A hatvanas évek elején olyan hideg telek voltak egymás után, hogy az iskolában általános lehűlésről és mini jégkorszakról tanultunk. Gyerekfejjel ez némi aggodalommal töltött el bennünket és találgattuk, hogy mit hozhat a jövő. Azonban, amikor kiderült, hogy a hatóságok kézzel fogható intézkedéseket is tesznek, mégpedig iskolai szénszünet formájában, azonnal elviselhetőnek találtuk ezt az időjárási különlegességet.

Hideg ide, vagy oda, elektronikus játékok híján az egész napot kint töltöttük el, a „jó levegőn”, mondhatni. Élveztük a téli sportokat, szánkózás és korcsolya vég nélkül. Rendszeres hokimeccs zajlott a faluszéli libaúsztatók egyikén, ahol vegyesen játszottunk korcsolyások és talpasok is. Ez utóbbiak korcsolya nélkül voltak, mert nem minden család engedhetett meg magának ilyesmit. A hokiütöket helyben vágtuk egy öreg fűzfa ágaiból. A korong meg egy konzervdoboz volt. Ha meg ráúntunk a bádoghokira csak csavarogtunk erdőn, mezőn. Mivel a háztáji parcellázás minden évben máshol volt, úgy ismertük a falu határát, hogy a saját kertünket sem jobban. Minden erdősávot-foltot, nádasokat, vizenyős tocsogókat, sőt még a nevezetesebb fákat külön-külön is.

A hideg tél és szabadidő más téren is kínált érdekességeket. A zord időjárás a vándormadarak körében is sokkal nagyobb mozgást idézett elő, mint máskor. Ritkán, vagy soha nem látott madarak jelentek meg, csonttollúk, keresztcsőrűek, vadludak vertek tanyát a falu környékén. A legnagyobb feltűnést egy rétisas pár keltette, ami nem kis riadalmatt okozott a faluszéli baromfiudvarok lakói között. Ezek azonban inkább a nyílt mezőn maradtak, a falu fölött csak átszálltak.

–– Hortobágyról szorította „üket” ide a tél –– mondták az öregek. – Régen is jártak ide.

–– Itt sincs melegebb, mint a Hortobágyon –– vélték mások. – Északi madarak azok.

Mindegy honnan voltak, érdekességükön mit sem változtatott, de itt vertek tanyát a környékünkön. A falu északi részén volt egy vizenyős rész, aminek a szélén állt pár villámsúlytotta, öreg fehérnyár. Ezek karvastagságú száraz ágain szerettek tanyázni, meg ott is éjszakáztak. Onnan jó messzire belátták a határt, szemmel tarthatták akár élelemről, vagy ellenségről legyen is szó. Ellenség alatt csakis ember jöhetett szóba, vagyis mi gyerekek, mert felnőttek nem tették ki magukat fölöslegesen a tél kényének-kedvének.

Egyik nap is, mikor nem volt hokimeccs, Tónival, aki osztálytársam volt és a közelünkben lakott, elhatároztuk, hogy megnézzük a sasokat. Tóniék öten voltak testvérek és sokkal szegényebbek voltak, ami az idősebb bátyjától örökölt ruházatán is messziről lerítt. Ö is a talpasok között játszok hokizáskor. A szánkót jobban szerettük, mert öt-hat gyerek is élvezhette egyszerre, hiszen mindent megosztottunk. Nem volt azonban elég hó a szánkózáshoz.

Korcsolyázáshoz a dűlőutak melletti árkok és belvizes foltok végnélküli lehetőséget kínáltak. Kilométerekre el lehetett száguldani percek alatt. A korcsolyát azonban nem lehetett megosztani, mégha kölcsön is akartam volna adni. Akkoriban ugyanis kulcsos korcsolyák voltak többnyire, amiket csak jó minőségű bőrtalpas bakancsra lehetett felcsavarozni. Tóni lába nagyobb volt, ezért a bakancsomat nem adhattam oda. A korcsolyát meg nem lehetett feltenni az ő agyongyötört, örökölt klumpájára annak veszélye nélkül, hogy a korcsolya az egész talpat le ne tépje.

