Vadászat
KALAND: Irány Bosznia – vadászat a Szerb Köztársaságban – GALÉRIÁVAL!
Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaságban járunk, ahol június 17-én elkezdődött az őzbak vadászata.
Badovinci Pavlovićánál lépjük át a szerb határt, tartunk délnyugatra. A Száva méltóságteljesen hömpölyög alattunk. Vadászni érkeztünk, újvidéki barátom Dejan Dzakula ül mellettem, aki egyébként a Lov i jos ponesto tulajdonos-főszerkesztője. Felszerelést nem hozott, csak vadászni szeretne. Úgy van vele, hogy majd az Agro Jager News fényképez, de mivel tudtam, hogy erre játszik, neki is hoztam egy gépet. Egy benzinkút parkolójából egy autó fordul elénk, de lassítanom sem kell, mert a két „kéményes” kocsi felveszi a forgalom ritmusát. Elénk jöttek és Dejánnál már csörög is a telefon. Már csak pár kilométer és megérkezünk! Most irány a hegy és a kanyargós szerpentinen indulunk mind feljebb és feljebb. Ez már a Majevicai Vadásztársaság területe. Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaságban járunk és ahogy mind feljebb kapaszkodunk, megjelennek a bükkösök és a lehúzott ablakokon át kellemes, hűvös levegő áramlik be.
Egy ideje már terveztük a vadászatot, de hol nekem, hol a Dejánnak voltak halaszthatatlan munkái és végül az elnök úr, Jovica Gligic zárta rövidre a készülődést és kitűzte a dátumot: június 17! Ekkor kezdődik az őzbakvadászat a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságban. A vadászháznál ünnep ez a nap! Elvárnak bennünket! Az egész társaság összegyűlik, főznek és délután kezdődik az idény! Fegyverrel ne küszködjünk, minden felszerelést megkapunk és én csak a KONUS új hőkameráját viszem magammal, amit Albert Jutkától kaptam a budapesti FROMMER Fegyverboltból: teszteljem nehezebb, hegyi terepen is! Vízbe is meríthetem – kérdeztem még a Szenes Iván téren? Ha akarod, Péter! Próbáld ki! Lássuk, hogy kibírja-e?! – csomagolta össze a főnökasszony!
Amikor felértünk a hegytetőre és az út, – azt hittem – véget ért, akkor egy murvás csapásra kellett kanyarodni, amin a Quattro természetesen könnyedén felment, de komoly kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy nekünk sikerülhet-e? Egy hegyi patak már-már elcsendesedve folyt mellettünk. Állítólag már apad, de egyáltalán nem örültem neki, mert láthatóan kint is járt az úton. Egy pillanatra úgy gondoltam, szerencsésebb lesz kikapcsolni a menetstabilizátort, de mikor megnyomtam, azzal a lendülettel újra aktiváltam. Bízva a német technikában, nem tehetve mást, csak a gázpedált nyomtam. Azt hittem, ennél rosszabb szakasz nem várhat ránk – persze tévedtem.
Két kilométert biztosan haladtunk, miközben Dejan csodálta a tuzlai kilátást, én meg arra gondoltam, hogy milyen állapotban lehetnek a felnik és vajon hány műanyag és egyéb alkatrész ismerkedett meg a sziklás út aljával. Bánatom talán csendesedett, amikor a hegycsúcs tetején álló vadászház parkolójában mindenféle Passátokat, alacsony építésű autókat pillantottam meg. Ám valahogy nem éreztem az örömöt, hogy azok az autók sem jártak jobban, mint az enyém, de annál nagyobb szégyen biztosan nem érhetett volna, hogy nem tudunk feljönni. Olyan nincs! Azért vendéglátóink arcán látszódott az öröm és talán némi elismerés is, hogy megérkeztünk, ami jól esett. Csak a műszerek megnyugtató mozdulatlansága nyugtatott meg, hogy az olaj és a hűtővízszint is stabil és látszólag a kerekek sem sérültek.
Az elnök, Jovica Gligic fogad, aztán a többi vadász is megropogtatja a kezünket. Dejánnak különösen örülnek, őt mindenki ismeri itt is és Szerbiában is, hiszen Dejan haza is jött. Jó vadász és persze a TV és az újság miatt is népszerű. A kislányáról kérdezik, mindenki tudta, hogy lázas volt és aggódtak érte. Sok sanszom nincs, a barátságra töltenek és mindenki Magyarországról kérdez. Tájékozottak és követik a híreket. Az építkezés, a vasút és határátkelők gyorsítása, Szerbia és magyar oldal között, nekik is éppen olyan fontos, mint nekünk. A gazdaság növekedéséhez, a turizmus fejlődéséhez együttműködés kell. Mindenki Orbánról beszél, csak így egyszerűen és Vucicról. Épül a vasút Belgrád és Budapest között – most ez a legfontosabb és az, hogy milyen őzbakokat lőttünk, itthon Magyarországon? Mekkora már a kutyám és miért nem hozta Dejan a spánieleket – megannyi kérdés. Bombáznak bennünket és rendre válaszolunk. Vannak páran, akik tudnak kicsit magyarul is, mindenkinek van egy-egy magyar barátja vagy éppen a felesége, netán egy-egy gyerekkori szerelme miatt. Én tudok-e szerbül? Mikor tanulok már meg egy pár szót? – viccelődnek, persze mindenki vadász és itt sem másabbak az emberek, mint nálunk. Aztán egy-egy ismeretlen ismerős emeli fel a poharát és köszönti a szerb-magyar barátságot. Na, mit ne mondjak? Persze, hogy jól esik, mert mégis csak tudja azt az ember, hogy hol szeretik, hol fogadják örömmel s most nekem abból is jut, hogy a két ország között történelmi magasságokban vannak a diplomáciai kapcsolatok.
Az udvaron gulyás fő. Ez a gulyás a mi paprikásunkhoz hasonlít és legelőször Zlatiborban, Uzicében ettem, amikor Dragan Maric vendégeként, a farkasok nyomában voltunk. A gulyás, amit gulásnak hívnak, egy olyan paprikás, amit hosszú lével kezdenek és végén, ahogy elfő a leve, úgy sűrűsödik be. Megtisztelő, mert az én paprikámat használják, mivel megígértem, hogy viszek szegedi paprikát, ezért nem is hoztak. Nagyot nyeltem, mert kiderül, hogy megígértem, azért nem vettek. Dejánra nézek, aki bólogat, hogy nem kell aggódni semmit, mert megígértem, hogy hozok és erre ők számítottak. Megbeszéltük nem? – kérdezett vissza és akkor értettem meg, mit jelent az, ha valaki itt ígér valamit. Az nem lehet, hogy elfelejtettem, olyan nincs. A kimondott szónak súlya van és innen vagy 20 kilométert kellene autózni, hogy elérjünk valamiféle boltot. A srác, aki a gulást főzi, nagyon örül, mert a múlt héten egy asztaltársaságban ültünk, amikor Magyarkanizsán interjút készítettem Dr. Molnár Viktorral, a Tartományi Mezőgazdasági Fejlesztési Alap igazgatójával. Ő se hitte el, hogy idejövök, én is hitetlenül néztem rá. Kicsi a világ és a hatalmas termetű belgrádi gyerek igencsak megfogja a kezem. Persze odatettem magamat, hiszen vagy nyolc napig tolókapáztunk az elmúlt hetekben, s nem vallottam szégyent.
