Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Danzetta és munkatársai 2020-ban tudományos cikkben foglalták össze az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatait.

Az afrikai sertéspestis az egyik legsúlyosabb, sertéseket érintő fertőző betegség. Kórokozója az Asfarviridae családba tartozó afrikai sertéspestis-vírus, amely genetikailag összetett, kettős szálú DNS-vírus. A tanulmány megjelenésekor 23 genotípusát írták le, amelyek mindegyike jelen volt Afrikában, a kontinensen kívül azonban csak az I-es és a II-es genotípust mutatták ki. Az Európai Unióban bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség jelentős gazdasági és társadalmi következményekkel jár, mert nemcsak az állatállományokat veszélyezteti, hanem a sertések és sertéstermékek nemzetközi kereskedelmét, valamint az állattartók megélhetését is súlyosan érintheti.

A fényképen látható vaddisznó illusztráció. A vadat Berta Bálint hozta terítékre 2024-ben, a Csököly Aranyszarvas Vadásztársaság területén. Fotó: Berta Bálint – Agro Jager News

A vírus a sertésfélék családjába tartozó házi és vadon élő fajokat, életkortól és fajtától függetlenül megfertőzheti. A nagy virulenciájú vírustörzsek heveny vagy rendkívül gyors lefolyású vérzéses lázat okozhatnak, amelynél az elhullás megközelítheti a 100 százalékot. Az európai vaddisznó a házi sertéshez hasonlóan fogékony, és a betegség lefolyása, valamint az elhullási arány is hasonló lehet. Ezzel szemben egyes afrikai vadon élő sertésfélék tünetmentes vagy szubklinikai fertőzést hordozhatnak, és hosszabb távon a vírus fenntartásában is szerepet játszhatnak.

A Danzetta és munkatársai által készített szisztematikus áttekintés célja annak feltárása volt, hogy a korábbi járványok során mely felügyeleti, védekezési és felszámolási intézkedések bizonyultak eredményesnek, illetve milyen hibák ismétlődését kell elkerülni. A szerzők abból indultak ki, hogy a megelőzés, a korai felismerés, a gyors reagálás és a megfelelő kommunikáció alapvető jelentőségű az afrikai sertéspestis elleni küzdelemben. A házi sertés- és vaddisznóállományokra egyaránt kiterjedő, időben történő felismerést biztosító felügyeletet, valamint az előre kidolgozott készenléti terveket a betegség ellenőrzésének legfontosabb eszközei közé sorolták.

A vírus terjedése és fennmaradása

Az afrikai sertéspestis-vírus közvetlen és közvetett érintkezéssel egyaránt terjedhet. A fertőzött állatok, a belőlük származó termékek, a fertőzött nyers hús, az élelmiszer-hulladék, továbbá a szennyezett járművek, eszközök és egyéb tárgyak egyaránt közvetíthetik. A vírus hosszú ideig fennmaradhat a környezetben és a fertőzött biológiai anyagokban, ami jelentősen megnehezíti a felszámolást, ha a betegség már tartósan megtelepedett egy területen.

Bizonyos járványtani helyzetekben az Ornithodoros nemzetségbe tartozó lágykullancsok is vírustárolóként és közvetítőként működhetnek. A tanulmány szerint ez különösen az Ibériai-félszigeten volt jelentős, ahol az Ornithodoros erraticus szerepet játszott a fertőzés továbbadásában és tartós fennmaradásában. Kelet-Európában, Oroszországban és a Kaukázus térségében ugyanakkor nem igazolták e kullancsok közreműködését a vírus terjedésében. Ezeken a területeken inkább a fertőzött házi sertések, a vaddisznók, a tetemek, az élelmiszer-hulladékok, valamint a szennyezett járművek és eszközök jelentettek fertőzési forrást.

A szerzők különösen fontosnak tartották az emberi tevékenység szerepét. A fertőzött sertéshús illegális mozgatása, a sertések élelmiszer-hulladékkal történő etetése, az állatok ellenőrizetlen kereskedelme és szállítása, valamint az alacsony biológiai biztonságú szabadtartásos rendszerek több országban is elősegítették a betegség megjelenését vagy hosszú távú fennmaradását.

A hagyományosan megkülönböztetett járványtani ciklusok közé az erdei, a kullancs–sertés és a házi sertések közötti ciklus tartozott. A közép- és kelet-európai járványok tapasztalatai alapján azonban a kutatók egy negyedik, úgynevezett vaddisznó–élőhely ciklust is meghatároztak. Ebben a vaddisznóállomány és annak élőhelye – különösen a hosszabb ideig a környezetben maradó fertőzött tetemek révén – együtt biztosíthatja a vírus fennmaradását.

