November másodikán olyan gyönyörű idő volt, amilyet fácánvadászatkor kíván magának az ember. Ha előre tervezni lehetne az ilyesmit, akkor sem tervezhettem volna ennél jobbat. A reggeli hűvösséget hamarosan emlékké olvasztotta a felhőtlen eget háborítatlanul uraló nap. Minden erejét bedobta, hogy megmutassa, nemcsak világítani, hanem még melegíteni is tud. Majdnem úgy, mint nyáron. Ebben a szélcsendes utólagos vénasszonyok nyarában minden növény és állat élvezte az áldott sugarakat, hogy még egyszer jól teleszívják magukat vele a hosszúnak ígérkező szünetre.

Számomra a cinegék éneke mindig szomorú, de most mintha gyakrabban és vidámabban hangzana. Fülelek, hogy nem háborgatja-e valami ragadozó, vagy macska ezeket a szorgos rovarpusztítókat. Nem veszek észre semmi veszedelmet, csak a jó időnek szól ez az elevenség. Szép az élet, mintha mondanák. Nagyon távoli vadlibagágogást hallok. Kanada ezen a részén a vadlúd majdnem olyan gyakori, mint otthon a varjú, de azért mindig megcsodálom ezeket az előkelő, rátarti madarakat. Hamarosan észre is veszek egy jókora csapatot szokatlan nagy magasságban. Ebböl arra következtetek, hogy ezek vándorlásban vannak, de mintha meg lennének zavarodva. Felbomlik a szabályos rajvonal, összevissza kerengenek. Talán az jó idö zavarta meg ezeket is, nem tudván, hogy mitévök legyenek. A vezérgúnár nem tud rendet tartani, ebből aligha lesz nagy vándorlás a mai napon.

Ekkor legyőzhetetlen vágy kerített hatalmába magamat is, s úgy döntöttem teendőim várhatnak, cserkelni indulok. Távcsövemet tarisznyába dobom, s a kiskabátot csak átbujtatom a kantár alatt. Perceken belül máris a fanyar avar sustorog a lában alatt a ház mögötti kiserdőben. A megbarnult levelekkel játszik egy kis szellő, ami immár szabadabban mozog a csupasz fák között. Szokatlanul világos van, mert felettem a szürkéskék ég látszik a tömör nyári lombsátor helyett. Szinte minden levél lehullott már a magasabb fákról.

Csak az alászorult fák, meg a bokrok ragaszkodnak makacsul a sárguló leveleikhez. Ők most próbálják behozni, hogy eddig a sötét árnyékba voltak kényszerítve. Az aljnövényzet évelösei is ki vannak virulva. Repkények, árvacsalán, csombor-menta, az útmentén a fehérhere, ibolya, gólyaorr növeszti új leveleit már a jövő szezonra. A gyermeklácfu sem akar lemaradni, itt ott még virágai is sárgállanak, igaz sokkal rövidebb száron, mint nyáron. Minden milliméter növekvés, elraktározott szerves anyag előny a jövő évi indulásnál, amikor aztán beindul a könyörtelen verseny a napfényért, nedvességért, vagyis az élettérért. Aki lemarad az alászorul, sanyarog, semmire sem jut. Talán nem is tud virágozni, csak vegetálni. Az embereknél ez nem szokott lelki törést okozni, de a természet törvényei itt könyörtelenül mérlegre tesznek mindenkit. Aki nem elég erős, az elsenyved, nem szaporodik, sőt talán az egész faj eltűnik a környékről.

A moháknak, zuzmóknak meg most egyenesen nyár ez. Levélhullás után és levélbontás előtt kell befejezni az életciklusukat, mert máskor a sokrétegű lombernyő egyetlen napsugarat sem enged át. Most annál inkább ki vannak virulva. Elképesztő, hogy mennyi árnyalata tud lenni a zöld színnek még így késő ősszel is. Nemcsak a színek, de a textúrák is. Az egyik olyan, mint a bársony, a másik, mint a velúr, de olyan borzas is van, mint a kefe. Így aztán némelyik labdanagyságú kő úgy néz ki, mint egy török koponya.

Hirtelen zajt hallok, meglassúdok, mert mintha más is keverné az avarszőnyeget nemcsak, ahogy rossz gyerek módjára húzom a lábam. Hallgatózok, s a zaj ismétlödik. Szemem özet, vagy hasonló nagyságú állatot keres a fák között, de csak egy “amerikai robin”, az itteni feketerigó, szalad a száraz leveleken, testsúlyához képest illetlenül nagy zajt csapva. Kiérek egy nagyobb tisztásra, s egy seregélycsapatot verek fel, vegyesen rigókkal, söt pár zöld küllö is társult hozzájuk. Nem mennek messzire, ismét leereszkednek. A jó időben felmelegedett, de még gémberedett szöcskéket szedik össze.

