Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

A tegnapi fácánvadászatunk elég izgalmasra sikeredett, erről szeretnék egy rövid beszámolót írni:

Három szenttamási vadászkollégát láttam vendégül a szezonzáró fácánvadászaton. Rajtuk kívül még két újvidéki vendége is volt a csoportunknak. Tíz puskás, ez a mi csoportunkban egy kicsit szokatlanul soknak számít. Ezért a falu végén (Petőfi Sándor utca végén) két csoportra váltunk.

Mi négyen szenttamásiak és a Lengyel Sanyi a fiával (15 éves) a Tisza-töltés felé vettük az irányt. Mi a pöcéri kanális Tisza felőli oldalát vadásszuk. A másik öt puskás: Peko Anti, Véber Gyuszi, Varsli Tivadar, Bozóki Józsi (puska nélkül) és a két újvidéki a kacsató felé vették az irányt. Ők fölmennek a kacsató töltésén egészen Bátkéig és ott próbálnak szerencsét.

Nagyon úgy nézett ki, hogy a szerencsére nagy szüksége lesz mindenkinek. Mindenfelé csak víz, meg víz. A Tisza kint van az erdőben. Az egész Pöcér minden laposa víz alatt. A jó ragadós padéi sár a csizmáinkat majd leszedte. Nagyokat kellett kerülni, hogy följussunk a Tisza-töltésig. A három kutya, egy szenttamási sárga labrador, a Lengyel német drótszőrű vizslája és az én Lili kutyám minden bokor alá benéztek, minden szederkupacot átszimatoltak, de a fácánoknak se híre, se hamva. Így ment ez egészen a Jaksa gyümolcsöséig. Már kezdtem szégyelni magam a vendégek előtt.

Az öreg, lerongyolódott budárház elötti kis asztalon kiraktuk a hátizsákok tartalmát. Volt ott finom ropogós vekni, sonka, kolbász, házisajt. Egy szó mint száz, mire mindezzel végeztünk, egészen jó kedvünk kerekedett. A fejünk fölött átrepült egy lármás vadlibacsapat. A Tisza fölött vadkacsák keringtek. Hát mégiscsak van élet ezen a bolygón! Van ám, nem csak a levegőben, most már a földön is. A Lili csutak kis farka izgatottan kalimpál, majd megmerevedik, az egész teste mint egy kőszobor. Kissé félreforduló orra egy lehajló nádcsomó felé mutat.

Szólok a többieknek, hogy rákészülhessenek. Nehogy má’ az első mai fácánunk szégyenszemre meglógjon. App! App! Lili egy lépést tesz előre és újbol megmerevedik. Megrúgom a nádcsomót. Megugrik valami alatta, de visszaesik. Második probálkozásra sikerül is átvergődnie az összekuszált nádszálakon. Egy rémült fácántyúk igyekszik elérni a Tisza-parti árterületet. Lajcsi barátom kis huszas Merkelje azonban még időben megszólal. A fácán csak összekapja szárnyait és egy kisebb tavacskába toccsan. Lili szinte repül. Már hozza is a zsákmányt. Szemei szikráznak a büszkeségtől. Gazdi láttad, láttad milyen ügyes vagyok? Láttam, láttam, a gazdi is nagyon büszke rád és megsimogattam buksi fejét.

A siker azomban a fejünkbe szállt. Lili még kétszer megismételte a produkciót, de a stüszivadászok elpuskáztak egy kakast és egy újabb tyúkot. Közben odaértünk a régi jó táborozóhelyünkhöz. Fölvezettem egyik szenttamási vendéget, hogy megmutassam neki, hogy hol is táboroztam én valamikor réges-régen a Kanadába szakadt barátommal. Magyarázom neki, hogy itt milyen jó, kemény homokos a talaj. Visszafelé forog a víz. Itt milyen jó fürdeni, meg pecázni is.

Hirtelen ösztönösen a Pöcér belseje felé pillantok. Megakad a szemem egy szokatlan szürke ponton. Mintha felénk haladna. Őznek nem őz. Más a színe, más a mozgása. Mutatom a kollégának, te nem disznó az ott? Nagyon messze van még, úgy három döllőnyire, a pöcéri nagyúton is túl. Valami nagy kutya lehet? De hogy egyenest felénk halad, annyi szent. A többiek, akik lent vannak a töltéslábban, nem látnak semmit. De mink már igen. Biztos disznó. Mindjárt odaér irántunkba a pöcéri kanálishoz. Eltűnik egy pillanatra a szemünk elől. Kicseréljük gyorsan az apró sörétet brennekére. Ej, ha tovább jönne….!

Ahol van ni! Már jön is át a csúrogi hídon. Az ujjaim görcsösen szorítják a puska nyakát izgalmamban. A lábaim maguktól megiramodnak. Rohanok a csúrogi följáró felé. De a disznó elfordul a kanális partján és rohan az akácos irányába. Egy ideig tartom vele a tempót. A köpcös kolegám lemarad. Rohanok. Nem is nézek a lábam elé, egy pillanatra se venném le a szemem a hatalmas szürke disznórol.

