VADÁSZTÖRTÉNET | Hetek óta, valójában már két és fél hónapja, csak vasárnaponként járok át Padéra fácánvadászatra. Nagyon nincs az ínyemre az ilyen, reggel kocsiba ülök, vadászok (még hogy vadászok, ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni), kutyagolunk öt-hat óra hosszat árkon-bokron, szántáson keresztül, és ha látunk egy-két fácánt, az jó. Utána megint kocsiba ülök és hazagurulok Zentára.

Nem tetszik, nem tetszik, de mégse tehetek másként. Nem maradhatok Padén több napig, mint ahogyan szeretnék, ahogy máskor tettem. Ugyanis föllázadt ellenem a természet, vagyis a lábam, pontosabban a bal térdem. Egy-egy ilyen félnapos gyaloglás után bedagad, fáj. Két-három napig kell kímélni, pihentetni. Annak meg nincs értelme, hogy átmenjek Padéra és ott egyedül gubbasszak a kis kuckómban, várva a jobbszerencsém. A tél sem volt az igazi, olyan trappereknek való, ezért könnyebben kibírtam a „koplalást”.

No de most, január második felében, Szent Péter megsimogatta deres szakállát, egy kevés hó is esett, a hőmérő még nappal is a nulla alá fagyott. Hát most már ez nem mehet így tovább! Ha bedagad, hát bedagad! Ha fáj, hát hadd fájjon! „Majd a nyáron kikúrálom”-elhatározással január 19-én bepakoltam egy kazal holmit a Puntóba. Meleg ruhát, vékonyabbat, vastagabbat, sétára és lesbe valót. Termocsizmát, alaszkai bakancsot. Nagy az étvágy, telhetetlen vagyok, mindent bepótolok. Puskát is teszek oda, kettőt: a drillinget (2×12/70+7x65R), meg a kis könnyű 223-as billenőcsövű gavallérpuskám.

Délelőtt már tíz körül, térden állva, könnybe lábadt szemekkel biztatom a pislogó tüzet őfelsége, a „kályhák királynője” (kraljica peći) előtt, a padéi házikómban. Dél felé már igazán kellemes az ittlét. Elolvadtak a jégcsapok a szoba sarkában. Szinte dübörög a kis kályha. Bevörösödik a kályhacső. Ingujjra vetkőztek még a vendégek is. Mert közben azok is érkeztek, Szabácsi Sanyi és Peho Anti barátaim. Beködösödnek a borospoharak amint koccintásra emeljük őket. Koccintunk Sándor délelőtti sikerére, egy szép nyári lúd formájában. Koccintunk a délutáni vadászat reményére. De nem utolsó sorban feleségeink egészségére is.

A hangulat emelkedett, az idő elszaladt. Ebéd után egy picit elpilledtem, úgyhogy a megbeszélt délutáni libalesről lekéstem. Sándor egyedül ment ki, a todrovácsi búzatábla melletti kopóba szerencsét próbálni.

No, azért én is csipkedem magam és fél négy után valamivel már nyeregben vagyok. Tekerem a pedált, és négy körül, a Nagy Tibi előtt a kerítésnek támasztom a paripámat. Messzire nem mehetek, mert rám sötétedik, ezért átdübörgök az Aranka vasúti hídján, és itt mindjárt a plyostinai „nádrengeteg” túlsó oldalán, a kis akácerdő végénél megbúvó, rogyadozó magaslesre „beköltözök”.

No, lehet, hogy az, hogy beköltözök, egy kicsit túlzás, de azért mindenem megvan a boldogsághoz. Habár hideg van, megdermed a leheletem, de a pufajka belseje testemnek meleget ad. A lelkemmel sincs gond, azt ez a hatalmas Csend helyre rakja.

Előttem a szétgombolt hátizsákon, terülj asztalkám: sonkás szendvics, narancs, alma, citromos tea. Hát kell-e ennél több? És még a látvány a kék ég hullámain himbálózó libacsapatok, a nádtenger felett szitáló vörösvércsepár, a tovasuhanó hamvas rétihéja, a nádas széli kaszálón ügyetlenkedő tapsifüles. Ez talán nem is valóság, inkább csak valami mámoritó álom.

Aztán egy pillanat alatt, mint amikor egy váratlan pofon ér, magamhoz térek. A szemem jobb sarkában megmozdul egy gyanús, szürkéssárga folt. Odakapom a fejem. Te jó ég, ez róka!

