2010 augusztus, őznász. Napok óta lesem már a telefonom, mikor szólal már meg és villan fel a hőn áhított név a kijelzőn. Miklós Lajos algyői vadász barátom telefonját várom, az ottani vadásztársasság vadászmesterének hívó szavát. Pontosabban a meghívás már rég megtörtént, hiszen többször jártam már náluk és ő is nálunk. Tisztességes jó hangulatú vadászatokat szerveznek. Bakot is lőttem már ott, de valamiért az idei valahogy másnak tűnik. Valami belső bizsergés, szorongás és örömteli vágyakozás fog el, ha rágondolok. Nejemmel is sokat beszélünk róla, hiszen a fő téma most a három lányom és egy unokám után a majdani utazás. 330 km nem kevés, de a viszontlátás öröme, a barátság az összetartozás, na meg persze a bak elejtésének lehetősége mindent megér.

Dunántúli vadásznak az alföldi bak vadászata leírhatatlan élmény. Végre egy nap felhangzik a vadászhimnusz a telefonon, a hívó fél Lajos barátom:
–– Szia, Lajos!
–– Szevasz, Attila! Hogy vagy?
–– Jól, köszi! –– stb. a szokásos beszélgetés, érdeklődés család, egészség nem részletezem, és végül a várva várt kérdés:
–– Mit csinálsz a hétvégén?
–– Ha már így rákérdeztél, szerintem megyek Algyőre vadászni!
–– Úgy ám, de az asszonyt is hozd, mert úgy szerveztem!
–– Rendben, akkor pénteken találkozunk.
–– Úgy legyen! Várunk bennetek!

Ahogy szétkapcsolt a telefon óriási öröm töltött el és siettem is életem párjához az újsággal.
–– Pénteken megyünk vadászni Algyőre! Kérj szabit mert korán indulunk!
Láttam a szemében, hogy ő is örül, csak nem mondja, de amikor közlöm:
–– Rakd be a vadászruhád te is, mert a Lajos úgy szervezte a programot!
Csillogó szeme többet jelentett minden szónál. Boldog.

Másnap ajándékvásárlás, pakolás kezdete és vadászati eszközök ellenőrzése, hogy minden meglegyen és rendben legyen. Az óra ilyenkor ólomlábakon jár és a napok is nehezebben múlnak, de végül elkopik az idő és eljön az indulás perce. Pénteken reggel ébresztő. Mit ébresztő, én keltem életem párját kávéval a kezemben. Már vagy másfél órája fent vagyok és nézem a plafont a sötétben, látom magam előtt életem bakját, ahogy fut, a búzatáblában megáll és rám néz. Gyönyörű! Rápillantok az órára, még húsz perc, mire csörög. Nem bírom tovább, csendben felkelek, kiosonok és kávét főzök.

Mire megszólal a sokszor szidott tik-tak, már ott állok az ágyunk mellett kezemben a gőzölgő feketével. Párom szólítom, aki felnéz és halkan megjegyzi:
–– Na, ezt is megértem huszonöt év után.
Picit szégyellem magam, de ez az igazság. Közösen kávézunk, mosakodás, néhány szendvics még a szatyorba, bepakolás a kocsiba, fegyver, lőszer, engedélyek, táskák, puszi a gyerekeknek. Nekilódul a 110 ló. Irány Algyő. Ismerős az út, tudom, négy és fél, öt óra. Faljuk a kilométereket, egyszer engedünk pihenőt magunknak. Várnak ránk, és mi is várjuk a találkozást, főleg én.

Négy óra ötven perc után fordulunk az utolsó kereszteződésbe és kétszáz méter után megállunk. Motor leáll és kiszállás. Egy pillanatnyi nyújtózkodás és már jön is az első üdvözlés négy lábon. Danka, a keverék Tacsi boldogan ugrál körbe bennünket, hiszen régóta ismerjük már egymást.

