Keressen minket

Vadászat

Szögi Tibor: A butaság ára

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

VADÁSZTÖRTÉNET | Hetek óta, valójában már két és fél hónapja, csak vasárnaponként járok át Padéra fácánvadászatra. Nagyon nincs az ínyemre az ilyen, reggel kocsiba ülök, vadászok (még hogy vadászok, ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni), kutyagolunk öt-hat óra hosszat árkon-bokron, szántáson keresztül, és ha látunk egy-két fácánt, az jó. Utána megint kocsiba ülök és hazagurulok Zentára.

Nem tetszik, nem tetszik, de mégse tehetek másként. Nem maradhatok Padén több napig, mint ahogyan szeretnék, ahogy máskor tettem. Ugyanis föllázadt ellenem a természet, vagyis a lábam, pontosabban a bal térdem. Egy-egy ilyen félnapos gyaloglás után bedagad, fáj. Két-három napig kell kímélni, pihentetni. Annak meg nincs értelme, hogy átmenjek Padéra és ott egyedül gubbasszak a kis kuckómban, várva a jobbszerencsém. A tél sem volt az igazi, olyan trappereknek való, ezért könnyebben kibírtam a „koplalást”.

No de most, január második felében, Szent Péter megsimogatta deres szakállát, egy kevés hó is esett, a hőmérő még nappal is a nulla alá fagyott. Hát most már ez nem mehet így tovább! Ha bedagad, hát bedagad! Ha fáj, hát hadd fájjon! „Majd a nyáron kikúrálom”-elhatározással január 19-én bepakoltam egy kazal holmit a Puntóba. Meleg ruhát, vékonyabbat, vastagabbat, sétára és lesbe valót. Termocsizmát, alaszkai bakancsot. Nagy az étvágy, telhetetlen vagyok, mindent bepótolok. Puskát is teszek oda, kettőt: a drillinget (2×12/70+7x65R), meg a kis könnyű 223-as billenőcsövű gavallérpuskám.

Délelőtt már tíz körül, térden állva, könnybe lábadt szemekkel biztatom a pislogó tüzet őfelsége, a „kályhák királynője” (kraljica peći) előtt, a padéi házikómban. Dél felé már igazán kellemes az ittlét. Elolvadtak a jégcsapok a szoba sarkában. Szinte dübörög a kis kályha. Bevörösödik a kályhacső. Ingujjra vetkőztek még a vendégek is. Mert közben azok is érkeztek, Szabácsi Sanyi és Peho Anti barátaim. Beködösödnek a borospoharak amint koccintásra emeljük őket. Koccintunk Sándor délelőtti sikerére, egy szép nyári lúd formájában. Koccintunk a délutáni vadászat reményére. De nem utolsó sorban feleségeink egészségére is.

A hangulat emelkedett, az idő elszaladt. Ebéd után egy picit elpilledtem, úgyhogy a megbeszélt délutáni libalesről lekéstem. Sándor egyedül ment ki, a todrovácsi búzatábla melletti kopóba szerencsét próbálni.

No, azért én is csipkedem magam és fél négy után valamivel már nyeregben vagyok. Tekerem a pedált, és négy körül, a Nagy Tibi előtt a kerítésnek támasztom a paripámat. Messzire nem mehetek, mert rám sötétedik, ezért átdübörgök az Aranka vasúti hídján, és itt mindjárt a plyostinai „nádrengeteg” túlsó oldalán, a kis akácerdő végénél megbúvó, rogyadozó magaslesre „beköltözök”.

No, lehet, hogy az, hogy beköltözök, egy kicsit túlzás, de azért mindenem megvan a boldogsághoz. Habár hideg van, megdermed a leheletem, de a pufajka belseje testemnek meleget ad. A lelkemmel sincs gond, azt ez a hatalmas Csend helyre rakja.

Előttem a szétgombolt hátizsákon, terülj asztalkám: sonkás szendvics, narancs, alma, citromos tea. Hát kell-e ennél több? És még a látvány a kék ég hullámain himbálózó libacsapatok, a nádtenger felett szitáló vörösvércsepár, a tovasuhanó hamvas rétihéja, a nádas széli kaszálón ügyetlenkedő tapsifüles. Ez talán nem is valóság, inkább csak valami mámoritó álom.

Aztán egy pillanat alatt, mint amikor egy váratlan pofon ér, magamhoz térek. A szemem jobb sarkában megmozdul egy gyanús, szürkéssárga folt. Odakapom a fejem. Te jó ég, ez róka!

Túl a szántáson, egy hatalmas búzatábla közepe táján, tőlem elfelé igyekszik. Nem rohan, de azért szedi a lábát. Olyan jó háromszáz méternyire lehet.

Megnyálazom a tenyerem, nekiszorítom csókra csücsörített ajkamnak, befelé szívom a levegőt – és fölhangzik a fájdalmas nyúlsírás. Egy kicsit meg is cifrázom, mint amikor a tapsifülest torkolásszák. Hol elcsuklik a hangja, hol meg fülsiketítően fáj. Hej, de jól csinálom! Ha én róka volnék…

De az én rókám meg sem áll, hátra se néz. Egy picit várok, és újra próbálkozok, ha lehetséges még szenvedélyesebben, még csábítóbban. De a róka most sem áll meg. Talán még egy kicsit jobban is igyekszik.

Csalódott vagyok. Mindig is büszke voltam erre a tudományomra. És most tessék, füttyöt se hány rá ez a süket róka. Arra is gondoltam, hogy talán valami fontosabb dolga is akad a nyúlpecsenyénél. Másfajta mulatságra hivatalos. Hiszen most van a rókanász ideje. És bevallom öszintén, hogy helyette biztosan én is így döntenék.