Túl a szántáson, egy hatalmas búzatábla közepe táján, tőlem elfelé igyekszik. Nem rohan, de azért szedi a lábát. Olyan jó háromszáz méternyire lehet.

Megnyálazom a tenyerem, nekiszorítom csókra csücsörített ajkamnak, befelé szívom a levegőt – és fölhangzik a fájdalmas nyúlsírás. Egy kicsit meg is cifrázom, mint amikor a tapsifülest torkolásszák. Hol elcsuklik a hangja, hol meg fülsiketítően fáj. Hej, de jól csinálom! Ha én róka volnék…

De az én rókám meg sem áll, hátra se néz. Egy picit várok, és újra próbálkozok, ha lehetséges még szenvedélyesebben, még csábítóbban. De a róka most sem áll meg. Talán még egy kicsit jobban is igyekszik.

Csalódott vagyok. Mindig is büszke voltam erre a tudományomra. És most tessék, füttyöt se hány rá ez a süket róka. Arra is gondoltam, hogy talán valami fontosabb dolga is akad a nyúlpecsenyénél. Másfajta mulatságra hivatalos. Hiszen most van a rókanász ideje. És bevallom öszintén, hogy helyette biztosan én is így döntenék.

Ezzel a gondolattal egy kicsit kiköszörültem a hiúságomon esett csorbát. No, de a valóság bizonyára még ennél is egyszerűbb. A róka itt lehetett valahol közelebb, a frissen szántott borozdában, és meglátott, amikor a lesre másztam föl. A hírem is eléggé rossz rókakörökben, ezért jobbnak látta odébbállni.

Kényelmesen ülök a magasles kemény deszkapadján. Már semmire se gondolok, a civil gondok, a térdfájás, minden, minden egy másik világba marad. A rókakaland is már rég köddé vált. Észre se veszem, hogy lassan eltűntek a nappali fények. Helyettük ezernyi apró szikra remeg az égen. Jobbról, a fejem fölött, az öreg sajtból is valaki lekanyarított egy keskeny karéjt, de Ő ezt nem veszi rossz néven. Bársonyos arannyal borítja be bal felől a nádbugákat, mellette a kaszáló elsápadt fűszálait, előttem a tízméternyi széles gazos, szamártövis, acat, ragacsos galaj, vadcirok, szederszáras szövevényét. Egyedül jobbról a hatalmas göröngyös szántásra már nem jut ereje. Az feketén tátong a barnássárga gazos és az ezüstösen csillogó búzatábla szorításában.

Magam is ott lebegek valahol a föld és az ég között, teljesen átszellemülve. Egészen megfeledkezve a sarokba támasztott puskámról, arról, hogy én most valójában vadászni jöttem ide, ebbe a mesebeli paradicsomba.

Amilyen mesebeli ez a paradicsom, olyan sejtelmesnek tűnik az az árnyék, ami a hátam mögül, balról, a kaszáló alig kitaposott csapáján mellém kúszik. Olyan csöndben, olyan kísértetiesen, hogy be kell csuknom a szemem, majd újra kinyitni és erősen figyelni: valóban ott jön valami, vagy csak képzelődöm.

A járása nem billegő, nem olyan mókás nyusziforma. Simán csúszik, mint egy lopakodó macska. Most megáll, pont irányomba. Nem lehet messzebb tíz méternél. Mozdulni se merek, még pislantani sem. Errefelé figyel. Biztos, hogy nem vett észre, csak az ösztöne dolgozik. Érzi a veszélyt. Lassan tovább indul. Olyan tizenötre lehet, amikor óvatosan, nagyon óvatosan a puskám felé nyúlok. Amikor a puskatus a vállgödrömnek szorul, föllobban a fény. Puskalámpám sárgásfehér halogén fényében megtorpan a jövevény.

Szürkésbarna bunda, kurta farok, te jóságos ég. Eljut az agyamig a felismerés. Itt áll előttem egy gyönyörű jószág, vágyaim netovábbja, egy aranysakál!

Csak egy pillanat, odaszorítom a célkeresztet a lapockára, a mutató ujjam óvatosan a hideg vashoz ér… és akkor, szinte alig hallható surranással, a kabátom ujja a deszkapalánkhoz ér.

