A kilencszázas évek elején alakult meg a Szék-havasi Vadásztársulat. Területe a Szováta-fürdőtől Gyergyó felé terjedő, a marosszéki közbirtokosság tulajdonában lévő cca 16,000 hold erdőség, ehhez még hozzábérelve Szováta község területe.

Ez a terület nagyobbrészt bükkös erdőből állott, melyben fejsze minél kevesebbet járt; a felső, a görgényi területtel, gyergyalfalusival határos ú. n. havasterület ca. 4000 hold, e havas terület legmagasabb csúcsával a kb. 1900 méter magas Cserepeskővel fenyővel volt borítva. Két oldalról tehát a görgényi terület fogta ezt körül, harmadik oldalról Parajd község területe, alul pedig Szováta község és mezőgazdasági terület.

Nem emlékszem pontosan mikor léptem be, mindenesetre legszorgalmasabb tagja voltam, mert nem tudok elképzelni nagyvadra szebb területet. A hegyoldalak elég meredekek és elég hosszúak voltak, ellenben a fenyő felé felhúzódó gerincek nagyon enyhén emelkedtek és különösen szarvasbőgés idején megkönnyítették a közlekedést és a katlanokba való behallást.

Egyletünk tulajdonképpen medvevadászatra alakult, ami természetes a híres görgényi terület szomszédságában, melynek gr. Teleki Samu volt évtizedeken át még Rudolf főherceg idejétől a vadászura. Fővad, mégpedig hamisítatlan, semmi rossz nyugati vérrel nem keveredett ősszarvas akkoriban inkább csak mint váltóvad volt ezen a területen. Egy-egy őz, nem sok medve, több hiúz, farkas, elég szépen vaddisznó és süketfajd, ez volt a terület vadállománya.

Persze annak, aki vad dús területekhez volt szokva, nagyon szomorú volt itt, mondjuk medvehajtás alatt órákig elüldögélni anélkül, hogy csak még egy madárcsicsergést is hallott volna.

Nincs szebb, mint egy ilyen ősbükkös. Fehér foltos, 20—30 méter magasságig kopasz, nagy, vastag törzseikkel állnak jó távol egymástól ezek a koloszusok, minthogyha nem is erdő volna, hanem valami római istennő templomának az oszlopsora.

Medve-területnek ez a terület nem sokat ért, rendesen csak akkor volt medvénk, ha tölgymakk nem volt a vdéken sehol, bükkmakk pedig nálunk bőven. Nyomozásra is a ottani székely lakosság nem nagyon ügyes, egyáltalában vadászati érzékük nem volt nagyon kifejlődve. Emlékszem, amikor szarvasállományunk már elég erős volt és magam is sátorban valahol fent tanyázva, egyik székely vadőrünket átküldöttem egy távolabb eső völgybe kihallgatni, hogy bőg-e ottan valamirevaló bika, reggel avval jött vissza, hogy:
— Instállom, szarvas nem bőgött, de a medve annyira ordított, hogy egész éjjel raktam a tüzet a kuliba előtt, hogy meg ne támadjon.

Még azt sem tudta, hogy milyen a szarvasbőgés! Szovátafürdő akkoriban még fürdő sem volt, a pár holdas forró, sós medvetó mellett volt egy hosszú, emeletes faépület, ebben laktunk. Nagy mulatság volt hideg, fagyos novemberi reggeleken, mielőtt vadászatra kimentünk, ruha nélkül átszaladni a tóba és úszkálni benne. Vizét azóta egy hideg patak bevezetésével hűtik, akkorában még olyan forró volt, hogy még fagyos időben sem lehetett benne állni, csak úszni.

Vadászatra apró kis székely lovaktól húzott rövid, irtózatosan rázó székely szekerekkel vonultunk fel a hegyre. Nem soká tartott, hogy a szénaülés az ember alatt máshova kívánkozott és a térdével veregette az ember az állát. Egyszer gr. Teleki Ádámmal üldögéltünk együtt egy ilyen kínzó eszközön és beszéd közben felfelé néztem, végig a bükkös hegyoldalon. Mikor ismét feléje fordultam, nem volt mellettem senki. Egy nagy kő kizökkentette a szekér mellé.

