Természetvédelem
Nem szorulnak az ember segítségére az áttelelő gólyák
Hacsak nem sérült, nem szorul az ember segítségére a télre nálunk maradt gólya, nem szükséges etetni, “megmenteni”.,
Ma már nem mondható ritkaságnak hazánkban a havas téli táj fölött szálló gólya. Az ezredforduló után vált szinte legendává Fülöp, akit még 2003-ban Spanyolországban gyűrűztek meg, majd 2006-tól egészen 2018-as haláláig Bodrogkeresztúr környékén élt, és soha nem kelt vándorútra Afrikába. Hírnévre és “rajongókra” tett szert Matyi is, Ásotthalom kedvence, aki ugyancsak “megspórolja” minden ősszel a 16-18 ezer kilométeres szárnyalást és a nagyközségben marad.
Mára egyre több fajtársukat látni, akik megpróbálkoznak hazánkban vagy a Kárpát-medencében az átteleléssel. A napokban Kecskemétről is több bejelentést kaptunk, hogy fehér gólyát láttak a Mindszenti körút-Ipar utca környékén. De vajon miért döntenek úgy egyes példányok, hogy szakítanak az evolúció során kialakult ősrégi szokással, és dacolnak a téllel?
– Miért kelnek vándorútra ősszel a madarak? Foglalkozások során a gyerekek, de még sokszor akár a felnőttek is rávágják: mert jön a hideg és fáznak. Pedig a madárvonulás alapvetően a táplálékhiányra vezethető vissza, hiszen télen sokkal nehezebben hozzáférhető a madarak, így a gólyák számára is az eledelül szolgáló egyenesszárnyú rovar, kétéltű, hüllő, így beszűkülnek a táplálkozási lehetőségeik – hívja fel a figyelmet Tamás Ádám, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrkerület-vezetője.
Az elmúlt években viszont meglehetősen enyhék a telek, az Alföldön a nagyobb hótakaró is rendre elmarad. Így esetenként tényleg előfordulhat, hogy egy-egy példány a maradás mellett dönt. Tamás Ádám szerint ennek hátterében az is állhat, hogy valamilyen ok miatt a madárnak nincs ereje a vándorlásra, esetleg fiókaként későn repült ki a fészekből és nem tudott a gólyacsapatokkal együtt tartani. Krnács György természetvédelmi őrkerület-vezetőnk szintén úgy véli, hogy a magányos gólyáknak jut az áttelelés sorsa, mert egyedül nem éreznek késztetést nekivágni a hosszú útnak.
A Magyarországon áttelelő gólyáknak reálisak az esélyei az életben maradásra, hiszen tarlókon azért találnak egereket, pockokat, és a madarak által ugyancsak sűrűn látogatott hulladék-lerakókról is tudnak élelmet szerezni.
Sokaknak megesik a szíve az áttelelő gólyákon, de fontos tudni, hogy csak a legritkább esetben szorulnak emberi segítségre – akkor, ha esetleg megsérültek. Mint azt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is hangsúlyozta napokban kiadott közleményében, a tetőgerincen, a kéményen vagy a fészekben álló madárról már ránézésre tudni lehet, hogy röpképes és egészséges. Ha azonban egy madár napokon keresztül olyan helyen ül a földön, ahol nincs számára táplálék, egészségi állapota úgy ellenőrizhető, hogy lassan el kell kezdeni felé sétálni, és ha felrepül, akkor minden rendben van vele. Ezt a technikát azonban csak nagyon indokolt esetben szabad alkalmazni, mert maga a felrepülés nagyon energiaigényes.
Munkatársaink felhívják a figyelmet, hogy a sérülésektől eltekintve az áttelelő gólyák nem szorulnak emberi gondoskodásra, nem szükséges őket etetni, befogni, “megmenteni”, és ezáltal a természet rendjébe beavatkozni. Főleg azért is kerülendő táplálékkal való ellátásuk, mert így megváltozik a viselkedésük, megszokják és majd igénylik is az ember társaságát, segítségét, ez pedig egy vadon élő állat esetében káros jelenség.