Gyönyöru, aranyló napsugarban fürdö, késö délután van. Kicsit balra tőlem az egyedülálló, immár megsárgult vörösfenyő valósággal izzik az ellenfényben. Előttem kaszálatlan rét, itt-ott megtűzdelve fiatal erdeifenyő csoportokkal. A kép szinte idilli, valóságos vadparadicsom, bőséges legelni, bogarásznivalóval és búvóhellyel. Arra az esetre, ha netán valami ragadozó a táj szépségein kívül enni is kíván valamit ezen békés délutánon. Oldalt lépek, hogy egy kidőlt fatörzsre üljek, miközben a tarisznyámban kotorászok a távcső után. Ez olyan hely, ahol biztosan lát valamit az ember egy kis leskelődés után.

Végre kezemben a távcsö, de nem nézek bele. Öregesen fáradt látásom ellenére is hirtelen kitisztul a kép és minden élesen látok. Csaknem ötvenévvel ezelötti dolgokat kezdek látni és a cserfák illatát érezni, ami itt nincs. Ezen most nem akadok fenn, mert mást kell nézni. Pár fiatal gyerek áll az erdőszélen ugyanilyen aranyló napsütésben. Kezük tele feketedióval, vadgesztenyével, meg hasonló munícióval, mert egész délután várjátékokat játszottak és már fáradtra dobálták magukat az erre alkalmas erdei termésekkel. Most szinte egyszerre fogta meg mindegyiküket a pillanat szépsége és békéje, feledve iménti harcos mivoltukat.

Ekkor hirtelen megszólalt egy fácánkakas, egészen közelröl. Csak annyit mondott, hogy “kakat”. A fiúk, mintha már kiszolgált katonák lettek volna, egyszerre, szinte vezényszóra vágták hasra magukat. Egyikük intett, hogy kúszva meg kell próbálni visszafarolni az első bokorsor mögé. A fácán nyilván meghallott valamit, mert újra megszólalt, most már csendesebben. Mintha a többieket akarná figyelmeztetni. Ez persze merev mozdulatlanságba dermesztette a gyerekeket, akik közül én voltam az egyik, aki legkintebb feküdt a magas fűben. Arcomat a földre szorítva visszanéztem a többiekre, akik csak szemmel visszaintettek, hogy ne mozduljak.

Hosszú percekig nem történt semmi. Ekkor mocorgást hallottam magam mögül, amiből arra következtettem, hogy a többiek megkezdték a visszavonulást. Én is megpróbáltam hátrébb tolni magam, de a fácánkakas ismét megneszelt. Nagyon közel lehet, gondoltam, mert úgy éreztem, még csak egy fűszálat sem mozdítottam meg eddig. Földön súrolva fejem, ismét visszanéztem, hogy a többiek már egészen közel vannak a jó rejteket nyújtó bokroktól. Úgy éreztem magam, mint egy katona, aki egyedül maradt a senki földjén az ellenséges tűzben.

A fácán most más hangon szólt, már nyugodtam és nem riasztóan. Mintha távolodna is, véltem. Akkor eszembe jutott, lehet, hogy megkerül, észrevétlenül. Azt mindenképpen el akartam kerülni, mintha az valami veszélyt jelentett volna számomra. Fogalmam sem volt mit akarnak a többiek, még azt sem, hogy mit akarok én. Végül is semmi esélyünk nem volt se megfogni, se kárt tenni a madárban, mert még egy darab bot sem volt a kezünk ügyében. Mégis elkapott bennünket a vadászláz, mint a régi ősöket, akik szintén nyilván nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, akár tervezett, vagy csak véletlen kínálta volt is.

Ekkor több madár elkezdett egymásnak csendben felelgetni közelebbről, távolabbról. Ezen felbátorodva lassan, még mindig hason fekve, elkezdtem hátrafelé tolni magam. Még a lélegzetemet is visszafolytottam, hogy nehogy zajt csapjak. Végre valaki rám pisszentett, hogy “balra”, mert egyenesen nekitartottam egy jókora vadrózsabokornak. Mikor már elég közel voltam egy gyors oldalhengeredéssel egy lapos borókabokor mögé rejtettem magam.