Az áttekintés módszere

A szerzők a PubMed, a Web of Science és a Scopus adatbázisaiban keresték azokat a közleményeket, amelyek az afrikai sertéspestis járványtanával, ellenőrzésével, felügyeletével és felszámolásával foglalkoztak. Az afrikai országokat kizárták a vizsgálatból, a keresési időszak pedig 1960. január 1-jétől 2019. október 31-ig tartott. A kiválasztás a PRISMA módszertan alapján történt: először a címeket és az összefoglalókat, majd a teljes szövegeket értékelték. A tanulmányok megfelelőségéről és az adatok kinyeréséről két független értékelő döntött, az eltéréseket egyeztetéssel vagy harmadik értékelő bevonásával oldották fel.

Az adatbázisokból összesen 1980 közleményt azonosítottak. A másodpéldányok eltávolítása után 1825 tanulmány maradt, amelyek közül a címek és összefoglalók áttekintésekor 1787-et kizártak. Harmincnyolc teljes szöveget vizsgáltak meg részletesen, végül 15 elsődleges és nyolc további forrás, összesen 23 közlemény került be a minőségi elemzésbe. Ezek Belgium, Brazília, Kuba, a Dominikai Köztársaság és Haiti, Franciaország, Olaszország szárazföldi területei, Málta, Portugália és Spanyolország történeti tapasztalatait dolgozták fel.

Az afrikai sertéspestis megjelenése az Ibériai-félszigeten

Az afrikai sertéspestis első, Afrikán kívüli megjelenését Portugáliában jelentették 1957 májusában. A vírus valószínűleg Angolából érkezett az országba. Feltételezések szerint afrikai repülőjáratokról vagy kikötőkbe érkező hajókról származó, fertőzött élelmiszer-hulladékot etettek fel sertésekkel. Az első járványt 1958 júniusára sikerült felszámolni.

Kétéves járványügyi csend után, 1960 áprilisában Lisszabon közelében ismét megjelent a betegség. A tanulmány szerint az új járvány kialakulásában ismét szerepet játszhatott az élelmiszer-hulladék nem megfelelő felhasználása, illetve egy fertőzött, nem kellően eltemetett sertéstetem maradványa. Az 1960-ban kezdődő járványhullámból a vírus Portugália más területeire és Spanyolországba is továbbterjedt, majd évtizedeken keresztül endémiásan fennmaradt az Ibériai-félszigeten.

Portugáliában az ember által előidézett továbbterjedést tekintették a fertőzés leggyakoribb okának. Különösen az állatok ellenőrizetlen mozgatása és a fertőzött területekről származó állati termékek szállítása jelentett veszélyt. Ezek a folyamatok összefüggtek az élőállat-kereskedelmi hálózatokkal, valamint a gazdaságok termelési és értékesítési döntéseivel is.

A felszámolást tovább nehezítette a házi és vadon élő sertésfélék legelőterületeken történő lehetséges érintkezése, valamint az O. erraticus lágykullancs jelenléte. A kullancsok különösen azokban a szabadtartásos gazdaságokban játszhattak szerepet, ahol a sertések által rendszeresen használt ólak megfelelő búvóhelyet biztosítottak számukra. A lágykullancsok hosszabb idő elteltével is előidézhették a fertőzés újbóli megjelenését. A tanulmány a portugáliai 1999-es esetet is ilyen visszatérésként értékeli.

A felszámolási programban ezért nemcsak a sertésállományokat vizsgálták, hanem a kullancsok jelenlétére utaló ellenanyagokat is keresték a házi sertésekben és a vaddisznókban. Azokat az ólakat, amelyekben kullancsokat találtak, megsemmisítették vagy elkülönítették. Portugália végül Spanyolországgal összehangolt program keretében érte el a fertőzés felszámolását.

A spanyolországi járvány és felszámolása

Spanyolországban 1960-ban jelentették először az afrikai sertéspestist. A betegség ezt követően több évtizeden keresztül endémiás maradt. Terjedését elősegítette a családi gazdaságokra jellemző alacsony biológiai biztonság és az ibériai sertések hagyományos, extenzív tartása. A védekezés rendkívül költségesnek és nehéznek bizonyult: a tanulmányban idézett becslés szerint csak 1983-ban mintegy 11,4 millió eurónak megfelelő összeget fordítottak az ellenőrzésre.

A sertéstartás szerkezete a járvány megjelenését követően fokozatosan az iparszerű termelés irányába változott. Spanyolország 1985-ben az előzőnél szigorúbb felszámolási tervet vezetett be, amely 1995-ig maradt hatályban. Az intézkedésekkel 1985 és 1990 között sikerült a betegséget az ország délnyugati részére visszaszorítani.

A vírus fennmaradását ezen a területen több tényező együttesen segítette. A szabadtartásos telepeken nem voltak megfelelőek az állategészségügyi és biológiai biztonsági feltételek, jelen volt az O. erraticus, amely közép- és hosszú távú vírustárolóként működhetett, emellett egyes területeken – például a Doñana Nemzeti Parkban – ellenőrizetlen vaddisznóállomány élt.

A felszámolási terv egyik fontos eleme a regionalizáció volt. Spanyolországot fertőzött és afrikai sertéspestistől mentes térségre osztották. Az érintett régiót 1991-ben tovább tagolták megfigyelési területre és fertőzött területre. A megfigyelési terület meghatározásának feltétele volt, hogy legalább egy éve ne forduljanak elő heveny járványok, és csak nagyon kevés szeropozitív állatot találjanak.

