Vadászat
Tacskó fogta bika
Épp az aznapi hajtásra készülődtünk sebzett vadat keresni, amikor telefonhívás érkezett egy elveszett gímbikáról. Majdnem útba is esett a hely, idő is volt még elég, arra vettük hát az irányt.
A bikát előző este sebezték. A szerencsétlenül hátracsúszott lövésre elesett, aztán lábra kapva elszaladt, de csak annyit, hogy elérje a vetés széli tölgy telepítést. Ott ismét lefeküdt. Úgy tűnt, hogy ki is múlik, de a közeledő vadásztól felugrott és végképp eltűnt. A másnap reggeli keresés se vezetett eredményre, bár helyenként azért akadt vér a letaposott fűben, meg itt-ott néhány kenés a tölgyfácskák levelein. Így adódott, hogy kutyás segítségre lett szükség.
A hívástól még talán egy óra sem telt el, mire megérkeztünk, és Soma már vezetett is bennünket a vércsapán. A sebző vadász és barátai utánunk ballagva, érdeklődéssel figyelték ténykedésünket.
A sebágyat követően egy darabig szépen akadt kenés, egy-két helyen pedig nagyobb vérfolt is a lenyomott füvön. Néhol mintha le is ült volna a vad, ami pedig a szarvasnak nem nagyon szokása. Az első izgatott körök után mondhatni zökkenő mentesen haladtunk a nyomon, pedig vér csak száz méterig mutatkozott. Aztán úgy háromszáz méter után megint bökött az orrával Soma egy vérfoltot a fűben. Egyértelműen a csapán voltunk, ezt később újabb vér is igazolta, mégis megtorpant a kiskutya, amikor elértük a négyszáz métert. Hátraarcot csinált és visszament a csapa elejére. Körbeszimatolt, és ismét előre, végig az előző nyomon. A kis kísérő csapat talán nem is értette, hogy erre miért van szükség, de én tudtam, hogy oka van a dolognak. A szarvas valami fondorlatot követhetett el. Talán oda-vissza járt a saját nyomán. Lehet, hogy egész éjjel bolyongott, ha a fájó sebe nem hagyta egy helyben nyugodni.
Másodjára is majdnem addig jutottunk mint először, de egy helyen nagy nyomozásba fogott Soma. Szinte hallani lehetett, ahogy “kattognak” a fogaskerekek a kis tacskókoponyában. Egyre növekvő ívekkel keresett a csapától balra, míg végül egy éles töréssel határozottan elindult a tölgyfák sorai közt. Majdnem egyenesen kivezetett egy keresztnyiladékra. Én egész idő alatt egy szikra vért sem láttam, csak egy bika nyoma biztatott, ami a váltó többi lenyomata közé keveredve ugyan, de ott haladt előttünk. A nyiladékra lépve – mint jól nevelt gyerek az út szélén – kaptam a fejem balra, aztán meg jobbra, és igen. Jobb oldalt vagy kétszáz méterre egy bika ballagott elfelé. Igen bánatosan tartotta a fejét, a járása is kissé imbolygónak tűnt. Intettem gyorsan a kísérőimnek, akad-e náluk egy távcső, azzal jobban láthattuk volna, hogy valóban a sebzett van-e előttünk, de se távcső, se egyéb, a bika meg belépett a fák közé.
Majdnem biztos voltam benne, hogy a mi bikánk lehet, mert egészséges bika nem bóklászna ott fényes nappal. Ám amíg nem volt kétségtelen a dolog, addig Somát hajszára engedni nem akartam. A kíséretet hátrahagyva, utána futottam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Hónom alá vágtam a tacskót, úgy gyorsabban és csendesebben haladtunk a térdig érő kökényhajtások között. A bikát szem elől vesztettük ugyan, de a sárban ott volt végig a nyoma, ami kivezetett a tölgyesből egy rétre. Ahogy a tisztásra értünk, Somát letettem a nyomra. Azonnal nyihogósra váltott, tiszta erővel húzott maga után a vezetéken. Nem láttam értelmét tovább türtőztetni, repülőrajttal hagyott faképnél, amikor elengedtem. Száz métert futott a rét szélén, majd egy váltón bevetette magát a balra húzódó sűrű akácosba. Nem hiába tette, a sárban a bika nyoma is oda fordult be, de mire ennek tanúja lehettem, már csengett is az állóra csaholás mélyen bent a sűrű katlanban.