Mint, aki nagy veszedelemből szabadult, megkönnyebbülten néztem a többiekre. Mindegyik feszülten figyelt. Közben a vörös napkorong leért a látóhatár szélére. Még hansonfekve is a szemünkbe sütött. Ekkor, mint egy árnyék, olyan csendben, a széthajló magas fűszálak közül kilépett egy gyönyörű fácánkakas az iménti fekhelyemen keletkezett kis tisztásra. Alig pár méterre volt csak tölünk.Magasan kihúzott nyakkal figyelt, hosszan mozdulatlanul, mint a múzeumok kitömött példányai. Csak azok jobbára megtört, kissé kifakult, poros tollakkal, míg ez itt előttünk szinte vörösen izzott, mint egy rubint a lenyugvó napsugarakban. Tollának minden rajzolata és szín árnyalata világosan kirajzolódott, mint egy festményen. A nyakán lévö fehér örv valósággal világított az árnyékba került fufal sötét hátterében. Zöldes-piros fejének is minden részletét ki lehetett venni. Szeme élettelenül mozdulatlan volt, mint egy üveggolyó, csak sokkal fényesebb.

Így feküdtünk szemben a madárral hosszú percekig, míg egyszer csak minden előkészület nélkül, nagy robajjal és kakatolással felrepült a mögöttünk lévő öreg cserfák egyikére. Ekkor, mint egy vezényszóra, egyszerre mindenhonnan elkezdtek repülni a fácánok be az erdőszéli fák koronájába. Kettő-három, néha négy-öt is volt egyszerre a levegőben. Ámulva néztünk egymásra ebben a hangzavarban és immár hanyatt fekve néztük a felettünk elhúzó testes, hosszú farkú madarakat. Mit sem törődtek velünk, némelyik olyan alacsonyan jött, hogy felállva elérhettük volna. A felgallyazás hosszú percekig tartott, talán negyedóráig is, mely alatt száznál is több madár repülhetett el közvetlen felettünk. Tudtuk, hogy apróvadban nem szegény ez a terület, de álmunkban sem gondoltunk ekkora vadbőségre.

A fácánok még sokáig fészkelődtek, helyezkedtek, zajongtak, mikor végre elcsendesedtek. Ez idő alatt mi mozdulatlanul feküdtünk és ámultunk ezen az általunk sosem látott természeti csodán. Végül már olyan sötét volt, hogy egymást sem láttuk, mikor egyikünk feltápászkodott. Követtük példáját és csendben levertük a ránk ragadt száraz leveleket és mint, aki lopott valamit, csendben elosontunk a környékről. Nem loptunk semmit, de sokkal gazdagabban távoztunk, mint idejöttünk. Sőt, csak sokkal később jöttem rá, hogy mit jelentett ezen varázslatos este élménye számomra.

Hazafelé ballagva az alkonyi sötétségben nem szóltunk egymáshoz. Tudtuk, hogy nagyon ritka természeti jelenségnek voltunk tanúi, annak ellenére, hogy ez nem valami távoli egzotikus vidéken történt. Nem tudom a többiek mit gondoltak, de ez a kép engem mind máig elkísért és alapvetően befolyásolta a természethez való viszonyomat, érdeklődésemet, pályaválasztásomat és egész életfelfogásomat.

Mint aki felébredt, ránézek a távcsőre a kezemben és azon gondolkodom, hogy milyen kár, hogy itt a mi vidékünkön nem élnek fácánok. Túl sok a hó nekik és túl hosszú a kanadai tél. Dehát az itteni fajd is szép madár és az beleássa magát a hóba, fittyet hányva a hidegnek és viharos szélnek. Mintha lenne is valami mozgás a tisztás túlsó oldalán, éppen az út benyílójánál. A távcsö egyszerre közelebb hozza a fennséges fajdkakast. Az egész viselkedéséből az tűnik, hogy egy másik kakasnak, vagy tojónak gesztikulál. Hamarosan észre is veszem a másikat a száraz zsombék elött, aminek barna hátterével teljesen egybeolvad. Az előző kakas felugrik egy közeli tuskóra és meglengeti a szárnyát. Igazi fejedelmi madár, ha nem is olyan kihívóan színes, mint egy fácánkakas.

Leveszem a szememről a távcsövet és, ahogy a tarisznyámba akarom tenni, beleakadok az azon fityegő aggatékokba. Elmosolyodok, egy ilyen gyönyörű napon nem szabad, hogy egyetlen madárnak is a tollát beszennyezzék apró vércsöppek, hiszen sokkal szebben mutatnak, ott ahol vannak, mintsem ezen a durva aggatékon. Így ráadásul még sokkal inkább az enyémek maradnak, mintha hazafelé lődörögtetném őket a tarisznyám oldalán. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hoztam magammal puskát. De hiszen, … nincs is vadászpuskám!.

Csincsa Tibor, erdőmérnök
Mississauga, Ontario, Kanada