Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Prencsok János élménybeszámolója:

A miniszter találkozása egy vaddisznóskert „félelmetes” lakóival…

Fotó: Prencsok János

Nyugdíjas miniszter érkezését jelezték a vértestolnai vadászházba, ezért ahogyan kellett, kimentem a fogadására. Feleségével együtt érkezett a már sokszor „megcsodált” jó öreg, sárga Wartburg autóján. Amint kiszálltak, üdvözöltem őket, de szemem rögtön megakadt az autó „hibátlannak tűnő” festésén. Szerettek idejönni, ezért volt alkalmam figyelemmel kísérni a Wartburg „külső megjelenését” is, amely legutóbb még igen nagy számú rozsdafolttal büszkélkedett – elsősorban a kerekek feletti sárvédő környékén –, de volt belőlük bőven más egyéb helyeken is. Megkérdeztem, hogy talán festőnél járt az autó, hogy ilyen szépen kijavítgatták a rozsdás foltokat – amire válasza az volt, hogy nem, mert ő javítgatta ki otthon egy ecsettel, a festőműhelyben kikevert festékkel. Gratuláltam a szép munkához. Most, a történet megírásakor, fejemben kavarogtak a gondolatok, hogy az elmúlt években nyugdíjba vonult miniszterek közül vajon kit tudnék elképzelni ecsettel a kézben hasonló módon szorgoskodni… bevallom, senki nem ugrott be…

A vadászházban egy kávé mellett a vendég elmondta, hogy este, valamint hajnalban vaddisznó-vadászatot kérnek – nem szórón, hanem mezőgazdasági területen –, valamint másnap délelőtt a feleségével horgászni szeretnének a Buntsu-tónál. Mindenki kedvelte a minisztert, mert nagyon szerényen viselkedett, nem volt telhetetlen, követelődző, és nem is jött minden héten, hétvégén, mint „egyesek”.

Az esti vadászaton csak későn indultak meg a disznók – mi lámpával nem vadásztunk –, így lövés nélkül jöttek be, de a hajnali vadászat már sikeres volt, mert a kolléga lövetett vele egy süldőt.

A vértestolnai vadászházba érkező vendégek a vadászat mellett gyönyörű erdei környezetben csodálatos órákat tölthettek el a medence aljában megbúvó kicsi, de halban bővelkedő tavacska partján „damiláztatás” közben. A tavat hozzákerítették a mellette kialakított vaddisznóskerthez, így segítve annak minél jobb vízellátását. Volt olyan vendég, aki csak horgászni jött, és hal nélkül soha nem távoztak. A kis tavacskába minden évben több mázsa halat tettünk be, így biztosítva az eredményes horgászatot vendégnek és orvhalásznak – mert abból is akadt rendesen – egyaránt.

A vaddisznóskertet a tóval együtt egy idősebb kolléga kezelte. A külső szórók és a disznóskerti etetőhelyek ellátását lovas fogattal végeztük úgy, hogy mindennap körbement a területen, és vitte az elsősorban kukoricából álló takarmányt. A kolléga gyakran kiment az etetőkocsival, és ilyenkor a kertben ő maga szórta ki a zsákokat. Tudjuk, hogy a disznó nagyon intelligens és okos állat, könnyen tanul, és nehezen felejt. Az etetések során, történetünk idején, az egyik süldő nagyon „megkedvelte” kollégánkat, és az idő múlásával szinte „érintésnyi” távolságból várta a kiömlő kukoricát, figyelte és hallgatta a hozzá intézett szavakat. A szemes takarmány mellett – főleg tavasszal – a disznók fehérje-utánpótlására több alkalommal vittünk ki néhány mázsa halat, amit imádtak a disznók. Időnként előfordult, hogy a kis tóban is elpusztult pár hal, amit mindig otthagytunk nekik a tó körül, így megtanulták, hogy időnként onnan is csurran-cseppen azokból a finom halacskákból. A bátrabb és leleményesebb disznók nagyon „rászoktak” a halakra.

