A délután kellemesen telt. Valter bácsi nem várta el, hogy Hubert a trófeakikészítésben segítsen, de ami fogásokat mutatott, azokat úgy prezentálta, mintha leghíresebb egyetemen tanított volna. Olyan könnyedén tette, hogy aki látta, azt hihette, hogy a trófeák kikészítése minden bizonnyal a világ legegyszerűbb dolga lehet. Nem tett fel kellemetlen kérdéseket, miközben – láthatóan – Hubertnek is örült. Arthur bácsi előkotorta saját pipáját  és elégedetten pöfékelt Valter trinidadi dohányából. Aztán szurkálta, piszkálta, nem is lehet tudni, mit összepöszmögött még vele. Hamarosan indulunk!

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

A majorságot több oldalról is meg lehetett közelíteni: a faluból vagy éppen egy köves, murvás úton is. A magtár olyan nagy, hogy szinte eltörpült mellette a többi épület. Fák veszik körül, hogy a Mecsek felől, az északról érkező hideg szelek, ne tudjanak berontani a házak és az épületek közé.

Azonban most a vénasszonyok nyarán, amikor kigombolt mellénnyel, egy nagy kerti székben heverészik Arthur bácsi a magtár oldalában, a napsütötte poros udvaron, ahol most egy raj veréb szedi a tört szemet, ki gondol a csikorgó telekre? Valter mikor befejezi a trófeát, hirtelen megfordul és elindul a szárító felé. Eltűnik az udvar túloldalán, aztán egyszer csak nagyon magasan egy létrán mászik fel. Hubert ámulva nézi Valter bácsit, aki nagy hózentrógeres nadrágjában, térdig érő zoknijában, bakancsában úgy mászik fel mind magasabbra és magasabbra, hogy a magtár tetején eddig nyugodtan sütkérező csókák is felrebbenek. Aztán mikor már majdnem felér, oldalra kihajol, kinyit egy ajtót és egy macska ügyességével átlép.

Arthur csak lesi és úgy tűnik, hogy nem is aggódik, de egyszer-egyszer olyan füstöt fúj ki, ha azt Malvinka meglátná, biztos elájulna! Hubert tudta, hogy vannak nagyon ügyes manók, de azt egy percig sem gondolta, hogy erdészmanóként, még a szárítókhoz is ért Valter.

• Biztos hallott valamit. Megigazította. – pöffent egyet Arthur bácsi és már újra szájában van a pipaszár.

A manók a különféle mesterségekhez nemcsak értenek , hanem rendkívül bátrak is. Ha egyszer ezek eldöntik, hogy mellé állnak egy ügynek, abból bizonyosan lesz is valami. De ha csalfaságot, dölyfösséget és lustaságot látnak, semmit nem fognak segíteni.

Mikor Valter ereszkedik le, akkor már Arthur is mocorogni kezdett a nagy kerti székben és arra gondolt, hogy csak meg kéne mérni a trófeát, hogy mennyit mutat. Majd lefehérítik, de legalább mérjük már meg! Csakhamar elő is került a mérleg, amelynek a nyelve kissé 12 kilogramm felett állt meg a főzés után.

• Na még 15 dekagramm…

Sem Valter, sem Arthur nem örült ennek a trófeának igazán, mert egy sebesült, nagybeteg állatot elejteni, egyáltalán nem számított ezeknél az embereknél nagy dicsőségnek. Ez kötelesség volt mindössze, amit tudott Hubert is. Talán ezért voltak olyan csendesek, ott Kórós alatt, a magtárnál…

Mivel szinte mindenki kint volt a kukoricaföldeken, hogy letörjék a tengerit, a manók nyugodtan pakolásztak. A kutyák aludtak, de csak a szemük volt becsukva. Nemcsak őket figyelték az erdészmanók, hanem a verebeket, a magtár tetején a csókákat is. Ha veszély közelegne, vagy idegen ember jönne oda, az állatok jelzik a leghamarabb. Valtert jól ismerte a környéken minden állat. Arthur éppen olyan hózentrógert hordott, mint Valter és Hubert szép zöld ruhája is segítette, hogy ne vegye őket észre senki. Hubertet nehezebben fogadták el az udvarban a madarak, mert szeme éles volt, szinte vágott. Tudta, hogy mit néz és azt is tudta, hogy a másik mit gondol róla. Tekintetét nem is állta olyanféle állat, amelyik az éjszakát járta….