Ezzel a gondolattal egy kicsit kiköszörültem a hiúságomon esett csorbát. No, de a valóság bizonyára még ennél is egyszerűbb. A róka itt lehetett valahol közelebb, a frissen szántott borozdában, és meglátott, amikor a lesre másztam föl. A hírem is eléggé rossz rókakörökben, ezért jobbnak látta odébbállni.

Kényelmesen ülök a magasles kemény deszkapadján. Már semmire se gondolok, a civil gondok, a térdfájás, minden, minden egy másik világba marad. A rókakaland is már rég köddé vált. Észre se veszem, hogy lassan eltűntek a nappali fények. Helyettük ezernyi apró szikra remeg az égen. Jobbról, a fejem fölött, az öreg sajtból is valaki lekanyarított egy keskeny karéjt, de Ő ezt nem veszi rossz néven. Bársonyos arannyal borítja be bal felől a nádbugákat, mellette a kaszáló elsápadt fűszálait, előttem a tízméternyi széles gazos, szamártövis, acat, ragacsos galaj, vadcirok, szederszáras szövevényét. Egyedül jobbról a hatalmas göröngyös szántásra már nem jut ereje. Az feketén tátong a barnássárga gazos és az ezüstösen csillogó búzatábla szorításában.

Magam is ott lebegek valahol a föld és az ég között, teljesen átszellemülve. Egészen megfeledkezve a sarokba támasztott puskámról, arról, hogy én most valójában vadászni jöttem ide, ebbe a mesebeli paradicsomba.

Amilyen mesebeli ez a paradicsom, olyan sejtelmesnek tűnik az az árnyék, ami a hátam mögül, balról, a kaszáló alig kitaposott csapáján mellém kúszik. Olyan csöndben, olyan kísértetiesen, hogy be kell csuknom a szemem, majd újra kinyitni és erősen figyelni: valóban ott jön valami, vagy csak képzelődöm.

A járása nem billegő, nem olyan mókás nyusziforma. Simán csúszik, mint egy lopakodó macska. Most megáll, pont irányomba. Nem lehet messzebb tíz méternél. Mozdulni se merek, még pislantani sem. Errefelé figyel. Biztos, hogy nem vett észre, csak az ösztöne dolgozik. Érzi a veszélyt. Lassan tovább indul. Olyan tizenötre lehet, amikor óvatosan, nagyon óvatosan a puskám felé nyúlok. Amikor a puskatus a vállgödrömnek szorul, föllobban a fény. Puskalámpám sárgásfehér halogén fényében megtorpan a jövevény.

Szürkésbarna bunda, kurta farok, te jóságos ég. Eljut az agyamig a felismerés. Itt áll előttem egy gyönyörű jószág, vágyaim netovábbja, egy aranysakál!

Csak egy pillanat, odaszorítom a célkeresztet a lapockára, a mutató ujjam óvatosan a hideg vashoz ér… és akkor, szinte alig hallható surranással, a kabátom ujja a deszkapalánkhoz ér.

Szinte föl se foghatom. A sakál megpördül, úgy ugrik meg balra, a nádas felé, mint akit fenékbe rúgtak. A fénycsóva még csak betakarja, de a kereszt az már bizonytalan, hol erről, hol arról csúszik le a hátáról. Kellemetlen testhelyzetben, balra kicsavarodva kéne lőnöm. Közben a magasles oszlopa is útba van. A nádas is túl közel. Az agyam pattanásig feszül. Lőjek, ne lőjek?

Mielőtt a rohanás elérné a nád szélét, mielőtt a kurta farok mögött bezárulna az aranysárga nádfüggöny, elernyed a szorítás. Kiegyenesedik a mutatóujjam. Nem, nem lövök bizonytalanra. Nem zavarhatom meg így ezt a gyönyörű éjszakát. Majd holnap vagy holnapután. Lesz még nap, amikor kárpótlást nyer a jóságom. Az órámra nézek, fél hat múlt öt perccel.

Maradok még egy órát, esetleg másfelet. Pár percig még tart a feszültség. Lüktet a halántékom. De meglepő módon semmi keserűség, semmi rossz szájíz. Inkább valami meleg, jó érzés, elégedettség lesz úrrá rajtam.

Közben megindul az élet. Mind sűrűbben hangzik föl a vörösfrakkos legények lakodalomba induló kurjantása. Megpróbálom föltérképezni, behatárolni őket.

Legelőször a hátam mögül, valahonnan a vasúton túlról szól a nóta. Majd balról, a nádason túlról (hogy a nádas túlszélénél, vagy talán az Aranka töltésén áll a bál, azt nem tudom). A Szabó gyümölcsöse tájékáról is kitartóan jelentkezik egy legény. Tőlem jobbra, ez lehet legközelebb, mert amikor felém fordulva köszörüli a torkát, szinte megborsódzik a hátam. És mintha mind közelebb és közelebbről hallanám. Lehet, hogy ide tart? Az erdőm szélén van találkája? Talán még lövéshez is jutok hamarosan… De aztán mégse. Elcsitulnak a legények. Ki dolgavégeztével, ki meg szomorúan, lelógó farokkal nyugtázza a napot.

Szépen csöndben összecsomagolok és lemászok a létrán. Két párhuzamos acélcsík mutatja az utat egészen a faluig. Akárhogy próbálok észrevétlen maradni, ez nem sikerül. Szinte fáj a törött kő harsogása a bakancsok léptei alatt. „Holnap biztos, hogy nem ezt az utat választom”-elhatározással lépek le a vasúti híd lemezpadlójáról.

* * *

Másnap egy kicsit korábban, úgy fél órával előbb indulok. A falu végén, az utolsó háznál, a juhász kerítésének támasztom a bicajom. Át a Jézda hídon, végig a rogácsás úton, egészen a második vasúti rámpáig, a Weishman keresztig. Igyekszem minél gyorsabban és csöndösebben eljutni a kis erdőcsík keleti csücskében megbúvó magaslesemig.