Egyre kevesebb levegőt kapok. A lábaim is ólomnehezek. Rohanok már négy-ötszáz métert. A tüdőm már kint lóg a torkomon. Lépésre váltok. Szomorúan nézem a mind jobban távolodó disznót. A disznó egyszer csak gondol egyet és irányt vált. Derékszögbe neki a Tisza-töltésnek.

Ez új erőt ad. Nem érdekel, hogy ólomból van a csizmám, hogy nincs már levegő körülöttem. Úgy néz ki, hogy egyszerre érünk ahhoz a ponthoz, ahol a disznó fölér a töltés tetejére. Eszeveszettül nehéz ez az utolsó száz méter, de nem adom föl. Még egy száz méternyi és lövéshez juthatok, csak még egy percnyi örjiítő fájdalom, csak ezt kibírnám!

De nem. Nem bírom ki. Elsötétül a világ. Térdre rogyok. Lekuporodok. Megpróbálok levegőt préselni görcsös mellkasomba, s közben félájultan, homályos tekintettel látom, hogy az a hatalmas, szilaj test tőlem úgy százötven méternyire átugrik a töltés tetején. Vállamhoz emelem puskám, az irányzékot egy kicsit fölé kapom és elhúzom a ravaszt.

A disznó rohan tovább. Nem jelzi a találatot. De hát ekkora távolságról sörétes puskával ez nem is várható el. Habár a saját gyártású, az orosz vadászok által tervezett, jól bevált, karcsú “diaboló” alakú mag volt a puskámban. De azért ez neki is sok volt. Tehetetlenül néztem, ahogy a disznó eltűnik egy kanyar mögött. Én még mindig térdelek, amikor a többiek is odaérnek. Megbeszéljük a történteket. Ej, ha a drilling most itt lett volna….

Közben a köpcös kolega elmegy a nyomon. Jó kétszáz méternyire a disznó bevált az erdőbe. Azon a helyen, a kőris és gyalogakác surja, úgy fél méternyi magasságban vörösre van mázolva. A nyomok alapján a disznó bal oldala vérzik. Nekem is ezt az oldalát mutatta amikor rálőttem. De nem, én nem találhattam el, mert akkor jelezte volna a találatot. A többiek szerint is az első bal lábát kímélte futás közben. Ahogy visszagondolok, az első bal lába térdtől lefelé sokkal sötétebb volt.

Alvadt vér! Tehát már régebbi, egy-két napos a sérülés. Tanácstalanul állunk. Mit csináljunk? Az erdőben derékig ér a víz. A Tisza szélén, az erdő túloldalán van egy sziget, száraz sáv. A disznó biztos, hogy oda úszott ki. De hogy hol állt meg, ki tudja? Csak nagy kerülővel tudnánk mi is utána menni. De hogy utolérjük abban a kefesűrű bozotosban szinte lehetetlen. Kis tétovázás után úgy döntünk, hogy ráhagyjuk, tovább megyünk, fácánok után járunk.

A kis akácosnál, a Komanov tanya romjai körül, majd a pöcéri nagyút menti kanális náddal, szederszárral benőtt partján szorgalmasan dolgoztak a kutyák, szépen szólt a puska. És mire a Jaksa hídnál visszaértünk a Tisza-töltés mellé, már mindenkinek megvolt a maga két-két fácánja.

Közben az idő is szépen elszaladt. Délután három is elmúlt. Fátyolos köd ereszkedett a tájra és a hat, a mai élmenyüket fölidéző vadászra. Nagyon belemélyedtünk a beszédbe. Mindenki nagyon boldog, elégedett volt a mai nappal. Észre se vettük, hogy a semmiböől, a tejfölös ködből, sötét árnyak csúsznak felénk.

Csöndben mint a szellem, mint egy látomás, minden gágogás, szárnysuhogás nélkül egy hatalmas libacsapat úszik a fejünk fölé. Én veszem őket elöször észre. “Vigyázzatok, libák!” kiáltással kapom le a puskát a vállamról. Ugyanazzal a lendülettel megtöröm, kapkodva, idegesen szedem ki az aprósörétes patront a csőből. Nagy szemű, libának valókat teszek a helyükbe. Vagyis csak egyet, mert a másik kiesik a kezemböl és érzem, nincs idő a földről fölszedegetni. Közben körülöttem fülsiketítően szól a puska, serceg a toll az apró sörétek nyomán.

A többiek már leeresztik a fegyverüket, amikor én lövésre lendítem puskám csövét. Érzem, hogy elkéstem, a madarak már olyan hatvan méternyire lehetnek, de azért utánuk eresztem a lövést. Most már bánom, hogy én is, mint a többiek, nem lőttem azzal a patronnal ami a csőben volt. A nyolcas sörét, arról a negyven-negyvenöt méterről lehet hogy hatásosabb lett volna. Hogy lett volna? Mi lett volna? A Jézuska se tudja. De a mi libáink, köztük az én libám is, ahogy jöttek úgy el is tűntek a ködben. Még egy élménnyel, izgalommal ajándékozott meg bennünket ez a csodálatos szezonzáró vadásznap.

Zenta, Vajdaság