Hubert minden rezdülésre figyelt és nem csalódott, mert egyszer csak egymásra nézett Valter és Arthur bácsi és hanem is gyorsan, de a mozgásuk megváltozott. Valami történni fog, gondolta Hubert és nem szólt semmit, csak úgy csinált, mintha a világon semmi sem  érdekelné. Csakhogy Hubertet sem lehet már olyan könnyen vízre vinni: táskáját, felszerelését összekészítette, lámpáját már jó előre feltöltötte és úgy tett, mintha nagyon ráérne!

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Persze az ajtó háta mögött, a sarokban már egy vadásztáska és a puska ott lapult. A csövére ráakasztott egy kabátot és csak az vehette észre, akinek „szeme” van az ilyesmihez. Hallotta, ahogy az előbb kicsit megcsikordult a nagy páncélszekrény zsanérja. Hogy tudta, úgy kinyitni a két nagy zárat, hogy egy kulcscsörgést se lehetett hallani?! Erre a Valter bácsira oda kell figyelni, mert úgy látszik, ő is legalább akkora kópé, mint Arthur bácsi!

Na, egyszer csak megszólalt Valter bácsi…

• Akkor induljunk, mindjárt lemegy a nap! – aztán rénézett Arthur bácsira és úgy gondolták, hogy ők lesznek a leggyorsabbak!

Hubert csak éppen belépett a szobájába, s ahogy letette a papucsát a szoba előtt, már hajolt is le a felszereléséért, hiszen neki is ugyanúgy össze volt már rakva minden, mint Valter bácsinak. Ahogy kilépett az ajtón, bakancs helyett egy gumicsizmába lépett, mert itt is olyan nagy harmatok vannak, mint lent nála, a Tiszántúlon, a Rétközben, Peszere-pusztán és most a bakancs nem lenne jó választás.

Meglehetősen iparkodott is és Valter bácsi, aki még a bakancsát fűzgélte, kikerekedett szemekkel nézett rá. Hubert tiszteletteljesen megemelte a kalapját, de Arthur bácsi régi, öreg barátja ugratását, – akivel együtt koptatták az erdészeti lépcsőit, –  nem hagyta ki:

• Az utolsó zárja a házat! – amire Valter elnevette magát.
• Te Arthur! Te vén lókötő! Összejátszottál ezzel a gyerekkel! – nevet Valter, akit azért nem kellett félteni és olyan sebesen befűzte régi német bakancsát, hogy azon meg Arthur lepődött meg.

A jókedvű manók azért egy cseppet sem vesztettek óvatoságukból, mert a jókedv sokszor hajlamos könnyelműségekbe sodorni mindenkit és mikor az udvarra léptek, azért már igazi vadászok voltak. Késő délután volt, csendes, októberi, meleg ősz.

A kőrisek sárgán tartották tünemény lombjukat, amelyek a legkisebb rezdülésre is levetik magukat a mélybe. Távolról az erdők tölgyei még zöldek voltak, de az ősz, az érkező hideg, azokban is elhozta a változást. Gazdag színeivel meg-megállásra késztette a manókat és itt is, ott is, rácsodálkoztak a tájra. Előttük a Dráva kanyargott, mögöttük a Mecsek csúcsai. Valter sorolta is mindet: Bargyag, Csengő-hegy, Váralja, Hármashegy, Jakab-hegy, Misina tető, aztán a Tubes és a Zengő!