Amott szacsott nézegetnek, hogy jó lesz-e már, miközben a vadászház kemencéjében egy malacot sütnek. Még semmi sincs kész, addig meg kell kóstolni a kolbászokat, a sajtokat és a vadászház után, az erdei filagória alatt, további vadászok várakoznak. Ott is főznek. Itt lesz az ebéd, ne bent piszkoljunk. Tiszta tekintetű, kemény kézfogású vadászok fogadnak. Én vagyok, aki legutoljára jött és megyek körbe. Egy vadász középen marad, nem tudok eljutni hozzá, de az asztalon keresztül köszöntöm, fogadja is. Minden éppen ugyanúgy van, ahogy nálunk és szemközt az egyik vadász odaadja a kését. Nyújtja. Mindenki elcsendesedik, ez a legnagyobb megtiszteltetés. Értékelem is és az élét megtapogatva, egy borotvaéles pengéjű vadásztőrt tartok a kezemben!
Aztán sorban hozzák az ételeket, savanyúság és zöldség van bőven. Házi kenyérrel kínálnak, mert a magyar ember a kenyeret nagyon szereti és ezzel is kedveskednek. Érkeznek az áldomások is, de visszautasítom, mert vezetnem kell, megyünk vadászni is – meg hát a rendőr itt is rendőr s egyébként is igaza lenne – vetem oda! Szemközt egy vadász mosolyodik el és néz körbe a többi barátjára. Kiderül, bizony ő rendőrfőnök és ami igaz az igaz, a szabályokat itt is szeretik betartani és természetesen betartatni is – ne rontsuk el a vadászatot.
Beszélgetünk, vicceket mesélnek és el sem tudom képzelni, hogy ennyi vadász, hogy fog őzre vadászni, mert nekünk teljesen más fogalmaink vannak arról, hogy vadászunk őzre. Igen kíváncsi vagyok és Dejan fordít.
A terv az lesz, hogy mikor megebédelünk, felsorakozunk, az elnök megnyitja a vadászidényt, majd nekem kürtölni kell.
- Nekem?
- Neked! Azt mondtad, hogy itt van a kürtöd.
- Nem, azt mondtam: lehet, hogy elhozom!
A barátom arca megfelhősödik, mert, ha valaki megígér valamit, akkor arra mindenki számít.
- Persze, ott van a kocsiban, de nem számítottam rá, hogy mindenki előtt fújok.
- Nem baj, most fogunk először vadászkürttel idényt nyitni!
Ez a második lecke, alig félóra alatt, hogy csak úgy nem beszélünk a levegőbe. Kicsit bosszankodom, hogy helyhiány miatt a kisebbik kürtömet, hoztam, mert a billentyűsön szebben játszok, de most nincs mit tenni. Kérem, ha nem tetszettek próbára jönni, akkor így lépünk fel – jutott eszembe a néhai Erdős János karnagyom, akivel vagy 15 évig énekeltem. Édesanyám egyik barátnője is szokta mondani a NAV-nál, hogy egyszer minden ellenőrzés véget ér. Hát most úgy vagyok ezzel, hogy egyszer ennek a fellépésnek is vége lesz, csak éljem túl. Meg ők is! A kutyám Ottokár jut eszembe, aki minden egyes vadászaton majd kiugrik a bőréből, mert nehezen viseli a kürtszót. Újabban már akkor is vonyít, ha előveszem.
Ennek ellenére viszonylag jól sikerül és láthatóan örülnek. Az otthoni vadászbarátaim jutnak eszembe, akik ilyenkor szokták mondani: ők, azért örülnek, mert már vége van. De hát a bátorság. Az is valami. Nem igaz?
Mindenki elindul és nyilvánvalóvá válik számomra, hogy most a nyolc területen mindösszesen 80 csoport indul el, hogy őzbakra vadásszanak. Ez itt a központi vadászház, de még van további nyolc, ahol egységenként 10-15 csoportban vadásznak a tagok, a mintegy 29 000 hektáros területen. Vannak kifejezetten nehezen járható erdőségek, szakadékos, nehéz terepek és vannak háborítatlan sűrűk, ahol csak a vad jár. Ott felhagytak mindenféle műveléssel, még erdészeti munkák sincsenek. Ezek képezik ma a vadkamrákat és a feszes, fegyelmezett vadgazdálkodással, öt év alatt, ma már éves szinten 88 őzbakra kapnak engedélyt. Ez önmagában véve nagy szó. És az eredmények jönnek…
Kérdezni illetlenség, de mégis csak meg kell tennem, hogy mégis, hogy fogunk vadászni? Most szombaton és vasárnap. Ekkor lehet, majd két hétig nyugalom és csak a második hét végén lehet megint őzre vadászni. Akkor mindenki megint összegyűlik és újra kimegyünk a területre. Vannak, akik cserkelnek, vannak, akik lesen ülnek. Megközelítőleg 200 lest üzemeltetnek és szórót, sózókat, ami ennek a számnak a sokszorosa.
Elindulunk lefelé. A terepjárókat, quadokat magunk elé engedjük és araszolunk lefelé. Lejutottunk a hegytetőről. Egyszer Budán, úgy tíz éve, vagy már több is lehet, a régi főnökömmel leereszkedtünk egy hegyi úton, ahol, ha akartunk volna, se tudunk megállni. Most pontosan ez a helyzet állt fönt, csak akkor az ő autója volt, most meg az enyém s ráadásul bent vagyunk valahol a Szerb Köztársaságban, Boszniában és ha itt összetörjük az autónkat, vagy a szakadékba sodródunk, nem szállunk ki épen.
