Szögi Tibor vadászlevelei

Szia Barátom!

Szombatra egy nagy rókahajtást szerveztem. Tizenegy ember mondta rá, hogy biztos jön, de csak kilencen jelentek meg reggel fél nyolckor a Nyegoseva 29-es ház előtt. A pöcéri kacsatóval kezdtük, de csalódást okozott. Semmi élet nem mutatkozott benne, még nyulat se láttunk az első hajtásban. No, őszintén megvallva nem is csodálkozom. Akkora volt a vízállás, hogy ellepte a zsombékokat. Egy sík jég volt az egész. Csak a hosszabb kórészálak hegye állt ki a jégböl. Semmi sem állta az útját a süvítő, jeges szélnek. Sehol egy szélárnyék, hóbucka vagy fűcsomó, ami védelmet nyújtana a vadnak.

Mi is igyekeztünk minél előbb eltűnni innen. A vér is megfagyott volna az ereinkben, ha nincs Véber Gyuszi melegítő itala. Mindenki szívesen húzogatta a flaskát, egyrészt mert nagyon finom volt, másrészt mert „a menyecske” (Gyuszi fiatal felesége) készítette.

A második hajtásban, a kacsató másik felében, több volt a nád, a gyékény, sok volt a nyúl, sok volt a friss rókanyom, de semmi más. És mégis, az embereknek ez nem vette kedvét. A második hajtás befejeztével, a bátkai “hóttisza” medrében, a töltés belső lábánál, egy sűrű kökénybokor mögött alkalmas helyet találtunk a tűzrakáshoz. Habár egyesek kételkedtek, hogy sikerül ilyenkor tüzet rakni, én csak mosolyogtam.

Tudtam, hogy ez az én feladatom lesz. Ezért még az első hajtás idején, amikor a jégből kiálló lilavirág kórékat kerülgettem (tudod, amiből söprűt kötnek a padéiak), amiket a szél puskapor szárazra fújt, szedtem egy köteggel a hátizsákba. Most gyerekjáték volt ennek a segítségével tüzet varázsolni. Egy duplalap a hátizsákban lapuló Magyar Szóból, a száraz kóréköteg tetejébe egy jó maroknyi gyalogakác a vékonyából és már pattogott is a kellemes meleget árasztó tüzecske.

A tüzecskéből egy-kettőre igazi tűz lett, mert mindenki összekapkodta a körülötte lévő száraz rőzsét-gallyat. Vigyázni kellett a bajúszra, szemöldökre, mert a szél könnyen megtréfálhat. Hol erről, hol arról kapott föl egy izzó vörös labdát és a mit sem sejtő, szalonnát, kolbászukat sütögető jágerek közé dobta. A fejünket ilyenkor elkapkodtuk, de a kezünk sokszor ottmaradt. A finom szőrszálak megkunkorodtak és olyan illatuk volt, mint gyerekkoromban, amikor szalmával pörköltük a disznót.

Az idő eljárt, már tíz körül lehetett. Most a félliteres melegítő ital utolsó kortyocskái is elfogytak. A szalonnáról, kolbászról lecsöpögő zsír sercegve lobbant a parázson. Olyan illatok keringtek, hogy szinte harapni lehetne őket. Lili kutyám fegyelmezetten ül mellettem, de az ingereknek ő sem tud teljesen ellenállni. Akkorákat nyel a szerencsétlen, hogy szinte hallom, amikor nem is nézek oda. Pamacs már türelmetlenebb. Kinjában izeg-mozog. Hol a Lili, hol az én lábom mellé kuporodik, de a kolbászról le nem veszi azt a szúrós tekintetét. Szinte szugerálja, lenézi a nyársról. Nyüszit, vakkant is hozzá.

Elmosolyodok. Kiveszem a hátizsákból a kutyakosztot (olcsó szalámi) amit Ibi néni az ő kutyusainak odakészített. Csakhogy az addig tartott, ameddig ezt kimondtam. Volt nincs szalámi. Várjatok sorotokra. Most mi eszünk. Gondolom én. De Pamacs ezt másképp gondolja. Úgy tud nézni, hogy mindenkinek megesik a szíve. Hol egy sült kolbászdarab, hol szalonnabőre (no maradt azon egy ujjnyi szalonna is) a jutalma. Ragyogó szemeiböl azt olvasom: „Ne féljetek, én nem felejtek neked kolbászos bácsi, meg neked is szalonnás, olyan, de olyan szép rókát fogok a puskacső elé hajtani, hosszú lobontos farkút fehér bojttal a végén.”

Közben mi is jóllaktunk. Finom, házi, Tószögi itallal meglocsoltuk a friss, ropogós cipón vágtató, lilahagymacsákós, szalonnahuszárokat. Mit mondjak, mi is más szemmel láttuk a világot. Mindent elhittünk, amit Pamacs mondott. Némelyikünk még annál is többet, kurtafarkú vadmalacot.

A hajtást gyönyörűen megterveztük. Deján szomszédom, mint zentai vadász, átment a „hottisza” túloldalára, a Zentához tartozó részre. Én, mint az ő vendége (papír is van róla) szintén a túloldalon fogok haladni, kissé lemaradva tőlle. A többiek a jégen és a padéi oldalon. Rudi másodmagával elment a rekesztéshez a hottisza túlsó végét elállni.

Már felinél jártunk, csak pár fácán kelt fel, méltatlankodva, szitkolózva, átkozta a kutyák összes nemzedékét, amikor szólt a puska, majd még egyszer. Sörétes? Nem, nem, ez biztos karabély. Az elsőből megsebezte a ravaszdit, a második a kegyelemdöfés volt. Ne szenvedjen az a szegény pára. Mert, hogy megvan, az biztos!

Fél óra múlva, amikor kiértünk a hottisza végére, gyanús nekem, hogy nincs kiakasztva a vörös bunda a terepjáró rácsára. Kezd meginogni a hitem. De aztán kiderül, hogy hiába hitetlenkedtem. Mert a megboldogult éppenséggel nem a rókák, hanem a macskák, konkrétabban a kóbor macskák családjába tartozott.

Deján barátomnak lett volna éppenséggel egy vörösfrakkos páciense, de az ragaszkodott az ünneplő bundájához és nagyon rafináltan úgy szökött ki a két vadász között a hajtásból, hogy Deján nem mert lőni, félt hogy a jégről fölpattanó sörétek eltalálják a kollégáját. Mindezt már a hazafelé robogó terepjáróban tárgyaltuk meg.

Zenta, Vajdaság