Január elseje –– morzsolgattam magamban a két szót és azon törtem a fejem, vajon milyen lesz ez az év, úgy általában és egyáltalán. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudott ezen a napon egy ilyen kérdésre megfelelő választ adni. Meg egyébként is, ünnep van. Az év első napja.

Mit ne mondjak, unatkozom. Álmos nem vagyok, mert Hajnal unokámmal átaludtuk az éjfélt, még a szemközti műélvezeti intézmény udvarán eldurrogtatott petárdák hangja sem ébresztett fel. Bezártság érzetem van – jöttem rá, és ez ellen tenni kell… Hol az fránya telefon? Miután háromszor körbejártam a lakást, végre megtaláltam. Tárcsáztam is Balla István barátomat, aki Nyírbátorban él.

–– Te István, nekem olyan bezártság érzetem van, nem találom a helyem. –– Néhány másodpercnyi hallgatás után:
–– Most, hogy mondod nekem is az van. Határozottan érzem. Három órára gyere át hozzánk, várlak.
Ennél tömörebben és szebben senki sem tudta volna megfogalmazni elrejtett gondolatomat. Van gondolatátvitel….

Gyorsan leltárt tartottam, a hátizsák és belevalók, távcső, lámpa, ülőpárna rendben. A leszsák is a kocsiban. Katona voltam én, egy pillanat alatt menetkész voltam. Vitarám még soha ilyen hamar nem tette meg ezt az utat. István azzal fogadott, hogy közös barátunknak, Gertsmajer Tibinek is bezártság érzete lett, jön ő is.

Irány Kis Ömböly és annak határa –– a román határhoz pár száz méterre van ez a község ––, közben kiderült Kaulák Gyuri és fia, Gergő is ismeri azt a népi mondást, amit az év első napján nem csinálsz, azt egész évben hanyagolni fogod. Arról szó sem lehet, hogy a vadászat a hanyagoltak kategóriájába kerüljön.

A széliránynak megfelelően választottuk ki a leshelyeket. István ült a Nagytáblára, Tibi, a Titi lesen várta az agyarasokat, én pedig a Marcsisin vadföldre ültem. Ők úgy ismerik ezt a területet, mint a tenyerüket, ezért egybehangzóan mondták, a legtutibb helyre ülsz. Jöhet disznó elölről, mindkét oldalról, sőt még hátulról is, ugyanis ha az erdőből kilépnek, a kukoricatáblát itt érik el leghamarabb.

Gondolom, nem kell részleteznem, az őzek folyamatosan jelen voltak, majd egy idő után az erős észak-keleti szélben a kukoricasorok között elfeküdve kerestek menedéket a kellemetlen hideg szél ellen. Egy lövést hallottam távolról, de nem tudtam betájolni, hogy ki lőhetett. Végül is Tibitől tudtam meg, hogy István eredményes volt, elejtett egy süldőt.

Újabb fagyoskodás következett, s már nem is bántam, hogy hátba kap a szél, amely közben megfordult. Ebből következett, hogy előlről és oldalról – ha már túljutott a szél rajtam – nem várhattam a disznók érkezését, mivel szagomat kilométerekről megérezhették. Abban reménykedtem, valóban a mögöttem lévő erdőből érkeznek a kukoricásba. Akkor még lövéshez juthatok. Az órámra pillantva azt is láttam a megbeszéltek szerint még van fél órám, hiszen nyolckor jönnek értem.

–– Elindultunk, de van még negyed órád. –– értesítettek. Eltettem a telefont, de mit hallok, egy süldővisítás, olyan, mint amikor a nagy oldalba löki a szemtelen kicsit, mert a jó falatot el akarja orozni előle.

Hú, a mindenit, hat vagy nyolc disznó feketéllik a táblában! Távcső le, fegyver a kézbe, csak ne jöjjenek Istvánék. A céltávcsőben jól látom az első, termetes disznót, de hozzá hasonló több is van. Ez egy vegyes konda – villan át agyamon.

A távcsövemre szerelt külső piros pont az álla alatt, mert a lámpa fényére feltartotta fejét a serteállat, és tökéletesen szemben állt velem. Érzetem, jó helyre ment a lövés és a zajok azt erősítették bennem, hogy meglesz, mert rövid időn belül síri csönd vett körül.

Alig jutottam túl ezeken a gondolatokon, a terepjáró fénykévéje a lesemre világított. Visszajeleztem, s amint kiszálltak a kocsiból újságoltam nekik a hírt, rálőttem egy disznóra. Kiderült, ők már kocsiban ültek és nem hallották a lövést.

Tibiről tudtam, hogy óriási nyomkereső, ezt most is beigazolta. Ő fedezte fel az első vércseppeket is, majd az egyre erősödő kenések láttán biztosan haladt disznóm felé. István mindig az utolsó nyomon maradt, én pedig abban reménykedtem –– fegyverrel a kézben ––, hogy nem kell hosszan keresni. A jó lapockalövéssel, még megtett harminc métert, de a legfontosabb, hogy ott feküdt előttünk az újév második vaddisznója. Mint említettem, István előttem már elejtett egy süldőt.

–– Kan –– állapítottuk meg –, és az agyarából ítélve, három-négy éves lehet –– mondtuk ki a verdiktet.
–– Három vadász, két disznó nem rossz arány –– hoztam szóba a vadászatot, amint elindultunk.
–– Lehetne három is –– szólalt meg Tibi. –– Én is láttam, de nem lépett ki az erdőből. A sűrűbe meg nem lőttem be.

István, ekkor mondta, hogy mégiscsak három esett az este, mert Gergő is lőtt egy kant, amit rövidesen látunk is, hiszen Nyírlugos-Cserhágón Kaulák Gyuri gépesített színjében nyúzzuk meg, illetve készítjük elő eladásra.

A Gergő által ejtett kan szájából – szemmel láthatóan – nagyobb agyarak álltak ki, mint az általam elejtett szájából. A fiatal erdőmérnök elmondta, a Gyilkosnak nevezett vadföldre ült. Az erős szembe szél folyamatosan hozta felé a kukoricatörés hangját, de az elkövetőt nem tudta megpillantani. Szerencsére egy jól letiport részre ért, ott látta meg először.

–– Tizennyolc óra volt pontosan, amikor terítékre hoztam 2012-ben az első vaddisznómat –– lelkendezett. –– Nagyon boldog voltam, különösen, amikor azt láttam, hogy sértetlen agyarakkal van megáldva.

Nos, Szent Hubertusz újévi ajándékként élménygazdag vadászatban részesített bennünket és maradandó emléket helyezhetünk el vadászszobánk falán.

Kaulák Gergő által elejtett vaddisznó agyara 16 cm, az enyém 15 cm.

Január elsejei kanom agyara

Kaulák Gergő által elejtett kan agyara