VADÁSZKARÁCSONY
– 2011 –

Napokig esett a hó, az erdő hófehér ruhába öltözött. Mintha tudatosan készült volna arra, hogy szebbé, hangulatosabbá tegye a Karácsonyt. A természetben magasra nőtt fenyőfák terpeszkedő ágain kényelmesen pihentek a hótappancsok. Az erdő lombhullató fái, a fenyőfélékkel vegyülve, havas koronáikkal harmonikus egységben díszítették a hegyoldalt. A sokszínű természet, a szunnyadó avar békés csendben várta a megérkező Karácsonyt.

Vártam én is. Gyermekkorom óta szeretem ezt az ünnepet. Szeretem a meghitt hangulatát, felnőttként is át tudom élni a gyermekek örömét, ajándékozásuk izgalmait. Szenteste a családoké. Ilyenkor természetes, hogy együtt van a család; más programokkal nem volna ildomos megbontani az összetartozását. Habár a havas téli erdő, engem ilyenkor is igen csak erős vonzalommal hívogat.

Nehezen tudom visszafogni a gondolataimat, hogy ne gondoljak élő, eleven mozgó képeire. Hogy a lelki szemeim előtt ne lássam a fák között, a fehér, havas háttérben óvatosan közeledő vadkant. Ezért gyakran előfordult már velem, hogy karácsony napján, amikor havas volt a tél, a késő délutáni órákban magamra öltöttem a vadászgúnyát és kimentem a vadászterületre. Így volt ez most is. Úgy voltam vele, hogy ilyenkor már szabad. Ez már nem zavarja a család békéjét. Ez a nap és az este már a vadászé lehet. Ezt a megértő, a vadászattal kapcsolatban oly sokszor türelmet tanúsító vadászfeleség sem ellenzi.

Szolid vadászházunkban, a Pilis alján, a cserépkályhába be volt készítve a száraz gyújtós. A ház még igazán ki sem hűlt, a falai némileg őrizték a temperált meleget. A házban nem volt senki, karácsony napjára a beíró könyv nem jelezte újabb vadász érkezését. Bár még jöhetnek – gondoltam én – hiszen még csak kora délután felé jár az idő. Viszont ilyenkor már igen hamar esteledik.

Ezért igyekeztem én is; haraptam pár falatot, összekészítettem a holmimat és jó melegen felöltöztem. A hátizsákomba nem felejtettem el berakni a termosz meleg teát. Némi gondolkodás után még valamit elhelyeztem a hátizsákom mélyén, amit máskor soha nem tettem, mégpedig a lőszeres tasakomat. Ez teljesen szokatlan volt tőlem, nem is tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi volt ez a késztetés.

Mintha valami azt súgta volna, hogy „hagyd most a fegyveredet, ne töltsd be, karácsony napján ne essél kísértésbe, a vadaknak is jár a békés karácsony!” Legszívesebben a fegyveremet sem vittem volna magammal, de az üres vadászházban azt még sem hagyhattam.

Eközben megszólalt egy belső hang, hogy „de hát nem vadászni jöttél?” „De igen! – viaskodtam magammal, de hányszor mondtam már azt is, magamnak és másoknak, hogy a vadászat nem csak a vad elejtéséből áll! No, ugye?” – erősítgettem magamban most is ezt a felfogásom és mintha minél előbb le akartam volna zárni ezt a belső viaskodást, bezártam a vadászház ajtaját és elindultam az erdőre, a beíró könyvben bejegyzett útvonalon. Úgy terveztem, hogy mielőtt még leszáll az este, cserkelek a havas terepen. A látási viszonyok ehhez kitűnőek voltak; az erdő mélyébe messzire lehetett látni, a puha hó pedig elnyelte a lépések zaját.

A vadászházunktól több száz méterre, az erdő mélyén állt egy magasles, oda akartam eljutni az esete beálltáig. Tudtam, hogy az erdő fái között, a hófehér terepen ekkor is jó lehet majd látni. Igen csak szokatlan formában; hátizsákkal a hátamon, vállamon az üres fegyver, nyakamban a kereső látcső, s így kezdtem el a cserkelést.

Alig távolodtam el a vadászháztól, mintegy száz méterre, észrevettem, hogy a fák között áll egy szarvastehén a borjával. Azok már észrevettek engem, mert feszülten figyeltek. Igyekeztem mozdulatlanná válni, majd nagyon lassan a szememhez emeltem a látcsövet. Igen jó állású, nagyfejű, nagy fülű tehén volt; olyan, amit egyébként nem lett volna szabad kilőni. A borja is igen fejlett volt. Néztük egymást egy darabig, s ahogy megmozdultam, a tehén elugrott és lendületesen vitte magával a borját az erdő mélyére.

Én még álltam ott egy ideig. Élveztem a csendet és a mérhetetlen nyugalmat, amelyet a téli erdő árasztott felém. Szinte fájó volt a fülemnek, amikor egy szajkó éles károgása megtörte ezt a csendet. De nem haragudtam rá, mert úgy voltam vele, hogy ezzel a vadak mozgását jelzi nekem. Abból az irányból jött a jelzése, amerről a szarvastehén elfutott a borjával, de az is lehet, hogy valami mást vett észre, mert a madár szüntelenül rikácsolt.

Nem volt kellemes hangja, de mégis zene volt a fülemnek, mert reméltem, hogy valamilyen vad megjelenésére számíthatok. És nem is gondoltam rosszul, mert nem sokkal ezután a fák között, a hófehér háttérben egy koca, három malacával közeledett felém a lejtős hegyoldalban. Lassan turkálva haladtak a hóban, majd hirtelen irányt változtatva elporoszkáltak távolabbi céljaik felé.