A fénykép illusztráció. Fotó: Prencsok János

A felelős kolléga maga is szeretett horgászni – no és a halat is szerette –, így a vadásztatás mellett érthetően „állandó vendége” volt a tavacskának. Mondhatnánk azt is, hogy „éjjel-nappal” őrizte az orvhorgászoktól… de nem mondjuk. A barátság akkor igazi barátság, ha az minden körülmények között megnyilvánul. Esetünkben is elmondható ez a kolléga és a süldő – a Berci nevet kapta – barátságáról. Azt soha nem tudtuk meg – nem árulta el –, miként csinálta, de megtörtént – ezt saját szemünkkel is tapasztaltuk néhány alkalommal –, hogy az egyre növekedő süldő „barátja” is ott volt vele a tóparton, amikor pecázott, és várta a „barátság jelét”, a halat… sőt, többször odacsalogatta a haltartóhoz, és Berci szeme láttára emelte ki onnan a halat, amit ezután odaadott neki. Olyat már láttunk, hogy a kutya a kis tálkáját szájába veszi, és odaáll a gazdája elé, jelezve, hogy enni szeretne, de azt eddig még nem láttuk, hogy a vaddisznó odaálljon a haltartóhoz, és félreérthetetlenül jelezze, hogy halat kér?! Kollégánk elérte ezt! Egy idő után Bercihez csapódott három másik barátja – ezek még nem voltak olyan bátrak, hogy az ember közelébe merjenek menni –, akik csak távolabbról nézték őt, és vártak az odahajított halakra. A faluban olyan szóbeszéd is járta, hogy néhány alkalommal a tónál „ügyködő” orvhalászokat megkergették a vaddisznók, és kirángatták haltartóikból a halakat, azonban ezt mi nem hittük el – mert nem lehetett orvhorgászat! Igazi, emberre irányuló vaddisznó-„támadás” tudomásunk szerint a tónál soha nem történt.

Másnap reggel újra kimentem a vendégekhez, és gratuláltam a miniszternek a süldő elejtéséhez. A reggeli elfogyasztása után készülődtek a horgászatra. Nekünk is voltak „készségeink”, de arra most nem volt szükség, mivel a sajátjával szeretett pecázni. Megkérdeztem, hogy kér-e egy kísérőt, aki velük lenne a délelőtt folyamán, de azt mondta, hogy nincs rá szükségük. Pedzegettem, hogy időnként lejárnak a disznók is a tópartra inni és elpusztult halat keresni, amitől nem lepődött meg túlságosan.

– Azoknak is kell inni, meg a halat is biztosan szeretik – ez volt válaszának lényege.

Miután bepakoltak az öreg Wartburgba, szépen, komótosan legurultak a medence alsó végén megbújó erdei tavacskához. Megbeszéltük, hogy délben bejönnek a vadászházba, és a fogott halakból 2-3 darabot – kérik majd megpucolni – elvinnének, a többit itt hagyják a konyhának.

Számtalan alkalommal jártak már itt, a tó körül mindent ismertek, így öregurasan kipakoltak, összeszerelte a botokat, és kényelmesen elhelyezkedtek a stégen. Szélcsendes idő volt, a bedobott kapásjelzők szinte mozdulatlanul lebegtek a vízben. Nem nagyon kellett beetetni, mert e nélkül is szinte mindig jó kapás volt, és a két botról most is felváltva akasztotta le a szebbnél szebb potykákat, vagy dobta vissza a kisebbeket. Másfél-két óra elteltével kezdett úgy alakulni a helyzet, hogy igencsak megtelt a két haltartó, amit a tó lakói nem láthattak, mert a kapásjelzők továbbra is szünet nélkül száguldoztak jobbra-balra, jelezve az önkéntes „mártírok” mozgását.

A bevágást, a fárasztást, a kiemelést – a feleség segített – és a szákba rakást bizony hol halkabb, hol hangosabb mondatok és érzelemnyilvánítások kísérték, amelyek ebben a szélcsendes időben bizony messzebbre is elhallatszottak. Így történhetett, hogy az emberi hangok eljutottak a közelben, egy avarágyon az éjszakai kalandozást kipihenő Bercihez és három barátjához. A pavlovi reflex bizony az állatoknál is normálisan működik, ezért először Bercinél, majd a három havernál is – felidézve a múltat – nyálcsordulás formájában, a finom halacskára gondolva, jelentkezett.

– Srácok, induljunk! – horkantott egyet barátunk, és azonmód elindultak szokásos váltójukon a stég felé.