Most majd jobban odafigyelek. Semmi fölöslegest nem viszek föl a kalitkába. A hátizsák is lent marad, a magasles alatt elhelyezett vadetető szénarácsába fektetve. Csak a puska…

Apropó puska, sokat töprengtem otthon, hogy melyik puskát vigyem. A drilling sörétes csöve jó szolgálatot tenne a magasles közelében rohangáló célpontok esetében. Viszont a kis 223-assal sokkal messzebbre és pontosabban oda tudok nyúlni, mint a drillingem golyós csövével.

„Hát két egymást követő napon úgysem ismétli meg magát a jószerencsém”-elmélkedéssel, ismét a kis 223-ast választom (mint majd a későbbiekből kiderül, ez nagy BUTASÁG volt). Tehát a puska mellett még csak a puskalámpa, akkumulátor, egy alma és egy narancs a jobb és bal zsebbe. Így nem lesz semmi, amibe megakadok, megbotlok, akció közben. A padot is egy kicsit előrébb húzom. Befészkelek, mint egy kotlós a tojásain. Vállhoz emelem a lövcsit. Kihajlok jobbra-balra, előre. Kényelmes, jó lövés esik (esne), minden irányból.

A puskám a sarokba támasztom. Hátradőlök, kikönyökölök mindkét oldalról, habár szűk ez a fránya kalitka, mégis nagyon, de nagyon jól érzem magam. A tegnapi fél ötösi róka nyilván zokon vette előző napi kísérletem. Ma valahol máshol beszélt meg találkát.

A majdnem telihold, a csillagok, most is megbízhatóak. Most is pontosak. Jönnek, amikor jönniük kell. Beragyogják a színteret. Csak a színészek késnek. Lehet, hogy kevesellik a gázsit?

Elmúlt már fél hat, hiába nézegetem ötpercenként az órám, nem jön az én sakálom. Lehet, hogy túlságosan ellazultam, átadtam magam a gyönyörnek, ami oly sejtelmesen ölel át. Lelankad az éberségem.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy közvetlen előttem, alig tíz méternyire, a gazos árnyékából kigurul két fekete gombóc. Egy pillanatra megállnak, majd szépen lassan, mint akik tétováznak – erre menjek, vagy arra – megindulnak a lesem felé.

Itt nincs mit várni. A puskám után nyúlok. Már útközben kettőt kattintok a világítós kereszt gombján. A lámpámra nem lesz szükség. Az aranysárga alapon, koromfeketén világító két süldő kitűnő célpontot mutat. Továbbtart ezt elmondani, mint amilyen gyorsan az események megtörténtek. A süldők már a magaslesem lábánál vannak. Fel kell állnom, ki kell hajolnom, hogy célra tarthassak. Amikor a világító kereszt az egyik süldő szeme közé ragad, csattan a lövés. Sivalkodik, elvágódik a disznó. De a következő pillanatban már rohan. A halálvágtát kíséri a hideg, halogén fény…

Vagy mégse? Kapkodva veszek elő egy újabb lőszert a pufajka zsebéből. Újratöltött puskával, ideges fénycsóvával pásztázom a helyet, ahol az imént még rohant, törte-zúzta az útjába kerülő száraz gazt a tébolyult állat.

Nézem a szántást, a búzatáblát. Mindenütt síri csend. Megfagyott, mozdulatlan az egész világ. Csak a szívem akar kiugrani a tokjából.

Nyugtatom magam. Ott lesz az valahol a borozdában, a gazos szélében. Hiszen minden annyira egyértelmű. Félkör alakú halálvágta, az utolsó leheletéből megtett, kétségbeesett ötven-hatvan méteres rohanás…

Nem dohányzom. De azért illik megvárni a két cigi végtelenségnek tűnő időtartamát.

Csak most vetek egy pillantást az órámra, háromnegyed hat múlt két perccel. Közben egyre keseredik a számíze. Csak most gondolom végig. Az előbb nem volt rá idő. Az ilyen rövid távolságról, a lövedék, a távcső magasságával, öt-hat centivel lejjebb csapódik be, mint ahova célzok.

Nono, nem szabad így hozzáállni. Ott lesz az valahol a borozdában.

Lemászok. Körbenézek, először csak úgy holdvilággal, majd a lámpával is. A gazosban, a szántásban, a búzavetésben. Sehol semmi. Nem akarom túlzottan összekuszálni a nyomakat. Majd holnap, napvilágnál…

* * *

Másnap, reggeli után, úgy fél kilenc felé, szép, ropogós napvilágnál indulok meg a remény útján. Most világoson megtehetem, egészen a vasútig karikázok föl, a megfagyott földesúton. A süldőt könnyebb lesz így hazatolni, mint háton cipelni – gondolattal.

A rálövés helyét nézem meg legelőször. Nem volt nehéz megtalálni, pár lépésre a magasles lábától. Kéttenyérnyi rózsaszín folt, az ezüstösen csillogó, deres letaposott fűben. Nem igazán vér volt ez, inkább olyan szétfröcskölt agyvelő vagy mi, tele apró csontszilánkkal. A legnagyobbat, olyan kiskörmöm nagyságút föl is veszek, megvizsgálom. Olyan lukacsos, szivacsos forma az egyik oldalán, a másik fele vékony, fehér sima csont. Papírzsebkendőbe csavarom és elteszem. Az ujjaim között megolvasztom, majd szétkenyek egy gyufafej nagyságú lágy részt.

Nem, ez nem lehet agyvelő. Akkor helyben maradt volna… No, meg az állaga. Nem izomszövet, attól lágyabb, de a velőtől valamivel kötöttebb.