Lejutottunk a Tuzlába vezető egyik főútra és visszafelé Peljave felé autózunk, lefelé haladunk. Előttünk egy barátunk. Szép csendesen ereszkedik, de megelőznek bennünket, akit a mögöttünk levő barátaink is elengednek, de ha akarok mehetünk gyorsabban is – szóltak bele Dejánnak a telefonba. Ahogy szoktatok, úgy autózzunk – felelem és az imént bennünket megelőző autóst utolérjük. Persze, felvezetéssel könnyebb és amennyire beleereszkedik az előttem haladó autó a kanyarokba, annyira mi is. Lehúzott ablakok, Dejan régi jóbarátai és mindenki élvezi az utat, nem különben én is. Az Astra 165 lovas motorja felveszi a nagyokkal a tempót. Sokkal nagyobb csavarok nincsenek a kanyarokban, mint Körösnagyharsány felé a régi, ezeréves utakon, csak hát szakadékok, vízmosások és erős szintemelkedések, amik persze nálunk az Alföldön nincsenek. Persze, a hegyi autózást szokni kell s ahogy elérjük Peljavét, mindenkit magunk elé engedünk, mert egy olyan hegyi útra kerülünk megint, amit elég lenne egyszer is megmászni, nemhogy még az elkövetkező napokban. Ez lesz ugyanis a bázisunk, innen indulunk, ide érkezünk meg. Araszolva érünk fel és az előző úthoz képest, amelyre az imént azt mondtam, hogy normál esetben kizárt, hogy felhajtanék, ez most Peljavében fokozottabban igaz. Elég sokáig tart míg feljutunk és elénk jön egy quad, hogy minden rendben van-e? A helyi srác is megdöbbenve néz az autópályához szoktatott autómra, hogy egyáltalán fel mertem vele jönni.
- Nem ma kezdtük, apukám! – mondtam, ami az öreg Zoló bácsi szavajárása Zsadányban.
Jót nevet a szerb srác és mikor kellő távolságra kerül tőlünk odahúzza a quadnak, onnan már nem veri össze az elejét az autónak. Deján meg is jegyzi:
- Ő se most ül először a cross gépen.
- Az biztos…
10-15-en itt is vannak és folyamatosan újabb és újabb emberek kerülnek elő, mindenkinek köszönök és amint látom, itt is forgatnak egy bárányt. Valami mást is ehettek már, mert ezt majd estére szeletelik fel. A helyi csoportvezetője süti, Nenad. Meglehetősen szigorú tekintetű, kezet is fogunk, de különösebb, ha úgy vesszük haverfelvétel nincs és barátságát csak akkor nyerem el, amikor a területre indulunk és az autóm kulcsát rábízom. Ha elmarad, akkor bizonyosan csak traileren megy haza az Opel. Hirtelen nem is érti, de ez legalább akkora szó ott, mint az előbb a késes ügy.
Persze nem vesszük érzékenyre a búcsúzást és Dejan legjobb barátjára, Dragusára bíz. Hatalmas, nagydarab szerb gyerek. Olyan magas, mint én. Egy idősebb úr áll mellette, ő az édesapja. Bemutatkozunk, kiderül, hogy nem más, mint Bosznia-Hercegovina első Vadászszövetségének az elnöke. Egy bullcsöves CZ-t kapok. Dragusa saját fegyvere, amit .308WIN lőszerrel szereltek. Kezembe veszem a fegyvert, körbeáll mindenki és arra kíváncsiak, hogy kezelem. Engem a sütése érdekel a leginkább, finomra, de nem érzékenyre állították. Jó! A biztosítás működik és a tárból egy lőszert kiveszek, visszaadok, mert vagy ötöt, vagy hármat szoktam tárazni. Megszokás.
- Hogy szoktátok?
- Töltsd csőre! Biztosítsd el!
- Biztos?
- Biztos, mert nem lesz időd tölteni, másrészt hangos! Meg ne lötyögjön.
- Rendben!
- De vigyázol!
- Persze!
A fegyver szépen ápolt, könnyen jár a zárdugattyúja – ez Dragusa kedvenc puskája. Értem. Így még jobban kell vigyáznom rá, mintha az enyém lenne.
Mindenki elindul. Mi is. Ameddig fel tudunk menni autóval, addig kapaszkodunk. Dragusa magasan képzett, de ezt a területrészt ő kezeli. Szakít rá időt és már a kislányát is magával hozza. A család itt az első. Vallják, hogy erős család adhatja meg az erős nemzetet és akkora házakat építenek, hogy az emeleten vagy ők, vagy a szüleik is elférjenek. Ki másban bízhatnánk meg jobban, mint a szüleinkben és ki ismerné legjobban a szüleinket, mint mi? Őrájuk bízhatjuk az unokákat, a gyerekeinket! Nagy igazságokat feszeget Dragusa. Bölcs Salamon 17-ik példabeszédeiben is eképpen olvashatunk erről: „A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák.”!
14 éves koromtól tanulom az erdész, vadász szakmát. Apám mellett először 5 évesen indultam fácánra, úgy, ahogy nagyon kevesen tehették meg, amit csak mi ketten tudunk s ma már az is csak történelem. Idén 37 éve! Pontosan jól tudom, hogy az esélyeink itt a lehető legkisebbek. Az egész társaság az őszig, minden két hétben, csak hétvégente vadászhat őzre s a 88 őzbakra mindössze csak 10 vendéget fogadnak. Az elnökkel a vadászházban arról beszéltünk, hogy milyen helyzetből indultak és összefogással mekkora eredményeket értek el. Teljesen tisztában vagyok azzal, ha azt mondják, nem lesz idő csak a biztosításra, hogy majdcsak kapáslövéssel ejthetem el az őzet. Itt még a rendes vadászképzést kapták a vadászok és szabadkézből lőnek golyóval is. Nincs idő lőbotra, készülődésre és a hegyi terep, a tavasz óta példátlan esőzések, a szabad területek, a zsebkendőnyi kaszálókon is akkora füvet produkált, hogy gyakorlatilag eltűnik benne az őz.
Cserkelünk. Kemény hegyi terep és mivel Dragusa pont olyan magas, mint én, esélyem nincs arra, hogy csaljam a lépéseket és ha nem lépek akkorát, mint ő, akkor lemaradok. Megáll. Elindul. Tíz perc múlva már teljesen rá kell hagyatkozzak, mert egyáltalán nem ismerem a terepet. Szakadásos útszélek, bükkösök, meredek rétek, amit azért se tudtak lekaszálni, mert nem volt olyan néhány nap, hogy ne essen. Inkább legyen egy levénült, öreg széna, mint a renden elrohadó, bepenészedett, tönkrement széna.
A peljavaiak elképesztő szorgalmasak és a lehető legkisebb területen is krumplit, hagymát termelnek, amelyeket kicsi, egy méteres kerítésekkel vesznek körül. Vannak itt gyümölcsösök, főleg szilvák. Mást nem igen látok. Egy rétre nézünk be, persze semmit nem látunk. Nem tudom eldönteni, hogy csak kerülünk egyet és fárasztják a vendéget. Hamar rájövök, hogy Dragusa, a magas, kétméteres vendéglátóm, úgy jár előttem, mint a macska. Mozdulatai is olyan lassúak, hogy mi most tényleg vadászunk. Át is értékelődik bennem az este, mert az ilyet, ennyi idő után megérzi az ember, hogy most tényleg vadászunk! Vadászunk és kinyílik ilyenkor az ember szeme és füle. Másképpen hall, másképpen lát és másképpen érzi a szagokat. Nem fáj semmi, nem tüsszent, mert vadászunk. Nem beszélünk, csak apró jelekből értjük meg, hogy mit akar az egyik ember a másiktól. Nincs mit megmagyarázni, mert a vadászat mindenek feletti ősi dolog, amit éppen ugyanúgy ismer az egyik ember is, mint a másik, még akkor is, ha közöttük több ország, folyó kanyarog, hegység magasodik vagy síkság terül el. Közös nyelve ez az ilyen embernek és híd ember és ember között, – ahogy Dejan szokta mondani: A vadászat összeköt!
