Épp az aznapi hajtásra készülődtünk sebzett vadat keresni, amikor telefonhívás érkezett egy elveszett gímbikáról. Majdnem útba is esett a hely, idő is volt még elég, arra vettük hát az irányt.

A bikát előző este sebezték. A szerencsétlenül hátracsúszott lövésre elesett, aztán lábra kapva elszaladt, de csak annyit, hogy elérje a vetés széli tölgy telepítést. Ott ismét lefeküdt. Úgy tűnt, hogy ki is múlik, de a közeledő vadásztól felugrott és végképp eltűnt. A másnap reggeli keresés se vezetett eredményre, bár helyenként azért akadt vér a letaposott fűben, meg itt-ott néhány kenés a tölgyfácskák levelein. Így adódott, hogy kutyás segítségre lett szükség.

A hívástól még talán egy óra sem telt el, mire megérkeztünk, és Soma már vezetett is bennünket a vércsapán. A sebző vadász és barátai utánunk ballagva, érdeklődéssel figyelték ténykedésünket.
A sebágyat követően egy darabig szépen akadt kenés, egy-két helyen pedig nagyobb vérfolt is a lenyomott füvön. Néhol mintha le is ült volna a vad, ami pedig a szarvasnak nem nagyon szokása. Az első izgatott körök után mondhatni zökkenő mentesen haladtunk a nyomon, pedig vér csak száz méterig mutatkozott. Aztán úgy háromszáz méter után megint bökött az orrával Soma egy vérfoltot a fűben. Egyértelműen a csapán voltunk, ezt később újabb vér is igazolta, mégis megtorpant a kiskutya, amikor elértük a négyszáz métert. Hátraarcot csinált és visszament a csapa elejére. Körbeszimatolt, és ismét előre, végig az előző nyomon. A kis kísérő csapat talán nem is értette, hogy erre miért van szükség, de én tudtam, hogy oka van a dolognak. A szarvas valami fondorlatot követhetett el. Talán oda-vissza járt a saját nyomán. Lehet, hogy egész éjjel bolyongott, ha a fájó sebe nem hagyta egy helyben nyugodni.

Másodjára is majdnem addig jutottunk mint először, de egy helyen nagy nyomozásba fogott Soma. Szinte hallani lehetett, ahogy “kattognak” a fogaskerekek a kis tacskókoponyában. Egyre növekvő ívekkel keresett a csapától balra, míg végül egy éles töréssel határozottan elindult a tölgyfák sorai közt. Majdnem egyenesen kivezetett egy keresztnyiladékra. Én egész idő alatt egy szikra vért sem láttam, csak egy bika nyoma biztatott, ami a váltó többi lenyomata közé keveredve ugyan, de ott haladt előttünk. A nyiladékra lépve – mint jól nevelt gyerek az út szélén – kaptam a fejem balra, aztán meg jobbra, és igen. Jobb oldalt vagy kétszáz méterre egy bika ballagott elfelé. Igen bánatosan tartotta a fejét, a járása is kissé imbolygónak tűnt. Intettem gyorsan a kísérőimnek, akad-e náluk egy távcső, azzal jobban láthattuk volna, hogy valóban a sebzett van-e előttünk, de se távcső, se egyéb, a bika meg belépett a fák közé.

Majdnem biztos voltam benne, hogy a mi bikánk lehet, mert egészséges bika nem bóklászna ott fényes nappal. Ám amíg nem volt kétségtelen a dolog, addig Somát hajszára engedni nem akartam. A kíséretet hátrahagyva, utána futottam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Hónom alá vágtam a tacskót, úgy gyorsabban és csendesebben haladtunk a térdig érő kökényhajtások között. A bikát szem elől vesztettük ugyan, de a sárban ott volt végig a nyoma, ami kivezetett a tölgyesből egy rétre. Ahogy a tisztásra értünk, Somát letettem a nyomra. Azonnal nyihogósra váltott, tiszta erővel húzott maga után a vezetéken. Nem láttam értelmét tovább türtőztetni, repülőrajttal hagyott faképnél, amikor elengedtem. Száz métert futott a rét szélén, majd egy váltón bevetette magát a balra húzódó sűrű akácosba. Nem hiába tette, a sárban a bika nyoma is oda fordult be, de mire ennek tanúja lehettem, már csengett is az állóra csaholás mélyen bent a sűrű katlanban.
Megszaporáztam hát a lépteim, ahogy a sűrű engedte futottam is, de még mielőtt odaértem volna, nagy csend lett, elveszett a GPS jel is. Jobb híján, na meg hogy jobban is haladjak, egy váltón kiléptem a sűrű szélére. Onnan már hallottam, sőt a műszer mutatta is, hogy a tánc jó ötszáz méterrel odébb folytatódik valahol. Egy teljesen nyílt placcon keresztül menekült a bika, be a következő akácerdő sávba. Futottam utánuk, nem gátolt benne a növényzet, csak az oxigén lett egyre kevesebb. Szerencsére az ugatás kitartóan egy helyből jött, de a szél nem volt a barátunk. Jókorát kellett kerülni, hogy megfelelő irányból érkezhessek. Valamit a bika közben megneszelhetett, mert az ugatás váratlanul elhalt, és mire odaértem, ahonnan hallottam őket, semmit se találtam. Nem csak én, a GPS is elvesztette őket ismét.

