat – reggel Na, erre a reggelre már tényleg úgy keltem fel, hogy csak reménykedni tudtam, hogy még éppen nem kaptam tüdőgyulladást. Olyan nehezen húztam ki magam az ágyból, és úgy fájt mindenem, hogy csak azt reméltem: ha vége, még rendbe tudok jönni. Már azzal a gondolattal is játszottam, hogy amint vége a reggeli vadászatnak, felhívom az orvost, hogy írjon fel nekem valamit, mert kezd elhatalmasodni rajtam a nyavalya. Tudtam, hogy pihennem kéne, de úgy voltam vele, hogy még egyszer pár kilométert kell megtennem, és az még menni fog. A reggeli vadászatokon mindig át tudtam lendülni a holtponton. Igazából a baj csak annyi volt, hogy minden reggel valamivel mélyebbről indultam, mint korábban. Az utolsó reggeli cserkelésünk helyének azt a környéket választottuk, ahol előző nap a fára másztam. A terület egy része viszonylag jól belátható fenyves volt. Egy másik része egy nem túl sűrű bokros, ahol szintén lehetett látni a szarvasok nyomait — a földön is, a bokrokon is.

Megtudtam, hogy a terület régen kísérleti gazdálkodás volt, de kb. 30 éve elhagyatott, így már visszavette a természet. Visszatértek bele a szarvasok is. Az első közeli bőgést figyelmen kívül hagytuk, és egy régen teraszosan művelt részhez igyekeztünk, mivel hallottunk ott egy bikát, ami viszonylag stabilan bőgött. Mire a teraszokhoz értünk, már a szürkület is kezdett oszlani. A második „szintre” kapaszkodtunk fel éppen, amikor Attila jelezte, hogy ott a bika. Éppen felénk sétált, körülbelül 25 méterre lehetett tőlünk. Viszont folyamatos mozgásban volt. Én még úgy, hogy a testem alsó fele a domb takarásában volt, kihúztam az íjat. Attila tehénhangot utánozva megállította, mire a bika felénk fordult. Elkezdett vizsgálni minket, és közben pár lépést oldalazott a két mellső lábával. Ekkor nyílt rálátásom a vitális zónájára, és elengedtem a vesszőt. Jó helyen csapódott be. A becsapódás hangja is a jellegzetes „cuppanás” volt. Mivel nem állt teljesen keresztben, a vessző nem ütötte át a vad testét, és egy 5 centi még kiállt belőle, amikor szépen jelezve a találatot, ugrott le az alattunk lévő teraszra. Majd csend lett. Láttam, hogy jó helyen volt a vessző, de tudtam, hogy időt kell adjunk neki, és hogy valószínűleg nem sok vér lesz, mivel befelé fog vérezni, mert nincs kimeneti seb. Ettől függetlenül kevés kételyem volt abban, hogy sikerült!

Meglesz a bika, és milyen gyönyörű volt az élmény! Bőgésben cserkeltünk rá, és közelebb hívni is sikerült. Eljött az a pillanat, amire vártunk — amit hajtottunk immár 8. alkalommal, amikor egyszer mellénk szegődött a szerencse, és minden adott lett a lövéshez. Igaz, hogy a szemben, félig keresztben álló vad nem a „legjobb” lehetőség, de azt már az elején megbeszéltük, hogy a „tökéletes” valószínűleg nem fog megtörténni, ezért lélekben fel voltam készülve a „nem tökéletesre” is. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan alkalom volt, amit érdemes volt megragadni. Egy pár percet még töltöttünk azzal, hogy egy szintén a közelben bőgő bikára rásétáltunk, ami előttünk váltott ki 50 méterre bőgve. De szívemben én már csak szemlélő voltam és csodálkoztam. Nem mertem igazán hinni, nehogy csalódjak, de éreztem, hogy a hőn áhított bika nemsokára nekem is megadatik. Hazamentünk Dióért, az alpesi tacskókopóért, aki Attilának több éve hű vadásztársa, és a bika után eredtünk.

Attila megkért, hogy keressem a vesszőm egy letört darabját, amit reggel még láttunk a közelben. Ő pedig Dióval tovább haladt a nyomon. Majd törtetés hallatszott, és egy kiáltás: felállt a bika. Rövid hajsza után a kutya egy helyben ugatott. Dörrenés… Csend és nyugalom árasztott el. Sikerült! Megcsináltuk! A vessző csak a tüdejének egyik felét járta át — ez a nem teljesen keresztben álló helyzetnek volt köszönhető. Attila elmondása szerint már nagyon lógatta a fejét, és lehet, hogy ha fél-egy órával később megyünk utána, már dermedten találjuk. Tudom, hogy nem a lehető legjobb kimenetel, ha kegyelemlövést kell leadni. Viszont az az igazság, hogy valami azt súgja, a sors akarta így. Szerintem, akik íjjal vadásznak, sokszor élték már meg azt, hogy egy elejtésnél a véletlenek olyan sorozatának kell tökéletesen történnie, hogy arról már nehéz azt hinni, nem volt mögötte semmi felső irányítás.

Fotó: Balogh Tibi – Bowhuntertobe.com

Úgy gondolom, ezért hívják sokszor az elejtett vadat az erdő ajándékának. Mert van, hogy hiába csinál az ember mindent tökéletesen, akkor sem jár sikerrel — és vannak helyzetek, amit szinte elrontani sem tud, mert neki szánta az ég. Például annál az őzbakomnál, aminél nem tudtam kihúzni az íjam, háromszor vallottam kudarcot, egyszer még fel is nézett, de akkor sem ment el. Negyedjére viszont elindítottam a tökéletes vesszőt. Máskor pedig egy rosszul időzített, de óvatos mozdulat vagy a szélnek egy apró bizonytalansága ítéli sikertelenségre az íjászt, és hagyja kételyek között, hogy vajon csinálhatta-e volna jobban.

Úgy érzem, hogy Attilának és Diónak is részese kellett lennie ennek a vadászatnak, hogy nekik is egy örök emlék maradhasson. Én pedig bármikor, amikor a trófeára tekintek, nemcsak az erdőnek leszek hálás, hanem Attilának és Diónak is a lehetőségért és a segítségért. Így lett igazán közös ez a bika, ami nekem az első, de Attilának is az első bőgésben, íjjal lövetett bikája.

Fotó: Balogh Tibi – Bowhuntertobe.com

Sajnos nem készült túl sok videó idén, mert nem akartuk a videózás miatt elbukni a lehetőséget. Lehet, és remélem, hogy egyszer majd készül ebben a témában kisfilmem is, de egyelőre most pár évig elég lesz a bőgést hallgatni és örülni annak, amit kaphattam. Elég lesz lélekben újra átélni ezt az izgalmas hetet, abban a csodás társaságban és gyönyörű erdőben, a Balaton mellett, a bikák között.

Írta és fényképezte: Balogh Tibi – Bowhuntertobe.com

Érdekel a vadászíjászat? Látogass el te is Balogh Tibi oldalára!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131