Szögi Tibor vadászlevelei

Szia Barátom!

Nem tudom mi van veled, mért nem jelentkezel? Tudom, hogy nagy dolog a téli olimpia a városodban, rengeteg a látnivaló, de azért a régi vadászcimborádra is gondolhatnál. Válaszolsz, nem válaszolsz, én írok, mert különleges dolgok történtek velem mostanában:

No, de kezdjük az elején. A kikindai Bráne, a múlt héten lőtt egy nagy (19 kg) hím sakált a Nagyerdőnél a Tisza-töltésről. Az utolsó előtti fácánvadászatkor meg a Sztanatyev Vászó lőtt egyet, az már ki is van tömve, és a vadászházban lett kiállítva.

Nem szoktam irigykedni, de most elcsordult a nyálam. Nagyon szeretnék eggyel én is összetalálkozni. No, de ez nem megy a meleg szobából sóvárogva (legfeljebb a paplan alatt álmodozva), ezeknek kitartóan utánuk kell járni. Habár a kitartás mostanában nem a fő erősségem, azért ha ilyen komoly a cél, föllángol valami abból a régi szenvedélyből.

Izgatottan vártam a hétvégét, mindent elkészítettem, becsomagoltam a vadászkellékeket: A kis .223-as karabélyt (rajta a barátomtól kapott céltávcsővel), töltények, akkumulátor, reflektor, három lábú vadászszék, meleg ruha, cipő, meg egy csomó elemózsia. Sajnos az időjárás egy kicsit keresztbe tett. Pénteken, szombaton állandóan esett az eső vagy a havas eső. Mindenfelé locs-pocs. Csak éjszakánként fagyott meg valamelyest. Vasárnapra jóra fordult az időjárás. Ebéd után bepattantam a Warburgomba és irány Padé. Hétfő állami ünnep, február 15-ike, Szerbia alkotmányának a napja. Tehát egy estéli és egy hajnali les is belefér.

Nagyon jól indult a dolog. Ahogy beérek Szentmiklós felől a padéi határba, nyomom a gázt, sietős a dolgom, már fél öt körül jár. De azért megszokásbol, jobbra-balra vetek egy pillantást. A jobbra vetett pillantásom oda is ragad a pöcéri hófedte tányérra. Leveszem a lábam a gázpedálról. Egy sötét figura, karcsú, semmivel össze nem téveszthető alakja rajzolódik ki a hófehér tájon. Ez róka. Jó négyszáz méterre lehet tőlem. Felém halad a leégetett kopó szélén. Sietős a dolga. Szaporán szedi a lábát. Megállok. Hátranyúlok, a hátsó ülésről előre veszem a kis .223-ast. Tétovázok. Megvárjam, ne várjam? Az órámra nézek. Ne-ne, nincs időm. Én is sietek. A nagyerdőig kell legalább 40-45 perc gyalogszerrel. Gázt adok.

Alig megyek el pár száz métert, balról a Rogozsnyás irányában, úgy 300 méterre az úttól egy újabb róka. Ez nem siet. Egy heretarlón önfeledten egerészik. A magasba rugaszkodik, égnek álló lobontos farka mint egy vitorla lobog a szélben. Négy lábbal egyszerre huppan a földre. A hókristályok szikrázva robbannak szét a lábai alatt. Kapkod, ugrik, az orrát a hó alá dugja, majd csodálkozva tekinget jobbra-balra. Nem érti. Pedig itt volt, hogy tűnhetett el az a kurta farkú kis mezei pocok. Elmosolyodok. Vadásszál csak kolléga. Egy kollégára csak nem fogok fegyvert.

Gázt adok. A falun csak átszaladok. A gátőrház előtt a Potlokánál hagyom az autót és irány a Nagyerdő. Igyekeznem kell. Hat körül sötétedik. Jó volna legalább fél órával előbb odaérni. Ropog a fagyos hó a lábam alatt. Nagyon messzire elhallatszik. A sakál meg elég félénk jószág. El ne riasszam. A töltés keleti élén egy vékonyka csíkon a Nap elolvasztotta a havat. Ezen a csíkon egyensúlyozva iparkodok a tervezett leshelyem felé.