A napraforgók híres, szép kalapjaira, színpompás sárga szirmaira és hatalmas nagy leveleire, már csak a nyár emlékszik. Fáradt, megbarnult kalapjaik bókoltak még itt-ott a határban. A kombájn az összes napraforgótányért nem tudta összeszedni, mert ilyenkorra már nagyon törékenyek és ami kint marad, azt hamar megtalálja ilyenkor a vad. A kukoricák még tartják magukat, de azokat is vágják, törik még a gazdák. Egyre jobban tűnik el az a gazdagság, amit csak az ősz tud ígérni. Ígéret: ami akkor a legszebb, ha megtartják, mert azzal még az égi madarak is számolnak. Egy-két földön már szép új vetés díszlik. Árpák, azok ott meg repcék – mutat a távolba Valter. Most jó, már van új, friss zöld táplálék és még van a régiből is. Errefelé is a napraforgókat nem szántják már, csak sekélyen megjáratják a nagy gépekkel és már vetik is a búzákat. Arthurnak mutatja is Valter, hogy mennyi napraforgó kelt ki. Az elszórt, már-már hitvány kis magok, amik olyan könnyűek voltak, hogy a széllel kifújta a kombájn, most egészséges kis csíraként kedvenc eleségévé váltak a fácánnak. Nézd csak Arthurkám, olyan, mint az öntés…. Tele van vele a tábla, de csak addig, míg a fagyok el nem viszik…

Persze sok idejük volt és nem is siettek, nem rohantak a lesre. Korábban indultak el, mert egy ilyen erdésznek nemcsak a lesen kell ülni, hanem mikor járja a területet, meg kell ismernie minden zugot. Tudnia kell, merre, milyen munkák mennek, hiszen úgy kell neki is készülni majd a téli hónapokban.

A Bükkhát Erdőrezervátum csendes volt. A magasban egy egerészölyv körözött lustán, de csak azért, mert már kora reggel jóllakott a megannyi mezei pocokból, amelyek gyűjtötték a tarlókon az elszórt magokat.

Mikor elérték az erdőt, még egyszer ellenőrizték, hogy jó-e a szelük. Ha befelé fújna a szél, akkor a szaguk előttük járna és nem tudtak volna olyan észrevétlen bejutni az öreg bika torzójához, amelyet már kikezdtek a hollók, a dolmányos varjak és ültek ott még körülötte szarkák, szajkók és még csókák is kerültek elő. Lehet, hogy az a csapat volt, amelyik a magtárnál vert tanyát.

Az összes közül azonban leghamarabb egy mátyásmadár rikkantotta el magát, aki meglátta Valter bácsi fekete csillogó szemét! Legalább annyira huncut volt az a nézés, mint a szajkóé, aki felismerte ám Valtert és mint jó erdőőr, már riadót is fújt! A hollók, akik addig nagy lomha madárként uralkodtak a varjak és a mindenféle erdei nép felett, egy pillanat alatt szétrebbentek.

Valter azonban a magaslesnél megállt. egy villanás alatt végigmérte Hubertet. Régi, öreg erdészként elég volt neki ránézni valakire, hogy megmondja milyen ember, de a megérzéseire is szívesen hallgatott. Egyelőre Hubertet nem tudta hova tenni, mert amennyire udvarias, sokszor úgy tűnik számára, hogy kizárt dolog, hogy értene bármihez is, aztán meg olyan ügyesen kezére áll minden, olyan csendesen jön mögötte, mint az éjjeli lepke, hogy már-már csak azért szokott megállni, hogy megnézze, hogy nem veszítette-e el? A puskájához nem kapkod s ha mégis lőnie kell, olyan gyorsan kezében van, mintha egész nap ezt gyakorolta volna. No, meglátszik, hogy az apja meg Arthur szárnyai között nőtt fel.

Mindez azonban csak egy villanás volt Valter bácsi fejében és mivel Arthurral tovább indultak egy másik lesre, meghagyta neki, hogy csendesen legyen és szürkület után nagyon figyeljen, mert a les alacsony, sokkal alacsonyabb, mint a többi és itt bármi előfordulhat.

• Jó szerencsét!
• Üdv, az erdésznek!

