Természetvédelem
Egy megmentett vándorsólyom érdekes életútja
Az utóbbi években egyre nagyobb feladatként hárul Igazgatóságunkra a sérült madarak mentése. Évről évre egyre több bejelentés érkezik hozzánk bajba jutott védett madarakról, melyeket a befogás után minden esetben igyekszünk meggyógyítani, felerősíteni, majd visszaengedni a természetbe.
Bükki Nemzeti Park: Az utóbbi években egyre nagyobb feladatként hárul Igazgatóságunkra a sérült madarak mentése. Évről évre egyre több bejelentés érkezik hozzánk bajba jutott védett madarakról, melyeket a befogás után minden esetben igyekszünk meggyógyítani, felerősíteni, majd visszaengedni a természetbe.
Felmerül azonban néhány kérdés, amely ilyenkor mindig foglalkoztatja kollégáinkat, és a bejelentőket egyaránt: az elengedést követően vajon életképes lesz-e az adott madár? Tud-e majd megfelelő módon vadászni, táplálékot szerezni? Bár egészségesnek tűnik, de nem érte-e mégis valamilyen szemmel nem látható hátrány? Egyáltalán van-e értelme megmenteni a sérült madarakat? Ehhez a problémakörhöz kapcsolódó érdekes információhoz jutottunk nemrégiben.
Tavaly nyáron hírt adtunkegy Gyöngyösön megmentett vándorsólyom (Falco peregrinus) fiókáról. A pár egy túlságosan kisméretű költőhelyen nevelte három fiókáját, melyeknek így nem volt elég helyük szárnyaikat próbálgatni és megizmosodni. Ebből fakadóan csak egy fióka tudott kirepülni, egy másik elpusztult, míg a harmadikat rossz kondícióban találták meg a földre pottyanva. Ez utóbbi fiókát őrszolgálatunk begyűjtötte, majd szakértő madármentő kollégánk megvizsgálta. Igen gyenge kondíciója miatt nagy fejtörést okozott számunkra kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb ennek a madárnak. Neveljük fel a mentőhelyünkön, ahol bár biztosan nem esik baja, cserébe a szülők nem tudnak átadni neki bizonyos tanult viselkedésformákat? Vagy juttassuk vissza a költőhelyre, ahol bár kockázatosabb a túlélése, de a szülőktől természetes módon tanulhatja el a vadászatot, és a családi kötelékek is megmaradnak? Végül úgy döntöttünk, hogy egy gyors egynapos „hízókúra” után visszavittük a madarat a költőhelyre. Mint nemrégiben kiderült, ez teljesen jó döntés volt! A múlt hét folyamán ugyanis információt kaptunk róla, hogy a madár kirepült, és minden bizonnyal teljesen életképes is volt, ugyanis túlélte az egész telet.
Honnan tudjuk mindezt? A mentett madarakat a lehetőségekhez mérten igyekszünk minél pontosabban nyomon követni. Különösen igaz ez a ritka, fokozottan védett fajokra, mint például a vándorsólyom. Így a szóban forgó példány esetében is, az elengedést megelőzte a gyűrűzés. A madár ornithológiai jelölőgyűrűt kapott, valamint egy távcsővel messziről leolvasható színesgyűrűt is. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Madárgyűrűzési Központjához érkezett bejelentés a múlt héten, miszerint a gyűrűje alapján azonosították is a madarat. Szomorú hír, hogy elpusztulva találták meg a hatvani vasútállomáson. Az MME munkatársai ezt követően a helyszínen megvizsgálták a tetemet, és megállapítást nyert, hogy súlyos áramütést szenvedett a madár, ez okozta az elhullását.
Bár a madár pusztulása sajnálatos eset, mégis fontos információkhoz juttatott minket. Egyrészt ez a történet is felhívja a figyelmet arra, hogy az áramütés még mindig jelentős veszélyforrás sok-sok védett madárfajra nézve. Másrészt adatot kaptuk arról, hogy a madár mentésekor megfelelően jártunk el, hiszen sikeresen kirepült a fióka. A gyűrűzést követően 247 nap múltán, a költőhelytől 22 km távolságra pusztult el, ennyi ideig csak egy erős, vadászni jól tudó madár maradhatott életben. Továbbá ez egy újabb pozitív visszacsatolás ahhoz, hogy a madármentések valóban fontosak lehetnek, és a mentett madarak gyűrűzésének szükségessége ugyancsak bebizonyosodott.