A Midzsa Gyúró tanyájánál járok, amikor a töltés belső, Tisza felőli, hófödte oldalán egy róka fölfelé igyekszik, tőlem olyan 200 méterre. Talpig fehérben vagyok, de mégis észre vesz mielőtt lehuzodhattam volna. Mindketten megmerevedünk. Óvatossan fölemelem a puskám. A célkereszt már ott rezeg a lapockája táján. Gyönyörűszép bunda, hatalmas, dús farokkal, nagy fehér pamaccsal a végén. De ennek ellenére nem, nem lövök. Nem akarom megzavarni ezt az Isten adta csendet. Hátha a sakálok is itt vannak a közelben. Továbbmegyek. A róka meg visszaoson az erdőbe.

Jó negyed óra múlva odaérek a leshelyemhez. A karótól olyan 100 méterre hazafelé fölállítom a háromlábú vadászszékem. Ez a hely nagyon alkalmasnak tünik. Ha bal oldalon, a kistöltésen jön ki valami az erdőből, a töltés belső hófödte oldalán áthaladva jó golyólövésre kínálkozik. Ha viszont előttem vagy jobbról jön az a valami, a kubikgödör hófödte jegén keresztül, megint csak nem marad észrevétlen. Úgy döntök, a puskalámpa a hátizsákban marad. Igaz, nincs holdfény ma este, csak néhány kókadt csillag lustálkodik az égen. De a megvilágítható célkereszt a fehér hólepedőn elégségesnek tűnik.

Egészen belefeledkeztem ebbe az idilli csöndbe. Csak én vagyok ezen a világon, senki más. A hátam mögüli jégropogás, autózúgás hoz vissza a valóságba. Hátrafordulok. Pont akkor humja le a szemét a terepjáró reflektora az imremajori út végén. Tehát ma este is osztoznom kell a paradicsomban. A kollégák már nem óvták, tisztelték a csöndöt. Csapkodták az ajtót. Hatalmas libacsapatot vertek föl a szomszédos kukoricatarlóról. És amikor a lármás társaság a fejük fölé ért, nem voltak restek, golyós puskával közöbük durrogtak. Szinte mennydörgött, ripityomra szakadt a csönd.

De ez még nem volt elég. Nemsokára arra leszek figyelmes, hogy ropog a hó valaki léptei alatt, egyre közelebb és közelebb, egyenest felém tart. Hadonászok, integetek, de nem vesz észre. Igaz már elég jó besötétedett, én meg talpig fehérben. No végre, már egészen a töltés lábához ért az illető, amikor észrevesz. Ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát és csöndben elosonna, még megkérdezi ki vagyok, méghozzá jó hangosan. Lepisszentem és elküldöm a francba. De csak úgy halkan a bajszom alatt. Nem akarok részt venni a szentségtörésben. Az illető visszafordult és elropogott a Nagyerdő irányába.

Egy darabig síri csönd volt. És akkor megindult az invázió. Én még ilyent nem láttam. Többszázas libacsapatok borították el az eget. Egyik csapat a másik után. Északra vonultak. Gágogásukba beleremegett az ég. Mindenki mondta a magáét. A gúnár mély, férfias hangon szinte bömbölt. A libáné lágyan csacsogva nyugtatta urát. A fiatalok megszeppenve, szinte sípoló hangon adtak igazat apjuknak. Csak jöttek és jöttek végeláthatatlanul már egy jó fél órája. Ki hitte volna, hogy ennyi liba létezik ezen a világon?

Egyszer csak csönd lett. Eltűntek egy varázsütésre, pont úgy, mint ahogy megjelentek. Ismét ráült a csend a tájra. Egy darabig nem történt semmi. Egy-két fekete gombóc gurungált le-föl a töltés fehér abroszán, hangtalanul, mint valami szellem. Amikor egyik-másik netán közelebb merészkedett, láttam ám, hogy tapsifülei vannak ennek a szellemnek. Szép óvatosan előveszem a melegítő italt a hátizsákból. Feléjük emelem, mint jó szomszédhoz illik, iszom egy kortyot az egészségükre. Szükségük is volt rá, mert amelyiknek netán gyönge lett volna a szíve, az bezzeg abban a pillanatban szörnyet hal. Nem vagyok egy nyuszi, de nekem is libabőrös lett a hátam. Megállt a vér az ereimben….

Valami borzasztó, sátáni üvöltés törte meg a csöndet. Ehhez foghatót még nem hallottam. Majd még egy, meg még egy. Öt-hat irányból válaszolgattak egymásnak. Valahol az igyosi kanális környékéről jött a hang. Ott gyülekeztek, szervezkedtek. Majd megindult a hajtóvadászat. Egyesek üvöltve, kaffogva indultak meg a vadcsapán. A többiek egy-egy vakkantásal jelezték helyzetüket társaiknak. Tizenöt-húsz percig ment a műsor. Teljesen lenyűgözött ez a szervezettség.