Egy járványkitörés megerősítése után legalább három kilométer sugarú védőkörzetet és legalább tíz kilométer sugarú megfigyelési körzetet jelöltek ki. Ezek méretét a járványügyi vizsgálat eredménye alapján módosíthatták. A két körzetben 30 napig megtiltották az élő sertések mozgatását. Amennyiben a szerológiai vizsgálatok negatív eredményt adtak, a körzeten belüli szállítást engedélyezhették, a körzeten kívülre történő mozgatás azonban továbbra is tilos maradt.

A védőkörzet valamennyi sertését szerológiai vizsgálatnak vetették alá, majd a fertőzött gazdaság előzetes tisztítása után legalább 30 nappal a három- és tíz kilométeres zónákban újabb vizsgálatokat végeztek. Azokban a gazdaságokban, amelyekről tudták, hogy O. erraticus kullancsokkal fertőzöttek, különleges szabályokat alkalmaztak. Az állomány újratelepítésére csak a központi állategészségügyi hatósággal egyeztetett külön intézkedések után kerülhetett sor.

A laboratóriumi felügyeletben kezdetben indirekt ELISA-vizsgálatot alkalmaztak szűrésre, az eredmények megerősítésére pedig indirekt immunfluoreszcens vizsgálatot használtak. A program utolsó időszakában a nemzeti referencialaboratórium továbbfejlesztett ELISA-módszert dolgozott ki, amely a vírushordozó állatok felismerését is javította. A tanulmány szerint a 35 évig tartó védekezés sikerében a megfelelő biológiai biztonsági intézkedések és a Portugáliával összehangolt felszámolási program egyaránt kulcsszerepet játszott.

A szerzők ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a spanyolországi járványügyi tapasztalatok alapján a vaddisznó önmagában valószínűleg nem játszott meghatározó szerepet a vírus tartós fennmaradásában. Miután a házi sertésállományból sikerült felszámolni a betegséget, a fertőzés a vadon élő sertésállományból is eltűnt. A vírushordozó állatok szerepe szintén kevésbé bizonyult jelentősnek, amikor a megfelelő ellenőrzési intézkedéseket következetesen végrehajtották.

Más országok felszámolási tapasztalatai

Franciaország

Franciaországban 1964 áprilisában öt járványkitörést jelentettek. A betegség feltehetően Spanyolországból illegálisan behozott fertőzött sertésekkel került az országba, de már 1964 májusára felszámolták. Később, 1967-ben, majd 1974-ben ismét megjelent, utóbbi esetben valószínűleg ismét Spanyolországból szállított fertőzött állatokkal. A felügyelet a klinikailag gyanús állatok vizsgálatára, hőmérsékletük ellenőrzésére és pozitív eredmény esetén vérvételre épült.

A szerzők szerint a franciaországi gyors felszámolást a klasszikus intézkedések mellett a Pireneusok természetes akadályként betöltött szerepe is elősegítette, mert korlátozta a vírus terjedését, és a járványokat helyi szinten tartotta.

Olaszország szárazföldi területei

Olaszországban 1967 elején, Rómában jelent meg egy kiterjedt járvány. A vírus a nyers városi élelmiszer-hulladék sertésekkel történő feletetésével kerülhetett be az állományokba. Az első járvány 28 tartományban 205 kitörést okozott, és megfékezéséhez 99 458 sertést öltek le. A gyors és szigorú állategészségügyi beavatkozásnak köszönhetően a környező vaddisznóállomány fertőzésmentes maradt.

A fertőzött állatok illegális kereskedelme és az élelmiszer-hulladék etetése később Nápolyba is eljuttatta a vírust. A betegség 1969-ben és 1983-ban ismét megjelent, de minden alkalommal gyors leölési politikával, az élelmiszer-hulladék etetésének megtiltásával, kártalanítással, tisztítással és fertőtlenítéssel sikerült felszámolni. Az állományok újratelepítését az utolsó állat leölésétől számított hat hónap után engedélyezték.

Kuba

Kubában 1971-ben jelent meg először a betegség. A vírus magántulajdonban lévő sertésekkel, járművekkel, szállítással és élelmiszer-hulladék etetésével terjedt. A késedelmes diagnózis miatt a fertőzés Havana tartomány egészére kiterjedt. A járvány behatárolásában több minisztérium, tudományos intézmény és szakmai munkacsoport összehangolt munkája, valamint az egyértelmű feladat- és irányítási rendszer játszott fontos szerepet.

A második kubai járvány 1980 januárjában alakult ki az ország keleti részén. A feltételezések szerint Haitiről behozott élelmiszer közvetítette. A védekezés során szigorú karantént, állatleölést, fertőtlenítést, mozgatási korlátozásokat, országos sertésösszeírást és az érintett állattartók kártalanítását alkalmazták. A fertőzött telepek körüli 10–15 kilométeres körzetben az állatok és termékek, valamint az emberek és járművek mozgását is korlátozták. A fertőzésmentesség igazolására 1980 szeptemberétől jelzősertéseket használtak.