Megpróbálom fölidézni a tegnap estét. A disznó pont szemben állt velem. Én fölülről, merőlegesen a szeme közé céloztam. Ha a lövedék, a pár méteres lőtáv miatt négy-öt centivel a célzóvonal alatt csapódott be, akkor én ezt a süldőt szépen orrtövön lőttem. Hajszállal, de elkerülte a koponya agyi részét. Szétzúzta az orrsövénycsontot (ebből származhat a fölvett csontszilánk), majd a szájpadlást, a nyelvet átütve (innen származhatnak a talált lágy részek a rálövés helyén) áthaladt a felső és az alsó állkapocs között, úgy hogy azok valószínűleg nem sérültek.

No de menjünk tovább, mert megöl az izgalom. Könnyű dolgom van, az aranysárga fűszálakra száradt vörös permet mutatja az utat. Nincsen sok vér, de folyamatosan, szépen meg van húzva a vágta vonala.

Jó húsz méter után a kaszálóról bekanyarodok a derékig érő gazosba. No, itt aztán még könnyebb a dolgom. Az eszméletlen rohanás törte csapás körívén lépten-nyomon, tenyérnyi, kéttenyérnyi véres maszat. Rohanok előre. Izgatottan ver a szívem. A remény, a bizonytalanság valami furcsa keveréke szinte elmámorít.

Már látom a csapa végét. Előttem tízméternyire véget ér a sűrű, kezdődik a szántás. Előttem egy vállig érő, sűrű nádfoltocska. Jaj, Istenem, bár csak ott feküdne!

Lázas izgalommal rántom szét a függönyt. Két kézzel hadonászva hajtom szét a nádszálakat jobbról is, meg balról is. Nem akarom elhinni, de csak be kell látnom, hogy vesztettem. Egy piros maszat a borozda mellett, egy pár csöpp a szántásból kiálló kukoricacsután…

Egyértelmű, be kell lássam, a remény itt szertefoszlik. A süldőm nem esett el, a szántáson, búzavetésen keresztül ment tovább. Még egy tizenöt méternyit tudom követni a haladás útját. De ez is legalább egy fél órámba telik. A csonttá fagyott talajon nem látszik meg a paták nyoma. A vérzés is nagyon gyönge. Pár gombostűfej nagyságú rubintocska. Föladom. Ezzel semmire se megyek. Az irány, amit fölvett, egyenesnek tűnik. Arrafelé négy-ötszáz méteren minden sík, sima, mint a tenyerem.

Távcsővel átvizsgálom, de semmi gyanúsat nem találok. Nyakamba veszem a lábam és nekivágok. Odébb, kicsit balra, van egy kézilabdapálya nagyságú nádas. Végigjárom annak is a szélét, hátha megtalálom a maszatot, ha netán ide bújt volna a sebesült. De semmi. A remény már lassan elkopott. Most már csak a becsület, ami hajt. Ennyi mindenkinek jár. Ha tehetem, meg kell rövidíteni a szenvedést.

Ej, ha most itt lenne Kesztyű kutyám! Most megmutathatná, mi is az a tacskó virtus. Már túl lehetnénk az egészen. Koccintanánk a szerencsémre, Kesztyű rátermettségére, feleségünk egészségére, meg ami ilyenkor még az eszébe jut az embernek. De hát nincs, süldő sincs, koccintás se nincs… Eb a vadász kutya nélkül! Mennyire igaz!

Lassan dél felé jár. Szikrázóan süt a nap. Ez megteszi a magáét. A csizmám még egyszer akkora és ólomnehéz. No, ez majd jót tesz a térdemnek. De nincs mit tenni, valahogy haza kell még jutni.

Kicsit odébb van egy mély árok. Náddal, szederindával van benőve a partja. Srégan hazafelé mutat. A kinyomazott csapa is arrafelé mutat. Ha nem tért el, azt kellett, hogy keresztezze. Letaposom csizmámról a koloncot. Az árok partja szerencsére kemény, füves. Könnyebb rajta a járás, mint a fölolvadt szántáson, búzavetésen. Ballagok hazafelé, de azért figyelmesen vallatom az árokszéli nádszálakat, szederbogjákat. Ahogy közeledek a vasúti sínekhez, mind kisebb a remény…

Milyen gyarló is az Ember! Reménykedem a másik balsorsát, a végzetét. És az Ő reménye? Az életben maradás, a túlélés? Istenemre, vadászi becsületszavamra mondom, esküszöm, hogy most már tiszta szívemből Neki drukkolok! Túl kell, hogy éld, kispajtás!

Zenta, 2016. január 22.

Vadászat

Hét kitüntetett a pápai Agrárexpón

Print Friendly, PDF & Email

Hét vadász kitüntetésben részesült a pápai Agrárexpón:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A megyei vadásznapok kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy a kiváló teljesítményt nyújtó vadásztársak áldozatos munkáját, több esetben évtizedes szolgálatát a tágabb közösség előtt is méltassuk, illetve elismerjük. Az idei első vadásznapon hét vadásztársunk részesült kitüntetésben:

Árvai István. Fotó: Gyurom János – OMVK

Árvai István a Magyar Vadászatért Érdemérem kitüntetést vehette át Győrffy Balázstól és Takács Szabolcstól. Árvai István a Hajag Vidéke Vadásztársaság alapító tagja, 1997 óta. Veszprém Vármegye egyik meghatározó és mindenki számára példaként említhető, kimagasló emberi tulajdonságokkal rendelkező vadásza.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Az Országos Magyar Vadászkamara a hivatásos, valamint a sportvadászok önkormányzattal rendelkező, közfeladatokat, továbbá általános szakmai érdekképviseleti feladatokat is ellátó köztestülete, (Ábra: OMVK)

A vadászat iránti elkötelezettsége szinte egész életútját végig kísérte, számtalan kimagasló vadászati pozíciót töltött b,e és minden esetben kimagasló munkát végzett. Vadásztársaságánál 2002-től 2012-ig, egy évtizeden át vadászmesterként tevékenykedett, meghatározó szerepe volt a társaság fejlődésében és gyarapodásában.

