Tirinda Sándor, a szlovákiai Vághosszúfalu határában, a Hubertus Vadásztársaság területén, őzbakra vadászott, mégis nutria került terítékre. Élményeiről beszámolt lapunknak: 

Harmadnapja, a kanálison átvezető kis betonhídtól 50 méterre, a fűvel benőtt földúton, egy nyugodtan legelésző fiatal, nyársas őzbakkal találkoztam. Persze, hogy a sörétes puska volt nálam… Gondoltam, újra kimegyek rá, és megpróbálom terítékre hozni, hiszen sok szép bakunk van az állományban. Ebből a fiatalból majd igazán finom gulyás lesz.

Fotó: Tirinda Sándor – Agro Jager News

Miután kiértem a kökénybokrokkal és vadrózsával sűrűn benőtt kanális közelébe, átmentem a hídon, hogy az autót a túlparton, a bokrok takarásában hagyjam. Puskával, lőbottal és az ülőkémmel visszaballagtam a híd sarkához, hogy ott a magas gyom közé üljek.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A nap lassan ereszkedett lefelé. A fénye narancssárgába ment át, és már nem egyenesen a szemembe sütött, hanem az útmenti akácfák lombjai közt átszűrődve, inkább jobbról világított. Tíz perc elteltével sípoltam néhányat, de az úton nyugodtan legelésző, majd két kisnyulát szoptató nyúlmamán kívül, semmi nem mozdult.

Húsz perc elteltével újra sípoltam, de a fiatal bak ki tudja, hol járhatott az út egyik oldalát szegélyező, 60 hektáros kukoricatáblában. Vagy lehet, hogy bent fekszik az út másik oldalán parlagon hagyott, 30 hektáros, két méteres gyommal benőtt szántón? Úgy tűnik, az út menti fű sokkal ízletesebb, mint a gyom, mert ugyan az őzbak nem, de a nyulak egyenként kezdtek az ugar gyomtengeréből kiszállingózni az útra. Öröm volt nézni, ahogy kijönnek, körülnéznek, tisztálkodnak, odaugrándoznak a másikhoz, és így közösen boldogan hozzálátnak a vacsorához.

Mélázásomból hirtelen a kanális vizének hangos csobogása és éktelen tocsakolás ébresztett fel. Mintha a vadkacsák fürdőznének és verekszenek, de azok hápogni is szoktak. A hód is csendben úszik, hacsak nem ijed meg valamitől. A vidra sem szokott ekkor nagy zajt csapni a vízben… Felugrottam, öt lépés és – már a nem egészen tíz méter széles – kanális híd közepén álltam. Szépen végigláttam a víz békalencsével tarkított folyosólyán, ahol éppen két jól megtermett nutria verekedett. Jobban mondva, az egyik kergette a másikat körbe-körbe, amíg a gyengébb be nem vette az irányt egyenesen a vízen felfelé. Az erősebb még vagy 15 méteren kergette, amíg a menekülő el nem bújt a partoldalba kikapart lyukában. A győztes ezután büszkén, komótosan visszaúszott vagy harminc métert, saját üregének a bejáratához, és ott palotaőrt lepipáló mozdulatlanságba dermedt. Őrizte az ürege bejáratát.

Hubert, a vadászmanó története Kiskundorozsmán folytatódik. A könyvet fényképre kattintva lehet megrendelni!

A nap már érintette a horizontot, az őz sehol… Nézegettem a céltávcsövön keresztül a nutriát, vagy inkább csak a fejét, mert a teste részben az üregben, részben a vízparti növények takarásában volt. Most mit csináljak? Az utóbbi években néhány eset kivételével nem nagyon lövök nutriára, mert kímélem őket, főleg magyarországi vendégeim és barátaim számára.