Így maradt az, hogy én korcsolyával mentem, ő meg szaladva-csúszkálva. Néha egy darab kötéllel húztam, de hamar kifulladtam benne. Így nagyobb szünetekben csak bandúkoltunk, többször én is inkább a vállamon vittem a korcsolyát. A rétisasok most is a helyükön voltak, már messziről látszott libányi méretük. Ránk se hederítettek, mozdulatlanul ültek. Bár, biztos nem vették le a szemüket rólunk. Sokat tűnődtünk, mit ehetnek, vagy hogyan vadásznak, mert soha nem láttuk mit csinálnak. Vagy a szokott helyükön gubbasztottak, vagy messze fönt láttuk őket a levegőben. Soha semmi nyomát nem láttuk, hogy ettek, vagy fogtak volna valamit.

Oldalazva haladtunk, öntudatlanul egy szabálytalan, agyonnyesett, botoló füzes sövényt követve. Már ki tudtuk venni a barna tollazatuk rajzolatait is. Hihetetlenül nagy volt gyerek-tenyérnyi horgas csőrük, melynek töve sárgán világított. Elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk és feléjük fordultunk. Ekkor nehézkesen, vagy inkább méltóságteljesen, szárnyra kaptak. Kissé leejtették magukat a szellős űlőhelyükről és úgy bontották ki, a gólyákat is megszégyenítő, nagy szárnyukat. Nem siettek, nem mutattak semmi félelmet, inkább csak unottan szálltak tova, megvillantva fehérszegélyű farkukat.

Odamentünk a fák alá, hogy nem látunk-e valamit elhullajtva, de nem volt semmi a fa alatti bozótban. Csak az ürülékük nyoma fehérlett itt-ott az ágakon és a fatörzsön.

–– Te, ezek a madarak éheznek –– mondom Tóninak.
–– Dehogyis, hiszen egy kutyát is meg tudnának fogni olyan erősek –– vélte ő.
–– Hogy fognának ezek meg akármit is, hiszen olyan lomhák.
–– Lomhák, mikor csak repülnek. Biztos nem azok, mikor vadásznak.
–– Igaz, nem láttuk őket még vadászni –– adtam igazat Tóninak.

Tovább haladtunk a patak felé, hogy ott is szétnézzünk. A patakpart egy hosszú, magas töltésként zárta le a látóhatárt a sík vidéken. Nem sok növényzet volt rajta, mert rendszeresen kaszálták, de a töltés tövében, ahol vizenyős tocsogók voltak felverődött pár bokor. Fűzek a vizesebb, kökénybokrok a szárazabb helyeken. Messziről láttuk, hogy a jókora fogolycsapat szedeget a bokrok környékén. A magas töltés szélvédett és napsütötte oldalán már szine nem is volt hó. A kis hóban könnyen hozzáfértek a gyommagvakhoz, meg kapirgálni sem volt nehéz a szárazabb foltokon.

A patakpartra felkapaszkodva messzire el lehetett látni, bár nem volt magasabb 4-5 méternél. Alig ismertünk rá a nyári fürdések és pecázások helyére, mert a jég elnyomta teljesen a nádat és a sást. A patak vize hosszú ezüst sávként be volt fagyva és ellenállhatatlan pályát kínált egy jó kis korcsolya száguldásnak. Nem minden lelkiismeretfurdalás nélkül csavaroztam fel a korcsolyát, mert otthon igen tiltották a patakon való korcsolyázást, hogy az veszélyes, mert az élő vízen lévő jég megbízhatatlan. Az árkokkal, belvizes pocsolyákkal nem törödtek, mert azok ritkán voltak fél méternél mélyebbek.

Ahogy felerősítettem a korcsolyát, felállva leporoltam a havat a nadrágomról és méregettem, hol tudnék rámenni a jégre a sásos szegély rejtette meglepetések nélkül. Ekkor Tóni túl mutatott messze a másik parton
–– Nézd, erre jönnek a sasok visszafelé.

Először nem láttam, mert fent magasan kerestem őket.
–– Milyen alacsonyan szállnak –– csodálkoztam, mikor megpillantottam a nagy madarakat.

