Keressen minket

Természetvédelem

A bársonyos lábakon járó végzet

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetben is feltűnt, legalábbis végre elárulta jelenlétét a skarlát bikapók (Eresus kollari) és sárgafejű bikapók (Eresus moravicus). Sikerült mindkét faj egy-egy példányára rábukkanni, ami azért is jó hír, mert hazánknak csak néhány, speciális élőhelyi körülményekkel rendelkező vidékén fordulnak elő ezek a pókok – közölte a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság.

Sárgafejű bikapók nőstény. (Kép: Illyés Evelin – BNPI)

A Bükki Nemzeti Park Magyarország egyik első nemzeti parkja, amely az Északi-középhegységben, a Bükk-vidéken fekszik. (Ábra: NBPI)

A bikapókok igazi konzervatív óvilági családba tartoznak; legtöbb fajuk ugyanis Európában, Közép-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Nagyjából mindössze 100 faj sorolható ide, ami a pókok körében igen kisszámúnak mondható. Míg a skarlát bikapók (Eresus kollari) elterjedési területe Európán túl, Közép-Ázsiába nyúlik, addig a sárgafejű bikapókot (Eresus moravicus) eddig csak Közép-Európában; Ausztria, Albánia, Szlovákia, Szerbia Csehország és hazánk területén találták meg.

Magyarországon mindkét faj védett, pénzben kifejezett természetvédelmi értékük 5000 Ft. E látványos küllemű állatok a viselkedésük egy jellegzetes eleméről kapták nevüket; hímjeik veszély esetén bikára emlékeztető támadó pozíciót felvéve, leszegett fejjel és magasra emelt potrohhal próbálnak félelmetesnek tűnni.

Nagytestű növényevő névadójukkal ellentétben a bikapókok ragadozók. Kifinomult zsákmányolási módszerük a saját testükhöz képest nagyméretű ízeltlábúakra; gyászbogarakra, ganéjtúrókra, futrinkákra egyaránt végzetes. A néhány centiméter mély aknát, melyet maguk ásnak, különleges pókselyemmel bélelik; ezt a rendkívül finom fonalakból álló, közelről szemlélve mégis gyapjas- (egyesek szerint inkább fodros) hatású hálót speciális szövőszervükkel hozzák létre, majd buktató-, és fogó fonalakat húznak belőle az aknán kívülre is. A felszínen ezt elrejtik a kövek és egyéb apró tereptárgyak közé, vagy növényi részekkel álcázzák. A bikapók biztosra megy. Nem hagyatkozik pusztán arra, hogy a „végzet hálójának” fogó felszínébe a rovarok kitinszőrei beleakadnak, és így többé nem képesek belőle szabadulni, ezen felül még egy bénító marással is „gondoskodik” arról, hogy áldozataiból táplálék válhasson a maga és utódai számára.

Skarlát bikapók hí. (Kép: Illyés Evelin – BNPI)

A nőstények által vájt akna azonban nem csak halálos drámák színhelye. Az ősz és tavasz folyamán kóborló-vadászó életmódot élő kifejlett hímek itt keresik föl az aknalakó nőstényeket, hogy az áttelelés utáni tavasszal az újabb generáció létrehozásában közreműködjenek. A párzást követően egy ideig együtt élnek, a fiatal pókokról viszont már egyedül a nőstény gondoskodik, méghozzá a végletekig; az ivadékgondozás végén, elpusztult testét utódai táplálékként hasznosítják.

A hazai bikapókfajok előfordulási térképe. (Ábra: https://zookeys.pensoft.net/article/5025/)

Mindkét pókfaj csak meleg, száraz mikroklímájú, speciális mikro-morfológiájú és növényzeti struktúrával borított élőhelyeken képes megélni, ezért hazánkban napsütötte, száraz élőhelyeken, sziklagyepekben, sztyepplejtőkön, laza, homokos talajon kialakult hiányos záródású gyepeken, ritkás cserjésekkel tarkított száraz erdőszegélyekben figyelhetjük meg. Megfelelő élőhelyeken a középhegységekben, dombvidékeken és az alföldön egyaránt megtalálható, az alföldön a homokterületekhez kötődik.

Foltszerű országos előfordulásuk szemléletes példa arra, hogy bizonyos élőlények igen speciális élőhelyi körülményeket igényelnek és arra is, hogy ezeknek a természeti értékeknek a fennmaradásához mennyire fontos a különböző élőhelyi „mikrotulajdonságok” sokféleségének a folyamatos megléte. Érthetően: antropocentrikus szemléletünkkel a kelleténél talán ritkábban ismerjük fel, hogy ami emberi szemmel alkalmas élőhelynek tűnik egy-egy faj számára, ott az adott faj életfeltételei mégis hiányoznak, ezért előfordulására hiába számítunk. Ezért is lehet fontos a természetei környezet olyan kisebb léptékű részleteinek, mint mikroélőhelyeknek a fenntartása, amelyek méretük miatt nem tűnnek jelentősnek, vagy emberi ízléssel „rendezettnek”, és gazdasági célra sem használhatóak.

Forrás: BNPI

Természetvédelem

Felfedezték a kornistárnics legjelentősebb Dráva menti élőhelyét

Több száz tőből álló kornistárnics állományra bukkant a napokban Lakócsa mellett a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának tagja, Csór Sándor. A Dráva mentén korábbról itt már ismertük a növény kisebb élőhelyét, valamint Rinyaújlak határában is van egy eltűnőben lévő állománya. A most felfedezett állomány a Dráva mentén a legjelentősebbnek számít.