Forrás: Bükki Nemzeti Park Igazgatóság
Természetvédelem
Madár-megfigyelés Görögországban
Gyenge László madarakat fényképezett Thesszalonikitől délre eső makedóniai tengerparton
Néhány napot nemrég Görögországban töltöttem, a Thesszalonikitől délre eső makedóniai tengerparton. No nem fürödni és napozni mentem a magyarok körében is népszerű nyaralóhelyre, és nem csak az ott is hűvös idő tartott vissza a dologtól.
Az Axiosz és az Aliákmonasz folyó torkolatvidékének és a Makrijálosztól délre eső tengerparti sólepárló kazetták, illetve a mellette elterülő mocsárvidék gazdag élővilágára voltam kíváncsi. A természetfotósok már csak ilyen furcsa helyekre járnak. Hát a madarak és a hüllők igazi paradicsomába csöppentem a tavaszi nyüzsgés, megújulás időszakában. Az odalátszó távoli Olimposz hegy csúcsát még hó borította, de a lapályon már költéshez készülődtek a madarak, és a gyíkok, kígyók, teknősök is élvezték a déli napsütést.
Sikerült igazán kecsegtető leshelyeket találnom, ahonnan főleg parti és gázlómadarakat tudtam fotózni. A tengerparthoz közeli sótűrő növényzetben botorkálva még veszélyes helyzetbe is kerültem: a hűvös hajnal utáni reggeli verőfényben még félig dermedten napozott egy jól fejlett homoki vipera, amelyet tényleg csak a legutolsó pillanatban vettem észre, és a már lépésre emelt lábamat rántottam vissza.
Szóval nem lett baj, a hüllő dühösen sziszegve tűnt el a gazban a tamariskabokrok alatt. Odébb, a sólepárló betonszegélyénél egy jó kétméteres haragos sikló kúszott tova, és lépten-nyomon görög teknősök kocogtak, döcögtek a fűcsomók között. Minden hasonló utam előtt elképzelek magamnak valamilyen addig még nem látott vagy általam nem fotózott fajt, amelyet azután igyekszem megtalálni, megörökíteni.
Ezúttal a székicsér képére vágytam, és ha nehezen is, meg nem kis szerencsével is, de sikerült. Az elmúlt napokban a különböző természetfotós csoportokban publikált madaras képeim mind itt készültek, nem a szokásos apaji “vadászterületemen”, ahol ugyanezeket a fajokat időnként szintén meg lehet figyelni.
Írta és fényképezte: Gyenge László
Természetvédelem
Szakmai tapasztalatcsere a vadgazdálkodókkal a rákosi vipera megőrzéséért
Vadgazdálkodók természetvédelmi szakemberekkel egyeztettek
Szakmai tapasztalatcserére vártuk a kiskunsági rákosi vipera élőhelyeken tevékenykedő vadásztársaságokat 2024. április 9-én.
Az esemény keretében beszámoltunk a rákosivipera-védelmi LIFE-projektben végzett munkáról és annak eddigi eredményekről, ugyanakkor a résztvevők is megoszthatták tapasztalataikat és javaslataikat a vipera-élőhelyeken zajló vadgazdálkodásról a természetvédelmi szakemberekkel.
Vendégeinkkel ellátogattunk a Rákosivipera-védelmi Központba is, ahol megtekintettük az éppen nevelkedő kisviperákat, valamint érdekes információkat hallhattunk a Központ működéséről és a rákosi vipera életmódjáról.
Az ilyen, és ehhez hasonló fórumok célja a vadgazdálkodókkal való hatékony együttműködés elérése, amely nélkülözhetetlen a rákosi vipera hosszútávú megőrzéséhez.
Forrás: KNP
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.