Fent előttünk egy temető. A hegyoldalban, magasan.
- Fel akarsz menni?
- Fel!
Szent terület ez. A sírok régi időkről tanúskodnak ma is, hogy emberek éltek itt is, hogy emberek élnek ma is, mert ugyan a kő itt marad, de látszik, hogy feljárnak a régiekhez, mert itt is, ott is, virág nő. Furcsa szokás, de egyáltalán nem áll tőlem távol és gyorsan megértem, hogy miért vannak asztalok, padok a sírok körül. Aki ide felkapaszkodik a szeretteihez, elhozza a gyerekeit, unokáit, azok az itteniekhez jönnek és maradnak. Leülnek és megterítenek. Úgy beszélnek, mesélnek a régiekről a maiaknak. Az idő relatív, az idő itt más léptékkel jár az emberek körül. A vadászatban sem a lövés a lényeg, hanem az, hogy együtt legyünk, hogy főzzünk, hogy süssünk, hogy összetartozzunk. Az erdő, a hegyek, benne a vad az emberé is kicsit, de mégsem az övé és ha a vadászat sikeres, akkor örülnek és meg is tesznek érte mindent. De megrendelésre nem lehet vadászni. Megrendelésre nem áll ki a vad, megrendelésre nem lehet megvenni a vadászatot, ahogyan én is csak barátom, Dejan miatt jöhettem el. Mindenki a másikért felel, ahogyan emiatt nekünk is felelősségünk van a másik emberért. Minden a tisztelet körül forog és kicsit mi is elidőzünk a temetőben…Aki ide felkapaszkodik, szinte tiszteleg az elődei előtt…szép hagyomány… szép értékek…vitán felül áll.
Feltöltődve indulunk lefelé és a fejfák, a sírkövek öreg számai szaladnak el a szemem előtt. Voltak nagyon régiek is és gyertyák tanúskodtak arról, hogy ma is látogatják, pedig, több, mint 100 éves sírokról beszélünk…
Innen lefelé ereszkedünk, le a Janja felé és egy elágazásnál tanakodunk. Jót tett nekem a temető háborítatlan, vénöreg nyugalma s a szemközt magasodó hegyi pajta időtlensége. Dragusa érdeklődik, hogy mit szeretnék? Látom rajta, hogy szeretne őzbakot lövetni velem, de, ha valaki ismeri a területét, akkor ő az. Persze tisztában van azzal is, hogy nálunk mekkora vadsűrűség van. Lesz nálatok is! Ezen az úton meg fogtok erősödni…
- Just hunting Dragusa! – Csak vadásszunk Dragusa! Lássuk, mit hoz a jövő!
Ha az előbb cserkeltünk, akkor most, ezek után, inkább úgy ereszkedtünk lefelé, mint az éjjeli lepke az erdőben. Egy kavics, annyi nem csikordult meg a lábunk alatt és addig, addig mentünk, míg nem elértük a Janját. A kis hegyi folyó zabolázatlanul szaladt mellettünk és a napok óta tartó esőzés miatt, megáradt, kilépett a medréből. Itt, előttünk, homokot tett le és a visszahúzódó hordalékban nyomokat találunk. Van abban őz, van abban disznó, ami talán két-három malaccal, nagyobb süldőkkel válthatott át. Egy hegyi házból észrevesznek bennünket. Távcsöveznek. Dragusa szint úgy, de a fegyver csak a fél kezemben és köszönünk egymásnak. Senki nem zavar bennünket és nekünk se jut eszünkbe, hogy bárkit zavarjuk. A kölcsönösség, az egymásra figyelés, a figyelmesség, mindenek felett áll. Ez igaz volt a vadászházban is és olyan csendesen, udvariasan viselkedett mindenki, hogy iskolapéldája lehet minden vadászháznak – persze ezt nem lehet tanítani, csak bemutatni.
A Janja hangosan bukdácsol a nagy gömbölyű kövek között, mi pedig a partján, vele egy irányban cserkelünk. A Janja csak homokot hoz, ami iszap, sár ragad a bakancsomra, az mind a termőföldről sodródott ide. Veszteség. Persze, hogy az, de nincs mit tenni, az áradás pusztít, de utána új élet születik. A réten unkák hada és a lágy, kedves huhogást, egy-egy kövér kecskebéka töri meg. Récék húznak el felettünk és Dragusa utánuk néz. Sok nincs belőle, de van és ez a lényeg. A pénz, az idő nem számít. S ha elérhetetlen is nekünk a két réce, mégiscsak van és örül neki. Előttem lépdel és a hatalmas, kétméteres, újdonsült vadászbarátom egy-egy csigát is átlép. Még a meztelen csigákra is vigyáz…Aztán távcsövezünk, de a réten tényleg olyan magas a fű, hogy esély nincs arra, hogy meg pillantsunk bármit is. Ő megy elől s ha ugorna bármi is, se tudnék lőni. El is kéne bírálni, tehát esélytelen. Egyébként se konyhára vadászunk, mint Molnár Gábor az amazonasi dzsungelben, mert itt körülbelül olyan fedett a terület, csak éppen az úton tudunk ellépdelni.
Egy lapuleveles résznél állunk meg. Vágjunk át a gyepen s elindulunk, amikor a szemközti hegyoldalban egy őzbak riaszt. Nyilván észrevett bennünket, pedig a szelünk jó. Mutatom Dragusának, aki mosolyog.
- Várj egy kicsit!
Várok egy pár percet, addig ő pásztázza a kaszálót.
- Na, most!
Megpróbálom újra és nem hiszem el, most meg a hátunkból fúj.
- Ez a terület ilyen. Forog a szél. A hegyek miatt van, valahogy örvénylik a levegő. Mindig nehéz itt vadászni.
Szemközt egy magasles. Tanakodunk.
- Ha akarod, felülhetünk.
Végiggondolom: ha én vadásztatnék és ilyen nehéz terepen járnánk, akkor mit is tennék? Talán nem véletlenül jöttünk erre – teszem fel magamban a kérdést és elfogadom: akkor üljünk fel! Szépen karbantartott, talán éves magaslesre kapaszkodunk fel. Dragusa építette a testvéreivel és a nagybátyjával. Igen, jó döntés volt.