2012-től 2024-ig a vadásztársaság Ellenőrző Bizottságának elnöki teendőit látta el, ebben a választott funkciójában is egy előremutató, tenni akaró, kompromisszumkészséget mutató vadásztársat ismerhettünk meg.

2024-től aktív vadászati tevékenységét már nem gyakorol, de ennek ellenére a Hajag Vidéki Vadásztársaság tiszteletbeli tagjává fogadta.

Árvai István aktív szerepet vállalt a Veszprém Vármegyei Vadászkamara életében is. A Kamara megalakulásától kezdődően 2009-ig Sportvadász Alelnöki tisztséget töltött be, de mai napig is Vármegyei küldöttje a Kamarának.

Munkásságát 2003-ban Nimród Vadászéremmel, 2008-ban a Vadászkamara Aranyérme kitüntetéssel ismerték el.

A Hubertusz Kereszt kitüntetéseket Pap Gyula és Áldozó Tamás adta át:

Fejes Dezső 1958-ban született Magyargencsen. Édesapja is vadászember volt. Akkoriban a terület inkább apróvadas jelleggel bírt. Nagyon sok közös vadászélményt éltek meg együtt.

Hertelendy vadásztársaság elődjénél, a Rába-Marcalközi vadásztársaságnál megüresedett hivatásos vadászi állást 1986-tól 2023 nyaráig, azaz nyugdíjba vonulásáig töltötte be. Az elmúlt 38 évben szerves része lett a vadásztársaság vadászatainak, és vadászat szervezésének. Sok kapitális gímbika és remetekan elejtésénél adta meg a vadnak járó végtisztességet. 2022 óta a társaság vadászmestereként is tevékenykedik. Kiemelkedő vad-, és területismeretét a mai napig tudja kamatoztatni a kísérések alkalmával.

Fotó: Gyurom János – OMVK

37 évi áldozatos, a Hertelendy vadásztársaság érdekeit figyelembe vevő munkájáért a Hertelendy vadásztársaság vezetése Hubertus kereszt gyémánt fokozata kitüntetésben részesíti.

Baki Zoltán 1980-ban született Pápán. Családjában senki nem vadászott, de a mező, erdő, és a természet szeretete mindig közel állt családjához.

Mezőgazdasági középiskola elvégzése után a Nyugat-magyarországi Egyetem Mosonmagyaróvári Karán szerzett agrármérnöki képesítést. Ekkor még a horgászat ált közelebb szívéhez.

Baki Zoltán. Fotó: Gyurom János – OMVK

Az egyetem elvégzése után Nemesszalókra került állattenyésztési vezetőnek, ezen évek alatt vált vadásszá.

A Magyargencs, Kemeneshőgyész területein működő Hertelendy vadásztársaságnál először bérlő, majd teljes jogú tag lett. 2017 óta látja el a vadásztársaság gazdasági vezetői pozícióját. Sikeres vadász és kísérő. Önzetlen, a vadásztársaság érdekeit képviselő munkájáért a vadásztársaság vezetése a Hubertus kereszt arany fokozata kitüntetésben részesíti.

Mayer Nándor, a  Hubertus kereszt arany fokozata kitüntetés birtokosa a Kislődi Hunor Vadásztársaság alapító tagja, 1990 óta aktív vadász. Jelenleg a vadásztársaság gazdasági vezetője. Önként vállalt feladatát lelkiismeretesen, nagy precizitással végzi. Számára a vaddal való törődés, a vad gondozása, etetése, megfigyelése mindenkor fontosabb és nagyobb élményt jelent, mint annak elejtése. Közvetlen, vidám személyiségével, egyedi humorával könnyen kerül a társaság középpontjába, hozzájárulva ezzel a vadászatok jó hangulatához. Nagy szerepet vállal a Farkasgyepűi Önkormányzat üzemeltetésében lévő Bakony Vadjai állandó kiállítás népszerűsítésében.

May Nándor. Fotó: Gyurom János – OMVK

Szívesen és töretlen lelkesedéssel vezeti az iskolás és egyéb turistacsoportokat, mely tevékenységével nagyban hozzájárul a felnövekvő nemzedékek, valamint a természet iránt érdeklődők vaddal és vadászattal kapcsolatos szemléletének formálásához.

A Nimród érem kitüntetéseket Győrffy Balázs és Takács Szabolcs adták át Kovács Attila, Bedő Gábor és Sipos Gábor részére.

Kovács Attila, a Bakonyerdő Zrt. Bakonybéli Erdészetének erdészeti igazgatója egyetemi diplomájának megszerzése után, 2002. július 1-től kezdte meg munkáját az akkori Bakonyerdő Rt-nél, mint a Bakonybéli Erdészet fahasználati műszaki vezetője. Emellett már a kezdetektől elkötelezett résztvevője volt a Bakonyerdő Zrt. vadászati tevékenységének, aktívan közreműködött a vadkárelhárító vadászatokban és a hajtások lebonyolításában is.

2007 novemberétől 2010 decemberéig a Központban termelési, majd erdőgazdálkodási osztályvezető tisztséget töltött be.

2010-2012 között ismét fahasználati műszaki vezető volt, az akkor már az Ugodi Erdészet területeivel megnövelt Bakonybéli Erdészetnél.