Ezzel Valter megfordult és Arthur bácsi kacsintott még rá. A két öreg erdész aztán letérve a nyiladékról, fáról fára, kanyargós erdei csapásokon indult tovább és ahogy létrára fellépve visszanézett Hubert a két jó barátra, hamarosan szem elől veszítette őket, akik se nem gyorsan, se nem lassan bevették magukat a Bükkhát Erdőrezervátum mélységes mély, sötétedő őszi erdejébe.

Érett a makk, hullott a fekete dió, tele volt gombával a határ. A vetések, a tarlók annyi takarmányt adtak az erdőnek, hogy minden állat egészséges volt. Kövérek voltak a borzok is, akik most erősen rákaptak a kukoricára. Azonban már megjöttek az első nagyobb varjúcsapatok az orosz síkságról, amely akkora, hogy azt elképzelni is nehéz, de jelzi, hogy közeleg a tél.

A magaslestől alig 70-80 méterre ott feküdt a tegnap esti bika torzója. Madár már nem volt körülötte, de látszott, hogy bőven jutott mindenkinek belőle. Ilyenek ezek a varjak: ha kell, kint sorjáznak a tarlókon, sorjázzák a kukoricát, ahol nem mindig a növényeket húzkodják ki, mert ha lehet választani, akkor inkább a bogarat, pajort csípik fel s mutatja ez is, hogy inkább dögöt esznek, mint kukoricát.

Körülötte mindenfelé hatalmas fák magasodtak és igaza volt Valternek, hogy alacsony a magasles, mert amikor zörgésre lett figyelmes és hátrafordult, akkor a tegnapi nagy borz szinte a szemébe nézett Hubertnek. Nem volt túl kellemes pillanat egyiknek sem és Hubert minden bizonnyal könnyedén elejthette volna, de erre most megint nem nyílott lehetősége, mert sakálra lesett.

A borz nem igen fél egy állattól sem, de ha teheti, elkerüli a bajt. Idekint minden állat így van ezzel, hogy feleslegesen nem viszi vásárrá a bőrét. Minek is vitatkozni, hiszen most mindenkinek jut élelem. Te akkor arra, én meg erre….megannyiszor meg is esik….

A lest itt sem manó építette, hanem ember. Valter azonban gondoskodott róla, hogy az egyik lécet könnyedén le lehessen venni és Hubert észrevette, ha mögötte keresztben elhelyezi, akkor aki arról érkezik, nem veszi észre, hogy fent ül a manó…és milyen jól tette!

Tegnap este későn értek haza és mióta itt van Arthur bácsi, hajnalig beszélgetnek. Nem tudja miért, de vele nagyon szeret beszélgetni. Múltkor Malvinka is rájuk szólt, hogy nem lehet tőlük nyugodtan aludni és inkább menjenek ki egy lesre beszélgetni! Persze akkor is felmehettek volna a kastély valamelyik termében, de ott még mindenhol létrák és rendetlenség volt, mert a felújítás még mindig nem ért véget, de emiatt nem haragudtak, mert végül is nekünk is jó lesz, – gondolták a manók. Ezért vigyáztunk rá annyi évtizeden keresztül..

Az erdő olyan csendes volt, mintha betették volna templomajtót. A fák és a vastag avar meleget adott és olyan sűrű itt az erdő, hogy még a legnagyobb viharban is menedéket ad a vadnak. Úgy pedig, hogy Hubert mögött ott volt a deszka keresztben, még melegebb volt a les is. A táskájából egy kisebb zöld takarót vett ki, arra tette ki a puskáját, távcsövét, lámpáját, míg a nagyobb takarót magára húzta.

Nagyon fáradt is volt és ha nézte volna valaki, egyszer csak azt vehette volna észre, hogy megbillent a manó feje: elaludt.

Ahogy bukott le a nap, vörösre festette a tájat, de csakhamar az erdő másik felén egy másik fény gyúlt fel, ami előbb sárgásan, majd mindinkább növekedve fehérlett és fehérlett, szemlátomást emelkedve, a párás levegőt szinte kékesre festette.