Azt az ötven-száz métert kocogva is hamar megtették, és amikor leértek, Berci megállt a bokrok szélén, majd beleszagolt a levegőbe – ugyanis gyanús szagokat érzett. A szélcsend ellenére ennyi idő elteltével is körbejárta a tavacskát a miniszternek és feleségének – disznóéknál – szaga, és azonnal a „B” terv lépett hatályba. Ez azt jelentette, hogy Berci nem szalad oda a stég mellé barátjához, nem köszön, nem horkant oda, hogy itt vagyok, és nem jelzi neki a halevő óhaját, hanem felméri a terepet – mint tették ezt az orvhorgászoknál többször is –, kiszagolja, hol van a haltartó, majd megragadva azt, kirántja a partra, és addig húzza-vonszolja, amíg a halak ki nem potyognak abból. Amikor megfelelőnek tűnt a pillanat, Berci kirohant – a három haver utána –, és megkezdődött a haltartók „kiürítése”. Amint a miniszter és felesége hátrapillantott, és felmérte a mögöttük történő „halrablás” tényét, először az összes létező vércsepp a fejükbe szállt, majd amikor az lassan visszafolyt a lábukba is, és mozdulni tudtak, lassan felálltak – a stég padjait „vértnek” használva –, és onnan szörnyülködtek az „előadáson”. A miniszterben felmerült, hogy olyan sok hal van a haltartókban, hogy biztosan mind a négyen jóllakhatnak azokkal, és ezután már nem kívánják az „egyéb húsételeket”. Ezt a gondolatot suttogva megosztotta feleségével is, akinek vérnyomása ettől lassan leszállt – majdnem a pad karfájáig –, és lassan-lassan elkezdték mutatványként értékelni a lakmározást. Taps azért nem hangzott el, hanem miután minden hal eltűnt a disznók gyomrában, és azok jóllakottan visszakocogtak a sűrűbe, valamivel gyorsabban, mint a négy barát tette, cókmókjaikkal – meghazudtolva korukat – beültek, vágódtak az autóba, és – más sebességgel, mint ahogyan jöttek – visszamentek a vadászházba.

A fénykép illusztráció. Fotó: Prencsok János

A gondnoknő és a tó kezelő kolléga – akinek a szomszédban volt a lakása – meglepődtek, hogy ilyen hamar befejezték a horgászatot, de amikor megtudták az okot, szükségük volt különböző nyugtatgató és magyarázkodó mondatok megfogalmazására, mert azért az ijedtségből még akkorra is maradt mutatóba valamennyi az arcokon. Mindenesetre az ebédnél már felszabadultan és mosolyogva mesélgették a részleteket, és amikorra én is kiérkeztem hozzájuk – a gondnoknő telefonon mondta el a történteket –, már nyoma sem maradt a pár órával korábbi hangulatnak. Úgy gondolták, hogy délután már nem mennek ki horgászni – megértettük –, de a következő héten visszajönnek, és én is megígértem, hogy intézkedünk azért, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen helyzet.

Megbeszéltük a kollégával, hogy ezután minden horgászó vendéget elkísér a tóhoz, és gondoskodik azok zavartalan szórakozásáról. Így is történt, mert a vendégeknél nem történt hasonló halrablás a későbbiek során – azt nem mondom, hogy orvhorgászoknál sem.

Kedves Olvasóim! Aki úgy gondolja, hogy megkedvelte Bercit, az ne olvassa tovább, mert a folytatás szomorú lesz.

Sajnos Berci az esetet követő januári disznóhajtás után többé nem jelentkezett, és nagy a valószínűsége annak, hogy ott fejezte be rövid disznóskerti életét. Azon a napon a kertet kezelő kolléga betegsége miatt nem vett részt a hajtásban, ezért elbúcsúzni sem tudtak egymástól. Így ért véget egy vadász és egy vaddisznó különleges barátsága.

A képek csupán illusztrációk, amelyek segítségével próbáltam még jobban megjeleníteni a leírt történetet.

Remélem, hogy írásaimmal sok olvasómnak tudok kellemes perceket szerezni. Aki kedveli ezeket, és kíváncsi az összes eddig megjelent történetre vagy a következőkre, az kövessen a „vadkárinfó” oldalamon.

Üdvözlettel: Prencsok János
(vadkárinfó)

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131