Dominikai Köztársaság és Haiti

A Dominikai Köztársaságban 1978 februárjában, Haitin pedig ugyanazon év decemberében jelent meg az afrikai sertéspestis. A Dominikai Köztársaságba valószínűleg egy Spanyolországból érkező nemzetközi repülőjárat fertőzött sertéshús-maradékával került be. A vírus gyorsan elterjedt, ezért a két ország megállapodott abban, hogy a határ mindkét oldalán 15 kilométeres körzetben leölik a sertéseket. A Dominikai Köztársaságban teljes állományfelszámolást hajtottak végre, majd a visszamaradó vírus kimutatására jelzősertéseket telepítettek be.

Haitin a megfelelő pénzügyi és állategészségügyi infrastruktúra hiánya miatt kezdetben nem indult érdemi védekezés. A későbbi program négy szakaszból állt: tervezésből és lakossági tájékoztatásból, leölésből és kártalanításból, tisztításból és fertőtlenítésből, végül jelzősertések alkalmazásából. A vidéki lakosság együttműködésének megszerzésében a közérthető tájékoztatási programot kulcsfontosságúnak tekintették. Haiti 1982. április 28-án jelentette be a betegség felszámolását.

Málta

Máltán 1978 márciusában jelentették az első eseteket. A fertőzés importált, illegálisan feletetett élelmiszer-hulladékkal került be az országba. Mire diagnosztizálták, valószínűleg már legalább egy hónapja jelen volt. A járvány 25 100 sertést és 304 állattartó helyet érintett. Terjedését az élelmiszer-hulladék mellett a fertőzött telepekről származó választási malacok mozgatása is segítette.

A hatóságok szigorú leölési politikát, kártalanítást és állatmozgatási korlátozásokat vezettek be. A sertésállományt telepi és vágóhídi szerológiai vizsgálatokkal ellenőrizték. A bejelentéstől számított tíz hónapon belül Málta teljes sertésállományát felszámolták, és ezzel megszüntették a vírus terjedésének lehetőségét.

Brazília

Brazíliában 1978 májusában, Rio de Janeiro államban jelentették először a betegséget. A vírus Spanyolország, Portugália és Brazília közötti idegenforgalomhoz, valamint a repülőjáratokról származó élelmiszer-maradék illegális kereskedelméhez és sertésekkel történő feletetéséhez kapcsolódhatott. A brazil hatóságok már a laboratóriumi eredmények megérkezése előtt állategészségügyi veszélyhelyzetet hirdettek.

A védekezés során megtiltották az élelmiszer-hulladék felhasználását, korlátozták az állatok és sertéstermékek mozgatását, megszüntették az illegális hulladéklerakókat, ellenőrző pontokat állítottak fel, összeírták az állatállományokat, az érintett területeken pedig leölték és elégették a sertéseket. A telepeket legalább kétszer fertőtlenítették, az újratelepítés pedig csak az utolsó eset felszámolása után hat hónappal, jelzősertésekkel kezdődhetett meg.

Az országos program három szakaszból állt: támadási, megszilárdítási és fenntartási szakaszból. A célzott felügyelet kiterjedt a kikötőkre, repülőterekre, vágóhidakra, tenyésztelepekre, valamint az állatok származási és rendeltetési helyén végzett szerológiai vizsgálatokra. Emellett átszervezték a laboratóriumi hálózatot, képzéseket tartottak és országos információs rendszert hoztak létre.

Brazília 1984 decemberére nyerte vissza afrikai sertéspestistől mentes státuszát. A sikerhez a gyors felismerés és bejelentés, a határozott intézkedések, az állattartókkal folytatott kommunikáció, a szakmai szervezetek részvétele, az állami támogatás, a kártalanítás, valamint a FAO-val és az OIE-vel kialakított együttműködés egyaránt hozzájárult. Előnyt jelentett az is, hogy nem voltak jelen a járványt fenntartó lágykullancsok és vadon élő vírushordozók.

Belgium

Belgiumban 1985 márciusában jelent meg a betegség. A vírust valószínűleg Spanyolországból származó fertőzött sertéshús juttatta be, amelyet egy vaddisznóval etettek fel. Ezt követően fertőzött állatok kereskedelme és szennyezett injekciós tűk használata is hozzájárult a terjedéshez. A 12 érintett gazdaságban három hónapon belül sikerült felszámolni a fertőzést.

A gyors felszámolást a szigorú intézkedések, valamint az aktív és passzív telepi felügyelet együttes alkalmazása tette lehetővé. A szerológiai vizsgálatok nemcsak a fertőzött telepekre, hanem a közvetett kapcsolatban álló gazdaságokra is kiterjedtek. Az öt érintett telep esetében a megerősítés és a felszámolás ugyanazon a napon megtörtént, a többinél pedig legfeljebb öt nap telt el a két időpont között.