Szinte föl se foghatom. A sakál megpördül, úgy ugrik meg balra, a nádas felé, mint akit fenékbe rúgtak. A fénycsóva még csak betakarja, de a kereszt az már bizonytalan, hol erről, hol arról csúszik le a hátáról. Kellemetlen testhelyzetben, balra kicsavarodva kéne lőnöm. Közben a magasles oszlopa is útba van. A nádas is túl közel. Az agyam pattanásig feszül. Lőjek, ne lőjek?

Mielőtt a rohanás elérné a nád szélét, mielőtt a kurta farok mögött bezárulna az aranysárga nádfüggöny, elernyed a szorítás. Kiegyenesedik a mutatóujjam. Nem, nem lövök bizonytalanra. Nem zavarhatom meg így ezt a gyönyörű éjszakát. Majd holnap vagy holnapután. Lesz még nap, amikor kárpótlást nyer a jóságom. Az órámra nézek, fél hat múlt öt perccel.

Maradok még egy órát, esetleg másfelet. Pár percig még tart a feszültség. Lüktet a halántékom. De meglepő módon semmi keserűség, semmi rossz szájíz. Inkább valami meleg, jó érzés, elégedettség lesz úrrá rajtam.

Közben megindul az élet. Mind sűrűbben hangzik föl a vörösfrakkos legények lakodalomba induló kurjantása. Megpróbálom föltérképezni, behatárolni őket.

Legelőször a hátam mögül, valahonnan a vasúton túlról szól a nóta. Majd balról, a nádason túlról (hogy a nádas túlszélénél, vagy talán az Aranka töltésén áll a bál, azt nem tudom). A Szabó gyümölcsöse tájékáról is kitartóan jelentkezik egy legény. Tőlem jobbra, ez lehet legközelebb, mert amikor felém fordulva köszörüli a torkát, szinte megborsódzik a hátam. És mintha mind közelebb és közelebbről hallanám. Lehet, hogy ide tart? Az erdőm szélén van találkája? Talán még lövéshez is jutok hamarosan… De aztán mégse. Elcsitulnak a legények. Ki dolgavégeztével, ki meg szomorúan, lelógó farokkal nyugtázza a napot.

Szépen csöndben összecsomagolok és lemászok a létrán. Két párhuzamos acélcsík mutatja az utat egészen a faluig. Akárhogy próbálok észrevétlen maradni, ez nem sikerül. Szinte fáj a törött kő harsogása a bakancsok léptei alatt. „Holnap biztos, hogy nem ezt az utat választom”-elhatározással lépek le a vasúti híd lemezpadlójáról.

* * *

Másnap egy kicsit korábban, úgy fél órával előbb indulok. A falu végén, az utolsó háznál, a juhász kerítésének támasztom a bicajom. Át a Jézda hídon, végig a rogácsás úton, egészen a második vasúti rámpáig, a Weishman keresztig. Igyekszem minél gyorsabban és csöndösebben eljutni a kis erdőcsík keleti csücskében megbúvó magaslesemig.

Most majd jobban odafigyelek. Semmi fölöslegest nem viszek föl a kalitkába. A hátizsák is lent marad, a magasles alatt elhelyezett vadetető szénarácsába fektetve. Csak a puska…

Apropó puska, sokat töprengtem otthon, hogy melyik puskát vigyem. A drilling sörétes csöve jó szolgálatot tenne a magasles közelében rohangáló célpontok esetében. Viszont a kis 223-assal sokkal messzebbre és pontosabban oda tudok nyúlni, mint a drillingem golyós csövével.

„Hát két egymást követő napon úgysem ismétli meg magát a jószerencsém”-elmélkedéssel, ismét a kis 223-ast választom (mint majd a későbbiekből kiderül, ez nagy BUTASÁG volt). Tehát a puska mellett még csak a puskalámpa, akkumulátor, egy alma és egy narancs a jobb és bal zsebbe. Így nem lesz semmi, amibe megakadok, megbotlok, akció közben. A padot is egy kicsit előrébb húzom. Befészkelek, mint egy kotlós a tojásain. Vállhoz emelem a lövcsit. Kihajlok jobbra-balra, előre. Kényelmes, jó lövés esik (esne), minden irányból.

A puskám a sarokba támasztom. Hátradőlök, kikönyökölök mindkét oldalról, habár szűk ez a fránya kalitka, mégis nagyon, de nagyon jól érzem magam. A tegnapi fél ötösi róka nyilván zokon vette előző napi kísérletem. Ma valahol máshol beszélt meg találkát.

A majdnem telihold, a csillagok, most is megbízhatóak. Most is pontosak. Jönnek, amikor jönniük kell. Beragyogják a színteret. Csak a színészek késnek. Lehet, hogy kevesellik a gázsit?

Elmúlt már fél hat, hiába nézegetem ötpercenként az órám, nem jön az én sakálom. Lehet, hogy túlságosan ellazultam, átadtam magam a gyönyörnek, ami oly sejtelmesen ölel át. Lelankad az éberségem.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy közvetlen előttem, alig tíz méternyire, a gazos árnyékából kigurul két fekete gombóc. Egy pillanatra megállnak, majd szépen lassan, mint akik tétováznak – erre menjek, vagy arra – megindulnak a lesem felé.

Itt nincs mit várni. A puskám után nyúlok. Már útközben kettőt kattintok a világítós kereszt gombján. A lámpámra nem lesz szükség. Az aranysárga alapon, koromfeketén világító két süldő kitűnő célpontot mutat. Továbbtart ezt elmondani, mint amilyen gyorsan az események megtörténtek. A süldők már a magaslesem lábánál vannak. Fel kell állnom, ki kell hajolnom, hogy célra tarthassak. Amikor a világító kereszt az egyik süldő szeme közé ragad, csattan a lövés. Sivalkodik, elvágódik a disznó. De a következő pillanatban már rohan. A halálvágtát kíséri a hideg, halogén fény…

Vagy mégse? Kapkodva veszek elő egy újabb lőszert a pufajka zsebéből. Újratöltött puskával, ideges fénycsóvával pásztázom a helyet, ahol az imént még rohant, törte-zúzta az útjába kerülő száraz gazt a tébolyult állat.

Nézem a szántást, a búzatáblát. Mindenütt síri csend. Megfagyott, mozdulatlan az egész világ. Csak a szívem akar kiugrani a tokjából.

Nyugtatom magam. Ott lesz az valahol a borozdában, a gazos szélében. Hiszen minden annyira egyértelmű. Félkör alakú halálvágta, az utolsó leheletéből megtett, kétségbeesett ötven-hatvan méteres rohanás…

Nem dohányzom. De azért illik megvárni a két cigi végtelenségnek tűnő időtartamát.

Csak most vetek egy pillantást az órámra, háromnegyed hat múlt két perccel. Közben egyre keseredik a számíze. Csak most gondolom végig. Az előbb nem volt rá idő. Az ilyen rövid távolságról, a lövedék, a távcső magasságával, öt-hat centivel lejjebb csapódik be, mint ahova célzok.

Nono, nem szabad így hozzáállni. Ott lesz az valahol a borozdában.

Lemászok. Körbenézek, először csak úgy holdvilággal, majd a lámpával is. A gazosban, a szántásban, a búzavetésben. Sehol semmi. Nem akarom túlzottan összekuszálni a nyomakat. Majd holnap, napvilágnál…

* * *

Másnap, reggeli után, úgy fél kilenc felé, szép, ropogós napvilágnál indulok meg a remény útján. Most világoson megtehetem, egészen a vasútig karikázok föl, a megfagyott földesúton. A süldőt könnyebb lesz így hazatolni, mint háton cipelni – gondolattal.

A rálövés helyét nézem meg legelőször. Nem volt nehéz megtalálni, pár lépésre a magasles lábától. Kéttenyérnyi rózsaszín folt, az ezüstösen csillogó, deres letaposott fűben. Nem igazán vér volt ez, inkább olyan szétfröcskölt agyvelő vagy mi, tele apró csontszilánkkal. A legnagyobbat, olyan kiskörmöm nagyságút föl is veszek, megvizsgálom. Olyan lukacsos, szivacsos forma az egyik oldalán, a másik fele vékony, fehér sima csont. Papírzsebkendőbe csavarom és elteszem. Az ujjaim között megolvasztom, majd szétkenyek egy gyufafej nagyságú lágy részt.

Nem, ez nem lehet agyvelő. Akkor helyben maradt volna… No, meg az állaga. Nem izomszövet, attól lágyabb, de a velőtől valamivel kötöttebb.