2012. július 6-tól a Bakonyszentlászlói Erdészet erdészeti igazgatója lett, ahol az erdészet jellegéből fakadóan körültekintő gazdálkodásra volt szükség. A vad-és erdőgazdálkodási tevékenység során jó kapcsolatot ápolt a környező gazdákkal és vadászatra jogosultakkal is. Jelentős eredményeket ért el a zárttéri vadtartás területén, mint a gici vaddisznóskert kezelője.

2020. augusztus 1-től a mai napig a Bakonybéli Erdészet erdészeti igazgatója.

A jellemzően nagyvadas bakonybéli vadászterület gondos gazdája, munkatársai körében megbecsült vezető.

Munkája során kiemelt figyelmet fordít a terelővadászatok és vaddisznóhajtások magas színvonalú, eredményes és pontos lebonyolítására. Az erdőgazdálkodás és a vad egyensúlyának folyamatosan szem előtt tartásával gazdálkodik a rá bízott állami vagyonnal.

Kovács Attila. Fotó: Gyurom János – OMVK

Mint a huszárokelőpusztai vendégházért felelős vezető, annak a magas elvárásoknak megfelelő színvonalon való működtetésében jelentős szerepe van, amit a számos vadászvendég visszajelzése is igazol. Az egyre inkább növekvő turisztikai elvárások között is szem előtt tartja és kiemelten kezeli az objektum fő profilját. A vendégház jelenleg is zajló átalakításában is kiemelt szerepet vállal.

Képzett vadászkürtösként aktív tagja a Bakonyerdő kürtös csoportjának, szervezi és bonyolítja a kürtösök rendezvényeken és képzéseken való részvételét, a magyar vadászati hagyományok elkötelezett híve.

Munkájára igényes, azt magas színvonalon végző, nagy munkabírású, lelkiismeretes szakember. Hozzáértésének és tapasztalatának köszönhetően eredményes, gondos területgazda, mindezek mellett kiváló erdészeti igazgató.

Bedő Gábor. Fotó: Gyurom János – OMVK

Bedő Gábor a Marcal-Bitvaközi Vt. fővadászi teendőit látja el ma is. Dabronyi születésű, szinte egész életpályája összefüggött a természetvédelemmel, a vad szeretetével és részben a társasághoz történő kötődésével. Mindez vezetett oda, hogy ezt az életpályát választotta. 2007-ben végzett Sopronban vadgazda technikusként, és hamarosan, 2010-ben vadgazda szakmérnöki képesítést is szerzett.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

A Marcal-Bitvaközi Vadásztársaságnál 2007 óta van munkaviszonyban, mint hivatásos vadász, 2011-től pedig a társaság fővadásza.

Bedő Gábor meghatározó szerepet tölt be a társaság vadgazdálkodási tevékenységének irányításában, szervezi és részese a bérvadásztatási tevékenységnek, de kimagasló érdemei vannak a földtulajdonosokkal, gazdákkal való napi szintű kapcsolattartásban a vadkármegelőzés érdekében.

Mint hivatásos vadász Veszprém Vármegyei Vadászkamara küldötte, aktív szerepet vállal az új vadászok sikeres képzését illetően kihelyezett oktatások, bemutatók tartását illetően. Mindezt önzetlenül teszi.

Folyamatosan képezi magát, jelenleg vadászkürt-oktatáson vesz részt, és ha a későbbiek folyamán még a telefonját is időben felveszi, nagy sikerek előtt állhat.

Sipos Gábor 1997-től 2002-ig a szombathelyi Hermann Ottó Szakképző Iskolába járt vadász, vadtenyésztő szakra, majd vadgazdálkodási technikumot végzett.

Sipos Gábor. Fotó: Gyurom János – OMVK

2002 és 2005 között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol agrármérnök diplomát szerzett. A főiskolai évek alatt az állattenyésztő menedzser és a vadgazdálkodási specializáció követelményeit is teljesítette.

2000 és 2005 között a Sümegi Kinizsi Vadásztársaságnál a hivatásos vadász mellett gyakorlaton vett részt, majd 2007-től itt helyezkedett el hivatásos vadászként az akkori a Bertény Vadásztársaságnál, amely később átalakult a mostani néven ismert Sümegi Kinizsi Vadásztársasággá.

Azóta is hű az első munkahelyéhez, amely reméljük, az utolsó is lesz számára, hiszen mindenki elégedett a szorgalmas és szakértő munkájával. Megbecsüli minden tagtárs, hiszen a lefontosabb neki, hogy a vadásztársaság érdekeit szem előtt tartsa, időt és energiát nem sajnálva. A vadgazdálkodás nem csak hivatása, hanem egyben a hobbija is, hiszen hihetetlen szeretettel fordul az állatok felé.

Nem elhanyagolható érdeme, hogy minden évben 20-30 gímbika, illetve 2020-ban Veszprém megye legnagyobb gímbikája az ő segítségével kerülhetett terítékre, 14,03 kilogrammal.

A vadásztársaság vezetősége büszke arra, hogy ilyen kiváló munkaerőt tudhatnak maguk mellett!

Forrás: OMVK

Fotók: Gyurom János

Tovább olvasom

Vadászat

Áfonya 58. munkája

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében járunk, a Zemplén lábánál, ahol a napokban riasztották Gergely Csabát, hogy az esti cserkelésnél egy őzbakra tettek lövést, de sajnos elugrott és beváltott, egy körülbelül öt hektár kiterjedésű, ősnádasba. Kora reggel aztán Áfonyával, a hatéves hannoveri vérebemmel indultunk útnak – tájékoztatta az Agro Jager Newst, Gergely Csaba vérebes utánkereső.

Áfonya 58. munkája Fotó: Gergely Csaba

Még pénteken beszéltem a barátaimmal és a társaság elnökével is. Tudtam, hogy szlovák vendégek látogattak hozzánk. A vadásztársasággal régi jó viszonyban vagyunk és nemcsak a vadászatok idején, hanem egyébként is tartjuk a kapcsolatot.

