Vadászat
Vadásztörténet: Levett kalappal – 1985
Aki olvasta az őzbakos könyvemet, az végig követhette, hogy milyen nehéz volt Újvárfalván trófeás őzbak lelövést kapni. Ettől még nehezebb volt egy szarvasbikához jutnia a tagoknak. Selejtesnek mondott, kisebb agancsúhoz még csak-csak néha sikerült, de golyóérett bikát, amíg én több mint húsz évig ott tag voltam, hivatalosan senki nem lőhetett! Pedig volt szarvasunk bőven, de mindig annyi volt a vadkárunk, hogy jóformán minden trófeás vadat értékesítenünk kellett.
Természetesen néha kisorsoltak egypár kisebb, selejtes agancsúnak mondott bikalelövést, de engem ilyenkor csak kevésszer talált meg a szerencsém, mert nem sokszor voltam a kiválasztottak között!
Egyszer, emlékszem rám is rám került a sor, de akkoriban annyi dolgom volt a vendégek kísérésével, hogy örültem, ha otthon maradhattam a családommal egy – egy napra, kipihenni a hajnali keléseket, esős ázásokat, havas fázásokat. Amikor meg ráértem, és mehettem magam is vadászni, valahogy elkerült a vadászszerencse, de megmondom őszintén, nem is nagyon hajtott a vágy, hogy még egy aganccsal több legyen a vadászszobám falán.
Ha meg időm és kedvem is volt, lelövési engedélyem is, de nem találtam olyan “agancsárt” amelyik kedvemre való lett volna! No, meg aztán nagyon kellett vigyáznom, hogy tényleg igazi „selejt” bika legyen, amelyikbe a „vájt fülű” vadásztársak, vagy a rosszmájú, „földszintes” vadászmesterünk bele ne kötött volna. Sokszor, pedig igencsak kellett igyekeznünk az év végén, hogy a tarvad lelövési terv teljesítve legyen, mégis majd minden szarvastehénbe, vagy nagyobb borjúba belekötött, hogy „kár volt érte”! Persze, ő soha nem járt ki, hogy tarvadat lőjön, apassza a számukat! Egyszer jól össze is vesztem vele, mert az alapszabályunk kimondta, hogy a vadászrészt, ami általában egy borjúból, vagy egy kisebb ünőből állt, esetleg egy vaddisznóból, mindenkinek magának kellett meglőnie, és fővesztés terhe mellett sem lehetett a vadkamrából a más által lőtt és leadott borjút, vagy ünőt onnan saját felhasználásra kivenni! Mégis, az én „nagyon szeretett” vadászmesterem az általam behozott nyakon lőtt ünőmet akarta kicibálni, és elvinni, mondván közeledik a karácsony, neki kell egy „szépen” lőtt szarvas! Ezen „jól” össze is vesztünk! Természetesen, hogy utána még jobban kellett vigyáznom, mert elkezdett szaglálódni utánam, és kiment mindig ellenőrizni, hogy abban a körzetben lőttem-e tarvadat, vagy a disznót, amelyikben be voltam írva? Nem csak ilyenkor, de máskor is igyekeztem, hogy ne legyen alapja a rosszindulatú áskálódásainak. A legjobb védekezés az, ha egyszerűen nem szolgáltatok felületet, amibe belekössenek! Ez ugyan az, mint a záróvonal esete: van, akinek azért van az ott, hogy egyenesen átmenjen rajta, nekem például azért, hogy betartsam az előírást, hogy nem mehetek át rajta! Sokszor gondoltam is, hogy „mindenki magából indul ki”! Mert azért mi sem voltunk vakok és süketek, és a vadőrök néha „súgtak” nekünk, mert nekik is elegük volt a vadászmester áskálódásaiból, és görbe útjaiból!