Egyszer csak csönd lett. Megszűnt a csatazaj. Ég lepte, föld nyelte az indiánokat. Sikerrel zárulhatott a vadászat? Tele szájjal nem beszél (ordit) egy jólnevelt sakál? Közben észre se vettem, fátyolos köd ereszkedett a nyakamba. Ez csak jót tett elkalandozó fantáziámnak. Elhomályosította a jelent és segített élesebben látni a jövőt, a holnapot. A holnap hajnali lesbenállást, valahol arrafelé, ahol ma este nélkülem folyt a hajtóvadászat.

* * *

Másnap hajnali ötkor másztam föl az imremajori tölgyfasor végében álló magaslesre. Elég jól megkopott, viharvert szegény. A létrafokok is korhadtak, hiányosak. Eljárt fölötte az idő. Pont úgy, mint a rajta fölkapaszkodó vadászon. Valamikor a nyolcvanas évek elején, fiatal vadász koromban a mi csoportunk (Tápai-féle csoport) építette. Valaki közben megreparálta, kicserélte a padlódeszkát. De tető már régóta nincs felette. Az ülődeszkát is ellopták. De azért nagyon jólesik itt lenni. Sarokba teszem a hátizsákom, a .223-ast az első merevítő gerendának támasztom, én meg ráülök a hátsóra, csak úgy félig támaszkodva.

Csönd van és sötét. Elmerengek. Bámulok a semmibe és közben régi idők fényei világítják meg az öreg les környékét: Ott egy róka surranna át a volt töltés helyén, a learatott, hóval lepett búzatarlón. Szép nyugodtan, úgy, ahogy kell, lapockán lövöm….

No, de mi az a két fekete folt a most aranyba ringó búzatáblában, a volt töltés helyén… Föllobban a fénycsóva és lemossa a két tejesbúzát lakmározó feketesörtésről a leplet. A drillingem golyós csöve megszólal. A közelebb álló disznónak a torkán akad az utolsó vacsora. Szép fekete szőrű, fiatal, száz kiló körüli koca. Szinte most is érzem tenyeremen azt az érdes, reszelős simitást….

Reccsen az elpattanó száraz gally valami nehéz test alatt. Minden idegszálammal a szemben lévő erdőrészre figyelek. A reccsenés-roppanás egyre közeledik. Az erdő széle alig ötven méterre lehet. Már ott neszel az a hatalmas jószág. Minden pillanatban kiléphett. Izzadt tenyerem szorosan markolja drillingem ártatlan nyakát. A pöcök golyósra váltva. A puskatus a vállamnak szorul. És ekkor valami megmozdul a búzában, közvetlen a lesem alatt. Ösztönösen odakapom a tekintetem. A telihold fényében megcsillan egy fehér-fekete bunda. Borz – villan át agyamban. (az időtájt ez még nem volt túl gyakori jószág errefelé)

Hhújj, mit csináljak? A disznó mindjárt kilép! A borz mindjárt lelép! Döntenem kell. Disznót már többet is lőttem. Borzot még nem. Óvatossan sörétesre váltom a billentyűt és a nagyszemű öreg söréttel meglövöm életem első borzát. A disznó meg nagyot fújva, csörtetve elrohan, amerről jött…

Lassan szürkére fakul a magasles körül a sötétség. Hangoskodó fácánok, tyúkok, kakasok jönnek ki az erdő fáiról, ahol az éjszakát töltötték. A vadszilvás, kökényes nagyárok végében lévő etetőhöz igyekeznek. Ki végigrepülve, ki fele utat szaporázva gyalogszerrel teszi meg. Ötös-hatos csoportokban érkeznek. Egy csoportban tizenegyet is megszámolok. Összesen száznál is többen lehetnek. Szinte hihetetlen. Nem gondoltam volna, hogy ennyien megmaradtak, és főleg hogy kakasok. Szép, hosszú farkú daliás kakasok.

Közben teljesen kivilágosodik. Hat óra is elmúlt. Teljesen megfeledkeztem, miért is vagyok itt, amikor a falu felől, jó messziről, valahol a kastély tájékáról fölhangzik a sakál ordítása. Majd kis idővel később egy másik. Végül egy-két vakkantás és csönd. Nem tudom mire vélni a dolgot. Most ez ugyanaz a csoport lehet? Vagy másik? Úgy látszik nem adják olyan könnyen a bundájuk. Többet kell foglalkozni velük. Többet kell járni utánuk.

Zenta, Vajdaság