Akkor este annyit mondtak, hogy világos, habos vért találtak és megjelölve a rálövés, az elugrás helyét, a szürkület érkeztével otthagyták a nádast.

Persze ilyenkor nehezebben telik az este a vadászházakban és ha fogadni nem is mertem volna rá, de azért biztos voltam, ha szlovákok vadásznak nálunk, azokat a vendégeket otthon sem lehet tartani. Mivel ismertem a területet, abban maradtam a barátaimmal, hogy kint találkozunk – mesélte Gergely Csaba.

Gergely Csaba és kutyája Áfonya, a hannoveri véreb. Fotó: Agro Jager News

Persze ott volt a vadőr barátom, a szlovák vendég és a tolmács is. Elmondták, hogy egy 8×57-es kaliberrel vadásztak. Az autót hátrahagyva felvettük a csapát. A barátommal úgy döntöttünk, hogy megnézzük, van-e esély arra, hogy meglesz, mert ha beljebb jutott a nádasba, akkor fel kell vegyük a combcsizmát is. Tudvalevő ugyanis, hogy az a nádas még ilyen száraz tavasz esetén is tud meglepetéseket okozni. Az autóban egyébként sok mindent magunkkal viszünk – folytatta Gergely Csaba, így viszünk a kutyának vizet is, felszerelést és még sebkötöző csomag is van a vérebnek, ha esetleg valami baj érheti, hiszen ezeken a részeken vaddisznót is keresnek. Ámbár az ASP okozta járvány visszavetette a társaságok lehetőségeit, s jobban őzet és szarvast szoktak keresni.

Áfonya az 58. utánkeresése. Fotó: Agro Jager News

Áfonya az elmúlt évben, ha nem is kényszerpihenőn volt, de kölykei miatt többet járt Gergely Csaba Szép-völgyi Nyomkövető Csinossal, hívónevén Borókával, aki alig három esztendős, de már komoly munkákat tudhat maga mögött. Mégis mondhatjuk, hogy Csaba életében Áfonya a nagy szerelem.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A rálövésnél a kutya szépen felvette a csapát és ahogy a vadőr mutatta, ahol az őz beváltott, ők is beléptek az ingoványba. Fújt a szél és az éjjel esőt is hozott, amitől tartottak, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy eső után a vérebek jobban dolgoznak – legalábbis az enyémek, mondta Gergely Csaba. Egy dupla puskaszíjon öreg Mauserje várakozott, amelybe .30-06-os, 14,3 grammos Sako lőszert töltött. A puskán pedig egy 1-6×24 hajtástávcső ült.

 

Éreztem, hogy most hallgatni fog a vállamon, mert láttam a kutyán, hogy közel a vad s aki vérebes, már tudja, látja a kutyáján, hogy dermedt-e a vad vagy hajszára kéredzkedik.

Bent a nádban azután a kutya újabb csapajelet talált és akkor már tudtam, hogy nem fogunk sokat menni. Egyre élénkebb lett előttem Áfonya, mikor szétnyílt a nád és a vezetéken beértem a kutyát, már fogta az őzet, amit dermedten találtunk meg.

Ilyenkor néhány perc az enyém a kutyával. Ezt minden vérebes átéli s a megtalált vadnak a kutya éppen úgy örül, mint mi, sőt – úgy gondolom büszke is arra, hogy ő vezetett oda. Leülünk, mellétérdepelünk a vadnak. Nagyon hálás ilyenkor a kutya.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

A nádas széléhez érve, már tudták, hogy megtaláltuk és a vendég számára sikerült kihozni az őzet a nádból. Nyilvánvaló volt, hogy kutya nélkül ez nem sikerülhetett volna. A töretátadás után a szlovák vendég odalépett Áfonyához és átadta a kutyának.

Áfonya és az őzbakja.

Magam részéről azt kívánom minden vérebesnek és vadásznak is, hogy egyszer legyen részese egy ilyen utánkeresésnek, mert még soha nem történt olyan szlovák vendégekkel, hogy ne tudták volna, mi a vadászat írott és íratlan szabálya. Nem kell tanítani, nem kell magyarázni, hogy kellett volna, mint kellett volna. Egyszerűen tudják. A vendég tudja, hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy számára mi a kötelező, ha idegen helyen jár.

Jó volt látni ezt és jó volt együtt örülni egy vadászatnak, mert mégiscsak megkerült az őzbak. Úgy gondolom, jó döntést hozott a vadőr barátom, hogy nem keresték tovább – mi meg, ahogy általában, szívesen érkeztünk.

Gergely Csaba utánkereső és kutyája: Áfonya. Fotó: Agro Jager News

Itt a Zemplénben mostanság kevesebb a vad, így minden munkát megbecsülünk. Ezzel a visszarakott, úgy hat évesre becsült, örökös közepes őzbakkal pedig Áfonya teljesítette az 58. sikeres keresését is – tájékoztatta az Agro Jager Newst Gergely Csaba vérebes utánkereső.

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fotó: Gergely Csaba

Utánkeresőt keres a Zemplén lábánál?
Gergely Csaba -> Telefon: +36303528399

Agro Jager News

Tovább olvasom

Vadászat

Verőfényes Vadásznapon Pápán

Print Friendly, PDF & Email

Vadásznapot szerveztek Pápán

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Vadásznapjaink közül a legmélyebben gyökerező a pápai összejövetel. Volt itt már Szent György napi és „sima” agrárexpo, legújabban fiatalosabbra hangolt „Agrárpiknik”, de volt, ami sosem változott: az, hogy szombaton mindig mi, vadászok voltunk a főszereplők!