Teltek a percek és a hosszú hegyi cserkelés, majd a Janja melletti, iszapos, sáros, már-már mint az otthoni, bihari terep, megizzasztott. Jól esik itt ülni, amikor arról, amerről jöttünk egy őzbak áll fel és tart, tőlünk távolodva, a Janja felé. Megjött a szerencsénk!
Dragusa az agancsát látja, de a testet nem és felszólít, ha készen állok, – már ekkor a kezemben volt a puska és a szálkereszt kereste azt a tenyérnyi foltot, – akkor meglőhetem.
Dragusa leveszi a távcsövet a szeméről.
- Látom?
- Csak az agancsot. Most már csak azt, hogy valami áll a gazban.
- Igen – nyugtázza, visszaemelve a szeméhez a keresőtávcsövet. – Nem tudom meglőni?
- Már az se látom, hogy melyik az eleje vagy a hátulja.
- Igaz, de nézzem még, hátha.
Néztük. Néztem, de a legnagyobb nagyításon sem jutottam magammal dűlőre, helyesebben igen, mégpedig, hogy nem lövök. Dragusa is hezitál. Az ország talán legfontosabb vadászterületére nevezték ki. Látom gondolkodik.
- Biztos nem fogok lőni, mert nem látom az őzet. Nem tudok pontos lövést leadni. Nincs értelme.
Draguas nagyot sóhajt. Szomorú. Bántja. - Egyébként véreb van a közelben?
- Lesz, de több óra mire ideér.
- Dragusa! Árad a Janja is. Ha beleugrik, akkor sose lesz meg!
- Sose…
A szálkereszt rajta ült az őzbakon. Középkorú őzbak, az agancsa, talán 320-340 gramm lehet, de itt ez nem érdekes. Itt a vadászat, a cserkelés, a közösség a fontos. A sikert nem az eredményben mérik, valami másban, ahogy Deján szokta mondani, Vadászat és még valami más…
Az estével lemászunk és csendesen magunk mögött hagyjuk a Janját, aki szinte beszél és viszi a hírt, hogy egy magyar járja az erdőket: madzsarszki! Hallom a fülemben, ahogy a vadászházban beszéltek az emberek. Ezen a vidéken döntően szerbek élnek s ha mindenkinek van is egy-egy barátja, én idegennek számítok, miközben a vendégjog minden egyes pillanatát élvezem. Ez Slivovica, ez pedig pálinka. Ez a bor Egerből való s a bikavér ízlik a vadászoknak, persze náluk is régi hagyományai vannak a szőlőkultúrának – arra is büszkék lehetnek.
A mi csoportunkban láttak ugyan őzet, de nem tudták elejteni. Nekünk is részletesen el kell mesélni mindent és ők is arról beszélnek, hogyan ugrott el a saját bakjuk. Mindenki meghallgat mindenkit – aztán lekerül a tűzről a bárány. Bicskák, kések kerülnek elő. Bőven jut mindenkinek, sőt sok marad is. Majd reggelire jó lesz!
Szállingóznak el a vadászok, a hegyi vadászházban nehéz megfordulni. Tolatni kell, de sötét van, az út szélén pedig meredély. Így mindenki segít, lámpákkal világítjuk a terepet. Nagyon megbíznak egymásban. Régi barátok és ha valaki azt mondja:
- Ájde, Ájde! – akkor lehet gurulni.
Csendesedik a vadászház, hamvad a tűz és a beszélgetés is halkul. A lámpák fénye éppen csak pislákol és egy kis rádióból folklór szól, de éppen csak hallani lehet. Úgy beszélgetnek, hogy a muzsikaszót hallja mindenki. Nézzük a tüzet, nézzük a csillagos nyári éjszakai erdőt és hallgatjuk, mit beszélnek körülöttünk hegyek…mert beszélnek a fák, beszélnek a kövek, a régi utakon, régi emberek fordulnak be az udvarra. Barátságos, öreg vadászok toppannak, ülnek le közénk és szépen fogy a Slivovica és a madzsarszki pálinka, no meg a bikavér…Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaságban vadászunk, Peljava felett a hegyekben…
Az este selyemkönnyű órái, beszélgetése, nehéz ólomcsizmákra váltott, amikor hajnal három órakor felültem az ágyamban. Kizárt dolog, hogy fel tudok kelni. Még egy félóra és nyugodt voltam, mert Dejan félnégyre állította az óráját.
Ez a harmadik lecke! Megígérte, hát akkor meg is bízok benne és az a félóra nekem csak éppen annyi volt, hogy lecsuktam a szemem és már a hideg vízben igyekeztem felébredni. Dejan lebeszél, hogy ne húzzam az időt, de mire Dragisa ideér már a csizmámat húzom. Mi külön utakon megyünk és hamar eltűnünk a vadászházból.
Most fordítunk, mert a Janja felől indulunk. Felülünk a lesre és meglátjuk, mit hoz a hajnal. Magasan fent parkolunk le és egy-két ház kihajló meggyfájának ágáról, egy-egy meggyet leveszek. Igen, nagyon finom, amolyan igazi vastaghúsú meggy, már, már olyan édes, hogy vetekszik egy-egy cseresznyével.
A KONUS hőkameráját feltöltöttem, no lássuk, hogy mit tud, talán segítségünkre lehet. Odaadom Dragisának, aki meglehetősen örül neki. Lelkére kötöm, hogy vigyázzon rá, mert Albert Jutka nagyon kedves, de olyan, mint az anyukám, aki, ha ránk parancsolt, a szomszéd gyerek is rendet tett a szobájában!
- Hogy mondtad? FROMMER? Ott dolgozik?
- Igen ott, de a bolt is az övé.
Dragisa szemmel láthatóan komolyan vette a dolgot, mert a csuklópántot is felvette és ennek igazán örültem, mert tényleg féltettem – el is gondolkoztam rajta, hogy bemerítsem-e vagy ne, de hát kikértem főnökasszonytól, még azt hiszi, hogy nem mertem vízbe tenni! Majd meglátjuk, de előbb vadászunk!
Ahol tegnap lejöttünk megálltunk. A kajiba felé távcsövezett Dragisa, amikor hirtelen leveszi a távcsövet szeméről!
- Fent, fent a gyepen egy vaddisznó! – mutatja
Mire odakapom a szemem, éppen elugrott, de lőni se lehetett volna rá, mert 400 méterre biztosan volt felettünk és vagy 100 méter szintkülönbség is volt köztünk!
- Petar! Ez egy disznó volt!
- Az – nyugtázom, de látom rajta, hogy szép dolog az őzbakvadászat, de a vaddisznó az igazi. – Mit csináljunk? Te mit tennél?
- Mennék a disznó után Petar!
- Akkor? Mire várunk?
A barátom arca felderült, de az enyém meg egy idő után le, mert arra nem számítottam, hogy erőltetett menetben indulunk felfelé. Nem is álltunk meg. Dragisa helyi gyerek, mint a zerge, olyan fürgén pattog előttem, én meg utána a rettentő nehéz fegyverrel, ami mind súlyosabb és súlyosabb. Egyszer állunk meg. Felmutat!