Ennek a székhavasi területnek abban az időben legjobb oldala a fajdkakasdürgés volt. Minden évben felmentem, rendesen úgy, hogy április 24—25-re ott legyek. A felmenetel elég hosszadalmas volt a Cserepeskő csúcsához, az ún. villámütött oldalon. A székelyek azt állították, hogy minden zivatar villáma azon a tájékon ennek a villám-ütött oldalnak fenyőibe üt be. Nem tudom, hogy mi igaz ebből, de csakugyan alig volt ezen a hegyoldalon élő fenyő, ott álltak a fák kiszáradva egymás mellett, olyan volt az egész, mint egy órási mohamedán temető.

Felérve a dürgőhelyhez a csúcshoz közel volt egy vaskályhás kis kunyhónk, ez volt a telep. Innen pár perc alatt odaért az ember a dürgőhely közelébe. A hegy északi oldalán magas öreg fenyőfák tisztásokkal megszakítva, hol a hó még ebben az időszakban sok helyt 2—3 méter magasan feküdt. Itt volt a fajd-társadalomnak találkozóhelye.

Erdélyben a fajdkakas még csillagfény mellett kezdi el köszörülését, de nagyon ritka eset, hogy kitartson fáján olyan sokáig, amíg a hajnalpír megengedi a golyós puskával való célzást, rendesen már ezelőtt leszáll a hóra és ott folytatja szerelmes táncolását. Elég sok kakast lőttem Erdélyben, de emlékezetem szerint csak kettőt vagy hármat sikerült még a fájáról leszólítani.

Az egyik ezek közül, melyet a parajdi területen ugrottam be, kis 6,5-es Schoenauer-em lövése után, ahogy a német mondja „abreitolt”. Nem tudtam elhinni, hogy elhibáztam volna és elindultam a havon repülése irányában. Alig mentem valamit, megláttam egy csepp vért. Mentem-mentem mindig egyenesen völgynek le, mindig újabb és újabb vércseppeket találva. Mehettem jó fél kilométert, ott feküdt a kakas átlőve a havon.

Az erdélyi vadászok fenyőgallyakból készített „Schirm”-ből lesték a hajnali dürgést, illetőleg a kakas beszállását. Engem ez az üldögélés úntatott és mindjárt első fenntlétemkor a beugrással kezdtem és jó eredménnyel. Azt hiszem, hogy a földön dürgő kakas beugrása könnyebb, mint a fán dürgőé. Igaz, hogy sokal jobban kell vigyázni a beugrás taktusára és a mozdulatlanságra mikor a kakas szünetel a köszörüléssel, de evvel szemben az embernek is könnyítve van a dolga azáltal, hogy sokkal hamarabb meglátja a kakast a havon, mint egy fenyőfa gallyazata között.

Később, mikor a parajdi terület is az enyém volt, mely területen a székelyek nem tudtak dürgőhelyről, odamentem fel dürgőhelyet keresni. Rövidesen ráakadtam a havon fajdnyomra és ezt visszafelé követve ráakadtam, ahol a hó mutatta szárnyhúzásának nyomát. Következő hajnalon ezen a helyen kezdtem, onnan már meghallottam a köszörülést és megtaláltam egy kitűnő dürgőhelyet, melyen mindig dürgött 10—12 kakas. Ennek megtalálása után tanyámat a közelbe tettem át, kuliba nem lévén egy széltörés összedűlt fenyőtörzsei alá.

Másnap reggel sötétben kimentem hóráfjaimmal a kakasokat kihallgatni. Keményen fagyott, fújt a szél, nem köszörült egy kakas sem. Borzasztóan fáztam. Gondoltam hogy később, ha a szél egy kicsit elállna, talán elkezdik a dürgést, addig pedig visszamegyek tanyámhoz, amely alig volt pár száz lépésnyire és megiszom egy findzsa teát, hogy kissé felmelegítsem magamat.

Lementem, megittam és rögtön visszajöttem. Mikor előbbeni helyemre visszatértem, egy, az előbb még ott nem látott teljesen friss hiúz-nyom vezetett el a hely mellett, hol alig negyedóra előtt álltam. A hiúz is, úgy látszik, ugyanabban az üzletben járt ott, mint én. Biztosan ő is haragudott a szélre és a kakasokra hogy még nem ugrálnak a havon, de nem ment haza teázni és sajnos, nem jött még egyszer vissza.

Ilyen körülmények között lőtt azelőtt pár évvel gr. Hunyady László egy hiúzt a fogarasi havasokban.

Részlet Horthy Jenő: Egy élet sportja című könyvéből (1937)