Megpróbálom fölidézni a tegnap estét. A disznó pont szemben állt velem. Én fölülről, merőlegesen a szeme közé céloztam. Ha a lövedék, a pár méteres lőtáv miatt négy-öt centivel a célzóvonal alatt csapódott be, akkor én ezt a süldőt szépen orrtövön lőttem. Hajszállal, de elkerülte a koponya agyi részét. Szétzúzta az orrsövénycsontot (ebből származhat a fölvett csontszilánk), majd a szájpadlást, a nyelvet átütve (innen származhatnak a talált lágy részek a rálövés helyén) áthaladt a felső és az alsó állkapocs között, úgy hogy azok valószínűleg nem sérültek.

No de menjünk tovább, mert megöl az izgalom. Könnyű dolgom van, az aranysárga fűszálakra száradt vörös permet mutatja az utat. Nincsen sok vér, de folyamatosan, szépen meg van húzva a vágta vonala.

Jó húsz méter után a kaszálóról bekanyarodok a derékig érő gazosba. No, itt aztán még könnyebb a dolgom. Az eszméletlen rohanás törte csapás körívén lépten-nyomon, tenyérnyi, kéttenyérnyi véres maszat. Rohanok előre. Izgatottan ver a szívem. A remény, a bizonytalanság valami furcsa keveréke szinte elmámorít.

Már látom a csapa végét. Előttem tízméternyire véget ér a sűrű, kezdődik a szántás. Előttem egy vállig érő, sűrű nádfoltocska. Jaj, Istenem, bár csak ott feküdne!

Lázas izgalommal rántom szét a függönyt. Két kézzel hadonászva hajtom szét a nádszálakat jobbról is, meg balról is. Nem akarom elhinni, de csak be kell látnom, hogy vesztettem. Egy piros maszat a borozda mellett, egy pár csöpp a szántásból kiálló kukoricacsután…

Egyértelmű, be kell lássam, a remény itt szertefoszlik. A süldőm nem esett el, a szántáson, búzavetésen keresztül ment tovább. Még egy tizenöt méternyit tudom követni a haladás útját. De ez is legalább egy fél órámba telik. A csonttá fagyott talajon nem látszik meg a paták nyoma. A vérzés is nagyon gyönge. Pár gombostűfej nagyságú rubintocska. Föladom. Ezzel semmire se megyek. Az irány, amit fölvett, egyenesnek tűnik. Arrafelé négy-ötszáz méteren minden sík, sima, mint a tenyerem.

Távcsővel átvizsgálom, de semmi gyanúsat nem találok. Nyakamba veszem a lábam és nekivágok. Odébb, kicsit balra, van egy kézilabdapálya nagyságú nádas. Végigjárom annak is a szélét, hátha megtalálom a maszatot, ha netán ide bújt volna a sebesült. De semmi. A remény már lassan elkopott. Most már csak a becsület, ami hajt. Ennyi mindenkinek jár. Ha tehetem, meg kell rövidíteni a szenvedést.

Ej, ha most itt lenne Kesztyű kutyám! Most megmutathatná, mi is az a tacskó virtus. Már túl lehetnénk az egészen. Koccintanánk a szerencsémre, Kesztyű rátermettségére, feleségünk egészségére, meg ami ilyenkor még az eszébe jut az embernek. De hát nincs, süldő sincs, koccintás se nincs… Eb a vadász kutya nélkül! Mennyire igaz!

Lassan dél felé jár. Szikrázóan süt a nap. Ez megteszi a magáét. A csizmám még egyszer akkora és ólomnehéz. No, ez majd jót tesz a térdemnek. De nincs mit tenni, valahogy haza kell még jutni.

Kicsit odébb van egy mély árok. Náddal, szederindával van benőve a partja. Srégan hazafelé mutat. A kinyomazott csapa is arrafelé mutat. Ha nem tért el, azt kellett, hogy keresztezze. Letaposom csizmámról a koloncot. Az árok partja szerencsére kemény, füves. Könnyebb rajta a járás, mint a fölolvadt szántáson, búzavetésen. Ballagok hazafelé, de azért figyelmesen vallatom az árokszéli nádszálakat, szederbogjákat. Ahogy közeledek a vasúti sínekhez, mind kisebb a remény…

Milyen gyarló is az Ember! Reménykedem a másik balsorsát, a végzetét. És az Ő reménye? Az életben maradás, a túlélés? Istenemre, vadászi becsületszavamra mondom, esküszöm, hogy most már tiszta szívemből Neki drukkolok! Túl kell, hogy éld, kispajtás!

Zenta, 2016. január 22.