Megszaporáztam hát a lépteim, ahogy a sűrű engedte futottam is, de még mielőtt odaértem volna, nagy csend lett, elveszett a GPS jel is. Jobb híján, na meg hogy jobban is haladjak, egy váltón kiléptem a sűrű szélére. Onnan már hallottam, sőt a műszer mutatta is, hogy a tánc jó ötszáz méterrel odébb folytatódik valahol. Egy teljesen nyílt placcon keresztül menekült a bika, be a következő akácerdő sávba. Futottam utánuk, nem gátolt benne a növényzet, csak az oxigén lett egyre kevesebb. Szerencsére az ugatás kitartóan egy helyből jött, de a szél nem volt a barátunk. Jókorát kellett kerülni, hogy megfelelő irányból érkezhessek. Valamit a bika közben megneszelhetett, mert az ugatás váratlanul elhalt, és mire odaértem, ahonnan hallottam őket, semmit se találtam. Nem csak én, a GPS is elvesztette őket ismét.
Az erdő túloldalán, a dombtetőre hágva aztán szembesülhettem vele, hogy a köztünk lévő távolság ismét sok száz méterre dagadt. Újabb réten kellett átvágni, mire a szemközti dombtetejéről meghallottam Soma csaholását. Gondolom a szarvas is megelégelte a futást, mert tapodtat se mozdultak az alatt a bő negyed óra alatt, amíg egészen a közelükbe jutottam. A legsűrűbb kökényes, galagonyás bozótba húzódott a sebzett, onnan nem akart tágítani. Kerülgettem innen is, onnan is, de sehogy se akadt nekem való kedvező nyiladék, vagy váltó. Egyszer aztán találtam egy rést, ahol araszolni kezdtem befelé, de a vad hirtelen megindult jobbra. Elé kellett vágni. A vad? Fenét, egy konda disznó volt az.
– Na, Soma, ha átvertél, akkor számolunk…
Fél perccel később Soma – talán a számolástól tartva – újra csaholni kezdett, ugyanonnan, ahonnan előtte. Bika még mindig ott állt bent, a konda disznó csak a mellékes ráadás volt. Visszabújtam hát az előbbi váltó cseppet sem tágas alagútjába, és az ugatások zaját kihasználva négykézláb, minden lépést alaposan átgondolkodva másztam előre. Tudtam, hogy talán nem lesz még egy esély, nem szabad elszúrni. Soma már rettenetesen közel ugatott, de a bikából még egy szőrszálat se sikerült meglátni, pedig igen nagy állat a gímszarvas. A szagát viszont már jól éreztem.
Éppen azon agyaltam, a bokrok alatt térdelve, hogy mi legyen a következő lépés, hogy kerülhetnék kicsit oldalt, amikor magasan, a fák koronája közt egy fehér villanás kapta meg a szemem.
– Mi lehetett? Talán madár? Nem, a bika agancsának hegye!
Ott állt előttem tíz lépésre, és engem figyelt. Aztán meg Somát. Lassan forgatta ide-oda a fejét, de sehogy sem tudtam kivenni, hogy hol lehet a test, hol vannak a lábai. Bornemisza Péter bácsi meg Csipesz tacskója jutott eszembe a Varázslatos vadászatok című könyvéből. Ők voltak egyszer ilyen helyzetben, de ő legalább a bika lábát látta akkor…
– Hova lőjek? Lőni kell. El fog ugrani – cikáztak a gondolatok.
A bika aztán jobbra mozdult, de a mozdulatot már puskával a vállban kísértem, és ahogy a test körvonala megjelent a takarás mögött, lőttem. A bika alól egyszerre szaladt ki a négy lába, tűzben rogyott. Igen szerencsés – tán véletlen – nyaklövést kapott. Azonnal odaugrottam és ismételtem egészen közelről. Biztos, ami biztos. Akkor már igazán elmondhattuk Somával, hogy a bika a “miénk”.
Érdekes záróakkord volt, hogy miután a bikát meglőttem, jól szemügyre vettem, lefotóztam, még telefonáltam is a kíséretnek és Soma is kiélte kopasztási hajlamát, egy szóval igencsak zajongtunk, elindultam kifelé, hogy valami utat találjak. A bikától úgy harminc méterre, épp ott, ahol bejöttem negyed órával azelőtt, egy fehérlő agancspár meredt az ég felé. Hirtelen azt hittem, hogy valami dög lehet, de odalépve lábra kapott a fűben lapuló második agancsú kis bika. Igen jó idegei lehettek neki, mert egész végig ott feküdt a közelünkben.