Kornistárnics

A kornistárnics. (Fotó: Csór Sándor – Duna-Dráva Nemzeti Park)

Az 1990-es évek elején eredetileg Jugoszláviával közösen tervezett nemzeti park a közben bekövetkezett változások miatt nem alakulhatott meg, így a Duna–Dráva Nemzeti Park 1996-ban csak Magyarország területén jött létre. (Ábra: DDNPI)

Ez a lila színű, térdmagasságig megnövő vadvirágunk nyár közepétől ősz közepéig virágzik. Kiszáradó láprétek ritka faja, melyekre jellemző hogy a tavaszi elárasztás után nyár végére kiszáradnak. Termőhelyeinek változása, a csapadék- és talajvíz viszonyok változása miatt, valamint a gyepgazdálkodás átalakulása és az invazív fajok tömeges megjelenése következtében állománya csökken. Hazánkban 1982-ben nyilvánították védetté, természetvédelmi értéke 10.000 Ft.

A népi gyógyászatban a tüdőbaj kezelésére használták, tudományos elnevezése is erre utal (Gentiana pneumonanthe, a pneumo tüdőt jelent).
2018-ban az Év vadvirágának választották.

Forrás:  Schulcz Andrea – Duna-Dráva Nemzeti Park

Fénykép: Csór Sándor

Tovább olvasom

Természetvédelem

Dévaványára szokatlanul korán érkezett meg az első gatyás ölyv

A Körös-Maros Nemzeti Park dévaványai részterületén meglepően korán, már szeptember 2-án felbukkant az első, telelésre érkező gatyás ölyv.

Gatyás ölyv. (Fotó: Marik Pál – Körös–Maros Nemzeti Park )

Az 1997-ben alapított Körös–Maros Nemzeti Park a dél-alföldi területek egységes természetvédelmi kezelésének feladatát valósítja meg. (Ábra: KMNP)

A gatyás ölyvek élőhelye a tundra és az erdős tundra övben található. Magyarországra csak telelni jönnek, általában októberben tűnnek fel. Az egerészölyvekhez hasonlóan az alföldi sík vidékeket részesítik előnyben. Az egerészölyveknél kicsit nagyobb testűek, de elsősorban a kormánytollak felső részén található fehér faroksávjuk alapján lehet őket beazonosítani. Színezetük változó, vannak világosabb és sötétebb példányok is, de a fehér faroksáv minden gatyás ölyvnél megtalálható.

Fő zsákmányuk a mezei pocok, így azokon a teleken, amikor rágcsáló gradáció van, nagyobb számban maradnak nálunk. Az, hogy mikor érkeznek, elsősorban attól függ, hogy a költőterületükön milyen a táplálékbázis. Ez a korai példány valószínűleg olyan helyről jött, ahol most nagyon kevés a táplálék.

Mivel az Alföld többi részéhez hasonlóan Dévaványa térségében is száraz volt a nyár, s ez kedvez az üregekben költő rágcsálóknak, így valószínűleg hamarosan növekszik majd a mezei pockok és güzüegerek állománya. Feltételezhető tehát, hogy a gatyás ölyvek bőven találnak majd táplálékot nálunk. A térségben az átlagos években mintegy 50 gatyás ölyv telel.

Forrás: Körös–Maros Nemzeti Park

Tovább olvasom

Természetvédelem

Virágzik a magyar gurgolya Veszprémben

Balaton-felvidéki Nemzeti Park: Veszprém szikláin, a Benedek-hegytől a Sintér-dombon, a völgyhidat szegélyező gyepeken és az út miatt keresztülvágott sziklafalakon át a Betekints-völgyig most jól láthatók a néhol tömegesen virágzó, tömött ernyőcskéjű magyar gurgolya (Seseli leucospermum W. & K.) magas növésű, virágzó példányai.

Magyar gurgolya. (Fotó: Cservenka Judit- Balaton-felvidéki Nemzeti Park)

A Balaton-felvidék, a Dél-Bakony, a Tapolcai-medence, a Keszthelyi-fennsík és a délnyugatra nyúló Kis-Balaton medencéje tartozik a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkhoz, amelyet 1997-ben hoztak létre. (BFNP)

Az egyébként különösebben nem feltűnő növény kizárólag hazánkban fordul elő, a Magyar Középhegység dolomithoz kötődő, bennszülött faja. Kizárólag a Dunántúli-középhegységben, a Pilistől a Keszthelyi-hegységig, azonban egy helyen a Dunát is „átlépi”, és a Vác fölötti Naszályon is előfordul. Tudományos leírása Kitaibel Páltól származik 1801-ből. A faj dolomit sziklagyepeken él, rendkívül jól bírja a meleget és a szárazságot, karógyökerével mélyre hatol a sziklarepedésekben. Levelei szinte szálakká redukálódtak, így kevesebb felületen párologtat. Pamacsszerű élénkzöld kis tőlevélcsomóiról már kora tavasztól felismerhető, olyan látványt nyújt, mintha valaki kis kaporcsomókat dugdosott volna a sziklák repedései közé.

A legtöbben nem gondolnák, hogy városaink közül nincs még egy, ahol belterületen ennyi és ilyen nagy természetvédelmi értékkel bíró, fokozottan védett természeti érték található. A tízezres egyedszámra becsült állománynagyságú magyar gurgolya mellett ugyan lényegesen kisebb egyedszámban – de szép számmal megtalálható az ugyancsak fokozottan védett Lumnitzer-szegfű is, amely ilyenkor szürkéskék párnáiról ismerhető fel a gurgolyáéhoz hasonló élőhelyeken.

Szerencsére a magyar gurgolya extrémnek mondható élőhelyei egyelőre nincsenek veszélyben, azonban a frekventáltabban látogatott kilátópontok közelében a bolygatás hatására megváltozó fajösszetételnek (gyomosodás) van leginkább negatív hatása a fajra is.

Forrás: Cservenka Judit- Balaton-felvidéki Nemzeti Park

Tovább olvasom