- Petar! Addig a kanyarig rohanj! Onnan már fellátsz! Tőlem nem fogsz tudni lőni! Menj!
Ez is jólesett, ez a kis pihenő és minden erőmet összeszedve rohantam felfelé, odáig, ahová mutatta Dragusa, de küszködtem levegővel, a szívdobogással! Mindezek ellenére nem láttam semmit. Sajnos nem erre váltott át, amit Dragisa is elfogadott.
- A leshez már ne menjünk vissza, sokat jöttünk.
Nem is mentünk. Felkapaszkodtunk a temető alá, onnan lepillantottunk egy rétre, majd vissza és egy kis kerítés mellett kapaszkodtunk fel a gerincen. A völgyben alattunk közvetlenül egy hegyi tanya. Méhekkel, kaptárakkal tele. Hordanak, idehallom a zümmögésüket és érzem a kaptárak illatát. Régi öreg tanya. Mögötte szilvás, a kaptárak félkörben a tanya előtt és vetemény – az nem hiányozhat. Az udvaron ott áll egy húsfüstölő is. Alul kőből rakva, felül deszkából, fából építették. A fény itt-ott, a réseken átvilágít. Régi technika s ahogy nézem minden udvaron áll egy-egy ilyen. Itt még nem felejtették el, hogyan kell füstölni. Még őrzik a hagyományaikat, még tudják, mit jelent az, ha kertben megterem a hagyma, a répa, a krumpli, hogy mit jelent a kert végében a diófa. Ha ki is kell vágni a fát, ültetnek is helyette másikat.
Cserkelünk tovább és erősen kitaposott csapásnál állunk meg, amely minden szempontból figyelemre méltó. Majd a déli oldalban járunk és egy nyitva hagyott kerítésajtón megyünk át. Nem nyitjuk jobban ki és nem tesszük be magunk után. Régen lakott házak, egy öreg, talán 100 éves körte és sok helyen újabb és újabb kis fák rugaszkodnak neki az életnek. Nem adja el senki a földjét. Olyan nincs és aki külföldre ment, mikor hazajön, fát ültet. Gyümölcsöt, diót. Ami megmarad s ha úgy hozza a sor és itthon lehet maradni vagy itthon kell maradni, akkor már lesz, ami árnyékot, lesz, ami termést ad. Az idő más értékkel bír és a türelem, a tervezés az itteni embernek dolgozik, s a táj, amiben él, az övé és ragaszkodik hozzá.
Ereszkedünk lefelé. Dragisa minden csapást, minden ösvényt ismer. Most itt! Most arra! Most itt vigyázz! S tényleg, aki ismeri a hegyeket, annak éppen olyan, mint a városi embernek egy-egy utca, zárt kis udvar padokkal, mint Szegeden, a Fekete sas utca titkos, kis belső udvarai. Csak az ismeri, aki tudja, de másnak nem árulja el.
Egy keskeny kis ösvényen érkezünk lefelé. Előttünk egy tanya. Benne világol a fény, a ház előtt egy Mercedes. Osztrák felségjelzéssel. Nyári szünetre jöttek. Egy idős hölgy köszön ránk, feltehetően már messziről figyelhetett bennünket. Barátságos, mosolyog, de rajtunk van a szeme. Dragisát ismeri, én pedig a madzsarszki vagyok. Nincs mit tenni, engem már így ismernek és nézi a fegyvert a kezemben. Látom nem idegen neki és pár szót szól hozzám. Értem tolmácsolás nélkül is.
- Szegedről jöttem. Szegedin…
Egy villanás futott át az arcán, kedvesen elmosolyodott és bele is pislantott. Régi emlékek lehettek. Pár szót mondott is, amin Dragusa mosolyodott el, de nem fordította le. Régi dolgok voltak azok, nagyon régiek.
Azonban a szóra, az idegen szóra, gazdája segítségére egy kutya érkezett fel a hegyi útról és a kanyarban, ahogy megpillantott, fuldokló hörgésbe kezdett. Fele sem volt tréfa. Dragisa állt elől és a kutya nem fogadta a szót. Feszült pillanatok következtek. Végül szerbre váltva beszéltünk a kutyához, aki rettentő nehezen hátrált meg. Igazi, házát és gazdáját féltő, kompromisszumot nem ismerő, kutya volt. Valahogy ebből nekünk is és a kutyának is ki kell kevergőznünk s leguggoltunk a kutya elé. Hörgött még, de arrébb hátrált és végül le tudtunk menni az úton. Mindenki megmenekült…
Innen lejutottunk aztán megint a Janja partjáig. Se disznó és az őzekre is már késő kiülni. Gondolkoztunk. Ez lesz a legjobb alkalom arra, hogy megúsztassuk a KONUS-t!
Az ötlet hallatára Dragusa szeme kikerekedett!
- Mit fog szólni a főnökasszony?
- Albert Jutka?
- Igen.
- Két dolgot Dragusa! Vagy örülni fog vagy kinyír bennünket!
- Csak téged Petar!
- Te is benne vagy a buliban!
Mire a barátom észbe kapott volna, már úszott is a Janjában a KONUS. Nagyon aggódott, persze én is. 13 éve tesztelek különféle fegyvereket, távcsöveket és mindenféle drága dolgot és eddig mindent épen, sértetlenül hazavittem. Egy keresőtávcsővel egyszer, ami cseppálló volt, majd 10 percet álltam a Sebes-Körös zúgójában, egy derékcsizmában, amiről csak utólag derült ki, hogy azt a mélységet és vízáramlást nem is kellett volna kibírnia, de kibírta. A fotókat nézve döbbent meg az importőr, de mikor látta, hogy a távcső kibírta. Nagyon örült.
Szóval a KONUS is kibírta és én is. Sajnos azonban aznap reggel sem jártunk szerencsével és mindösszesen csak egy őzbak esett az egész hétvégén, de ahhoz, hogy lássuk, vissza kell mennünk a elnökhöz, a hegyi vadászházba.
Telefonok. Fel és le, mármint a völgyből, fel a hegytetőre. Rendben, akkor kapaszkodjunk fel. Hátrahagyunk mindent, majd úgyis jövünk.
A vadászat erre a hétvégére befejeződött, legközelebb csak két hét múlva kerül rá sor. Addig teljes csend honol a területen, senki nem mehet ki a vadőrökön kívül. Az erdő, a hegy, a folyók minden a vadé, az ember csak vendég lehet benne. Ezek a szabályok azonban a vad védelmének az alapját képezik, az elkövetkező két hétben nem lehet zavarni a területet. Naptár kerül elő és gyorsan számolunk, de már fent a vadászházban az elnökkel.