Egyszer emlékszem, télidőben, egy egész bika rudli jött be a magaslesem elé. Gondoltam is, hogy ilyen nincs! Mert volt selejt bikára engedélyem, és már január vége felé közeledtünk, tehát igyekeznem kellett, hogy meglőjem a bikámat.
Nagy izgalommal vizsgálgattam meg egyenként minden agancsost! És amilyen szerencsétlen voltam, a húsz bikából egy sem volt olyan, amit nyugodt szívvel meglőttem volna. Mind koronás, hogy úgy mondjam, a „jövő reménységei” voltak! Ezért csak nézegettem őket. Árva Laci vadásztársamnak több szerencséje volt. Egy ilyen bikacsapatban talált egy dárdás, mint később kiderült, négy agancsszárat növesztő bikát. Még a terítéken vizsgálgattuk is, hogy hogyan jöhetett létre egy ilyen agancsalakulás? Mint utólag, a lefőzés után kiderült, a bika agancstőtörést szenvedhetett fiatal korában, és az agancs csapja kétfelé tört, és így négy koszorú fejlődött ki, négy különböző szárral. Csodájára is járt az egész társaság a különös képződménynek.
Annak ellenére, hogy gyakran ugyancsak nem sikerült valami különlegességgel találkozni, egyszer mégis rám mosolygott a szerencse. Már a bőgés után jártunk, és ekkor már mi is mehettünk vadászni, a terület nem volt lezárva. Egy este elég későn érkeztem a vadászházunkba, fáradt voltam, ezért nem tudtam már kimenni, de a beíró könyvet sem próbáltam átforgatni, hogy kikeressem magamnak a másnapra azt a körzetet, amelyet a vadásztársaim az utóbbi napokban a legkevésbé büdösítettek össze járkálásukkal, vagy nyugtalanították az állatokat lövöldözéseikkel. Reggel pedig a beírókönyvben a következő vadászmesteri beírást és utasítást olvastam, ami addig nem volt visszavonva, de áthúzva sem! Az utasítás így szólt: – „Aki találkozik egy 8 kiló körüli, teljesen szabályos agancsú bikával, azt lője meg, mert egy külföldi vendégünk sebzett egy bikát a bőgésben!” Még alája volt írva: „Az agancs a vadásztársaság tulajdona marad!” – Hát, nem sokat gondolkoztam a dolgon, mert ilyen volt máskor is, és volt úgy, hogy valaki meglőtte az ilyen „sebzettet”, hogy a vendég megkapja az agancsát!
Persze, amilyen az én szerencsém… alig kezdett pirkadni, az erdőszéli ritka kukoricásból egy sántikáló bika bicegett befelé az erdőbe! Még volt annyi időm, és világosság, hogy úgy nagyjából lássam, hogy ez az a bika, amely meg lett sebezve. Gyorsan kellett cselekednem, és mielőtt még a takarásba ért volna. Sikerült oldalba lőnöm! Gondoltam is, hogy ilyen nincs!
Hogy nehogy elrontsak valamit, nem mentem a bika után, hanem beballagtam a vadászházba, hogy felkeltem a vadőrünket, jöjjön a vérebével, és nézzük meg együtt, hogy mi lett a bikával. Beérve a szolgálati lakáshoz, vadőrünk éppen jött kifelé, és meglepődött, hogy én ilyen hamar bejöttem a hajnali lesről! Elmesélem neki a helyzetet, látom, hogy kikerekedik a szeme, és hátra tolja az éppen akkor feltett kalapját a tarkójára. Láttam, hogy valami baj van!
– Csak nincs valami baj? – kérdem tőle! – „Most még nincs, de ha fekszik a bikád, akkor lesz!” – Majd leültem a válaszára!
– Mi a baj? – Kérdezem.