A Cseh Köztársaság újabb kori tapasztalata

A tanulmány a közelmúlt egyik kiemelkedően sikeres példájaként ismertette a Cseh Köztársaság esetét. Az első fertőzött vaddisznótetemet 2017 júniusában találták meg a Zlín körzetében fekvő Príluky településen. A fertőzés egy korlátozott vaddisznóállományt érintett, és a nagy állománysűrűség ellenére lassan, havonta körülbelül fél kilométerrel terjedt. A 2017-ben azonosított zlini járványt megelőző és követő országos vizsgálatok során, 2014 és 2019 márciusa között 4296 elhullva talált vaddisznóból 211-nél mutatták ki az afrikai sertéspestis vírusát.

A sikerhez a kockázati zónák pontos kijelölése, az elhullott vaddisznók rendszeres keresése és eltávolítása, a hajtóvadászat tilalma, a vadászok pénzügyi ösztönzése, a vadászat és mintavétel során alkalmazott magas szintű biológiai biztonság, valamint a vadászok, állatorvosok és a lakosság képzése egyaránt hozzájárult.

A történeti tapasztalatok legfontosabb tanulságai

A vizsgált országokban a felszámolás időtartama rendkívül eltérő volt. Egyes helyeken néhány hónap alatt sikerült megszüntetni a fertőzést, míg Spanyolországban és Portugáliában több mint három évtizedig tartott a folyamat. A különbséget elsősorban a járvány korai felismerése, a fertőzés földrajzi kiterjedése, az állattartás szerkezete, a biológiai biztonság szintje, a kullancsvektorok jelenléte, valamint az emberi, gazdasági és kulturális tényezők határozták meg.

A klasszikus járványvédelmi intézkedések a technológiai eszközök korlátozottabb elérhetősége mellett is eredményesnek bizonyultak. Ide tartozott:

• a korai felismerést szolgáló aktív és passzív felügyelet;
• a klinikailag gyanús és elhullott állatok vizsgálata;
• a járványügyi nyomozás és az állatok nyomon követése;
• a fertőzött telepek állományának leölése;
• a karantén és az állatmozgatási korlátozások;
• a sertések és sertéstermékek ellenőrzése;
• a telepek, járművek és eszközök tisztítása és fertőtlenítése;
• az állattartók megfelelő kártalanítása;
• a laboratóriumi és állategészségügyi hálózatok együttműködése;
• a szakemberek, állattartók, vadászok és a lakosság tájékoztatása.

A vaddisznóállományokban a passzív felügyeletet és az elhullott állatok felkutatását tekintették a korai felismerés egyik leghatékonyabb módszerének. A fertőzött tetemek gyors eltávolítása azért különösen fontos, mert a vírus hosszú időn keresztül fennmaradhat bennük, így a tetemek az élőhely tartós fertőzési forrásává válhatnak. A tanulmányban ismertetett szakértői értékelés szerint a vaddisznótetemek eltávolítása az egyik leghatékonyabb, ugyanakkor gyakorlati szempontból az egyik legnehezebben végrehajtható intézkedés.

A tanulmány központi megállapítása szerint az emberi tényezőt sokáig alábecsülték. A globalizáció, az emberek utazása, a kereskedelem, az illegális állat- és termékmozgatás, a fertőzött élelmiszer-hulladékok, valamint a hagyományos állattartási gyakorlatok egyaránt elősegíthetik a vírus nagy távolságokra történő továbbítását. A szerzők szerint az emberi viselkedés, valamint a társadalmi, kulturális és történeti körülmények megértése nélkül nem tervezhető hatékony megelőzési és felszámolási program. Ezért a biológiai és állategészségügyi ismeretek mellett a társadalomtudományi megközelítések bevonását is szükségesnek tartották.

A sikeres felszámolás másik alapvető feltétele az intézmények közötti együttműködés volt. Brazíliában, Kubában, a Dominikai Köztársaságban, Haitin, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban a hatóságok, laboratóriumok, minisztériumok, szakmai szervezetek és nemzetközi intézmények összehangolt munkája még korlátozottabb gazdasági lehetőségek között is eredményre vezetett. A jól meghatározott feladatkörök, a szakértői munkacsoportok és az adott korszak lehetőségeihez igazodó kommunikáció szintén nélkülözhetetlenek voltak.

Adatgyűjtés és információmegosztás

A szerzők szerint a korszerű védekezés egyik gyenge pontja az adatok széttagoltsága. A járványkitörésekre, a laboratóriumi eredményekre, a felügyeleti programokra, az állatállományokra és a kórokozó tulajdonságaira vonatkozó információkat gyakran különböző szervezetek, eltérő rendszerekben kezelik. Ez megnehezíti a betegség térbeli és időbeli változásainak értékelését, valamint a megfelelő beavatkozások megtervezését.

A házi sertésállományok létszámáról, sűrűségéről és földrajzi elhelyezkedéséről általában rendezett adatbázisok állnak rendelkezésre, a vadon élő fogékony fajok állományairól azonban az egyes országok eltérő módszerek szerint gyűjtenek adatokat. A szerzők ezért harmonizált európai adatgyűjtési és információmegosztási rendszer kialakítását szorgalmazták. Egy egységes rendszer megfelelőbb kockázatelemzést, célzottabb felügyeletet és eredményesebb felszámolási programokat tenne lehetővé.

Következtetések

A történeti tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikai sertéspestis rendkívül nehezen felszámolható betegség, amely megfelelő ellenőrzés hiányában könnyen endémiássá válhat. Az első, földrajzilag korlátozott járványkitörések ugyanakkor gyors és szigorú intézkedésekkel még elfogadható időn belül megfékezhetők. A Cseh Köztársaság és Belgium tapasztalatai a szerzők szerint arra utalnak, hogy a korai felismerés és a határozott védekezés a jelenlegi járványügyi környezetben is eredményes lehet.

A tanulmány alapján a felszámolás alapját továbbra is a klasszikus járványvédelmi módszerek jelentik: a megfelelő felügyelet, a járványügyi vizsgálat, a fertőzött állatok és telepek nyomon követése, az érintett állományok leölése, a szigorú karantén, a biológiai biztonság és az állatmozgatás ellenőrzése. A sikerhez azonban ezek következetes végrehajtása mellett gyors hatósági reagálásra, megbízható laboratóriumi háttérre, megfelelő kártalanításra, pontos adatgyűjtésre és az érintett társadalmi csoportok együttműködésére is szükség van.

Forrás:  Danzetta, M. L., Marenzoni, M. L., Iannetti, S., Tizzani, P., Calistri, P. és Feliziani, F. (2020): African Swine Fever: Lessons to Learn From Past Eradication Experiences. A Systematic Review. Frontiers in Veterinary Science, 7:296.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Az erdő- és vegetációtüzek megelőzése nem csupán azt jelenti, hogy reagálunk, amikor a tűz már fellángolt. A megelőzés azon is múlik, hogyan kezelik Európa vidéki tájait az év egészében.

Fotó: FACE

Ez volt az egyik legfontosabb üzenete az Európai Parlament Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Bizottsága, az ENVI június 1-jei ülésének. A képviselők az Európai Bizottság integrált erdőtűzkockázat-kezelésre vonatkozó új megközelítéséről cseréltek véleményt Jessika Roswall környezetvédelemért, vízügyi rezilienciáért és versenyképes körforgásos gazdaságért felelős biztossal, valamint Hadja Lahbib felkészültségért, válságkezelésért és egyenlőségért felelős biztossal.

A stratégiát 2026 márciusában fogadták el, azt követően, hogy az előző évben Európa-szerte több mint egymillió hektárnyi terület égett le.

Roswall biztos hangsúlyozta, hogy az erdő- és vegetációtüzekkel kapcsolatos szakpolitika középpontjában a megelőzésnek, a felkészültségnek és a hosszú távú ellenálló képességnek kell állnia. A tűzállóbb tájak kialakítását összekapcsolta a fenntartható mezőgazdasággal és erdőgazdálkodással, a változatos területhasználattal, az éghető növényi anyag felhalmozódásának csökkentésével, valamint a gazdaságilag életképes vidéki térségek fenntartásával. Kiemelte azt is, hogy a földterületek felhagyása jelentősen növeli az erdőtüzek kockázatát.

A vita során a Natura 2000 hálózatról is szó esett. Az Európai Bizottság egyértelművé tette, hogy a természetvédelemnek és az erdőtűzkockázat kezelésének kölcsönösen erősítenie kell egymást. Olyan iránymutatásokra is hivatkozott, amelyek szerint a legeltetés és az ellenőrzött égetés védett területeken is alkalmazható, amennyiben ezek összeegyeztethetők a természetvédelmi célkitűzésekkel.

A FACE szerint a vita azt mutatja, hogy a természet védelme és a területek aktív kezelése kéz a kézben járhat. A gazdálkodók, erdészek, vadászok, földtulajdonosok és helyi közösségek egyaránt hozzájárulnak az ellenállóbb tájak fenntartásához, a területek felhagyásának mérsékléséhez és a vadon élő állatok élőhelyeinek megőrzéséhez.

Forrás: FACE

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Letková és munkatársai, a kassai Állatorvostudományi Egyetem kutatói 2006-ban tanulmányt közöltek a vörös róka által terjesztett, emberre is veszélyes parazitákról és azok közegészségügyi jelentőségéről.