Hét vagy nyolc hétvége, azaz mindösszesen csak 14 nap van a vadászatra? Tényleg csak ennyi? Amiben csak megerősít. Nem kezdik el korán a vadászatot és az üzekedésre is csak alig, alig nyúlnak bele az állományba. Különösen ezen a tavaszon, mikor még kaszálni sem tudott senki. Eddig, a tavasz óta, egyetlen egy helyen sem vágták le a szénát. Érthető, hogy ilyen szigorú intézkedésekre, ilyen erős vadvédelemre, fegyelmezett vadgazdálkodásra, a nemes vad reagál.
Itt, az őzbak vadászata is lehet közös ünnep. Ki gondolná, hogy annak az egy őzbaknak is úgy örül mindenki, mintha maga ejtette volna el. A vadászházból persze nem mehetünk le üres gyomorral és terítenek nekünk is, ahogy lenni szokott Szerbiában és itt a Szerb Köztársaságban is. Rendesen meg kell kóstolni mindent!
Délutánra jár az idő és mi Dragisával területbejárásra indulunk. Van egy vadkamrája, ahol sosem vadászott sem ő, sem őelőtte az édesapja. Odaviszünk kukoricát, amit a saját gazdaságában termelt meg. Csöves tengerit viszünk és a nagy termetű barátom úgy veszi fel a vállára a zsákot, mintha csak gyapot lenne benne.
Úgy megy előttem és közben mutatja, hogy vigyázzak, mert itt is, ott is, csúszhat. A legjobb lenne, ha csak a nyomában járnék és ne is nagyon kóboroljak el az erdőben.
Másnap jut idő bőven kirándulásra is. Bejárjuk a területet, szórókat, magasleseket ellenőrzünk és egy régi 15. századbeli kőnél is megállunk. Legendák övezik és a következő felirat áll rajta: „Aki ezt a követ elpusztítja, azt Isten pusztítsa el!”
Telnek a napok. A Janja apad. A hőkamerát minden nap bekapcsolom, ellenőrzöm, csak nem lett baja. Dragusát megijesztgettem főnökasszonnyal, most meg már én is féle tőle, de a kamerával minden rendben. Működik.
A fegyverek jók, a lőtéren is belőttük, a cserkelésen nem sérült meg, nem állítódott el. Az erdő, a hegyek, csak hallgatnak, őrzik a vadat, őrzik a titkokat, maguk körül pedig az embereket.
Tudom, hogy egy darabot itt hagy az ember a lelkéből. Barátok, ismeretlen ismerősök. Talán sose látjuk őket viszont, pedig alig jöttünk 300 kilométert Szegedtől s a népeket határőrök, a Duna és hegyek választják el egymástól, pedig itt is ugyanúgy megdobban a vadászok szíve, amikor őzbak ugrik elénk, vagy amikor vaddisznó vált át a hegyi réten…
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Vadászat
Földesi János: az első mátyásmadaram és a “bajomi avatás”
2024. november 23-án sikerült életem első dúvadját elejteni, amely egy mátyásmadár volt. Aznap apróvadvadászatra virradt a nap a biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaságnál, ahova vendégként érkeztem. Éjjel szakadt a hó, ami reggelre elállt és fagyon indultunk ki a határba. Bajomba szívesen érkeztem, hiszen sok ismerősöm is van, meg na, szeretek is idejárni, mert azért ez csak a mi vidékünk: a Nagy-Sárrét.
Az első hajtásban nem sikerült a lőnöm semmit. Jóformán mindent betakarítottak a gazdák és a vadászatvezető úgy rendelte, hogy csoportokban, csatornákat, fasorokat hozzunk fel és középen majd legyen egy összehajtás. Szépen lassan meg-megállt a traktor és hol ketten-hárman, hol négyen-öten szálltak le. Osztottuk a kutyákat is, hogy kerüljön minden csapatba. Jól indult a reggel és a nap is kisütött. Repült a fácán, szaladt a nyúl. Igazán szép napunk volt, amolyan vadászias volt minden, így mondták már reggel az idősebb vadászok.
Úgy 11-12 óra felé járhatott az idő, amikor összegyűlt mindenki az összehajtásnál és nekifogtunk a második hajtásnak. Ahogy állt fel a hajtás, barátom ment elől a Lovasi erdő széléhez! Kerítette az oldalt. Mondom neki:
– Figyelj már! Te lőttél ma nyulat?
– Igen – feleli.
– Nem cserélünk helyet? Mert én még úgysem lőttem ma nyulat és hátha az erdőből kitörne egy.
Egy percet sem hezitált és na, igen jól esett, mert hát tényleg nem lőttem és itt felénk így megy.
– Gyere akkor! – felelte, amiben éreztem, hogy sürget is, mert össze kell zárni az oldalt. Hát nyakamba kaptam a lábaimat.
Megállt és úgy cseréltünk. Nem szólt emiatt senki és várni se kellett ránk. Hú, nagyon jól esett ám. Ha nem is régen vadászok, azt tudja az ember, hogy ki milyen. Felénk gyorsan kiderül ám az ilyesmi!
Már a hajtás vége fele jártunk, de egy darab nyúl se volt az erdőben, ami felém jött volna. Bent ugrott, de nem vette felém az irányt. Ott leselkedek, töröm az avart, mikor szól a barátom:
– Te Jani! Figyeld csak a szajkókat!
Láttam én a madarakat, de lövést nem sikerült rá tennem. No, elég az hozzá, hogy a leállók rájuk lőttek, kidupláztak, de egy sem esett le. Ekkor jött az izgalom, mert vissza fordultak és nekem repültek!
Egy kicsit ívesen jöttek felém. Felkaptam a puskámat és az első lövésre meg sem billent, amelyiket célba vettem. Ekkor rádupláztam, de ekkor már eléfogtam rendesen vagy két métert! A puska elsült és a madár a földre zuhant!
Fülig érő szájjal birtokba vettem életem első mátyásmadarát, de mit ne mondjak, jobban örültem neki, mint egy mezei nyúlnak!
A vadászat végén azután részese lehettem a “híres bajomi” avatásnak is – egészen testközelből! Első avató a vadászatvezetőnk volt, akit Laci bácsi követett. Beszélik még, hogy úgy 50 éve deres is volt a vadászháznál, azon végezték a műveletet. Hála Istennek, engem kint a terítéknél avattak fel!
Laci bácsi mondókája sokáig elkísér, amit most itt, az Agro Jager felületein meg is osztok mindenkivel. Úgy gondolom, hogy sokáig elkísérnek a szavai!
“Fájdalmat okoztál e vadnak, ezért neked is egy kicsi kijár belőle!” – és úgy suhogott a pálca, hogy azt, míg élek nem felejtem el!
Így lett nekem két avatópálcám és lettem szajkóvadász Biharnagybajomban, ahová, remélem még nagyon sokat eljárhatok. Köszönöm a meghívást és üdvözletemet küldöm a bajomi vadászoknak Sárrétudvariból!
Ez az én első szajkóm elejtésének a története.