Horváth Dániel
utankeresok.hu
Vadászat
Elesett a Bélus-völgyi király
Oravecz Attila és kedves vendége, szarvasbőgésben egy ismeretlen, de annál inkább kívánatos és minden vonatkozásban elejthető szarvasbikával találkozik, amelyre lövést tesznek, de birtokba csak másnap tudják venni. Segítségükre az ismert utánkereső, Ruszinkovics Dániel érkezik, aki Maja nevű vérebbel indul meg a nyomon…
A Bélusvölgye Vadásztársaság területén járunk, amely 7800 hektáron gazdálkodik. Nyúlványerdők, telepített erdők csíkjai vezetnek a nagy erdőtömb közepéből, amelyet mezőgazdasági területek öveznek, miközben elhagyott régi szőlők, gyümölcsösök kedveskednek a vadnak, mert erről a vidékről eltűntek már a régi öregek. Talán értük is bőgnek ilyenkor odabent a szarvasok, egy-egy rom mellett, az öreg körtefák alatt. Mesebeli táj, ahol ma királyok laknak s akiktől így, szeptemberben hangos a táj..
Oravecz Attila, a társaság hivatásos vadásza hallgatja az estéket, a hajnalokat. Meg-megáll és lesi, figyeli az erdőt: merre járnak a szarvasok, merre mozog a vad, hogy fordul, hogy jár a szél? Kikaszált, sárgára égett gyepek várják az esőt, nemcsak itt, hanem feljebb, a szomszédban is, a vármegyében és jóformán mindenütt. Szinte perzsel a nap, perzsel a levegő, de éjjel már szólnak a bikák, a legnagyobbak. Itt vannak, visszatértek..
A Téglás erdőnél aprócska, mozdítható les áll. Előtte jól levágott, az erdő aljáig zúzott résszel. Ahogy kell – gondolta magában s félszemmel a naptárt leste, mert szeptember első napjára már 12 bika is beállt, felvette a helyét és akinek jó füle van, hallhatja, más és más egy-egy strófa.
A sűrűben a gyümölcsösök, a sarjas erdők és a gondosan karbantartott itatók, dagonyák megtartják a vadat és a felsült rétre még a tehenek nem hozzák ki a tarvadat. Így nehéz megfigyelni a bikákat is. Még úgy is, hogy vaddisznóra jóformán nem vadásznak és a szarvasé volt az erdő egész nyáron.
Meglepetés nem érte, hiszen tudták ezt és a vadászatok során helyben, rögtön kell bírálni – nincs mese. Van úgy, hogy eltelik 2-3 nap is, anélkül, hogy megszólalna a puska, miközben a vendéggel annyi bikát látnak, hogy mire odakerül a sor, a lövés előtt lámpaláz már messze a múlté. Különleges hely ez s a nap, nap utáni cserkelések alatt örök barátságok születnek.
Végre befordult az autó. Oravecz Attila várta már a vendéget, de most másként, hiszen régi barátja érkezik, akivel sok napot, ha úgy vesszük, az évek során, hónapot töltöttek kint. Ő az az ember, aki látott egy-két bikát s olyan kérdésekre nem is kell válaszolnia odakint, hogy akkor miért nem lőttek? Ilyen nincs és ha vendég is, ha kísér is, jóbaráttal vadászni teljesen más érzés s ahogy ő megbízik benne, az fordítva is igaz. A vendég nem lő nagyobb bikát véletlenül, de véletlenül sem esik nagyobb, mint amilyet szeretnének…és nincs tovább. Vadászni indulnak.Egyáltalán nem akartak nagy bikát lőni és a Téglás lesen hallgatták az esti koncertet. Olyan sűrű ott az erdő, hogy cserkelni lehetetlenség, amikor a takarásból kilépett a gímbika. Persze hang alapján beazonosította, de Oravecz Attila nem látta. Vadkamerákkal próbálták „megcsípni”, de rendre kikerülte és – mint a derült égből a villámcsapás, – ott állt előttünk.
A Bélusvölgye Vadásztársaság éves szinten 45 gímszarvasbikát ejt el. A terület adottságai kiválóak, a társaság több tagja átlagon felül támogatja az egyesületet, de ahogy tartják Attiláról – nem ismer lehetetlent. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, abból nem lehet kiverni és biztosak lehetünk benne, hogy megcsinálja – mondta lapunknak Ruszinkovics Dániel – aki azt is hozzátette, hogy ennek ellenére felismeri, hogy mikor kell segítséget kérni. Így kerültem én is ide – mesélte lapuknak Ruszinkovics Dániel vérebes utánkereső. De ne rohanjunk ennyire előre!