Fotó: Gyurom János – OMVK

Bakony Vadászkürt Egylet hívogató kürtszignáljainak elhangzása után Áldozó Tamás, Pápa város polgármestere köszöntötte a vadászokat, azt kívánva, hogy a számukra hétköznapi jelenségként megtapasztalt természetélményt minél több embernek, köztük sok fiatalnak át tudják adni.

Győrffy Balázs országgyűlési képviselő, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke elismerését fejezte ki az országos és területi vadgazdálkodási tanácsok munkájának új lendületéért, és ígéretet tett arra, hogy a falugazdászok felkészítése és segítsége révén a gazdálkodók pontosabb képet kaphatnak majd a vadkár megelőzésével és kezelésével kapcsolatos jogokról és kötelezettségekről.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Takács Szabolcs, Veszprém vármegye főispánja, az Országos Vadgazdálkodási Tanács elnöke a közelmúlt jelentős jogszabálymódosításai között említette azt a lehetőséget, hogy a következő vadászati évtől már elektronikus beírókönyvet is használhatnak majd a jogosultak, és azt a tényt, hogy kibővült a vadászat során használható eszközök tárháza, ami remélhetőleg hozzájárul majd a vadkárok csökkentéséhez, a lokálisan megnövekedett nagyvadlétszám észszerű apasztásához.

Fotó: Gyurom János – OMVK

Az apróvad életfeltételeinek javítása, a szaporulat túlélése érdekében a Veszprém Vármegyei Vadászkamara díjat alapított a dúvadgyérítésben élen járó, példát mutató vadászközösségek jutalmazására. Idén a Marcal-Bitvaközi Vadásztársaság, a Budapesti Erdőgazdaság Zrt. Uzsai Erdészeti Igazgatósága és a Csobánc Vadásztársaság érdemelte ki a legjobbaknak járó díjakat.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Fotó: Gyurom János – OMVK

A megyei vadásznapok kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy a kiváló teljesítményt nyújtó vadásztársak áldozatos munkáját, több esetben évtizedes szolgálatát a tágabb közösség előtt is méltassuk, illetve elismerjük. Az idei első vadásznapon hét vadásztársunk részesült kitüntetésben: Árvai István a Magyar Vadászatért Érdemérmet vehette át, Fejes Dezső a Hubertus kereszt gyémánt fokozatával, Baki Zoltán és Mayer Nándor a Hubertus kereszt arany fokozatával gazdagodott, míg Kovács Attila, Bedő Gábor és Sipos Gábor szolgálatát Nimród Érem kitüntetéssel ismerték el. Részletes méltatásukat ide kattintva olvashatják.

Sok év kihagyás után ismét van rá lehetőség, hogy a frissvizsgás vadászok egy igazi vadászünnepen tehessenek fogadalmat a vad, a természet, a vadásztársak és a hagyományok tisztelete mellett. Ezúttal tizenöt fő, köztük három hölgy tett hitet a vadászat írott és íratlan szabályainak betartása mellett. Korn Ignác hivatásos vadász a Nimród 1948. február 15-ei számából vett Láng Rudolf-idézettel bocsátotta őket útjukra:

„Kedves öreg és fiatal vadásztársaim, szívleljétek meg, amit írtam. Sok esztendőnek tapasztalata tanított meg erre. Ti öregebbek, ne sajnáljátok a fáradságot és oktassátok a fiatalt, ti fiatalok pedig ne resteljetek tanulni. Mert tanulni sosem szégyen. Szégyen csak az, ha valaki tudatlan marad. És az élet nagyon kíméletlen, nagyon szigorú cenzor. Irgalmatlanul megbuktatja azt, aki nem akar tanulni.”

Fotó: Gyurom János – OMVK

Ezt követően a Pápai Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola 4./Z osztálya műsora oldotta a feszes hangulatot. A nebulók produkciója lendületesen ötvözte a zenei, valamint a vadászat szellemi-lelki tartalmához hozzájáruló elemeket. A színpadot a gyerekek után a Bakony Vadászkürt Egylet tagjai vették ismét birtokban, akik színvonalas előadásukkal stílszerű dallamokat szolgáltattak a vadételek elköltése mellé.

A szabadtéri rendezvényhelyszínen Krekács Zoltán révén a látogatók a solymászat régmúltjába és jelenébe is betekintést nyertek, Maróti Béla vadásztársunk (a megyei Kinológiai Szakbizottság elnöke) és Keresztes János agarászegyleti elnök pedig a vadászat során használt kutyafajtákkal ismertették meg a vadásznapra kilátogató laikus közönséget, de a vizslabemutató meglett vadászokból is hangos elismerést váltott ki.

Fotó: Gyurom János – OMVK

A hagyományos vadételfőző verseny minden indulója aranytányérral és aranymedállal lett gazdagabb, ám idén is voltak, akik kimagaslottak a húsz induló közül. Így a Sümegi Kinizsi Vadásztársaság III. díjat, Pálffy László II. díjat, a Nadler Herbert Vadászati Egyesület I. díjat kapott.

Fotó: Gyurom János – OMVK

Veszprém Vármegyei Diana Vadászhölgy Klub a főzőverseny Nagydíját mondhatta magáénak, a Csatári Plast által felajánlott különdíj pedig a Nagyvázsonyi Kinizsi Vt.-nél talált gazdára. A díjakat Pap Gyula vármegyei vadászkamarai elnök, és Kovács Zoltán országgyűlési képviselő adta át – aki annak idején még polgármesterként a legelső Pápán megrendezett megyei vadásznapot megnyitotta, tübb, mint negyedszázada.

Legközelebb május 26-án, a várpalotai vadász-gyereknapon találkozunk!

Forrás: OMVK
Fotó: Gyurom János

Tovább olvasom