Az erdő túloldalán, a dombtetőre hágva aztán szembesülhettem vele, hogy a köztünk lévő távolság ismét sok száz méterre dagadt. Újabb réten kellett átvágni, mire a szemközti dombtetejéről meghallottam Soma csaholását. Gondolom a szarvas is megelégelte a futást, mert tapodtat se mozdultak az alatt a bő negyed óra alatt, amíg egészen a közelükbe jutottam. A legsűrűbb kökényes, galagonyás bozótba húzódott a sebzett, onnan nem akart tágítani. Kerülgettem innen is, onnan is, de sehogy se akadt nekem való kedvező nyiladék, vagy váltó. Egyszer aztán találtam egy rést, ahol araszolni kezdtem befelé, de a vad hirtelen megindult jobbra. Elé kellett vágni. A vad? Fenét, egy konda disznó volt az.

– Na, Soma, ha átvertél, akkor számolunk…

Fél perccel később Soma – talán a számolástól tartva – újra csaholni kezdett, ugyanonnan, ahonnan előtte. Bika még mindig ott állt bent, a konda disznó csak a mellékes ráadás volt. Visszabújtam hát az előbbi váltó cseppet sem tágas alagútjába, és az ugatások zaját kihasználva négykézláb, minden lépést alaposan átgondolkodva másztam előre. Tudtam, hogy talán nem lesz még egy esély, nem szabad elszúrni. Soma már rettenetesen közel ugatott, de a bikából még egy szőrszálat se sikerült meglátni, pedig igen nagy állat a gímszarvas. A szagát viszont már jól éreztem.

Éppen azon agyaltam, a bokrok alatt térdelve, hogy mi legyen a következő lépés, hogy kerülhetnék kicsit oldalt, amikor magasan, a fák koronája közt egy fehér villanás kapta meg a szemem.

– Mi lehetett? Talán madár? Nem, a bika agancsának hegye!

Ott állt előttem tíz lépésre, és engem figyelt. Aztán meg Somát. Lassan forgatta ide-oda a fejét, de sehogy sem tudtam kivenni, hogy hol lehet a test, hol vannak a lábai. Bornemisza Péter bácsi meg Csipesz tacskója jutott eszembe a Varázslatos vadászatok című könyvéből. Ők voltak egyszer ilyen helyzetben, de ő legalább a bika lábát látta akkor…

– Hova lőjek? Lőni kell. El fog ugrani – cikáztak a gondolatok.

A bika aztán jobbra mozdult, de a mozdulatot már puskával a vállban kísértem, és ahogy a test körvonala megjelent a takarás mögött, lőttem. A bika alól egyszerre szaladt ki a négy lába, tűzben rogyott. Igen szerencsés – tán véletlen – nyaklövést kapott. Azonnal odaugrottam és ismételtem egészen közelről. Biztos, ami biztos. Akkor már igazán elmondhattuk Somával, hogy a bika a “miénk”.

Érdekes záróakkord volt, hogy miután a bikát meglőttem, jól szemügyre vettem, lefotóztam, még telefonáltam is a kíséretnek és Soma is kiélte kopasztási hajlamát, egy szóval igencsak zajongtunk, elindultam kifelé, hogy valami utat találjak. A bikától úgy harminc méterre, épp ott, ahol bejöttem negyed órával azelőtt, egy fehérlő agancspár meredt az ég felé. Hirtelen azt hittem, hogy valami dög lehet, de odalépve lábra kapott a fűben lapuló második agancsú kis bika. Igen jó idegei lehettek neki, mert egész végig ott feküdt a közelünkben.

Horváth Dániel

utankeresok.hu