A bika kint állt és úgy 11-12 évesre becsültem a korát – meséli tovább Oravecz Attila. Az egy napos lehűlés, az eső előtt jól jött és amikor a teheneit követve feltűnt, megdermedt a levegő a lesen. Óvatos volt, mert a sűrű szélén megállt, de nekünk ennyi éppen elég volt, hogy lebíráljuk. Ám ahelyett, hogy kilépett volna, éppen csak benézett a rétre és „uzsgyé” vissza. Sarkon fordult és eltűnt.
Ezen a nyáron kedveztünk a vadnak. A sűrű legeldugodtabb részein etettünk, hogy zavartalanul pihenhessen, táplálkozhasson a vad. Idén cukorrépát kaptak, de ímmel-ámmal nyúltak csak hozzá, miközben már gyűjtöttük a szénát s volt már olyan etető, ahova tettünk be idei lucernaszénát is.
A szarvasbikánk azután csak nem bírta tovább és a tehenei után fordult, s ahogy illik, ahogy egy király érkezik, lépésben egyenesen középre ment és belebőgött az estébe. Nem volt tőlünk 80-90 méterre.
Széles fejű, nagyon jól ült az agancstő és a rendkívül erős nyak, erős markúppal az sugallta, hogy lehet, hogy nem lesz több lehetőségünk, ezt a pillanatot meg kell ragadni. Tolna vármegyei barátommal mind a ketten abban maradtunk, hogy ez itt is és náluk is, olyan gímbika, amely minden bírálaton megállja a helyét.
A .300WIN puskája eldördült. Rettentően jól jelzett a bika, de egy irdatlan sűrűbe váltott be. Amint lehetett körbeszimatoltunk, de sem én, sem pedig a vendégem gyakorlatilag semmilyen támpontot nem talált. Elugrást, persze azt megtaláltuk, de semmi más jelet nem.
Igen nehéz pillanatokat élt meg a két vadász a Bélusvölgye Vadásztársaság Téglás lesén, majd a rálövés helyén vizsgálódva. Mind a két vadász úgy jött le a lesről, hogy birtokba tudják venni a gímbikát, de ehelyett tanakodva álltak: bemenjenek és kockáztassák, hogy elugrik, vagy várjanak reggelig és segítséggel nyomába eredjenek, tartva attól, hogy éjjel kikezdi a vadat a farkas vagy más kisebb dúvad.
Nem szerették volna kint hagyni, de kénytelenek voltak. Ezt diktálta a regula és a sötéttel bevonultak a vadászházba, miközben Oravecz Attila jóbarátját, az ismert vérebes utánkeresőt, Ruszinkovics Dánielt hívta.
Nagyon sokat gondolkoztunk. Biztos, hogy meg kell legyen a sűrűben és az este többször is átbeszéltük, hogy ki mit látott. Egymást biztatva sem lett jobb kedvünk, pedig a lelkünk mélyén mind a ketten tudtuk, hogy nem azért mondjuk, hogy nyugtassuk a másikat, hanem azért, mert az a gímbika ott vár bennünket!
Mindenki tudta, hogy nem akarta sem a kísérő, sem a vendég, hogy felkeljen a sebágyból.
Ruszinkovics Dániel Maja kutyáját vezetékre véve, puskájával a vállán benézett a sűrűbe. Senki nem szólt, hiszen a vérebvezető majd dönt és Dani fiatal kora ellenére jól tudja, mit kell ilyenkor tenni. A bika kettőt jobbra ugrott és arra próbáltam a Danit indítani – mesélte Oravecz Attila, de Maja elindult jobbra és azonnal elfordult balra. Csak összenéztünk, mert ő is és én is tudtam, hogy a kutyának mindig igaza van. Ott álltunk és elindultunk tehát balra.
Nehezen is haladtunk előre, de nem sokkal indulás után Dani már szólt is. Megállt, hátrafordult kissé, hogy a kutya dermedthez vezetéssel már jelzi a vadat.
Mit is mondhatnék, mit is mondhatna az, aki ott volt? Nagyon boldog voltam, örültem neki, hogy megtaláltuk a bikát, hiszen egy rálövés után, mikor elugrik a vad, senki sem tudhatja, hogy 100 méteres, 500 méteres vagy sok kilométeres utánkeresésre indulunk.