Persze, a sasok is észrevettek és kicsit feljebb tartottak tőlünk a vízfolyáson. Ha tartják az irányt feltétlenül rárepülnek a fogolycsapatra. Mintha színházban lettünk volna, rögtön láttuk, hogy mi fog történni. Azonnal elkapott bennünket a vadászláz. A foglyok még mindig nem látták a ragadozókat, s továbbra is gyanútlanul csipegettek.

A sasok sem láthatták még a foglyokat, de azok szemmel láthatóan kerestek valamit, vagyis felkészültek voltak egy akcióra. A két ragadozó most szinte egy vonalban repült kb. húsz harminc méter távolságra tőlünk. Most közelednek a túlsó parti töltéshez, lassan emelkedniük kell. Az izgalmunk a tetőfokára hágott. A saspár kissé felvágott és abban a pillanatban meglátta egymást a vadász és a vad. A párból a nagyobbik azonnal megperdült a levegőben és ez elég volt, hogy zavart keltsen a felrebbenő fogolycsapatban.

Nem kellett messzire menniük a búvóhely eléréséhez, de szembe kellett fordulni az üldözőkkel és ez megzavart párat közülük. A közelebbi sas rögtön rájuk vágott és lenyomott egy foglyot a földre. A másik is oldalt csapott, de az messzebb lévén már nem érte el a bozótba vágódott fogolycsapatot.

Ebben a pillanatban valami ok miatt karjainkat a levegőbe dobva, torkunk szakadtából kezdtünk kiabálni és a színhelyre rohanni. Csak úgy, mintha az csirkeudvarról akarna valamit elvinni egy héja. Gondolom, önkéntelenül is a gyengébb, üldözött pártját fogtuk. A part alatt ráugrottam a jégre és a korcsolyával másodperceken belül beértem a zsákmányt szorító sast. Közeledtemre fel akarta emelni az áldozatát, de nyilván nem jól foghatta, mert ismételten visszahuppant felszállás közben. Végülis lassan, erőlködve elkezdett emelkedni, mikor már csak méterekre voltam tőle. Amikor, úgy embermagasságban lehetett, elejtette a zsákmányát és lassan továbbszállt a párja után, amelyik közeledtemre már előbb tovalibbent.

A parton előttem a szétszórt tollak között egy fogolykakas vergődött. Oldalán feküdt, kissé nyitott szárnyakkal, de lábai még szaladtak. Szaladtak, mint oly sokszor életében, mert eddig mindig a menekülést jelentették a gazdájuknak. A gyors lábak még éltek, de a gazdájuk már alig. A szeme már zárva volt, s ez a kapálózás már csak haláltusa volt. Még egyet fordult a földön fekve, majd megremegve, mozdulatlanná vált.

Mire Tóni odaért már kézben tartva vizsgálgattam az idei fogolykakast. A szárnya alatt az oldalán egy véres lyuk tátongott, ahol behatolt a sas karma a hasüregbe. Nyilván a vasmarkolat ereje mellett ez végzett a zsákmánnyal. A sasok után néztem és láttam, hogy már a szokott fájukon ülnek és tollászkodnak. Hirtelen elkapott valami bűntudat, hogy nem tudtuk megmenteni az áldozatot, de a szegény sasok meg vacsora nélkül maradtak. Forgattuk még egy darabig a foglyot, mert ilyet még egyikünk sem látott kéz közelből. Igen finom rajzolata volt a tollának, valahogy tetszetősebbnek találtuk minden csirkénél.

–– Oda kell adjuk a sasoknak, hogy egyék meg, ha már így kimúlt –– javasoltam.

Tóni nem szólt semmit, csak hallgatott. Nem egészen volt világos, hogy mi módon lesz ez lehetséges, de azért elindultunk a sasok fája felé. Lassan haladtam a jégen a foglyot lóbálva a kezemben. Tóninak még így is szinte szaladnia kellett a parton, hogy lépést tartson velem. Mikor a madarak közelébe értünk, takarásba húzódtunk a fűzbokrok védelmében. Egészen lehajolva mentünk addig, míg úgy éreztük, hogy a határon vagyunk ahhoz, hogy a ragadozók ismét szárnyra kapjanak. Ekkor hason csúszva egy kis nyíláson a bokorsor túlsó széléig kúsztam és kitettem a foglyot a hóra. Visszahátráltam és lélegzetvisszafojtva vártuk mi történik. A sasok viselkedésében azonban nem történt semmi változás.