A tanulmány a vörös róka (Vulpes vulpes) zoonózisok terjesztésében betöltött szerepét vizsgálja, különös tekintettel három, közegészségügyi szempontból jelentős parazitára: az Echinococcus multilocularis, a Toxocara canis és a Trichinella fajokra. A kutatás során 2000 és 2004 között összesen 302, Kelet-Szlovákiából származó vörös rókát vizsgáltak meg. A vizsgálat eredményei szerint a rókák 25,82 százaléka Toxocara canis, 10,6 százaléka Echinococcus multilocularis, 2,3 százaléka pedig Trichinella fajokkal volt fertőzött.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A vörös róka járványtani jelentősége

A vörös róka a Föld egyik legelterjedtebb ragadozója. Az északi félteke szinte valamennyi élőhelytípusában megtalálható: erdőkben, hegyvidékeken, sivatagos területeken, valamint külvárosi és városi környezetben is. A rókaállományok növekedése, különösen a településeken és azok közvetlen közelében, elősegítheti a rókák által hordozott paraziták szélesebb körű elterjedését. A városi környezethez alkalmazkodó egyedek egyre közelebb kerülnek az emberekhez és a háziállatokhoz, ami növelheti egyes zoonózisok átadásának kockázatát.

A zoonotikus parazitafertőzések nem kizárólag az állatokkal történő közvetlen érintkezés révén terjedhetnek. A paraziták fertőzőképes fejlődési alakjai bekerülhetnek a környezetbe, és szennyezhetik a talajt, a vizet vagy az élelmiszereket. Emiatt a vadon élő állatok, köztük a vörös róka, nemcsak közvetlenül, hanem környezeti közvetítéssel is szerepet játszhatnak a fertőzések fenntartásában és terjesztésében.

Az Echinococcus multilocularis jelentősége

Az Echinococcus multilocularis, vagyis a róka-galandféreg az emberben az alveoláris echinococcosis nevű súlyos zoonózist idézheti elő. A tanulmány szerint a betegség a modern kezelési módszerek elterjedése előtt kezelés nélkül rendkívül magas, akár százszázalékos halálozással is járhatott. A parazita európai életciklusa alapvetően vadon élő állatokhoz kötődik: végleges gazdája elsősorban a vörös róka, köztes gazdái pedig különböző rágcsálók. Egyes országokban kutyákat és macskákat is kimutattak végleges gazdaként, ezek azonban jellemzően fertőzött rágcsálók elfogyasztásával kapcsolódnak be a parazita természetes körforgásába.

A parazita az északi féltekén nagy területen fordul elő, Közép-Európától Észak- és Közép-Eurázsián át egészen a Távol-Keletig, Japánig és Észak-Amerikáig. Az 1980-as évek végén ismert endémiás területei közé tartozott Franciaország, Ausztria, Németország és Svájc, később azonban többek között Belgiumban, Dániában, Liechtensteinben, Luxemburgban, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Hollandiában és Magyarországon is megjelent vagy szélesebb körben elterjedt.

Szlovákiában az Echinococcus multilocularis első igazolt előfordulását 1999-ben jegyezték fel. A tanulmányban vizsgált kelet-szlovákiai rókák között a fertőzöttség éves aránya 9,4 és 25 százalék között változott. A prevalencia 2000-ben 9,4 százalék volt, 2002-re 25 százalékra emelkedett, majd 2003-ban 7,5, 2004-ben pedig 12,5 százalékot mértek.

A 302 megvizsgált róka közül 32 bizonyult fertőzöttnek. A pozitív állatokat a bennük talált galandférgek száma alapján három csoportba sorolták. Az enyhén fertőzött kategóriába az 1–100, a közepesen fertőzöttbe a 101–1000, a súlyosan fertőzöttbe pedig az 1000-nél több férget hordozó rókák kerültek. A pozitív egyedek 68,75 százalékánál alacsony, 25,5 százalékánál közepes, 6,25 százalékánál pedig magas fertőzöttségi szintet állapítottak meg. A fertőzött rókákban átlagosan 155 férget találtak.

A tanulmány megállapítja, hogy az Echinococcus multilocularis előfordulási aránya az endémiás területeken jelentős eltéréseket mutathat: egyes régiókban körülbelül 1 százalék, máshol több mint 60 százalék lehet. Bizonyos területeken a rókák átlagos fertőzöttsége a 40 százalékot is meghaladta. A parazita új európai régiókban való megjelenéséhez és a fertőzött rókák arányának emelkedéséhez a rókaállomány növekedése is hozzájárulhatott. Fertőzött rókákat nagyvárosok közelében és városi területeken belül is találtak.

Az emberi alveoláris echinococcosis előfordulási gyakorisága ugyan alacsony, de a betegség súlyossága miatt jelentős közegészségügyi problémát jelent. A tanulmányban idézett adatok alapján egyes európai országokban és régiókban évente 100 000 lakosra 0,02–1,4 megbetegedés jutott. A parazita lárvaalakját emberek mellett kutyákban, házisertésekben, vaddisznókban, nutriákban és majmokban is kimutatták.

A vizsgálat során a rókák életkora és neme alapján nem találtak különbséget az Echinococcus multilocularis előfordulásában. A szakirodalmi adatok ugyanakkor nem teljesen egységesek: egyes kutatások szerint az egyévesnél fiatalabb rókák körében magasabb lehet a fertőzöttség és a fertőzés intenzitása, míg más vizsgálatok nem mutattak ki életkor szerinti jelentős eltérést. A nemek hatásával kapcsolatos eredmények szintén ellentmondásosak.