Újra csend lett és nyugalom az erdőn. Lassan haladtam én is a célom, a választott magasles felé. Cserkelés közben gyakran megálltam, hallgatóztam, távcsövezgettem. Nem volt értelme sietnem. A közeledő este mintha szürke hályogot kezdett volna borítani a szemeimre, de a hófehér környezet ennek egy ideig ellenállt. Odaértem a magasleshez, amelyet már szabad szemmel, távolabbról is észrevettem a fák között.

Jól megépített, tetővel fedett magasles volt, kényelmes ülőkével ellátva. Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni a lesen, gondolván, hogy egy-két órát eltöltök itt, s mint a színházban, végig nézem a „karácsonyi előadást” az erdőn. Bele nyugodtam, hogy most ebből fog állni a vadászatom. Az izgalom csupán az lehet benne, hogy nem tudom, milyen „felvonások” következnek.

Az elsőre nem sokáig kellett várni, mert éppen hogy elhelyezkedtem a les ülőkéjén, ismét megszólalt a szajkó, mintha jelezte volna az előadás kezdetét. Kisvártatva egy róka jelent meg a színtéren és a lestől alig ötven méterre megállt, majd leült a hóba, miközben jobbra-balra figyelgetett. Mintha csak lövésre kínálta volna magát. Mintha tudta volna, hogy a „nézőtéren” üres puskával ül egy vadász, aki megfogadta, hogy ma este nem tesz kárt a vadakban. Aki e pillanatban úgy érezte, hogy már megbánta a fogadalmát, mert a rókának gyönyörű, színes, tömött bundája volt.

De mit lehetett tenni? A fegyver töltetlenül pihent a les sarkában, a lőszerek meg a hátizsák mélyén lapultak. Így meddő volt a kísértés. A fegyverem után nyúlva tettem egy óvatos mozdulatot, mert a céltávcsővel is meg akartam nézni a rókát, hogy legalább a célzási illúziómnak eleget tegyek, de a róka a legcsekélyebb neszt is meghallotta és egy pillanat alatt eltűnt a látótérből.

Ez után egy jó ideig nem történt semmi. Csendben üldögéltem a magaslesen és élveztem a karácsony csendjét és hangulatát az erdőn. Vadászéletem során már számtalanszor ültem így, kint a havas terepen, mint most, ráadásul töltött fegyverrel, vadat várva, de azoknak az eseteknek valahogy ne volt ilyen varázsa, mint most, karácsonykor. Béke és nyugalom vett körül. Közben a közeledő éjszaka felváltotta a nappalt, de az éj lepelével mégsem tudta teljesen birtokba venni a tájat, mert a hótakaró, mintha tompított fénnyel világított volna az éjszaka szemébe.

Távcső nélkül is kiválóan lehetett látni az erdő fái között. Jól éreztem magam, habár egy kissé kezdtem fázni a lesen. Kezdtem készülődni, hogy visszamegyek a vadászházba. Ott a cserépkályha már nyilván bemelegítette a szobát.

Összekészítettem a felszerelésemet és felálltam a lesen; a látcsövemmel végig pásztáztam az előttem lévő, belátható terepet. Kerestem, kutattam, hogy a fák között nem látok-e mozgó vadat az erdőben, de nem vettem észre semmit. Már éppen indulni akartam lefelé a létrán, amikor a hátam mögött mintha disznó szimatolását hallottam volna. Hátra fordultam és a fák között, a lestől alig harminc méterre egy magányos vaddisznó állt.

Hogy került ez ide? – tettem fel magamnak a kérdést. Hogy-hogy nem hallottam a közeledését? A disznó csak állt, mintha megkövült volna, de mély fúvásokkal, szimatolásokkal életjeleket adott magáról. A kereső látcsövem egészen közel hozta az alakját. Nem fért hozzá kétség, hogy egy magányos kan jött be a képbe. A látcsővel még az agyarát is jól lehetett látni.

Na, most mit csináljak? Mégsem állhatok neki a hátizsákom mélyén – ami ekkor már a hátamon volt – kotorászni a lőszerek után, hogy meglőjem a kant. Azt a cihelődést úgy sem várná meg. Meg egyébként is; megfogadtam, hogy ezen a karácsony estén nem teszek kárt a vadakban. Legyen nekik is ez alkalommal békés karácsonyuk.

Legyen hát a kannak is az! Ki tudja, hogy éppen nem ez lesz-e az utolsó karácsonya? Még egy kis ideig engedte magát távcsövezni, de észrevehette, hogy körülötte nincs minden rendben. Szagot ugyan nem kaphatott, mert jó volt a szelem. Néhány bizonytalan lépést tett még előre, majd újra megállt. Halk morgással jelezte, hogy észrevett valamit a mozgásomból. Nyilván jobbnak látta menteni a bőrét és erőteljes fújással elköszönve, megfordult és futásnak eredt az erdő mélye felé. Nem tudhatta, hogy én most nem jelentek rá veszélyt.

Így ért véget az erdőn ez a karácsonyi „műsor”. Visszafelé ballagva a vadászhoz, még néhányszor észleltem itt-ott a vadak mozgását, de már nem jöttem lázba. A karácsony ünnepi hangulatától nyugalmat kaptam és én is nyugalmat adtam ezen az estén az erdő lakóinak, a vadaknak. Úgy fogtam fel, hogy részemről egyszer egy évben ez kijár nekik, hiszen az év egészében ezt úgy sem kapják meg másoktól.

– Jó érzéssel, békés lelki nyugalommal ballagtam a vadászház felé! …Végül is jót vadásztam!