–– Talán észre sem vették. Kintebb kellett volna még tennem –– mondtam tanácstalanul.
–– Dehogynem –– mondta Tóni. –– Meglátnak azok mindent kilométerekről is.

Messzebb mentünk és jobb takarást kerestünk és a partoldalba húzódtunk, félig fekve. Ha nem látnak bennünket, akkor majd nekibátorodnak és hozzálátnak a megszolgált vacsorához. A sasok azonban közönyösek maradtak, sőt egy idő után a tollászkodást is abbahagyták és mozdulatlanul ültek. Közben eszembe jutott, hogy most már a fogoly dögnek számít a sasok számára és nem tudtam, hogy vajon ezek hozzányúlnak-e a döghöz.

–– Hideg van –– mondta egy idő után Tóni. – A nap is lement, kezd szürkülni.

Makacsul kitartottam még pár percig, mert nem akartam belenyugodni, hogy akarva akaratlan rosszat tettem és olyasmibe avatkoztam, amiben semmi keresnivalóm nem volt. Csak be kellett lássam, hogy a sasok nyilvánvalóan elültek éjszakára. Levettem a korcsolyát és feltápászkodtam.

–– A foglyot nem hagyhatjuk ott, mert az éjjel valami róka ráakad.
–– Persze, hogy nem! –– helyeselt Tóni élénken. Megvárta, amíg a madarat felvettem, mert végül is én vettem el a sasoktól, én voltam a gyorsabb a korcsolyának köszönhetően. A zsákmány engem illetett. Egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.

Szótlanul bandukoltunk hazafelé. Máskor fennhangon vitattuk volna meg az átélteket. De, most úgy éreztem, közénk állt a fogoly, amit a lábánál fogva lóbáltam. Egyre jobban húzta a kezemet a korcsolya is, de inkább a fogoly kezdett igazán nehéz lenni. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy nem is a kezemnek, hanem a lelkemnek. Tóni néha lemaradt egy-egy lépéssel, s és olyan igézettel nézte foglyot, mint egy vadászkutya. Észre kellett vegyem, de az önzésem azonnal ellenszegült. A madár jogosan az enyém, nem mondok le róla.

Tóniék szegényes vályogháza közelebb volt a falu széléhez, előbb értünk oda. A kapuban megálltunk, hogy elváljunk.
–– Bejössz? –– kérdezte Tóni. Hozzám beszélt, de nem rám nézett, hanem a fogolyra, mintha azt invitálta volna.
–– Késő van –– bizonytalankodtam, de azért elindultam befelé én is.

Bent száradó ruhák és a földes padló szaga fogadott. Már jól ismertem ezt a megnevezhetetlen, nehéz szagot. A nyilvánvalóan szegényes belső ellenére azért meleg volt, a búboskemencébe be volt fűtve. A mennyezeten egyetlen 15 wattos villanykörte derengett, s csak homályosan világította meg a sarkokat.

–– Mit hoztatok? –– élénkültek meg Tóni kisebb testvérei.
–– Foglyot vettünk el a sasoktól –– válaszolta Tóni bizonytalanul, így többes számban.

Oda kellett tartsam a foglyot a fény felé, ahol a gyenge világításban, borzasan elég nyomorultul nézett ki. Ekkor a háziasszony felé nyújtottam és kérdeztem:
–– Margit néni, meg lehet menteni ebből a madárból még valamit?
–– Hogyne! Nincs ennek semmi baja. Ebből lesz ám egy kis finom leveske –– válaszolta.

Egyszerre mindenki felvillanyozódott, s mintha még a villanykörte is világosabban égett volna. Mikor a mamája elvette a kezemből a foglyot olyan megkönnyebbülés vett erőt rajtam, mintha egy zsák krumplit vett volna le a vállamról, nem ezt a hitvány madarat.

Hamarosan elköszöntem és jókedvűen futottam egészen a kapunkig. Felnéztem a világító holdra és reméltem, a sasok nem haragszanak nagyon, hogy így alakult a fogolyvacsora.

Csincsa Tibor, erdőmérnök
Mississauga, Ontario, Kanada