– „Hát az, hogy „ezt a bikát”, illetve annak az agancsát tegnap oda adtam a vendégnek, aki már itt állt, és naponta kérdezősködött, hogy mikor főzöm már ki és bíráltatom le a trófeáját!” – „Igaz, hogy amit odaadtam neki, az egy „padlás” bikáé volt, de boldogan kifizette, és elvitte!” – „És a baj ott van, hogy én az este elfelejtettem kihúzni, vagy törölni a vadászmester beírását, ami engedélyt adott „ennek a bikának” a meglövésére!”
– Na, szépen vagyunk, gondoltam! – Mondtam is a vadőrnek, hogy engem ezek megölnek, amennyire szeretnek, hogy egy golyóérett, jó bikát meglőttem! – Vakartuk is a fejünket mindketten, de nem volt más megoldás, mint az, hogy mindkettőnknek állnunk kell a sarat.
Minden esetre összeszedelőzködtünk, és nehéz szívvel elindultunk, hogy először a bikát megkeressük. Hamar megtaláltuk a rálövés helyét, és nem kellett még ötven lépést sem mennünk, hogy megtaláljuk, dermedten. Agancsa mesze kiállt a magas fűből, könnyű volt megtalálni, mert a jó öreg 8×57-es olyan vastag vércsapát hagyott, hogy még a vérebre sem lett volna szükségünk.
A sántasága okára is fényderült! Az első lába mögött a szegycsontja volt szétlőve, és ez a sebzés, már kezdett üszkösödni, begyulladni, amitől a bika valószínűleg nem érte volna meg a tavaszt, de talán még a telet sem. Agancsa olyan lett, amilyennek néztem, 8 kiló körüli, és 10-11 éves, a golyóra érettség első jeleivel. Ha megmarad, lett volna talán jobb is, esetleg vastagabb, de több ágat nemigen tudott kihozni magából. Az agancsok formája, ágainak száma, szárainak hossza „génkódolt”, ami azt jelenti, hogy a génállományában benne vannak a növekedési paraméterek. Ettől csak a jobb, vagy rosszabb évek táplálkozási viszonyai tudnak az agancs vastagságára, és a súlyára kihatni. Olyan igazi „somogyi” kilenckilós lett volna, ha még 1-2 évet él! De ezt már a német vendég kicsit alacsonyra sikerült golyója megakadályozta. Mert ha valaki a lövés pillanatában „pislant” (már előre fél a puska hangjától, vagy a puska rúgásától, ezért becsukja a szemét) akkor általában alacsonyabbra szalad a golyója!
Közösen előkészítettük a bikát az elszállításra, kizsigereltük, és kiöntöttük belőle a vért, kitámasztottuk, hogy minél hamarabb hűljön ki a hús, majd visszamentünk a vadászházba. Egy jó kávé mellett, amit a vadőr kedves felesége készített nekünk, átgondoltuk és megbeszéltük, hogy hogyan tovább. Okosan kellett eljárnunk, mert a „sárga irigység frakció” egy ilyen bika agancsa láttán már “előgyújtással” beindítja a rosszindulatú fröcsögését, csak hogy ártson! Ahelyett, hogy örültek volna, hogy a 200 kilónyi húsmennyiség nem veszett kárba. Persze piszkálta a csőrüket, hogy „Miért éppen a Bozókinak sikerült”? Ilyenkor szoktam nekik mindig az orruk alá dörgölni, hogy „a TV előtt ülve ne várd, hogy bármi is oda álljon eléd a nappali közepébe!”
Ezért aztán mindjárt felhívtuk Bebes Tibor elnök urat, és előadtuk a bajunkat! Ő meghallgatott bennünket, aztán csak annyit kérdezett: – „László, sebzett volt-e a bika, amit meglőtt, vagy nem?” – A válaszunk természetesen egyöntetűen – „Igen” – volt!
– „Nos, Lacikám, akkor a bika a magáé, ha vendég már elvitte a „magáét”! – Még hozzá tette: – „Hívják ki az állatorvost, hogy legyen róla papír, meg fénykép is!” –
Szerencsére ezzel el is simítódott az ügy, és senki, nem mert kukacoskodni. Pedig láttam a szemeken, hogy majd megölte őket az a bizonyos „sárga irigység”, ami a “lelkileg kicsiny” emberek legnagyobb betegsége, és belső ellensége! Viszont akkor sem értem, hogy nálunk ez miért szaladt el mostanában ilyen messzire. Azelőtt ez nem volt így! Sokfelé jártam a nagyvilágban, sehol sem éreztem ezeket a kellemetlen mellékzöngéket. Németországban sem, a skandináv országokban meg főleg nem! Ott mindenki örült a másik sikerének, pedig ott aztán tényleg kevesebb a vad, és ezért kevesebb az egyéni eredmény is. Talán mi, akik itt élünk az országnak ezen a gyönyörű részén, túl vagyunk kényeztetve a nagy vadbőségünk miatt, vagy néhányan mélyen tüdőre szívták azt a telhetetlen, önző érzést, hogy „nekem semmi sem elég!”- ami idővel aztán teljesen eluralkodik rajtuk… és életük végéig velük is marad!
Azért én, nagyon örültem ennek a bikának, ha még ilyen kacskaringós úton is jutottam hozzá. Újvárfalva egy szép része, kedves darabkája lett az életemnek, a szívem csücske maradt… s ha ránézek a falon erre az agancsra, felelevenedik a régi szép szarvasbőgések emléke. Vele együtt a régi vadászcimborák halványodó arca is… sajnos!
Amikor ezeket a sorokat írom, egyik vadőrünk temetésére indulok, akit a múlt héten vesztettünk el. Francsics Ferit temetjük, akivel sok szarvasbőgési szeptembert éltünk át! Ferikém! Te is része vagy már ennek a könyvnek, mert nehéz elfogadni, hogy minden megváltozott, hogy lassan még többet fog változni, amikor már senki sem fog emlékezni ránk.
Írta: Bozóki László (1985)
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu
Vadászat
Célkeresztben az orvvadászat
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett
A Készenléti Rendőrség Rendőrmúzeumának kiállítása is része volt az október 26-án, Vásárosnaményban megrendezett Vadásznap és Trófeamustra rendezvénynek.
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett, melynek célja, a természet iránt érdeklődők részére betekintést nyújtani a vadászat világába, illetve különböző bűnügyek ismertetésével felhívni a figyelmet az orvvadászat jogellenességére és a vadászat veszélyeire. A kiállítás 2024 szeptemberében az Európai Unió vadászati főigazgatóinak informális ülése keretében debütált, melynek a Vásárosnaményban megtekinthető Hunor Vadászati és Természeti kiállítás adott otthont.
A kiállítás 2024. október 26-án, a megyei Vadásznap és Trófeamustra rendezvény keretében nyílt meg a nagyközönség előtt. Ezen a napon az érdeklődők a múzeum könyvtárának vadászati tematikájú könyveibe is belelapozhattak, továbbá a vitrinekben – orvvadász bűncselekmények elkövetésénél használt, a rendőrség által lefoglalt – házi készítésű, átalakított fegyvereket is megtekinthették. Látható volt egy olyan különleges szarvasagancs is, amibe szinte „belenőtt” egy dróthuzal, ezzel jól szemléltetve a hurkolás pusztítását.
A tárlatot a Rendőrmúzeum vezetője, Kékiné Rozsnyai Éva nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy egy új típusú kiállítás megvalósítása volt a cél, amely a vadászati szakma és a vadászok számára is hasznos információkat nyújt, ugyanakkor a laikus látogatóknak is érdekes lehet. Emellett rávilágít arra, hogy a vadászat messze túlmutat a trófea megszerzésén, hiszen a törvények által szabályozott, fenntartható vadászat szerves része a vadgazdálkodásnak és a vadvédelemnek.
A vadászatra jogosult szervezetek – zömében vadásztársaságok – által végzett és az állami szervek által felügyelt vadászat segít megőrizni a fauna természeti egyensúlyát és biológiai sokféleségét, megelőzve egyes fajok túlszaporodását, vagy más fajok eltűnését. A délután folyamán a vadásznaphoz kötődően több nyilvános kerekasztal beszélgetésre is sor került, amelyen többek között a vadászati bűncselekményekről is szó esett.
Kreitz Zsuzsanna r. alezredes asszony a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Szolgálat Bűnügyi Technikai Főosztály vezetője gyakorlati tapasztalatokkal látta el a hallgatóságot, az áldozattá vagy elkövetővé válás megelőzése érdekében.
Forrás: Rendőrség
Vadászat
Továbbképzést tartottak vármegyénk szakembereinek
A Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
2024. október 28-án Hatvanban a Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
Szűcs Iván hivatásos vadász alelnök köszöntőjét követően Kovács István János tirkár ismertette a napi programot. Elsőként Dr. Kovács Imre a 310. Mátra-alja-Dél-hevesi Vadgazdálkodási Tájegység tájegységi fővadásza tartott előadást A vadkár térítési eljárás szabályai és gyakorlata címmel.
Őt követte a Magyar Madártani Egyesülettől Deák Gábor, aki az új Kerecsen Life programot mutatta be, és ismertette a már lezárult Helikon Life program eredményeit. A harmadik előadásban a Kite Zrt. képviselője, Nagy Gábor mutatta be a Mavic 3 Thermal hőkamerás drónt és ismertette a használati lehetőségei a vadgazdálkodásban.
Az előadásokat követően Lakatos Anna igazgatóhelyettes és Kőmíves-Rab Barbara tárlatvezető kalauzolta körbe a hivatásos vadászokat a múzeumban. A program egy közös ebéddel zárult a hatvani Svéd Korona Étteremben.
Forrás: Kovács István János s.k. titkár – OMVK
Vadászat
Az ormánsági szarvas nyomában: trófeabemutató a Drávamentén – GALÉRIA
Ha léteznek szimbolikus helyszínei a magyarságnak, akkor ebből egyet bizonyosan megtalálhatunk az Ormánságban, amely a Dráva folyó bal partján, a honfoglalás óta magyarlakta terület. Reformátusok, kálvinisták lakják-e tájat. 45 település tartozik ide és úgy tartja a mondás: „Addig tart az Ormánság határa, ameddig a bikla* ér!” – s mintha ezt a szarvas is tudná, hiszen napjainkban, ha feltűnik egy-egy gímbika egy-egy trófeamustrán, arról a helyiek bizonyosan megmondják: No! Ez innen származik! Ezen a tájon rendezte meg, a 2024-ben terítékre került gímbikák trófeáiból, a Mészáros Kálmán és Hohmann Endre által vezetett három vadásztársaság közös trófeaszemléjét október 27-én, Szaporcán, az Ős-Dráva Látogatóközpontban, amelyet Agyaki Gábor, az Országos Magyar Vadászkamara Baranya Vármegyei Területi Szervezetének elnöke, az OMVK alenöke nyitott meg.
Az Ormánságnak, avagy ahogy még a régi öregek ma is mondják, az Ormányságnak, meghatározója volt a Dráva-folyó, azonban az ártéri gazdálkodást, amely oly jellemző volt a magyarságunkra, nemcsak itt, hanem az ország megannyi pontján ma már nyomokban sem találjuk meg. A XVIII. században második felétől megindult folyószabályozás és ármentesítés, ami fokozatosan átrajzolta a vizes területekből kiemelkedő dombokra, az ú.n. “ormákra” települt tájat.
A megnyitón a Baranya Vadászkürt Együttes játszott. Videó: Agro Jager
Az 1767. évi úrbérrendezés új helyzetet teremtett a gazdálkodásban a jobbágyok úrbéres földjének és a földesurak kezelésében lévő majorsági birtokoknak a szétválasztásával, a jobbágyi jogok és kötelezettségek rögzítésével. Ennek alapján az országot, így az Ormánságot is, megroppantották a Habsburgok adói és az Ormánságban az évszázados hagyományokkal rendelkező ártéri gazdálkodás fokozatosan hanyatlásnak indult.
A víz lassan, lassan fogyni kezdett és mára ott sincs, ahol mindig is volt, ahol mindig is megtalálta a vizet a vad. Az egymást követő forró, aszályos nyarak azt hozták el az Ormánságba, hogy 250 évvel az ártéri gazdálkodás hanyatlását követően, itatni kellett a szarvast – tette hozzá Hohmann Endre, a Drávamenti Szarvas Földtulajdonosi Vadásztársaság vadászmestere. Rámutatott, hogy az okot a múltban kell keresni, de a megértésen túl sok lehetőségünk, megváltoztatni a korábbi döntéseket, nincs.
Nem elégséges azonban vizet vinni az itatóba, mert az ma-holnap elfogy és ha mi nem fogunk vizet vinni, ha mi nem itatjuk a szarvast, akkor mégis ki fogja? – tette fel a kérdést az Agro Jager Newsnak Hohmann Endre. Meg kell keresni azokat a sarokpontokat, hogy víz kerüljön oda, ahol az korábban természetes úton bejárta a területet. Ez ma már nemcsak vadgazdálkodást érinti, hanem a mezőgazdaságot is szorongató kérdéskör és ki kell mondani azt is, hogy az erdőink is veszélyben vannak. Ha ma még a tölgy el is éri a vizet, de mi lesz jövőre, mi lesz tíz év múlva? Át kell gondolni, meg kell tervezni és a víznek utat kell biztosítani, hogy életben maradjon a vidék, hogy életben maradjon a szarvas.
A trófeák átlagsúlya 10 kilogramm fölött állt meg 2024-ben. A szarvas nehezen mozdult el a víz mellől és ez egész évben jellemző volt a nagyvadra. Miközben még tíz éve ki-kijöttek s tudtuk, hogy be-beállnak egy-egy szójásba, kukoricásba, most erről szó nem lehetett, mert már augusztusban üres volt a határ. Olyan nyílt területek láttunk, mint korábban novemberi időszakokban és az erdő, a víz gyűjtötte-rejtette a szarvast.
A vadásztatásban is nehéz kihívásokkal találkoztunk. A megszokott stílusban, a megszokott rendben aligha kerülhetett volna 40 bika, ide, a Duna-Dráva Nemzeti Park Ős-Dráva bemutató központjába. Ugyanis ahhoz, hogy a vendégeket eredményesen kísérhessük ebben a bőgésben, a hivatásos vadászaink mellett a tagságnak is jelentős szerep jutott, mert meg kellett figyelni, merre és milyen szarvasbikák járnak – tette hozzá Hohmann Endre vadászmester.
Mészáros Kálmán, a társaság és mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy a szarvaskör elnöke kiemelte, hogy a szarvasgazdálkodás teljes egészében egy válaszút előtt áll. Régi, megszokott árak mellett a mezőgazdaság szervesen megváltozott: mind gazdálkodásában, mind pedig az időjárás okozta eleddig nem tapasztalt extrém melegek, csapadék hiányok vagy éppen özönvízszerű, napokig tartó esőkkel. Megváltozott a vadászat körüli milliő és a gasztrokultúra, a borkultúra s a vendéglátás olyan szinten alakult át, hogy összességében kell újragondolni, újratervezni azt, amit ma vadászatnak, vadászati turizmusnak nevezünk.
Koncepció kell, ki kell alakítani azt, ami mentén öt, tíz év múlva eredményeket tehetünk le az asztalra, mindezt úgy, hogy a vadászati ágazat, a vadgazdálkodásnak stabil, kiszámítható, konzekvens, ha úgy vesszünk egyértelmű irányokat adunk – jogi értelemben is. Megkerülni, elodázni már pedig ezt nem lehet és olyan szakembereknek kell leülni, akik képesek átlátni a szektort, mind horizontálisan, mind pedig vertikálisan. Egy-egy érdeket nem kiragadva, a személyeskedést félretéve, összeállítani egy olyan hosszú távú vadgazdálkodási tervet, ami megalapozza, megerősíti azt a bázist, amelyet ma itthon és a világban is úgy ismernek, hogy az ormánsági szarvas. Rendezni kell, egyértelművé kell tenni, hogy kinek, mi a feladata. Átláthatóvá kell tenni a jogszabályi környezetet, le kell ülnie az ágazatnak, ami itt, az Ormánságban, már 100 000 hektáron gyakorlatban is működik. Ehhez illeszteni kell és megkerülhetetlen az is, hogy egy működő képes gazdálkodási tervet adjunk ki, ami lehet, hogy az ország más részein nem életképes, de azt is figyelembe kell venni, hogy egyes tájak, tájegységek adottságai, mind lehetőségeiben, mind pedig a genetikai értelemben véve eltérőek és ez fokozottan igaz az Ormánságra.
Mészáros Kálmán hozzátette, hogy hazánk vadgazdálkodása rendkívül heterogén, rendkívül változatos. Ahogy sok száz éven keresztül eltért a Dráva bal partjának és jobb partjának a gazdálkodása itt, a magyar-horvát határ mentén, úgy az alapjaiban ma sem változott, de tudomásul kell venni, hogy akaratunkon kívül bizonyos dolgok -, mint az időjárás – megváltoztak, amihez embernek, állatnak a megmaradásért is változni kell. Azonban a fejlődéshez nem elégséges, hogy mennyiségében és minőségében megmaradjunk, mert akkor valójában csak a megőrzés szintjéig jutottunk el, miközben az Ormánságban, figyelve a szarvas eredményeit, ott rejtezhet egy világrekord is, amely eredmény az itt összefogott, együttgondolkodó vadásztársaságok eredménye lesz, ugyanis a szarvas nem ismeri a társaságok területhatárait.
Sok feladat, sok munka vár az Ormánságban élőkre, amely elől itt senki nem akar elbújni – folytatta Mészáros Kálmán, de ahhoz, hogy ennek a nagyszabású munkának látszatja is legyen, pontos, precíz irányokra, meghatározott célokra van szükség. Ebben a munkában, egy sarokpontban mindenki máris is egyetértett s ez lesz az, ami össze fogja kötni a vadgazdákat. Ez pedig nem más, mint: a szarvas.
A jó hangulatú szaporcai találkozón reggelivel várták a vendégeket s frissen őrölt kávé mellett járhatta körbe a trófeákat mindenki, aki belépett a Duna-Dráva Nemzeti Park Ős-Dráva bemutató központjába. Agyaki Gábor elhozta a Baranya Vadászkürt Együttest s a kis csapatban egészen kicsi lánykák is bátran fújták, a nagyok mellett, a vadászkürtöt. Jöttek Győrből, Budapestről, Debrecenből, Békéscsabáról és Szegedről is a vendégek. Messziről s ha valaki végig nézett a vendégseregen, láthatta, hogy akad itt egy másik szilárd oszlopa is a vadászatnak a szarvason kívül, ami nem más, mint a családok, a fiatalok és a gyerekek. A gyerekek, akiket a szüleik már otthon sem tudnak hagyni ilyenkor, akik már vadászkürtöt szorongatva ott állnak díszes vadászruhában, szépen vasalt ingben édesapjuk mellett, mert valaki otthon szépen, tisztán útnak indította őket. Míg van honnan elindulni, míg van hova megérkezni a vadászat után, addig lesz az Ormánságban is szarvas…
Írta és fényképezte:
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M., lapigazgató
*bikla: magyar tájszó, több rétegű női szoknya