Kicsit hidegebb is lett s ahogy a manó megborzongott, hirtelen ki is nyitotta a szemét, de nem mozdult, csak a kalapja alól nézett ki. Kint vagyok az erdőn! – gondolta és ahogy lassan körbenézett, érezte az erdő őszi illatát, a les deszkáját és ahogy a kezével megtámaszkodott, a zuzmókat a tenyere alatt.

Olyan óvatosan mozdult meg és ült fel, – mert alvás közben kissé lecsúszott, – hogy az is nehezen vette volna észre, aki közvetlenül mellette ül. A les nagy kosara felette magasodott. és az éjszakai erdő titkos, az ember elől láthatatlan hangokat adott.

Hubert lassan megfordult, hogy a mögötte keresztbe fektetett deszka egy kiesett ággöcsén, egy régi ág helyén, amit a fa valaha benőtt, kikukucskáljon: a háta mögött mi történhet?

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Ahogy közel hajolt, a kis lyuk, egyre nagyobb és nagyobb kitekintést adott a manónak és a fák egyre nagyobbra nőttek. Az arca már szinte hozzáért, amikor mozgásra lett figyelmes. A lestől alig 30 méterre egy sakál feje emelkedett fel, majd újra lehajolt. Felvette Valter bácsiék nyomát – döbbent meg Hubert!

Már hallotta, hogy jobb az orra, mint bármelyik vérebnek, de eddig még soha tudott megbizonyosodni róla . Nagyon féltette Valtert és Arthur bácsit, de a sakál megtorpant és a les mellett elnézve megcsapta valami szag, amely ki is emelkedett előtte….

Nagyon óvatosan szimatolt. Szinte az orra hegye is „elkanyarodott”, próbálta megérteni, mi is történhetett. A manók szagát jól érezte. Az erdő szélétől követte a nyomukat. Biztos nem vették észre – gondolta és egy pillanatra utána nézett a manók nyomának, mert olyan orra volt, hogy szinte látta azt, aki előtte akár csak elsétált. A sakálok híres orrát ugyanis nem lehet becsapni. Bár szívesen közelebb került volna a nagy döghöz, nem mert egyenesen rámenni. A lesre is felnézett, de különösebb szagot nem érzett, meg egyébként sem látott rajta senkit. Ennek ellenére sem indult el, hanem tett egy kört, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan nincs ott senki.

Fent a lesen Hubert szinte levegőt sem mert venni. Amikor elindult körbe a sakál , volt egy kis idő, amikor semmit sem tudott róla, hiszen a les oldaldeszkája nem járt le s mire meglátta újra az erdőben, percek teltek el. A sakál eközben meg-megállt, fejét leszegve, majd kiegyenesedve nézett. Néha merevül egy-egy irányba és nemcsak az orrában bízott, hanem a fülében és a szemében is. A szeme olyan éles volt, hogy a legkisebb mozgást is észrevette, fülei, amelyek mint egy kis nyári sátor, háromszög alakban hallgatták az éjszakát. Sokszor forgatta is őket, hogy jobbról, vagy balról hall-e valami zörejt? Van-e itt rajta kívül valaki még? És az erősebb nála, vagy meg lehet fogni? – ilyeneken gondolkozott, amikor arrébb-arrébb lépett. Már látta maga előtt a dögöt is, de még mindig bent volt a fák között. Ugyan Hubert már tökéletesen látta, tartott tőle, hogy egy-egy gally, esetleg száraz ág köztük lehet. Nem kapcsolta fel a lámpáját, mert attól biztos elugrana, de nem aggódott miatta, mert a hold, annak ellenére, hogy páráktól lett nehéz az erdő, még így is kékesen festette meg a fákat és benne tökéletesen látható volt a fekete színű, nagy aranysakál .

Hubert nem tudta, hogy a következő erdő sarkán, a következő erdőrészlet magaslesén várta be az éjszakát, Valter bácsi és Arthur bácsi. Abban maradtak, hogy majd bent Kóróson találkoznak, de a két erdész miután leszállt az éj kint maradt, mert a gyilkos bika nem került elő. Úgy gondolták, hogy majd együtt bemennek. Hárman.

Arthur figyelmeztette Valtert: lehet, hogy kint éjszakáznak. Ettől egyik sem ijedt meg, hiszen erdészek lévén, mindenük az erdő volt. A táskában hoztak ennivalót is és mivel csak a gyilkos bikát akarták meglőni, eszükbe sem jutott, hogy tovább folytassák a vadászatot. Szalonnáztak. Nem tudni honnét, de Valternak már volt friss sózott szalonnája és azt egy tiszta konyharuhába hajtogatva vette elő. Olyan csöndben katonáztak, bicskával a kezükben, hogy egy bagoly is felült a lesre.

Arthur bácsi éppen felnézett, amikor az erdőn keresztül meglátott egy villanást. Talán szólni is akart, amikor egy dörrenés hallatszódott el hozzájuk, majd egy becsapódás is! Valter fel sem nézett, csak bekapott még egy falatot és már hajtogatott is össze mindent. Miközben megszólalt:

• Kellemesen csalódtam ebben a gyerekben. Meglátszik, hogy a ti fajtátok!

Hubert kiürítette a Franchi .243 golyós fegyverét és újra töltött. A puska csövét ahogy megfogta, érezte, hogy átmelegedett és jól esett neki a lehűlt éjszakában a melegség. Fogalma sem volt akkor még, hogy mekkora sakált lőtt, de azt tudta,  hogy  ott fekszik előtte. Annyi ideig veszítette csak szem elől, míg lemászott a lesről.

Aztán elindult felé. Megvárhatta volna, hogy feljöjjön a döghöz , de ott már tisztán látta. A sakál a pontos lövés miatt tűzben rogyott. Amikor odaért hozzá, akkor látszódott, hogy mekkora is egy igazi kifejlett állat, amely most a manónak, fekve, majdcsak a derekáig ért.

A dörej után hamarosan elcsendesedett az erdő és a várakozás alatt Hubert füle is kitisztult, amikor egy lappantyú hangját hallotta meg. Arra is kapta a tekintetét és már tudta, hogy Arthur az, hiszen ezek a különleges éjszakai madarak már szeptemberben elköltöztek és aki, ezt a tücsökhanghoz hasonlító hangot hallatja, az nem lehet más, mint Arthur bácsi! Gyengén megköszörülte a torkát, hogy jelezze neki, tudja, hogy itt vannak. A jelzés  után a sűrűtől, elvált két kicsi alak.

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

A Bükkhát Erdőrezervátum legmélyén két erdész- és egy vadászmanó tanácskozott. Valter arcán nem látszott, de a hangján igen, hogy rendkívül örül régi barátjának és a manógenerációk új tagjának, Hubertnek, akivel még sohasem találkozott. Vadász lesz belőle, ha máris nem az – gondolta Valter bácsi és bár sajnálta a sakált is, de méretes trófeája kívánatos zsákmány lehetett volna bármelyiküknek.  Tudjátok mit?? Nyúzzuk meg, mert ekkora gereznát nem minden nap lát az ember. Különösen ilyen feketét! – pattintotta fel a lámpáját, a kórósi erdészmanó….

Arthur bácsi el sem tudta képzelni, hogy még meg is nyúzzák, de nem akarta elvenni az örömét Hubertnek és Valternek sem. Vadászni jöttünk, hova is sietnénk – tette fel a kérdést magában. Jókedvűen tette le a táskáját és pattintotta fel a bicskáját, hogy nekikezdjenek a nyúzásnak. Mindenki segített Hubertnek. Arthur bácsi azonban nem is gondolta, hogy eközben Malvinka milyen tervet eszelt ki, amelyekhez már szövetségeseket is talált. Csak a gyilkos szarvasbikára gondolt: vajon Valterral sikerül-e a nyomára bukkani…

Folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

A borítókép címe: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Az illusztrációt festette: Gyenese Emese