Nyílik a ház ajtaja és kilép Lajos és párja. Nagy az öröm, az ölelkezés, csattognak a puszik. Házigazdánk invitál bennünk beljebb. Hozzátok a cuccotokat, segítek én is. Bepakolunk, elhelyezkedünk az ismerős szobában. Előkerülnek a kis ajándékok, majd asztalhoz ülünk. Ica asszony invitál a fácánleveshez bennünk. Örömmel szedünk, tudjuk milyen jól bánik a konyhai fortélyokkal. A két asszony is egy húron pendül, nagy a csevej. Mi is beszélgetünk múltról, jelenről, vadászatokról. A leves elfogy, majd jön a második fogás, a feltálalásban nejem is segít. Természetesen vadhús meg minden, ami kell hozzá. Jóllakunk, majd Ica asszony kérdi, bort, sört vagy pálinkát. A kérdés nekem szólt, de Lajos válaszol: üdítőt, kávét aztán öltözködés és megyünk. A bor meg a pálinka majd este, ha lesz mire azért, ha nem, akkor azért. Várnak már a vadászháznál bennünket.
–– Öltözz te is Anikó! –– szól páromhoz. –– Most te is jössz, úgy szerveztem!

Gyors átöltözés. Fegyver, lőszer, távcső Lajos kocsijába és indulunk. Útközben árulja el barátom, hogy a mai bak mehet 4-500 grammig. Óriás az örömöm, pedig sejtettem. Természetesen tisztelettel megköszönöm. Nejemre pillantok, rejtélyes mosoly suhan át rajta. Ő tudta, Ica már elárulta neki. Lassan döcögünk a teherautók által összetört úton. Épül az autópálya, hordják a rengeteg terhet, útalapot, követ. A következő kereszteződésbe fordulva feltűnik a vadászház, ahol Tokody Ilona művésznő született és tanult, mivel itt volt édesapja tanító. A ház előtt előkészítve már a Toyota, mellette az ismerős arc Sziládi Antal, a társaság hivatásos vadásza. Bemutatom a nejemet, aztán pár szó, hogy merre, hol, mit látott mostanában. Beíró könyvbe pontos bejegyzés, felszerelés-ellenőrzés és végül indulás. Tóni vezet, mellette nejem kezében a távcső. A platón Lajos barátom és én. Lassan, óvatosan halad vagy kétszáz métert az autó rendes úton, aztán már fordul is a földesre. Még lassabban, óvatosabban haladunk. Távcsővel lessük, kutatjuk a lábon maradt búzát és mezőt. Elhaladunk a hely mellett, ahol tavaly lőttem a bakomat. Lajosra pillantok, elmosolyodik:
–– Igen, itt lőtted tavaly.

Gurulunk tovább a töltések mentén. Halk koppantás a kocsi tetején. Megállunk. Lajos mutat balra. Egy bak. Mi őt, ő bennünk vizsgál. Tóni szól, menjünk. Jó képességű fiatal bak. Had nőjön. Menet közben kémleljük a búzatáblát. Tóni megállítja a Toyotát, egy bokros körül szaladgál a bak. Sokáig vizsgáljuk, bíráljuk. Tóni szól:
–– Ha úgy áll meg, lőjed!
Leszállok, fegyver a kézbe, célzás, a bak pedig megy, követem a célkereszttel, de mintha tudná, egy pillanatra sem áll meg. Elér egy bokrot, ahol eltűnik. Megúszta, indulunk tovább. Kihajtunk egy útra, ahol leszállunk és megbeszéljük a látottakat, továbbiakat. Nejem kérdezi, miért nem lőttem. Tóni válaszol:
–– Okos volt a bak! Tudta, ha megáll, vége. Csak álló bakra lövünk.
Látom, nem nagyon érti, mosolyogva jegyzi meg:
–– Lesz, ami megáll?
–– Bízunk benne! –– feleli Lajos.

Az új területi irányt megbeszélve indulunk tovább. Vagy húsz perc döcögés után állunk le újra. Tóni kipattan a kocsiból és balra előre mutat. Mire megszólalna, már a távcsőre vagyunk tapadva mind a ketten. Remegő hanggal mondom, ez vagy 700 gramm. Jól nézzétek meg, mert ekkorát ritkán láttok, talán többet soha. Belefeledkezünk a gyönyörbe vagy negyed órát, mire ellép a BAK. Igen, tiszta nagy betűvel a BAK. Újra indulunk. Vagy két kilométert teszünk meg, amikor az úton megáll az autó. Tóni kiszáll és jobbra mutat. Vagy 130-140 méterre egy bokros mellett két bak viaskodik. Nézegetjük, vizsgálgatjuk őket.
–– Gyere! –– szól Tóni.
–– Meglövöd innen vagy rácserkelsz?
– Előttünk a lábon maradt búza, alatta vagy harminc centi víz.
–– Ebben cserkelni? Na, ne!
Lőbotot nyom a kezembe. Közben a két bak észrevesz bennünk és szétugrik. A kisebb balra a nagyobb jobbra indul, távolodnak. Int Tóni:
–– Menjünk!