Földesi János
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Elindult a #vadateszem kampány
Új lendületet jelent a vadhús népszerűsítésében a #vadateszem kampány elindítása
Új lendületet jelent a vadhús népszerűsítésében a #vadateszem kampány elindítása, amely az egészséges és változatos táplálkozásra is ráirányítja a figyelmet – mondta dr. Felkai Beáta Olga élelmiszerláncért felelős helyettes államtitkár pénteken, Budapesten, a kezdeményezés beharangozó sajtótájékoztatóján.
A helyettes államtitkár a rendezvényen arra hívta fel a figyelmet, hogy a vadhús kiemelkedő táplálkozási értékekkel rendelkezik. Többek között magas fehérjetartalom, jelentős B- és E-vitamin, valamint ásványi anyag-tartalom jellemzik. „Az alapanyag tökéletesen illeszkedik az egészségtudatos életmódba is” – tette hozzá a helyettes államtitkár.
Dr. Felkai Beáta Olga kiemelte, hogy a rövid ellátási láncok erősítésével és a helyi termékek fogyasztásával a környezetvédelmi célokat is támogathatjuk, illetve további lendületet adhatunk a vadhúsipar fejlődésének is. Nagy előrelépés, hogy egyre több feldolgozó és étterem dolgozik innovatív technológiákkal, és igyekszik elérhetővé tenni a vadhúst a hazai fogyasztók számára. Kifejtette, a karácsonyi időszak különösen jó alkalom arra, hogy a vadhús az ünnepi asztalok részévé váljon. „Az olyan hagyományos fogások, mint a vaddisznó- vagy őzpörkölt, könnyen elkészíthetők, és új színt vihetnek az ünnepi menükbe – fűzte hozzá.
Hangsúlyozta, fontos, hogy a magyar vad nemzeti kincsünk maradjon, ezért különös figyelmet kell fordítani a fiatalabb generációk oktatására, valamint az otthoni főzés népszerűsítésére, hiszen a megfelelő elkészítési technikák ismerete jelentős szerepet játszik a vadhús iránti érdeklődés növelésében. Megjegyezte, hogy hazánkban az egy főre jutó éves vadhúsfogyasztás mindössze ötöde az európai átlagnak, ezért a #vadateszem kampány célja, hogy a magyar vad nemcsak exporttermék, hanem a hazai gasztronómia kiemelt alapanyaga is legyen. A kampányhoz eddig 78 vendéglátóhely csatlakozott, kínálatuk már elérhető a www.vadateszem.hu oldalon.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
Vadászat
A hátráltató tényezők ellenére is eredményesen zárult a barcogás Kelebián
A Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. trófeaszemlét szervezett
A XIII. trófeaszemlén Sulyok Ferenc vezérigazgató úr köszöntőbeszédében kiemelte, hogy ez a nagyszerű eredmény nem jöhetett volna létre a hosszútávú szakmai elkötelezettség és együtt gondolkodás nélkül. A 11 450 hektáros Kelebiai vadászterület többségében állami tulajdonban van, ugyanakkor nem csekély azon területrész nagysága sem, amely a magánszférához tartozik.
A siker kulcsa az, hogy különböző típusú hasznosítási intenzitásokkal találkoznak a különféle gazdálkodási elképzelések a szomszédos vadgazdálkodókkal való együttműködés keretein belül. Ahhoz, hogy egy ilyen trófeagyűjtemény összeállhasson, elengedhetetlen a térségi összefogás. Az erdőgazdaságnál összenő, ami összetartozik, az erdő és a vad. Vad nélkül az erdők üresek lennének, a gazdálkodás pedig a vadásztatás és vadgazdálkodás nélkül hiányos, és szegényes lenne. Amikor egyben tudják kezelni a területet, számtalanszor megtapasztalják, hogy az erdőgazdálkodás és a vadgazdálkodás nagyszerűen kiegészíthetik egymást. Különösen egy olyan évben, amikor az erdőkezelés eredményei meglehetősen szerények. A szemmellátható vadgazdálkodási eredmények nem jöhetnének létre a kollégák odaadó és magas szaktudást feltételező munkája, de a vendégek kitartása és bizalma nélkül sem. Az aszályos időszak miatt a szakszemélyzet nem volt túl bizakodó a barcogás kezdetén, ugyanakkor minden nehezítő körülmény ellenére nagyszerű érmes arány és jó átlagtömeg jellemezte a trófeákat.
Tóth Attila, erdészeti igazgató idényértékelésében kitért arra, hogy a trófeaszemlék nagyszerű alkalmat adnak, hogy bemutassák, hogyan alakul a gazdálkodás eredménye évről-évre. A későn induló barcogásban a kevés vadásznap ellenére is eredményes időszakot tudhatnak maguk mögött. Nemcsak a szakszemélyzetet, de a vendéglátásban tevékenykedőket is megilleti a köszönet, hiszen ők is a tudásuk legjavát tették bele az idei vadászidénybe is. El kell fogadni, hogy ez egy gazdasági tevékenység, amelyben a vad és erdő összhangja mindennél fontosabb. A hasznosítás most a csúcson van, sem többet sem kevesebbet nem lehet kivenni az állományból. Ez az a pont amikor a 40 körüli lapátos bika terítékre hozatala nem rótt terhet a vadállományra. Minden bizonnyal a szomszédokkal együttműködve a térség el fogja bírni ezt terhelést.
A klimatikus szélsőségeket illetően kevés ilyen év volt, mint az idei. Kelebia az ország egyik legmelegebb vidéke volt, a legkevesebb csapadékkal és a legtöbb napsütéses órával. Az előző évek jó állapotú vadföldjei kiégtek. Még csak most zöldülnek a lucernák. A vadföldek is vontatottan kelnek, emiatt a kiegészítő etetést a barcogás végétől megkezdték a rendelkezésre álló cukorrépával. Az átlagszámok azt mutatják nem különösen kiemelkedő, de jó átlagú évnek mondható az idei. Köszönhetően annak, hogy a dám elviseli és szereti a meleget főképp, ha a víz biztosított.
A barcogás október 15-e után kezdődött. 7-10 napig nagyon intenzív volt, ez idő alatt több, mint 20 bika került terítékre. Mindez a már jól bevált állományszabályozási irányelvek figyelembevétele mellett. Miszerint fiatal korban a gombos, gyenge kanalas bikákat selejtezni kell. Középkorban szisztematikusan válogatni, és az ígéretes bikákat korosbítani. Bírálatra 35 lapátos bika került, ebből 18 öreg és 17 középkorosztályú. 23 arany, négy ezüst és négy bronzéremmel jutalmazták őket. Öt bika 5 kilogramm fölötti, ebből 200 CIC pontnál többet három trófea kapott. A szabadterületen 4,37 kilogramm az átlagtömeg, az érmeseké pedig 4,5 kilogramm.
Forrás: KEFAG Zrt.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31