Remélem, nem vagyok az egyedüli vadász, aki néha beszélget a vadállatokkal, főleg akkor, amikor nem akarom őket lelőni. Mondom neki: „Ide figyelj, ha még itt leszel addig, amíg visszalépek a lőbotomért, és széthúzom, hogy álló helyzetből lőhessek, akkor lelőlek!“ Mindez megtörtént, de a nutria továbbra is mozdulatlanul őrizte a bejáratot. „Adok neked még egy esélyt. Elmegyek az autómhoz, rágyújtok egy félig tömött pipára, és ha még mindig ott leszel, tényleg lelőlek!“ Nem hallgatott rám. Elszívtam a pipát, belenéztem a céltávcsőbe, még mindig ott van, ahol volt, mozdulatlanul, mintha nem is élőlény, hanem egy szobor lenne. A 222 Remington kaliberű golyósom volt nálam. A nutria olyan 40 méterre volt. Fejbe kell lőni, mert ha elcsúszik a lövés, behúzza magát az üregébe, és akkor elveszett. A másik szempont, hogy a fejbe lőtt nutriának tiszta marad a húsa.

A célkeresztben bekapcsoltam a piros pontot és nyugodtan elengedtem a golyót. A nutria csak összerogyott, meg sem mozdult többet.

Visszamentem az autóba Jankáért (4 éves drótszőrű magyar vizsla). Morcosan nézett rám, hogy miért ébresztettem fel, de aztán kiugrott, és már tudta, hogy ha sötétben kell dolgozni, akkor ott a nutria jöhet számításba. A nutriát pedig imádja apportolni. Végigmentünk a kökénybokros, csipkerózsás, bozótos partsáv mentén 40 lépésnyit. A nutriával egy irányba beküldtem Jankát a majd 10 méter széles bozótba, de szegény a sötétben, a sűrű bozótban egy méterre a víztől fennakadt, mert egy keresztbedőlt vadrózsabokor elállta az útját. Négykézláb, vaddisznóként fúrtam be magam a szúrós kökénybokrok közé, hogy lejussak a kutyához. Bakancsommal lenyomkodtam a kutyát megállító csipkebokrot, Janka pedig óvatosan belement a vízbe. Csak 5-6 métert kellett úsznia a vízben, amíg odaért az iszapos, sáros, de jól kialakított üregbejárathoz, a mozdulatlan nutriáig. Tapasztalt határozottsággal megfogta, és a magyar vizsla hírhedt intelligenciájával a sárból behúzta a vízbe, hogy könnyebb legyen neki a súlya. Odaúszott vele elém, de a puha, iszapos, növényzettel benőtt parton már valószínűleg csak nagy nehezen tudta volna felverekedni magát, pofájában a nagy nutriával. Inkább már a víz szélén elvettem tőle. Mire négykézláb, a nutriát magam előtt tolva, keresztülpréseltem magam a bozót élősövényén, Janka már boldogan várt kint a szélén.

A nehéz, kan nutriát kicipeltem az útra. A szeme alatt néhány milliméterrel ment be a golyó és a torkán jött ki. Elraktam a puskát a tokjába, kiszedtem a kezeimből, kopasz fejemből a tüskéket, aztán gondoltam, még csinálok egy terítékfotót. A golyóst már nem volt kedvem elővenni, ezért a sörétes puskámat tettem a nutria mellé, hogy szemléltessem a nagyságát. Súlya 8,5 kg volt.

Otthon még nyúzás, zsigerelés mindenféle éjjeli lepke, szúnyog és muslinca idegesítő társaságában, akik a fejlámpa fényére jöttek össze nagy számban, és minden áron a szememben, orromban és a fülemben szerettek volna landolni.

Mi lett a nutriahús sorsa? Másnap elajándékoztam az egyik barátomnak, aki már hónapok óta nutriát kunyerált tőlem, emlékezve a boldog gyerekkorára, amikor gyakran volt nutriagulyás a családi étlapjukon. Végül is örültem, hogy nem őzet lőttem. Elsősorban végre teljesítettem egy barátomnak tett ígéretemet, hogy kap tőlem egy nutriát.

Másodsorban, akkor az őzek párzási időszaka még nagyon az elején járt, így bőven volt időm az őzbak vadászatára is.

Írta és fényképezte: Tirinda Sándor

A nutria vadászatról további részletért kattints ide!

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu