Vadászat

Beteljesült álom!

Közzétéve:

2024.10.10.

Feltöltő:

Kiss Róbert élménybeszámolója:

Hejj! Szeptember! Te csodás, vadászszíveket újra és újra megdobogtató!

Mikor az éjszakák már hűvösek, a hajnalok már párásak, a tölgyesek pedig koppantva hullatják makkjukat, és az erdők az ősz ezerarcú színeiben kezdenek pompázni, akkor érkezünk el az esztendő számunkra legjobban várt hónapjához, a szeptemberhez. Csillogó szemmel várjuk, hogy földbegyökerezett lábbal meghalljuk az első „eőőh” –t, az erdeink legnemesebb vadjának, a gímszarvasbikának a bőgését. Amelyet ezután még számtalan követ, arra sarkalva minket, hogy a nyomukba eredjünk, sok-sok lépést tegyünk a vadászcsizmánkban és a korban arra érdemeseket terítékre hozzuk.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Az első napokban, még tétován, még csak megszeppenve, szinte csak nyöszörögve szólalnak meg ködös rétjeinken a szarvasok, de az idő előrehaladtával, egyre jobban zengeni kezdenek a szarvasszerelemtől elbódult bikák.

Idén is eljött ez a különleges pillanat. Én is a nyomukba szegődtem, hatalmas várakozással, reményekkel telve.

A tavalyi év után, – amikor a sok íjjal történő próbálkozás ellenére – végül puskával ejtettem el e nemes vadat, elhatároztam, ebben az évben, ha sikerül, ha nem, csakis íjjal lövök bikát!

Az ünnepély már augusztus utolsó napjaiban elkezdődött. Több estét megfigyeléssel, hallgatózással, felderítéssel töltöttem, próbáltam feltérképezni, merre mozognak a mi vadászterületünkön (ezt a részt Bencének nevezik) a szarvasok.

A Bence, egy régi, patkó alakú patakmederből áll, mely 70-80 méter széles, igazi vadbújó, nádas, gyékényes áthatolhatatlan „ősdzsungel”. Körben rajta 20-25 éves, a természetvédelem által telepített tölgyes, melynek fő vonzó tulajdonsága egy szivattyúállomás, amely állandó vízzel látja el a területet. Ezt a bő 50 hektárnyi édent, főleg legelők veszik körbe, kivéve a déli oldalán, ahol gyümölcsösök vannak.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Az első esték egyikén, Gergő barátommal egy kicsit későn értünk ki a területre, egy fél óra múlva már sötétedni kezdett. Épp egy gyümölcsben haladtunk, mikor agancscsattogásra lettünk figyelmesek az előttünk lévő diós hátsó részén. Gyorsan takarásba húzódtunk, még éppen időben, mert 1-2 perc múlva megjelent az első gím tarvad, alig 40-50 méterre tőlünk. Aznap csak megfigyelés volt tervben, nem is volt nálunk semmilyen elejtésre alkalmas eszköz, így teljes nyugalommal szemléltük az elénk táruló látványt. Az első tehenet, még kettő másik tehén és két borjú követte, majd szépen sorjáztak a fiatal korosztályt képviselő bikák is. Csapos, másod-harmad éves, a jövő reménységét hordozó fiatal daliák játszadoztak, kergetőztek egymással, majd egy pár erőteljes szökkenéssel, átugorták a bokrokat, és megérkeztek az éjszakai lakomájuk helyszínére, egy lucernatáblára. Megvártuk, míg mind behúzódnak, és legelni kezdenek, majd továbblépdeltünk a következő diós sarkáig. Itt a kerítést már megette az idő vasfoga, de azért óvatosan, minél kevesebb zajt okozva, lopakodtunk előre. És milyen jól tettük, mert amint megálltunk, újabb szarvasokat vettünk észre. Három, az idősebb korcsoporthoz tartozó, bika közeledett felénk. Kicsit leguggoltunk és kihasználtuk a lassan leereszkedő éjszaka bújtató segítségét, melyre szükségünk is volt, mert a bikák egészen 8-10 méterre tőlünk váltottak át a fentebb említett lucernatáblára. A trió közül a 2. és 3. szintén kímélendő kategóriába tartozott, de az első, az maga volt a beregi erdőt megtestesítő őserő. Nagy, széles terpesztésű, vastag szárú, koronás háremúr haladt át előttünk, olyan háremúr, melyet szívesen terítékre hoztam volna.

A következő napokban, mikor nem voltak vendégvadászok, a hivatásos vadászunkkal, Petivel eredtünk a szarvasok után. Voltunk harmatos hajnalban, madárcsicsergős estéken, próbálkoztunk majd minden oldalán a Bencének, az árulkodó szélirányt figyelembe véve, de megfelelő korú, lőhető bikával nem hozott össze a sors bennünket. Az egyik ilyen estén, mikor már a lenyugvó nap sugarai alig jutottak át az összezáródó lombkoronán és visszafelé tartottunk a kocsihoz, tőlünk nem messze, egyre erősödő avarzörgést hallottunk. Tekintetünkkel és a távcsövünkkel erősen vizslattuk, az egyre több levelétől megszabaduló erdőt, amikor 150-200 méterre több vaddisznót láttunk felénk közeledni. Aha, megvannak a két táblával arrébb húzódó kukoricásom éjszakai fosztogatói! Na, gyertek csak, gondoltam magamban, ma megvámollak benneteket! A majd 20 darabból álló konda közeledett felénk, de igen lassan. Nekünk mozdulni, a zörgő avar és a ritka takarás miatt nem volt tanácsos, így kénytelek voltunk arra várni, hogy ők tegyék meg a minket elválasztó utolsó métereket. Szépen, turkálgatva, sehova sem sietve mozogtak, a köztünk lévő távolság azonban nem igazán akart csökkeni. Annyira nem, hogy mire hozzánk értek, hiába volt a süldő tőlem csak húszméternyire, csak egy fekete gombócot láttam belőle, így lövésről szó sem lehetett. Majd, miután a koca szél alákerült, hangos morgások kíséretében, elvezette a kis csapatot. A macska rúgja meg, itt nem sok minden hiányzott! Mindegy, majd legközelebb, gondoltam magamban, (nem is sejtettem milyen hamar).

Másnap nagyon korán, még a mindent elrejtő éjszaka sötétségét kihasználva, ugyanezen helyre cserkeltünk be, hátha meglátjuk az itt bőgő bikát. Ahogy a nap sugarai egyre jobban megvilágították a környezetünket, úgy éledt föl a minket körbeölelő természet. Fácánkakasok kezdtek kakatolni, majd néhány perc múlva egymással perlekedő mátyások húztak el a fejünk felett. Közben a párás homályban megszólalt a bika, „Eőőőh,eőőh! Ehhh! öh-öh-öh!”- szépen strófázva a vadászszívnek oly kellemes dallamot. Petivel egymásra nézünk: igen, téged keresünk. Egy sűrűbb, bokros rész mögé húzódva, ahonnan jó rálátásunk van a nyíltabb részekre, csendesen várjuk, hogy végre teljesen kivilágosodjon, és megláthassuk a hangok forrását. Eközben a kiszemelt bika szorgosan terelgeti tarvadjait, de mindig csak egy kicsi részét tudjuk megpillantani, pedig a távolság nem nagyobb 60-80 méternél közöttünk. És miközben mi leskelődünk, egy tehén valahogy a hátunk mögé – és szél alá – kerül, és hangos böffenésekkel figyelmezteti és elugrasztja az egész rudlit.

Pár perc tanácstalanság után, egy kicsit arrébb lopózunk, amikor hirtelen, a tölgyes ritkásabb részén, újabb szarvasokat veszünk észre. Egy tehén és egy ünő közeledik és őket követi egy bika. Peti máris próbálja bírálni, hogy lőhető-e, de nem sok időnk van rá, mert hamar elénk érnek. Gyorsan megmérem az éppen előttem átváltó tarvadak távolságát (64 méter), állítom az irányzékot, feszítem az íjat, mikor a kísérőm, tehénhangot utánozva, megállítja az addig gyorsan mozgó szarvasokat. A bika pont keresztben, teljesen jó lövési pozíciót biztosít,(közben Peti lőhetőnek bírálja, 10 év körüli, hármas-hármas korona, érdekes befelé hajló koronaágakkal, 7 kilogramm körüli trófeával). Farkasszemet nézünk egymással, de a távolságot túl nagynak gondolom, nem merem elereszteni a lövést, így a tétlenséget fél perc múlva megunó csapat sértetlenül továbbrobog. Hiába állapodott meg a piros pont, stabilan a lapocka mögött, egyszerűen nem szerettem volna egy esetleges rossz lövéssel megpiszkolni e nemes fővadunkat. Ám búslakodásra nincs időnk, ágreccsenés vonja el tekintetünket a pár pillanattal korábban elillant szarvasokról. Peti halkan súgja: – Ott a disznó… De sehogy sem látom! Egy fél méterrel állok mellette, de a bokor nekem pont kitakarja. A süldő nem tétovázik tovább és már fordul is vissza a sűrűbe. Ekkor megpillantjuk a konda három másik tagját, amik egyenesen felénk tartanak. Olyan gyorsan érnek elénk, hogy közben nincs időm kihúzni az íjat, csak amikorra már 15 méterre megközelítenek és a mozgást kiszúrva, penderülnek is be a sűrűbe. Viszont ismét nincs időnk ezen keseregni, mert 3 koca bukkan elő a többi süldővel, (most esik le, hogy ez a tegnap esti nagyobb konda, csak elszakadtak egymástól). Már éppen feléjük fordulnék, mikor a szemem sarkából észreveszem, hogy az előbb beváltó három süldő próbál csatlakozni a konda többi tagjához. Hát ennek már a fele sem tréfa, mibe csöppentünk? Miközben én célzásra emelem az íjat, Peti egy hangos füttyentéssel megállítja a kocogó triumvirátust és amint a célzópont egy pillanatra megáll a vaddisznón, máris útjára engedem a vesszőt. A célzásom pontos, a nyíl a célzott helyen keresztül repül a vadon. Nézek kísérőmre, szerinte jó tüdőlövés. Most kap el igazán a vadászláz, az események olyan gyorsan peregtek, hogy eddig gondolkodni sem volt időm igazán a történteken. A lövés után ér utol a vadászláz. A kötelező cigiszünetnyi idő után, a rálövés helyéhez lépünk, ahol világos színű tüdővért találunk. Pár méterrel arrébb, ott piroslik a világító nock is. Nézem a vesszőt, mely szintén a jó találatról biztosít. A bő vérzést követve, dermedten találjuk a kicsi süldőt. Odalépek hozzá és közben köszönetet mondok Dianának a szerencsés vadászatért. Pétertől kapom a töretet és sűrű gratulációt. Sok éve vadásztat, de még nem volt íjas elejtésben része. Nagyon örülök a süldőnek, mert a pár éve a pestis miatt töredékére esett vissza a vaddisznós terítékadatunk,(a korábbi évekhez képest 10% alá), tavaly és idén már ugyan lőttem puskával belőlük, de íjjal hosszú idő után voltam újra sikeres. (Zsigereléskor derül ki, hogy tényleg a szomszédos tengeriben dorbézoltak, mert a gyomor tele volt kukoricával).

Fotó: Kiss Róbert – AJN

A sikeres disznókaland után, jött egy pár napos aktív vadászatmentes nap, mert vendégek jöttek és Péternek őket kellett kísérnie, de addig sem tudtam a fenekemen ülni, majd minden alkalmat kihasználva próbáltam kilesni a szarvasokat. Az időjárás is változott, megjött az oly régen várt csapadékos időszak. Kisebb kihagyásokkal esett és esett, sikerült is egyszer, úgy istenigazából, rendesen bőrig ázni.

A vendégek távozását követően megnéztük kísérőmmel a vadászterületünk éppen szabad részeit is, de említésre méltó esemény nem történt. Egy pár napos kicsapongás után, csak visszatértünk a Bence területünkre. Egyik délután egy kicsit korábban indultunk, mert a napközbeni villanypásztor ellenőrzés közben, igen jó bőgést hallottam a Bence felől. Most délről közelítettünk, mert lágyan fújdogáló észak, északkeleti szelünk volt. A terület közepén egy 5 hektáros almás helyezkedik el, ezen keresztül osontunk, teljesen a felső sarkáig. Itt várakozva hallgattuk a koncertet. Legalább négy agancsos válaszolgatott egymásnak. Egymásra néztünk, merre tovább? A kerítésen van egy nagyobb lyuk ezen kimászva egészen a tölgyes széléig lopóztunk. Itt negyedórányi tétovázás után, a hangok alapján, egy erősebbnek vélt, szarvas felé fordultunk, jobb kézre. Az eső áztatta nedves avaron, olyan csendesen lehetett haladni, mint a szellemek. Néhány lépés után megtaláltuk, akit kerestünk. Bő háromszáz méterre előttünk ott pompázott egy igen jó képességű gímszarvas. A testét vettük először észre, a feje és az agancsa átlógott a másik sorba. Óvatosan áthajolva néztük meg, kivel van dolgunk. Péter mondja is egyből, nekünk való kategória, minden tekintetben. Lassan 4-5 sorral jobbra mozdultunk és ott igyekeztünk közelebb férkőzni, úgy, hogy állandóan néztük jobbra-balra, nincs-e tarvad az öregúrral. De szerencsékre nem volt jelen az igen jó szemű asszonynép, így egy kicsit nyugodtabban, csakis a bikára koncentrálva jutottunk egyre közelebb. Mikor már csak nyolcvan méter lehetett a távolság, Peti megállt és egyedül óvatoskodtam előre, mert egyedül csak kisebb a lehetősége a lebukásnak. Közben a bika nem mozdult sehova, ugyanott állt, a fejét néha meg-megmozdította és beleordított a délutánba, jelezve ottlétét. Olyan izgatott lettem, hogy a fülemben hallottam minden egyes szívverésemet, mit mondjak, zakatolt rendesen. A távmérő szerint egészen 39 méterig közelítettem meg a szarvast, de nem volt jó a pozíció, mert közben elfordult és ferdén állt nekem, kb. 30 fokos szögben. Itt megint nem jöhetett szóba a lövés, hosszú perceknek tűnő várakozás után, ami valójában csak néhány perc volt, jobb lövési lehetőséget keresve, minden egyes mozdulatot kétszer is meggondolva, balra mozdultam. Amikor már csak néhány centi választott el a jónak vélt helytől, a bika elfordította a fejét és a bal szemével egyenesen rám bámult. Az álcám jó, de mozdulni mégsem mertem, mert tudtam, hogy a legapróbb mozdulatnak is elugrás lesz az eredménye. Néhány idegőrlő pillanat után, azonban csak nekiiramodott, nem volt esélyem rálőni. Húú! Még a szarvasnál is nagyobbat fújtatva bosszankodtam az elszalasztott lehetőségen, de utólag, hideg fejjel is végiggondolva, ez volt a helyes választás. Abból a rossz helyzetből, nem lehetett volna biztos lövés tenni rá. Peti is azt mondta, jobb ez így, szerinte lesz ennél jobb és biztosabb lehetőség.

A következő alkalmakkor egy osztrák vendégvadász által megfigyelt és lekamerázott, igen öreg (14-15 év) és visszarakott bikának az eszén akartunk túljárni, de nem volt hozzá szerencsénk. Tudtuk, hol vált ki este és hajnalban vissza, de mindig csak teljes sötétségben tette ezt meg, így nem adott nekünk esélyt.

A korábbi bőrigázásnak is meg lett az eredménye, sikerült megfáznom. Hiába beszéltük meg csütörtök reggelre a találkozót kísérőmmel, már este azon gondolkodtam, nem kellene ezt erőltetni, addig, míg jobban nem leszek. De a hajnali keléskor elég jól éreztem magam, melyben nagy szerepe volt, hogy amikor kilestem a házból, a kert felől, több helyről, erős bőgést hallhattam. Nekem sem kellett több, sima liba, egyből jól voltam, tehát megyünk vadászni. Pakolni sem kellett, mert minden a kocsiban volt, így egy gyors öltözés után, öt órakor a megbeszélt helyszínen voltam, ahol már Peti várt. Most a Szórtmakk nevű, területrészünkre mentünk, itt a napokban több bika is terítékre került. Ez egy nagyobb, összefüggő tölgyes része. Igazi nehezen járható erdőrész. Az utolsó itt lőtt szarvast, több mint két órás munkával lehetett kihozni. Ide tartottunk a Nivával, melyet a Makócsa csatorna partján tettünk le, még teljes sötétségben. Hamar a kiszemelt részhez értünk és vártuk, hogy világosabb legyen. Egy dagonya volt a pontos úticélunk, ahonnan most is folyamatosan érces orgonálást hallottunk. Egy mély árkon kellett átmásznunk, aminek az alját elég rendesen kijárták a szarvasok. Éppen hogy kimásztunk belőle, máris mozgást vettünk észre a tőlünk balra húzódó csalitosban. Pár másodperccel később elénk is lépett a mozgás forrása, kettő tarvad, nyomukban a daliával. De hiába voltak tőlünk alig 10 méternyire, az összezáródó lombozat, még a segítségükre sietett, jó takarást biztosítva nekik, így nem volt elég fény a pontos bírálathoz. És ahogy a szarvasok jöttek, egy kicsi teketóriázás után, hangtalanul, gyorsan távoztak is. Ez sem sokon múlott, ha egy kicsit később lépnek ki, talán lett volna elég fény.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Egy rövid eszmecsere után, irány a szomszédos tábla! Itt azonban semmi sem mozdult. Déli irányban viszont néha belezeng egy-egy bika az ökörnyálas reggelbe. Peti kérdezi, hogy bebújunk-e a sűrűbe? Ez nem is kérdés! -válaszoltam. De nagyon sűrű, néhol csak négykézláb tudunk majd menni -mondja nekem. Nem gond! -vágom rá, Te mész elől, én meg majd követlek!

Egy régen útként funkciónáló, néhol pár méterig könnyen járható, máshol kökénnyel, vadrózsával, gyalogakáccal erősen benőtt csapáson haladunk. Mondjuk az túlzás, hogy haladunk, inkább csak szeretnénk haladni. Peti még csak-csak, de nekem az íjjal a kezemben nehezebben megy, de nem is az íjjal van gond, inkább az álcaruha okoz nehézséget, mert lógó és kiálló levelei állandóan beleakadnak valami tövis-tüske kombinációba.

Azonban nem is kell sietnünk, mert nagyon gyéren hallunk bőgést. Így meg is kell állnunk, mert nem tudjuk, hogyan tovább. Ekkor Péter előveszi a szürkemarha szarut és öblös hangon megszólaltatja a bőgőkürtként funkcionáló tülköt. És láss csodát, az addig csendes erdő, hirtelen életre kel!

Először egy, majd 3-4 dalia válaszol. Peti újra elharsonálja háromszor azt hogy: „Eőőőh,eőőh!”, mire folyamatos bőgés alakul ki. Szépen, szinte egymást hergelve, válaszolgatnak egymásnak. A nekünk jobb kézre harsogó, messzebb van és még ennél járhatatlanabb helyen, így a balra bőgő 2-3 bika felé indulunk. Mivel, most szépen strófázzák dallamukat, könnyen beazonosíthatjuk a helyüket. Lassan, de biztosan közeledünk feléjük, mikor agancsok éles csattogását sodorja felénk a nyugati szél. Két bika nem bír a hormonjaival, és vad csatába kezdenek egymással. Egyből mondom is kísérőmnek, őket vegyük górcső alá.

Szerencsék van, mert folyamatos a harc és amíg egymással vannak elfoglalva, mi lassan, de biztosan közeledünk. Sajnos közben észrevesszük, hogy a szelünk most már nem éppen ideális, pontosan rájuk fújna, ha egyenesen feléjük fordulnánk, így nincs más választásunk, pár perces küzdelem után tovább haladunk egyenesen. Majd, miután 150 méterrel elhagytuk őket, 45 fokban visszafordulva indulunk őket becserkészni. Innen már nagyon óvatosan teszünk meg minden egyes lépést, nem szeretnénk elriasztani a szarvasokat. Ahogy csökken a távolság, úgy emelkedik nekem a pulzusom és egyre jobban elönt a vadászláz. Ilyenkor, olyan, mintha megszűnne a külvilág, csak én, a körülölelő erdő és a bika lenne a világon. Minden idegszálammal a két viaskodó félre koncentrálok. Kis idő után azonban megállni kényszerülünk, mert bár előttünk viszonylag egy tisztább rész húzódik, azonban a két bika ettől a résztől nyugatra, számunkra megközelíthetetlen helyen van. Keresünk egy viszonylagosan jobb takarást nyújtó részt, ahonnan jó rálátásunk van a ritkább részre. Peti leguggol, én mögé helyezkedem, és kezdődhet az izgalom. Gyorsan egymásután háromszor utánozza a tehenek hangját,”MEH, MEH, MEH”, mire a két viaskodó fél egyből abbahagyja az erőfitogtatást és erős bőgés kíséretében, semmivel sem törődve elindulnak felénk. Orgonál az egyik, majd válaszol a másik, zeng az egész erdő. Leírhatatlan érzés. Peti fokozza az izgalmat és újra megszólal:„meh-meh”, mire válaszul a két bika teketóriázás nélkül közelít. Szétválnak, egymásnak feleselnek. Miközben az első, nekünk 3 óra irányából, érkezik, addig a második előttünk félkörben kerülve keresi a hang forrását. Az első már nincs messzebb negyven méternél, de ott átláthatatlan az aljnövényzet, így hiába akarjuk meglesni, nem sikerül. Eközben a másik pont a szálas erdőrészhez ér, így jól látható. Rövid koronaágak, hét kiló körüli agancs és ami a legfontosabb, lőhető kategória. Súgja is Peti, ha tetszik, lőheted! Upsz, ez kellett még nekem, az így is zakatoló szívem, még hevesebben kezdett kalimpálni. Már csak erre a bikára koncentráltam. Jön, mintha zsinóron húznánk. Pont 12 óra irányába ér, mikor úgy ötvenméternyire szembe fordul velem és egyenesen felénk jön. Jól meg tudom nézni az agancsát.Tetszik, ez egyértelmű, ezt szívesen elejteném. Amíg ezen gondolkodom, fokozatosan fogy a távolság, 45, 40, 35 méter és mikor egy nagyobb fa takarásába ér, megfeszítem az íjam. Súgom is Péternek: Fel ne állj, nehogy őt találjam el. Még most is egymással van elfoglalva a két szarvas, mert még mindig tart a verbális csata. Majd az érkező egy pár lépés megtétele után lecövekel és belezeng az ébredő tölgyes koncerttermébe. Mit mondjak, fenséges látvány!

Ekkor huszonöt méter választ el egymástól, de szemben áll. Az irányzék piros pontját, a lehetőségekhez képest stabilan nyugtatom a szügyén. Ekkor a kisördög azt súgja, hogy ebben a nem éppen ideális helyzetben lőjek rá, azonban a bika megoldja a dilemmát, mert apró lépésekkel elfordul. Teljesen keresztben áll, a feje balra, a pont a lapocka mögött. Szinte még ki sem gondolom, a vessző már repül is célja felé. A világító nock szépen mutatja az útját, eléri a szarvast, majd eltűnik, majd újra látom. Úúh, ez keresztülrepült rajta! A bika elugrik, a nyíltabb részen követjük tekintetünkkel, majd elnyeli az erdő. Kérdezem Petitől, te is láttad? Igen – feleli. Jó találat.

Nem is tudom mit csináljak, ezer felé cikáznak a gondolataim…. Igazi volt-e az elmúlt pár pillanat? Ugye nem álmodtam? Csípjem meg magam? Talán tényleg beteljesül a régi álmom? Szinte repülve érek oda a vesszőhöz. Valóban véres. Csak nem álom volt tehát. Az avaron pedig, mint valami pici virág, ott sorakoznak az élénk piros vércseppek. Ekkor Péter rágyújt egy cigire, ezzel töltjük el a várakozási időt. Én már mennék. Az eszem súgja, hogy még várni kell, de a szívem, már repítene tovább.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Mivel a lövés egy kicsit magas lett, így a nyomok nehezen követhetőek, egy elágazásnál kétfelé is válunk, de Peti nemsokára kiabál, hogy menjek. Szinte szaladok, és közben kérdezem mit talált, de nem is kell válaszolnia, mert látom, hogy tele szájjal mosolyog. Csak nem?

De igen! Nem is szól semmit, csak egy kökénybokor felé mutat. Amint oda nézek, meglátom a tövében feküdni az erdeink legkívánatosabb zsákmányát. Ez nem lehet igaz! Peti nyakába ugrok, hatalmas örömmel öleljük egymást.

Majd az életét adó bikához lépek, mellé térdelek, megérintem áhított trófeáját és elöntenek az érzelmek. Rendesen megkönnyezem! Szomorúság és öröm keveredik bennem. Kezem remeg, mint a kocsonya, a szám mégis a fülemig ér. Igen, ez egy beteljesült álom. Íjjal sikerült elejtenem egy bőgő bikát, a magyar erdők koronázott királyát!

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Péter gratulál, és átadja a töretet. Megköszönöm neki a lehetőséget és közben hallgatom, hogy ő hogy élte meg az eseményeket.

Közösen nézzük a lövés helyét. Valóban egy kicsit magas lett a lövés, de így is mindkét tüdőt átütötte. Majd az agancsot szemléljük hosszasan. Kiváló trófea. Készülnek az első fotók, amik majd a későbbi emlékek felidézésben fontos szerepet kapnak. Ezután a krotáliát belerakjuk, majd közös erővel, ketten kizsigereljük.

Na, most jön a neheze. Hol is vagyunk? Hogy visszük ki innen… Segítségül hívjuk a modern technikát, műholdas térkép bekapcsol és közösen találgatjuk, hol is lehetne a legkönnyebben kivinni. Újra szerencsénk van, mert nem messze tőlünk van egy régebbi út, amin elég jól meg lehet közelíteni a helyszínt autóval. Nemsokára meg is érkezik az öcsém Gergővel és közös erővel hamar felpakoljuk a hőn áhított zsákmányt a platóra.

Fotó: Kiss Róbert – AJN

Este a társaságunk vadászházánál, e királyi vadhoz méltó terítéket készítünk. Sorra érkeznek a vadásztársak és barátok. Örömteli hangulatban nagy beleéléssel mesélem el, és élem át újra-és újra a reggel történteket. Mindenki nagyon kíváncsi az eseményekre, mert íjjal még senki sem lőtt a környékünkön bikát. Az egyik legérdekesebb esti élményem az volt, hogy az egyik sokat tapasztalt vadásztársunk mellém lépett és megkért, hogy csináljunk egy közös fotót, mert bár sok-sok éve vadászik, de ehhez fogható élményben még nem volt része hosszú vadászélete alatt. Kérésnek nagy örömmel tettem eleget.

Ahogy végigolvasom a leírt sorokat, újra végig peregnek előttem az események. Látom, hogy elég hosszú lett a történet, de rövidebben, ezt nem lehetett volna megosztani veletek! Az elejtés sem volt könnyű menet. Vadásznaplóm szerint harminckettedik kimenetelre sikerült az elejtés, amihez átlagosan a lépésszámláló szerint 7350 lépés tartozik. Ezt felszorozva a kimenetelek számával, egy kicsivel több, mint 160 kilométert jártam utána. Tényleg nem volt egyszerű, de a sok-sok kilométer minden egyes centimétere megérte, mert egy olyan vadászélménnyel gazdagodtam, ami nehezen lesz felülmúlható! Kívánom minden vadásztársamnak, hogy nekik is megadasson ez az élmény!

Felszerelés:

– Hoyt Vtm 31,

– 74 font 26,5” húzáshossz

– vessző: HD Hunter 359

– hegy: G5 Deadmeat V2 125gr

– teljes vessző súly: 510gr (100gr bronz insert)

– menekülési táv: gps alapján 51 méter

– találat: kétoldali tüdőlövés

Írta és fényképezte: Kiss Róbert

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Címkék:bőgés 2024 gímszarvas kiemelt-cikk Kiss Róbert

Következő cikk

Vadászat Nyugat-Zselicben

Ne hagyd ki

Útmutató vadgazdálkodóknak a vadkárok kezeléséhez

Vadászat

Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL

Published

17 óra

2024.12.22.

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Biharnagybajomba tartok, a Nagy-Sárrét szívébe, amely a sár, a víz és a nád miatt aligha tudott megőrizni épített emléket, mégis az itt élő népek, ma is szilaj, vad, de becsületes nézésében ott csillog a régi világ. Hit, becsület, tisztesség. Pillérei ezek a reformátusoknak s hogy nem tévedünk, ebben bizonyosak lehetünk. Igazolták már ezt százszor a mögöttünk lévő évszázadok. A régi, vízjárta sík ugyan eltűnt, de erek, lappok és olyan vendégmarasztaló sár várja az ide igyekvőket, hogy még a helyiek is meggondolják, beleállnak-e a hajtásba a nyúlért. Vastagon, nagykabátba öltöző embert itt nem találunk, mert itt menni kell, itt keményen meg kell dolgozni ma is a sikerért, ahogyan tették a régi-régi sárréti emberek. A hazug, a szavát nem tartó, sunyi embernek errefelé sok jövője nincs, jóra az ilyenféle fajta itt, a Sárrétben, ne is számítson. A Dózsa Vadásztársaság vendégeként akasztottam a tarisznyát a vállamra, fogtam puskát a kezembe és engedtem a kutyámat az ismeretlen sűrűkbe, partoldalakba…

Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ádventben járunk s hogy ezt az időszakot komolyan veszik a helyiek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy református templomukat advent első vasárnapján szentelték fel. Református népek lakják, Bocskai szabad hajdúi, akik büszkék arra, hogy Szigetvár védelmében is ott voltak az elődeik s megütköztek a törökkel.

Biharnagybajomban Ottokár kutyám már érdeklődve szippant bele a reggeli forgalomba. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Decemberre mindig csendesedik az idő. Odakint csak a búza, az örök reményt adó búza zöldell s ha jó is, szép is volt az ősz és jóformán egyszerre is vetettek a gazdák, mégis, a megannyi fajta, a különféle földek és a szokások miatt, minden búzaföld más és más. Még azok a táblák is elütnek egymástól, amelyekbe ugyanolyan búza került, mert ’iszen az egyik föld éppen könnyebb, míg a másik nehezebb húzású. Aki nem járja a határt, aki nem ismeri a földet és annak az ízét, annak talán egyforma, de aki itt nőtt fel, az becsukott szemmel tudja, hogy mi vár arra, aki a Malomközi csatornának indul…

A református templomot ádvent idején szentelték fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Szigetvár védelmében a bajomi vitézek is részt vettek, akikre, Biharnagybajom szívében, faragott oszloppal emlékeznek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Korán érkezem, de az udvaron már gyülekeznek. Odabent a vadászházban Dobos Sándor vadászmester és Szilágyi Ferenc jegyzi fel a neveket és ha már megjelent a tagság, számba veszik, kinek, milyen kintlévőségei vannak, ki akar ebédelni, ki nem és úgy általában véve a helyszínen rögtön elintézik, amit el kell.

Rend a lelke mindennek! Beiratkozás, ügyes-bajos dolgok intézése reggel a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság irodájában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Szóljatok Tóth Lacinak, hogy írja alá a jelenléti ívet! – szól Dobos Sanyi!

– Persze, ebéd is lesz! A múlt heti récékből kása lesz – feleli Szilágyi Ferenc!

Jobbról Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke köszönti a munkatársait. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A főzés „Bajomban” nem képezi a vita tárgyát, mert minden vadászatra egy szakács érkezik a vadászházba, így hát senki nem marad bent, senkinek nincs kötelező vállalása. Mindenki jöhet vadászni és így minden vitát csírájában le is zárnak.

A vadásztársaság a Dózsa Agrár Zrt. székházába kapott helyet, amely Biharnagybajom szívében impozáns, helyi védelem alatt álló épület. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Kis időre kiugrasztom a kutyámat, Ottokárt, az autóból, de látom, hogy sok „kollégája” illedelmesen pórázon, megkötve várakozik, így hát ő sem maradhat ki a jóból, de a hajtás végén is rendre pórázra veszik a kutyákat – mintha Pomázi Ágoston tanította volna itt is. Hiába no, a régi iskola!

Senki nem hiányzik! Reggel a vadászház udvarán. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Szabó Károly, a Dózsa Vadásztársaság elnöke érkezik. Mindenkihez van egy szava, körbejár, így illik és aki teheti, megszorítja a másik kezét, ha másért nem – becsületből. Úgy illik az, hogy senki le ne maradjon s a fiatalabbak még virtusnak is veszik, ki mekkorát tud szorítani. Régi dolgok ám ezek! Aki meg a másik ujját szorítaná meg, úgy kapja el, hogy a kézfejét elől szorítsa meg, az legközelebb pórul jár, mert akkor az ő kezét éppen úgy fogják elkapni, ahogyan tette. Akiben meg valami ősi erő lakik, az meg elkapja rendesen, s van úgy, hogy megrogyasztják a másikat. Úgy! Úgy! Az olyan embert le kell térdeltetni – teszi hozzá valaki, de meg kell hagyni, hogy itt, Bajomban ilyenre, a Sárrétben aligha számíthatunk, mert se hitvány, se pedig az erejét csak úgy fitogtató – nincs. De akkor honnét tudják, ki, miféle?

Sorakozó! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Na, jó a hangulat és mondjuk ki, a Kis-Sárrétben élők viselkedése sem másabb, mint a Nagy-Sárrétieké. Úgy látszik, hogy a kemény élet, a közös hit, a közös hiedelemvilág egyféle forma embert gyúrt a az évszázadok folyamán. Máskülönben a főtéren, a templom előtt áll egy faszobor. A szigeti veszedelem alakjai tűnnek fel s a magyar vitézek között az ellenséget, a törököt is megformálták, mert hát úgy járja, hogy arra is meg kell emlékezni. Ha valakinek idegen is, mi erre tudjuk, hogy mindenkinek jár a tisztelet.

Két pótkocsira férünk fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Jólesően nézek körbe. Igazán nem azért mondom, de kicsit hazajöttem, mert a Tiszántúlon, a reformátusok között, mégis csak otthon érzem magam. Ennyi régi vadásztáskát, mellényes, vékonyan öltözött puskás-, vadászembert régen láttam. Végtére is, lehet nem is tudják, hogy a régi vadásziskola ma is élő tagjai! Akin valami újabb gúnya van, annak kijár a piszkálás: majd ebben vagy abban a tanyában felavatjuk! De fel ám!

Komoly őszi szántás előtt, így csak a legszükségesebb holmit visszük magunkkal! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Töltények az övekben. Egy-egy vadász csak éppen annyi lőszert rak zsebbe, ami kell, mert többet nem fogunk lőni, mint amennyi kell az ünnepi asztalra. Nincs miért s míg zötykölődünk a platón hosszasan nézem a ködös tájat s merengek a reggeli gondolaton… nincs miért?! Annyi halat fogtak a Sárrétben, amennyi kellett. Annyi jószágot vágtak le – ha volt – amennyi kellett és most, ha más korban is élünk, csak annyi vadat vadászunk, amennyi kell. Mindenki a magáét viszi, mindenkinek az a kedves, amit ő vett fel, amit az ő kutyája hozott s ha fácánt nem bocsátanak ki, ha mind vadfácán, akkor úgy is van.

Dobos Sándor vadászmester: Uraim! Ez a szántás vár ránk! Egészen az almásig megyünk! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci meséli a múlt heti élményeit.

Tóth Laci talán az egyik legjobb puskás a csapatban, sok vicces és mókás történettel szórakoztatta a vadászokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mikor leszálltunk az uniós útnál, akkor alig ment el a hajtás, már rögvest három kakast is lőttünk. Így volt – teszi hozzá Hodosi András. Bizonyosan így volt, mert én voltam ott a harmadik s az előző hetekben, ha tehettük, együtt vallattuk a csatornapartokat. Szép volt a havas vadászat is, annyi szent!

Hodosi András, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság titkára. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Dózsa Vadásztársaság ma, 5800 hektáron gazdálkodik. Döntően szántói vannak s a terület jó, ha tizedén találunk erdőt. Nyár, kőris, helyenként tölgy s egy-egy matuzsálem mellett a mezővédő erdősávok fasorai színesítik a tájat. A területet átszeli a Hamvas-Sárrét csatorna, a régi Ó-Berettyó és persze a Berettyó. Aki erre él, tudja, hogy a nyáron is alig-alig csörgedező Berettyó, sokszor ragadja el az embert. Feljebb, Bakonszegen született az unokatestvérem férje s „ippen” az apukája meséli, hogy milyen örvények, kutak vannak a mederben. Ha abba valaki egyszer elmerül, sose látja a családját. Volt, hogy egészen lent Szeghalom alatt tette ki a kis folyó, amit sokszor alig tudnak a gátak között tartani és Berettyóújfalutól egészen végestelen végig olyankor tömegek lesik: lám-lám, hogy megmérgesedett a Berettyó. Vigyázni kell véle!

Hajtás indul! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ahogy szállnak le az emberek, egy gyepen fordítják meg a traktort. Bennünket tovább visznek, mert hajtjuk össze a területet s ahogy lenézek, egy teli doboz sörétes patront pillantok meg! Le is kiálltok, hamar lesz is gazdája s megegyezünk még, hogy kapok belőle! Hodosi András csak neveti: na, majd meglátjuk, Péter!

Vadászat. Mezei nyulak. Jóbarátok. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Rettentően gazdag település volt Biharnagybajom, igazi színes alföldi város, amelynek mindig is nagyon fontos volt Nagyvárad, vagy ahogyan errefelé mondjuk „Várad”. Ha minden igaz, 100 év után újra közelebb kerül mindenkihez, mert ’iszen az I. világháború utáni sokkból határon innen és túl, most fog felocsúdni, Csipkerózsika álmából most fog felébredni a táj, felébredni a megannyi féle fajta ember.

Történelméről tanúskodik a híres bajomi református lelkész sírja, akit 1900-ban temettek el hívei. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Temetők futnak el mellettünk, régi és még régebbi temetők, sírboltok, amelyek arról árulkodnak s tesznek tanúbizonyságot, hogy valaha itt pezsgett az élet. Régi írások, Dávid-csillaggal ékesített márványlap árválkodik, mintegy őrködik a többi felett. Az öreg temető kerítésére még a legrégebbi vadászok sem emlékeznek. Egy azonban biztos, hogy itt azelőtt se és most sem vadásznak. Szent helyek ezek „Bajomban” is.

Régi kövek, régi írásai hirdetik, hogy színes településünk volt Biharnagybajom is. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Fordulunk.

Míg a településen 2700 laknak, addig a tagság 17 fő – meséli az elnök. Kések kerülnek elő, mindenki madzagot vág, úgy akasztja fel a zsákmányt a kocsioldalba. Ki-ki a saját kampójára. A társaság lucernásokkal is gazdálkodik, amelyeken bőven tudnak szénát termelni s annál jobb takarmány a nyúlnak, őznek nem kell. Éves szinten 44 őzbakot ejtenek el s bár ez és a tavalyi esztendő is jobban a túlélésről, az állományok megtartásáról szólt, hozzá kell tenni, hogy nagyon büszkék a 620 grammos őzbakjukra. Kétségtelen, hogy az erő, a genetikai potenciál benne van az állományban, de az évjárati hatás dönti el, hogy mit arat a Nagy-Sárrétben élő.

Szeretik a mezei nyulat a helyiek és sok jó receptet is tudnak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mezei nyúlra szívesen vadásznak. Szeretik a nyulat és Dobos Sanyi, a vadászmester oda-odaszól, na nem hangosan, a helyieknek, hogy segítsék a vendéget. Különösen egynek kedveznének, mert az első nyulára vadászik, de az oly udvarias, hogy amit nem ő lőtt, azt a világért sem fogadná el.

Csak meg lett az az első nyúl is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci csak sóhajtozik, hogy ebből nem lesz így avatás. Bár régen volt már deresre húzás „Bajomban”, de azt tudni kell, hogy e hagyomány talán sohasem fog kikopni innen. Az ország egész területén ugyan kivezették és megszüntették a deresre húzást és nem volt szabad köztéren a büntetések kiszabását ilyen módon végrehajtani, addig Bajomban, ez a szokásaihoz igen ragaszkodó nép, a vadászati hagyományaiban tovább ápolta. Állítólag – és a vadászaton még vita tárgyát is képezte – , hogy egy régi deres még a padláson talán-talán megvan.

Minden nyúl szépen felkerül a kocsi oldalába! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy biztos, hogy ezekről a hajdúkról érdemes tudni, hogy hitükhöz, szokásaikhoz módfelett ragaszkodnak. S az évek, évtizedek alatt valahogy a vadászavatás úgy járt, hogy ötvöződött a deresre húzással, s akit itt avatnak, az úgy néz ki, hogy még büszke is erre, hogy őt biz’a Bajomban avatták! Egy múlt héten avatott fiú sárrétudvariból meséli is, egy távoli érkezett vendégnek, hogy

– Engem itt avattak vadásznak, „Bajomban”!

Kiért az első hajtás! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nincs mit tenni, a szokás és a hagyomány erősebb mindennél s ha arra gondolok, hogy Orseoló Péterrel szemben a Sárrétből indult a Vata-féle lázadás, hát nem igen látok különbséget az 1000 évvel ezelőtt élők és a maiak között. Láttam én már sokféle avatást, de ilyet még bizonyosan nem s mikor első alkalommal részese voltam, örültem, hogy engem még édesapámék, meg Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban régi jó tanáraim, csaknem minden vadra felavattak.

Takaros a biharnagybajomi vasútállomás, amelyet nemrégiben újítottak fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Az semmi, Péter! Meg kell azt ismételni „Bajomban”! Akkor leszel ember! Akkor leszel csak igazi vadász!

Egy bajomi vadász zsákmányával. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Erre felderül mindenki s kiderül, hogy a tagság döntő részét valóban itt avatták s hogy ezt a törvényt szentesítsék, a legöregebb vadászt még ráadásul rendesen, deresen avatták fel!

Ottokár orra soha nem téved és már dobtam is el a fényképezőgépemet, hogy a puskámért nyúljak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Hitetlenkedve hallgatom, de van itt még aki emlékszik rá, hogy úgy szorították a nyakát, hogy meglilult a feje!

Ennyi elég is volt hozzá, hogy a kakasom az égbe emelkedjen s csak a szűk csővel tudtam megszólítani. Ottokár lelkesen hozta zsákmányunkat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Állítólag le akartam ugrani! – de arra már nem igen emlékszem!

A vadászat életet követel, de amit elejtünk, hazavisszük és tudni kell minden ifjú vadásznak, hogy mit jelent elejteni egy állatot. Így állnak ehhez s ha addig nem tudná, mit jelent vadásznak lenni, azután biztosan megtanulja!

Első a biztonság és Biharnagybajomban táblával is jelzik, ha a közelben vadászatot tartanak! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– De ma Ádventben járunk Tóth Laci! – mondja a vadászmester.

– Abban bizony, ezért is nagy ünnep, hogy nálunk ejti el az első nyulát. Méltóan meg kell tisztelnünk nekünk is a vadat!

– Hagyományosan! – veti közbe valaki és derül a társaság.

Tóth Laci mutatja az utat! Csak utána! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A törvény az törvény és a szokások, ha a XXI. század modern világát is éljük, még mindig fundamentumai a társadalomnak. Hihetetlen, hogy itt Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon ma is mennyire fontosak a szabályok, mennyire fontosak a közösségen belüli szokások, hagyományok. Régi törvény, régi iskola s lent a Nagy-Sárrétben, a bajomi vadászokkal vallatjuk a határt…

Agro Jager News

Aki kutyával jött, nem lehet elálló! Mindenki tudja, hol szokott menni, hol szeret vadászni, hogy merre esik a hajtás. Nekem András int, hogy a balszárnyat húzzuk fel és induljunk Ottokárral, miközben a hajtás vonala szépen rendeződik. Látom én, hogy nem az elsőéves vadászok az itteniek. Mindenki egyenlő távolságra áll. És úgy tartják a vonalat, hogy akár golyóval is el lehetne lőni, vagy előtte, vagy mögötte a sornak. Bocskai szabad hajdúi ezek a népek, hűséges katonái ma is, példásan, csatárláncba állnak. Zsákolni nem zsákol senki és esze ágába nincs senkinek se, hogy előre szaladva, rohanva, törtetve, a másik elé lőjön vagy kapzsiskodjon. Azt hiszem, hamar ki is vetnék maguk közül. Aki ilyen, ne is jöjjön ide, mert sokáig ezek a népek nem fogják tűrni és ha tetszeni fog, ha nem, megszólítják. De itt egy hangos szó nincs. A munkán nevelkedett ember, a sárréti ember, még ma is tudja mit jelent naphosszat villázni, kazlat rakni, fát vagy éppen erdőt vágni.

Ottokár vadat áll. Nyugodtan fényképeztem, mert a túloldalt Hodosi András figyelte az eseményeket, de csak egy tyúkot keltett fel a kutyám. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Éber a fácán. Jobban csak tyúkot áll Ottokár, a kakasok hamarébb kélnek. Csípek egy-egy csipkebogyót, egy-egy kökényt, már amit meghagyott a madár és hallgatjuk, ahogy a hajtásderékban szól a puska. Egy kakas csak befordul, de közel vannak már a leállók, mikor András elébe tud fogni. Megbillen, de már duplázni, nem dupláz a titkár s nézzük, hogy húz át a jobb szárnyra, ahol Tóth Laci szemfülesen leszólítja. Látja mindenki: ugyan szép lövés volt.

Verebek a pusztában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A pusztában mezei verebek emelkednek fel a bokrokról, de nincs hova repülni és jó nagy forduló után, csak visszakanyarodnak. Itt ülnek velem szemben, mert áll a hajtás, én meg csak nézem őket.. A bokron túl, a távolban egy kis motorvonat hagyja el a már felújított biharnagybajomi vasútállomást, amely oly kedves a helyiek szívének. Bizony, aggódnak is érte!

Havat hozott a szél. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Megfordult az idő! Szokatlan, keleti szél vág az arcunkban és olyan foga-hegye van a szélnek (hideg van), hogy feljebb húzom a cipzárt a pulóveremen. Ottokár is ráfordul. Lessük, vajon mit hoz Várad felől az idő, mikor meglátjuk az első hópihét. Tán fehér lesz a karácsonyunk? Látom, hogy mindenki keletre néz s egy kicsit hazagondolok én is, mert egy szép , fehér karácsony mégiscsak valami. Enni, reggelizni, nekiállni a tarisznyának, mindenki csak a kocsin fog, csak úgy nem üljük meg – haladjunk, menjünk, vadászunk. Enni otthon is lehet és van ebben valami, valami régi. Vékonyan is vagyunk öltözve hozzá, hogy ácsorogjunk és menni is kell, mert ránk sötétedik és estére nem tudjuk meghajtani a Csemetekertet. Ha már meglátjuk a lángját a csőnek, akkor fácánra már nem illik vadászni…

A Berek-ér mellett. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Aki azt hiszi, hogy a Csemetekert csak egy pár hektáros hajtás lesz, annak elmondhatom, hogy csalódnia fog, mert majdcsak felmentünk Nagyrábé alá s onnét ereszkedünk vissza Bajomnak.

A Nagy-Sárrétben csak az vetette meg a lábát, aki dolgozott. A munkához ma is jól ért az itteni ember. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy igen sáros, kerékkel szabdalt, tócsákkal teli úton ballagunk fel. Én, meg Tóth Laci a Berek-ér partjáig megyünk s hogy András merre keveredett el, azt nem tudom. Laci kedvez nekem, mert mehetek a part élen, ami első látásra könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az, miközben ő próbálja összefogni a jobbszárnyat a hajtásban. Igen, tőlem balra. Én meg a jobbszárny élén ismeretlen sűrűben töröm az utat előre. Valakinek menni kell itt is, miközben egyáltalán nem egyszerű, mert sűrű is az erdő, sok helyen járhatatlan. Meg lehetne kerülni a sűrejét, de akkor kitörne a madár s a kutyával szépen fogjuk, kerítjük az erdőt. Egyszer fent, egyszer lent s ha most nehéz is, akkor majd később jobb lesz. Bár, szoktam volt mondani, hogy mindig van lejjebb! Viszont egyszer minden sűrűnek, egyszer minden hajtásnak vége lesz s akkor meg milyen büszke rá az ember: Na! Itt én mentem el elsőnek! Gyere! Próbáld meg te is! S ó mennyire igaz ez az élet minden területére. Sok a hangoskodó. Tudja ezt mindenki, aki dolgozik és mindenki tud olyat megnevezni, aki mellét verve, hőbörögve, teli szájjal mondja, hogy ő sokkal jobban „megcsinálja”, bármi is legyen az. S ma olyan kort élünk, hogy hátrébb lépve, nem tehetve mást, csak annyit mondunk: Tessék! Tessék akkor megmutatni! S ami addig szép volt, jó volt, ahelyett, hogy még jobb lenne, csak lesilányul, értéktelenné válik. Jóformán tűzrevaló lesz…

Takaros a munkája az itteni embernek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ami igaz, az igaz: szép ruhába, ide nem kell jönni! Viszont olyan hegyes sarkantyús kakasok röppenek fel előttünk, amelyekről sok vadász csak álmodhat! Ilyen kakas nem terem a volierben! Elég egy hibázás és a másik aggatékára kerül. Gyors, robbanékony igazi vadkakasok, amilyen az itteni nép! A múlt héten szépen járt a madár Tóth Lacinak, most nekem kedvezett a szerencse és ami kakast meg tudtam szólítani, itt lóg már az aggatékomon.

Adventi vadászaton Biharnagybajomban, Nagyrábé felé a Csemetekertben, lent a Berek-ér partján. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Berek-érnél már igencsak havazott s kint a partoldalban takarosan összekötött, kötegekbe rakott gyalogakácot pillantok meg. Ott a gazdája is. Egyesével, egy nagy sújtókéssel kivágja, majd gyűjti s mikor nem fér több a markába, akkor köti össze. Egyedül dolgozik a határban, úgy bérel három kilométert a vízügytől s azt tartja rendbe – meséli, mikor megállok két szót beszélni véle. Gyanús, hogy nem tüzelő lesz belőle, mert módfelett szépen dolgozik. Nem is titkolja, hogy koszorúk keretének viszik a virágkötészek. Nád már nem igen van errefelé, de úgy látom, hogy a technika nem sokat változott. Amit a Sárrét terem, abból az itteni ember értéket teremt ma is, még akkor is, ha a gyalogakác az egyik legértéktelenebb faj s invazív volta miatt, ellensége minden erdésznek, természetvédőnek…

Decemberre az őzbak már elveti agancsát. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy mondják a bajomiak, hogy az Elles-erdőtől visszább, a fenyves sarkánál lőttem az első kakasomat. Na, nem életem első kakasát, mert azt meglőttem én apám oldalán, hanem a bajomi, adventi kakasomat. Rosszat sejtek és gyorsan pontosítani kell, mert Tóth Laci, ha itt van egy hajtáson, akkor az ápolja, gondozza a bajomi hagyományokat!

Amikor mindenki a nyiladékra ért, indulunk tovább. Az Elles-erdőtől visszább, a fenyvesben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A távolban fasorokat húznak föl, onnan is szépen kél a madár és igaz, tényleg igaz, hogy mind a Cserepes lestől visszább, a Kerek erdőbe húz. Hallani, hogy az erdő túlfeléről is szól a puska s igen, a másik oldal is felért Bajom alól. Ügyesek. Egy nádfolt előtt állok meg, mikor leültetem a kutyámat s a szárnyat lezárva, később intek neki, hogy indulhat. Türelmesen ki is várja, azután beveti magát. Alighogy beugrik, emerről már röppen is a kakas, amit jó elé fogva lecsalogatok az égből. Tóth Laci megkerülve feljebb áll és ha tévesztek akkor is a terítékre kerül, mert tudjuk milyen jól lő. Láthattuk.

Ha ugyan Tóth Laci is lőtte meg, azért az én kutyám hozza a kakast. Ilyen a vadászat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ám ahogy megtöröm a puskám, kél a másik, amit Tóth Laci meglő.

Szárnyas! – kiáltják! – és Ottokárt küldöm, „aki” már repül is érte!

Büszke vagyok rá, mert mondhat a gazda bármit, majd a vadászaton mutatja meg, mit tud egy vizsla. Hogy állja a lövést? Hogy keres és visszahívható-e. Aki vadászik, annak mindig jobb a kutyája és a hajtó is akkor jó hajtó, ha ebben nőtt fel, netán még vadász is! Manapság szokás, hogy elmegyünk a kutyával dolgozni, segíteni egy-egy vadászatot! Csak az ne legyen szokás, hogy valaki kedvet kap hozzá és kihozza a kiskutyáját, mert vizsla. Attól mentsen meg minden vadászt a Jóisten, hogy se a hajtó, se a kutya nem ismeri, miként kell a hajtásban viselkedni. Arról meg ne is beszéljünk, ha mindezek felett, még minden végzettség nélkül, azt is megmondja, hogyan kell másoknak viselkedni. Szerencsére azonban Biharnagybajom a nagyvárosoktól messze van, de ha valaki ilyen hajtót hívna meg, ő maga is felelne, hogy kit hozott a vadászatra. Mindenki azért felel, akit magával hozott. Nem kell ezt magyarázni, régi dolgok ezek..

Régi, elhagyott, lakatlan kotorék. Természetesen a vadőr munkáját dícséri. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Benn az erdőben szól a puska s mivel összezárt a kör, a távolban ellábaló kakas után nézünk, amit persze Ottokár orrára kellett bíznunk. No, de hát ezért is van nekünk kutyánk és csak úgy szimatolja, „tuktukolja” az avart, hogy régi, ősi, hangutánzó vezényszavakat is megelevenítsek.

Ez az utolsó sűrű. A vésztőieket persze nem kellett biztatni: vadászni jöttek ők is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nehéz hozzátenni bármit is a bajomi vadászathoz, a bajomi, a sárréti emberekhez, a tájhoz. Aki keres valamit a régi világból, aki keres valami valódit, értéket, valami kézzel foghatót, kerekedjen fel. Szálljon meg akár itt, vagy a híres füzesgyarmati fürdő szállójában. Ide nem kell, sőt felesleges is cifra ruha. Akárhogy is öltözünk, mindenki számítson arra, hogy hamar kiismerik a szokásait, hogy miféle? Miközben megválasztja majd az első szántás is az ideérkezőt.

Jóízű beszélgetések, barátságok jellemzik a bajomi vadászatokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A hosszú hajtásokban, a sárral, a sok kilós nehezékkel a csizmákon, a nyulakkal a derekán elgondolkozik mindenki az életén. Hamar mérlegre teszi a Jóisten a vadászt. Helyet cserélni, kikerülni, ha lehet is, szégyen. Viszont cserébe valami olyat kap ezen az ősi vidéken az errejáró, amit igazán csak itt lehet megérteni. Más világ. Régi világ. Jó világ.

Avatópálcának jó lesz? Jókedélyű a bajomi társaság. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mire visszaérünk Ottokárral, addigra már jóformán a fenyőgallyakkal körbekerített terítéken sorba rakták a vadat.

Középen Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Elől a dúvad!

Adventi teríték Biharnagybajomban: erdők alatt, zöld gyepen, fenyőgallyal, tűzzel. Vadászember szíve nem kívánhat szebbet. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy járja! Utána jöhet a nemes vad. Szőrmés – tollas, szőrmés – tollas – visszhangzik fülemben a lecke s mivel rókát nem lőtt senki, így hát egy derék szajkó fekszik legeslegelől. Azután a nyulak, a fácánok. Nem kell itt mondani semmit. Jobb, ha csendben marad mindenki és figyel, tanul, mert azt mindig, mindenhol lehet. Itt, tényleg csak az szólaljon meg, aki tudja, de ha tudja, akkor jöjjön is, csinálja is meg. Nagyon tudják ám a bajomiak, bár meg kell hagyni azt is, hogy van még más, régi-régi, ősi szokás is.

Barátaimmal: balról Hodosi Andrással és Tóth Lacival, valamint hűséges kutyámmal Ottokárral Biharnagybajomban, a társaság adventi vadászatán. Igazán szép volt ez az idei apróvadas idény. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A régi terítékkészítésük, amit csak akkor használnak a bajomiak, ha maguk között vannak, az úgy van ám, hogy ami az enyém, magam elé rakom s ha több van, ami nekem jutna, akkor azt egy sorral feljebb teszem ki. Ebbe a sorba rakja fel minden vadász a többletet és, ha szépen szólt a puska, egész sort raknak. A fácánokat és a nyulakat jó szorosan! Elegáns, nagyvonalú megoldás, hiszen a reformátusoknál a kérés nagy szégyen, s a közösből könnyebben felveszi a másik, könnyebben kiadja a vadászmester is, de oda is, csak akkor lép az, aki nem tudott lőni, ha szólítják! Rendkívül ízes, rendkívül szép vadászszokása ez a bajomiaknak. Kívánom nekik, hogy sokáig megtartsa őket a Jóisten ebbéli szokásaikban, különösen így, adventben, karácsonyra, az ünnepre készülődve!

Tóth László avat. A hírhedt bajomi avatásra itt mindenki büszke és rangot jelent, aki Biharnagybajomban avatnak fel. Csak bírd ki! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Persze a köszöntések és kompetencia-osztás nem maradhatott el, ahogyan az avatás sem, melyet nemcsak túl, hanem a bajomiak szerint: meg is kell élni. Ám nincs olyan tagja a társaságnak és a környező településekről érkezők közül senki nincs, aki ne lenne arra büszke, hogy „Bajomban” lett vadász. Azt hiszem erre és hagyományaikra tényleg nagyon büszkék is lehetnek.

Ünnepi fényekben a biharnagybajom Dózsa Agrár Zrt. székháza, amely Dózsa Vadásztársaság otthona is egyben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Engedjék meg, hogy innen a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból, a reformátusok egyik ősi fészkéből a magam és az Agro Jager szerkesztőségének a nevében kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak a Dózsa Vadásztársaság tagjainak, Biharnagybajom lakóinak és egyben minden kedves olvasónknak!

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
lapigazgató

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

Évzáró rendezvény a Szombathelyi Erdészeti Zrt.-nél

Évzáró rendezvényt szervezett a Szombathelyi Erdészeti Zrt.

Published

3 nap

2024.12.20.

Dr. Szilágyi Gergely PhD

Évzáró rendezvény adventi gondolatokkal, jótékonysággal, elismerések átadásával. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. az évzáró ünnepségén adta át a hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett munkatársaknak az elismeréseit, és hagyomány már a jótékonyság, valamint az is, hogy az eseményen egy-egy egyházi és ismert világi személyiség mondja el adventi, karácsonyi gondolatait. Idén az alapvető jogok biztosa, Kozma Ákos is részt vett a rendezvényen.