Vagy húsz métert megyek a búzában, amikor szólok kísérő vadászomnak:
–– Nem megyek tovább, félcipő van rajtam és lábszárig állok a vízben!
Halk kuncogás mögöttem, Lajos és Tóni is széles mosollyal nyugtázza ezt a tényt. A bak is megállt vagy százötven méterre tőlünk. Kapom a puskát, célzok, kattan a sneller, biztosítok. Biztosan ül a 30-06-os a kezemben és a vállamon. A szálkereszt megmerevedik a bak lapockáján. Halkan súgja Tóni:
–– Mehet!
Ahogy kimondja, megszólal a puska. Útjára indul a Winchester Silvertip. A bak egyet ugrik, majd eltűnik. Pár pillanat csend. Hallom, ahogy nejem kérdezi Lajostól:
–– Ez becsapódás volt?
–– Igen!
–– Szép volt! –– szólal meg Tóni.

Nem mozdulok, nem szólok, csak remegek minden porcikámban. Lassan oldódok, fegyvert ürítek, tárat ki, zárdugattyút hátra.
–– Gyere, keressük meg! –– hív Tóni.
–Megyek, mit megyek, rohanok és nem érdekel a víz, a sár, latyak mindenem de ott a Bakom! Nem kell keresni, a rálövéstől elugrott és már többet nem mozdult. Itt hever előttem.

Mozdulatlan az előbb még harcoló dalia. Nagyon szép, ritka trófea. Kár, hogy az egyik ága törött. Nekem így is gyönyörű. Kivisszük egy szárazabb részre, itt kapja az elejtett vad a végtisztességet és kerül sor a gratulációra majd a fotózásra. Feleségem puszi mellett mondja:
–– Szép lövés volt!

Zsigerelés, krotália, könyvelés, pakolás. Fegyver a tokba és indulunk a vadászházhoz. Néma csend a kocsiban, én is magamban idézem fel újra és újra azt a pillanatot mikor eldördül a fegyver. Észre se veszem, hogy megérkezünk. Kiszállás cucc Lajos autójába. Még egy pillantás a Bakra. Tóni szerint 430–450 gramm, szerintem kisebb, de ezt majd csak napok múlva fogom megtudni.

Megköszönöm a csodás élményt, elköszönünk a Hunor Vadásztársaság hivatásos vadászától, beülünk a Mazdába és indulunk haza. Szürkületben indulunk és sötétben érkezünk. Ica asszony terített asztallal vár bennünket és már az asztalon ott van a pálinka és a hűtött bor is. Ahogy belépünk Lajos meg is jegyzi:
–– Honnan tudtad?
–– Azt mondtátok, ha sikerül ha nem, hát látom rajtatok, hogy sikerült.
–– Igen sikerült! – mondom boldogan és mutatom a képeket, milyen szép.

A vacsora csendes beszélgetés közepett telik el, felidéztük amit láttunk, átéltünk. Látom feleségemen is az örömöt, most vett részt először ilyen vadászaton. Vacsora után még sokáig borozgattunk és beszélgettünk. Felidéztük a régi vadászélményeket, -sikereket és -kudarcokat. Jókat beszélgettünk, majd irány a fürdő. Az ágyban még sokáig nem jött álom a szememre. Egy fárasztó, de élményekben gazdag, sikeres napot kaptam, kaptunk. Ezúton is szeretném megköszönni Miklós Lajos barátomnak ezt a napot, és persze Tóninak is, a hivatásos vadásznak.

Másnap reggel időben kelünk a kávé illatára, a háziak már fent vannak. Még tegnap este megbeszéltük, délelőtt indulás haza. Reggeli közben, ami pár falat – mert nem nagyon szoktunk – megbeszéljük, most Lajoson a sor, hogy hozzám jöjjön disznóra.

Eljött a búcsú pillanata. Nem kell leírnom, mindenki tudja, hogy zajlik, igaz vadász baráttól búcsúzni nem könnyű. A háztól távolodva, integetés közben veszem észre, hogy könnyes a szemem. Megteszünk vagy százötven kilométert, mire újból beszélgetni kezdünk, de már a hétköznapokról, a családról. Megállás nélkül vagy négy és fél óra. 330 km, boldogan jó érzéssel, élményekkel tele érünk haza.

Egy héttel később jön a telefon, a BAK hat éves, 449 grammos a trófea. Tóni szeme nem csalt. Köszönöm nektek, Barátaim!