Mint ahogy az MME is írja: az ilyen áttelelési próbálkozás alapvető alkalmazkodási, evolúciós stratégia, mindig vannak az átlagostól eltérő viselkedésű egyedek. Ezek kedvezőtlen körülmények között elpusztulnak, de ha változik a környezet, például most a klímaváltozás hatására, akkor életben maradnak, szaporodni tudnak és utódaiknak is átadják az egyre sikeresebb viselkedési sajátosságokat.
Fontos: azonnali, sürgős intézkedést igénylő esetben (például sérült, fokozottan védett állatot talál) hívja Természetvédelmi Őrszolgálatunk ügyeleti számát: + 36 30 555 6171. Ezen a számon az ügyeletes kolléga naponta 8:00-20:00 között fogadja a természetvédelmet érintő, közérdekű bejelentéseket.
Forrás: KNP
Természetvédelem
Madár-megfigyelés Görögországban
Gyenge László madarakat fényképezett Thesszalonikitől délre eső makedóniai tengerparton
Néhány napot nemrég Görögországban töltöttem, a Thesszalonikitől délre eső makedóniai tengerparton. No nem fürödni és napozni mentem a magyarok körében is népszerű nyaralóhelyre, és nem csak az ott is hűvös idő tartott vissza a dologtól.
Az Axiosz és az Aliákmonasz folyó torkolatvidékének és a Makrijálosztól délre eső tengerparti sólepárló kazetták, illetve a mellette elterülő mocsárvidék gazdag élővilágára voltam kíváncsi. A természetfotósok már csak ilyen furcsa helyekre járnak. Hát a madarak és a hüllők igazi paradicsomába csöppentem a tavaszi nyüzsgés, megújulás időszakában. Az odalátszó távoli Olimposz hegy csúcsát még hó borította, de a lapályon már költéshez készülődtek a madarak, és a gyíkok, kígyók, teknősök is élvezték a déli napsütést.
Sikerült igazán kecsegtető leshelyeket találnom, ahonnan főleg parti és gázlómadarakat tudtam fotózni. A tengerparthoz közeli sótűrő növényzetben botorkálva még veszélyes helyzetbe is kerültem: a hűvös hajnal utáni reggeli verőfényben még félig dermedten napozott egy jól fejlett homoki vipera, amelyet tényleg csak a legutolsó pillanatban vettem észre, és a már lépésre emelt lábamat rántottam vissza.
Szóval nem lett baj, a hüllő dühösen sziszegve tűnt el a gazban a tamariskabokrok alatt. Odébb, a sólepárló betonszegélyénél egy jó kétméteres haragos sikló kúszott tova, és lépten-nyomon görög teknősök kocogtak, döcögtek a fűcsomók között. Minden hasonló utam előtt elképzelek magamnak valamilyen addig még nem látott vagy általam nem fotózott fajt, amelyet azután igyekszem megtalálni, megörökíteni.
Ezúttal a székicsér képére vágytam, és ha nehezen is, meg nem kis szerencsével is, de sikerült. Az elmúlt napokban a különböző természetfotós csoportokban publikált madaras képeim mind itt készültek, nem a szokásos apaji “vadászterületemen”, ahol ugyanezeket a fajokat időnként szintén meg lehet figyelni.
Írta és fényképezte: Gyenge László
Természetvédelem
Szakmai tapasztalatcsere a vadgazdálkodókkal a rákosi vipera megőrzéséért
Vadgazdálkodók természetvédelmi szakemberekkel egyeztettek
Szakmai tapasztalatcserére vártuk a kiskunsági rákosi vipera élőhelyeken tevékenykedő vadásztársaságokat 2024. április 9-én.
Az esemény keretében beszámoltunk a rákosivipera-védelmi LIFE-projektben végzett munkáról és annak eddigi eredményekről, ugyanakkor a résztvevők is megoszthatták tapasztalataikat és javaslataikat a vipera-élőhelyeken zajló vadgazdálkodásról a természetvédelmi szakemberekkel.
Vendégeinkkel ellátogattunk a Rákosivipera-védelmi Központba is, ahol megtekintettük az éppen nevelkedő kisviperákat, valamint érdekes információkat hallhattunk a Központ működéséről és a rákosi vipera életmódjáról.
Az ilyen, és ehhez hasonló fórumok célja a vadgazdálkodókkal való hatékony együttműködés elérése, amely nélkülözhetetlen a rákosi vipera hosszútávú megőrzéséhez.
Forrás: KNP
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.