Hozzá kell tenni, hogy óriási erőfeszítésbe került, hogy a váltókon, cikk-cakkban ki tudjuk hozni a bikát és jól esett, Dani előtt is, hogy a vendégem mindenütt segített. Mi több, társa, aki másik irányba indult bikavadászatra, is kijött velünk, mert kellett, nagyon kellett a segítség, mire kiértünk egy olyan helyre, ahová be tudtunk menni kocsival. Mondhatom, hogy társasága is büszke lehetett rá, mert elnökhöz méltó viselkedéssel ott volt közöttünk. Ha valami nekünk vadászat, akkor azt hiszem, ez a gímbika elejtése valóban vadászat volt. Ha az éjszaka nem is úgy telt, ahogy szerettünk volna, mégis minden kárpótolt bennünket, hiszen a bikánk ott feküdt bent. Úgy búcsúzott tőle a sötétségbe burkolódzó őszi erdő, ahogyan egy királyhoz illő, mert egész éjjel a szarvasbőgéstől volt hangos a Bélus-völgye…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fotó: Oravecz Attila
Vadászat
Október 5-től indul a rókavakcinázás az ország keleti és déli vármegyéiben
Folytatódik a rókák veszettség elleni immunizálása
Az idei év őszén is folytatódik a rókák veszettség elleni immunizálása, valamint ezzel párhuzamosan az ebzárlat és a legeltetési tilalom bevezetése sem marad el az érintett térségekben. A repülőgépes vakcinázás 2024. október 5-től veszi kezdetét Magyarország déli és keleti vármegyéiben.
Az immunizálás során kisrepülőgépek segítségével juttatják ki a mintegy 670.000 vakcinatartalmú csalétket az érintett több mint 27.000 km2-nyi területre. A művelet ezúttal sem érinti a lakott, sűrűn beépített övezeteket. A rókavakcinázás október 5-től kezdődik az ország déli és keleti vármegyéiben, amelyhez kapcsolódóan ebzárlat és legeltetési tilalom lesz érvényben. Az egyes területekre vonatkozó időpontokról az illetékes járási állategészségügyi hivatal és a települési önkormányzat értesíti a lakosságot.
A külterületeken plakátokkal figyelmeztetik a kirándulókat. A programba bevont területek tájékoztató jellegű térképe, továbbá az érintett települések vármegyei bontású listája a Nébih honlapján is megtalálható.
A Nébih a kilőtt rókák laboratóriumi vizsgálatával ellenőrzi a vakcinázás eredményességét. Az előző évek adatai azt mutatják, hogy az immunizálásban érintett területeken a rókák több, mint háromnegyede felvette a vakcinát tartalmazó csalétket.
Forrás: NÉBIH
Vadászat
Családi napot szervezett a Somogyi Vadászhölgyek Klubja
Szeptember 7-én a Somogyi Vadászhölgyek Klubja családi napot szervezett a Páll Endre Ifjúsági Oktatóközpontban. Pár órára maroknyi csapatunktól volt hangos a környék. A gyerekek és felnőttek örömére egyaránt volt kutyás bemutató, Pomázi Ágoston izgalmas előadását és a vizsla munkáját érdeklődő figyelem kísérte – közölte az Országos Magya Vadászkamara Somogy Megyei Területi Szervezete Facebook oldalán.
Pomázi Ágoston a magyarországi vadászkutya munkavizsgák egyik kidolgozója, hazai és nemzetközi szinten is elismert szaktekintély mutatja be a gyerekeknek mire is képes egy magyar vizsla. Fotó: OMVK Somogy Megyei Területi Szervezete
Máj Péter somogyi hagyományőrző huszárbemutatóval színesítette a programot, melynek keretében megismerkedtünk a huszárviselettel, korhű szokásokkal, fegyverekkel, felelevenítettük az 1948-49-es szabadságharcot és a közös nótázás sem maradt el. A Dráva menti Íjászok csapata rögtönzött történelemórát tartott a honfoglalás és az Árpád-kori kultúra ismereteiből, majd íjászbemutatóval folytatva, bárki kezébe vehette az íjakat és próbára tehette tudását.
Ebédre a vadászhölgyek batyus finomságokkal kínálták a résztvevőket. A terített asztal mellett jó hangulatú beszélgetéssel, a jövőre mindenkit visszavárunk búcsúszavakkal zártuk a napot.
Köszönjük a vadászkamara támogatását, szép és tartalmas napot töltöttünk együtt a Páll Endre Ifjúsági Oktatóközpontban.
Kép és szöveg: OMVK Somogy Megyei Területi Szervezete
You must be logged in to post a comment Login