A Toxocara canis előfordulása

A Toxocara canis az emberi lárvális toxocarosis egyik kórokozója. A vörös róka jelentős szerepet játszhat a parazita petéinek környezetbe juttatásában. A korábbi európai vizsgálatokban a rókák fertőzöttsége 8,1 és 61,3 százalék között változott. A jelen kutatásban a 302 megvizsgált róka közül 78 egyedben, vagyis az állatok 25,82 százalékában mutatták ki a parazitát.

A rókák körében tapasztalható magas fertőzöttségi arány hozzájárulhat a talaj fertőzőképes Toxocara-petékkel történő szennyeződéséhez. Ezek a peték városi és külvárosi területek, valamint köz- és magánterületek talajmintáiban is előfordulhatnak. A tanulmányban ismertetett korábbi eredmények szerint a féregterhelés a rókakölykökben jelentősen magasabb, mint a fiatal vagy felnőtt egyedekben. A fertőzöttség évszakosan is változhat: a legmagasabb prevalenciát és fertőzési intenzitást tavasszal, a kölykök születésének időszakában, valamint a nyári hónapokban tapasztalták.

A Trichinella fajok előfordulása

A Trichinella fajok vadon élő állatok körében széles körben elterjedtek Szlovákiában. A tanulmány szerint a vörös róka a Trichinella britovi egyik legfontosabb vadon élő rezervoárja. A szlovákiai trichinellosis járványtanát elsősorban vadon élő állatok között fennmaradó, úgynevezett szilvatikus körforgás jellemzi. A korábbi vizsgálatokban a vörös rókák fertőzöttsége 2,3 és 16,3 százalék között változott.

A jelen kutatásban a 302 róka közül hét egyedben, vagyis 2,3 százalékban mutattak ki Trichinella fajokat. A rókákból származó lárvákat Trichinella britovi fajként azonosították. Más vizsgálatok szerint a rókaállomány trichinellosis-fertőzöttsége a hegyvidéki területeken magasabb lehet, mint a síkvidékeken, ami a vörös róka fontos járványtani szerepére utal a parazita természetes körforgásában.

A vizsgálat módszerei

A kutatók 2000 és 2004 között 302, Kelet-Szlovákiában elejtett vörös rókát vizsgáltak meg. Az állatokat a vizsgálat előtt veszettség-ellenőrzés céljából az állami állategészségügyi és élelmiszer-vizsgáló intézetbe szállították. A paraziták kimutatására helmintológiai boncolást, emésztéses eljárást, bélnyálkahártya-kaparékos módszert, valamint ülepítéses és számlálásos technikát alkalmaztak.

Az Echinococcus multilocularis kimutatásánál a vékonybelet felnyitották, majd a bélnyálkahártyából több helyen kaparékot vettek, amelyet sztereomikroszkóppal vizsgáltak meg. Az ülepítéses és számlálásos eljárás során a bélszakaszokat vízben mosták, az anyagot ülepítették, szűrték, majd a visszamaradó üledéket mikroszkóp alatt elemezték. A tanulmány ezt az eljárást tekinti a vizsgálatok összehasonlítására szolgáló „arany standardnak”.

A kutatók a három kiemelt zoonotikus parazita mellett számos más bélférget is kimutattak. A legnagyobb arányban a Mesocestoides fajok fordultak elő, amelyekkel a rókák 61,23 százaléka volt fertőzött. A Taenia fajokat 20,86, a Toxascaris leonina fonálférget 17,55, a Trichuris vulpis fajt 6,9, az Ancylostoma caninum fajt pedig 5,63 százalékban találták meg.

Következtetések

A tanulmány eredményei alapján a vörös róka több, emberre is veszélyes parazita gazdája és terjesztője lehet. A vizsgált állományban különösen a Toxocara canis és az Echinococcus multilocularis fordult elő jelentős arányban, de a Trichinella fajok jelenlétét is igazolták. A rókaállományok növekedése, a faj városi környezetben való megjelenése és az emberekhez, illetve háziállatokhoz való térbeli közelsége fokozhatja a zoonózisok terjedésének kockázatát.

A szerzők szerint a vadon élő állatokat a zoonózisok járványtani kockázatának értékelésekor alapvető tényezőként kell figyelembe venni. A vadállományokban fennmaradó fertőzések felismeréséhez fejlettebb országos humán- és állategészségügyi megfigyelőrendszerekre, valamint ezek nemzetközi összekapcsolására és az információk megosztására van szükség. További kutatásokat tartanak indokoltnak a zoonózisok járványtanának és kóroktanának pontosabb megismerése, a diagnosztikai módszerek fejlesztése, valamint költséghatékony gyógyszerek és vakcinák kidolgozása érdekében.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Forrás: Letková és munkatársai (2006): The red fox (Vulpes vulpes L.) as a source of zoonoses. Veterinarski Arhiv, 76 (Suppl.), S73–S81.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131