Néhány évvel ezelőtt még csak, mint szokatlan érdekességgel találkoztak a helyiek a hódrágás nyomaival Dél-Zalában a Mura folyó egyes szakaszain. Mára a helyzet alapvetően megváltozott, a termetes vízi rágcsálók egyre nagyobb területeket vesznek birtokba a határfolyó magyar és horvát oldalán egyaránt.
Jelenlétüket észlelik a Kerka és a Zala mellékén is, de igazán az utolsó természetes körülmények között megmaradt jelentős vízfolyásunkon, a Murán érzik otthon magukat. Populációjuk jelentősen megnőtt, ennek megfelelően táplálékigényük is megtöbbszöröződött. Kedvenc csemegéjük a fűzfakéreg, amelynek megszerzése érdekében nem riadnak vissza a legvastagabb ősfűzek kidöntésétől sem. A murakeresztúri vasúti hídtól – folyás ellen haladva – már messziről világítanak a lekérgezett, részben már ledöntött, részben szakszerűen behajkolt, döntésre „előkészített” fák. Tövüknél halomban állnak az erős hódfogak által kifaragott, féltenyérnyi forgácsdarabok. A szepetneki Hunor 2000 Vadásztáraság Molnári község alatti vadászterületén, az egykori holtágszakaszokból kialakított horgásztavak körül már alig látni lábon álló fűzfát, többségük a vízbe döntve várja, hogy Európa legnagyobb rágcsálóinak étlapjára kerüljön.
Ezeken az élőhelyeken legfeljebb a horgászokat bosszantják ügyködésükkel, mivel a megakasztott hal szinte azonnal a bedőlt fák ágai közé veti magát, ahol majd’ mindig beakad és leszakad a horogról. A szorgos favágók persze az élő Murába is döntenek fákat, amelyek a víz alatt hosszú ideig megmaradnak, közben összegyűjtik a fauszadékot, és ezek az akadályok lassíthatják az árhullámok levonulását. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a képződményeknek semmi köze a sokat emlegetett „hódgátakhoz”, az itteni állományok nem építenek gátakat, igaz ez a sebes sodrású határfolyóban még az ő képességeiket is meghaladná. Jellemző a szorgos fanyűvők rejtett életmódjára, hogy eleven hódot sem vadászok, sem horgászok, sem pedig helyi lakók nem láttak még a területen. Az ő idejük az éjszaka, amit a jelek szerint alapos munkával töltenek.
Az elmúlt évben kiderült, hogy egyhangú fakéreg menüjüket szívesen kiegészítik a közelben elterülő kukoricásokból is. A Murába tartó kisebb vízfolyásokon fellopakodva a kukorica szárát tőben elharapják, és a zsákmányt maguk után húzva a patakmederben csemegéznek a zöld részekből és a zsendülő termésből egyaránt. Az eddigi tapasztalatok szerint egyre inkább rákapnak az új táplálékra, és csak idő kérdése, hogy magukra vonják a gazdák haragját. Akkor aztán fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon vadkár-e a hódkár? A hatályos jogi szabályozás szerint egyelőre nem, mivel a hód védett, nem vadászható faj, így esetleges kártételét nem lehet „rálőcsölni” a vadásztársaságra. Egyelőre és szerencsére!
vadaszat.net
Rosta László
You must be logged in to post a comment Login