Bőséges, gyümölcsillatú, vadászszívet megdobogtató szeptember! Tikkadt nyári hónapok után üdítő az enyhülés. Termőföldjein, kertjeiben serénykedik az ember, hogy munkája gyümölcsével roskadásig töltse éléskamráját, pincéjét, magtárát.

Csak a vadász szíve nem bír betelni ilyenkor. Az erdők királyának szenvedélyes hangja bódító, csábító, ellenállhatatlan módon kacérkodik az emberrel, amivel ha dacolna, az biztos nagyon fájna.

Szeptemberi meleg estén egy erdei tisztás szélén ültem vadra várva. A nap még lenyugvóban volt, de az égen már feltűnt fénytelenül a növekvő félhold, s szédületes titkokat, sejtelmes, izgalmakkal teli éjszakát ígért. Az alkonyat színei egész más kiterjedésbe varázsolták a tisztást körülölelő tölgyest. A sötétedés káprázata megtéveszti az ember szemét. A vén tölgyfák kísérteties árnyakká változtak, s a hold fényében fehérlő tisztás mintha háromszorosára nőtt volna. Az erdőszéli kiszáradt áfonyabokor egyszerre kapitális szarvasbikának tűnik, s az a bozót mintha egy vaddisznó sziluettje lenne. S most… most mintha megmozdult volna!

Ám hamarosan a szürkület ábrándos képeit eluralja a hold fénye, s az illúzió véget ér. A vadász szeme kiéleződik. Elhallgatott már az utolsó madár is, s a tücskök ciripelését hallva lassan elcsendesedik a lelkem. Az est békéje meghódítja az egész tájat. Feltűnik egy suta két gidájával, hangtalanul csipegetnek, válogatnak az egykori árpatarló kinőtt növényeiből.

Szemben egy róka indul szokásos esti portyázására. Az erdei tisztást hamarosan dámtehenek megszámlálhatatlan hada lepi el. Minden irányból jönnek, kisebb-nagyobb csoportokban, borjaikkal, sőt akad köztük tavalyi nyársas agancsú bika is, aki még mindig ragaszkodik az anyai biztonsághoz.

Az erdőből disznók felbőszült visítását hallom, egész konda vonul felfelé. A kukoricásba igyekeznek, s vad hangjukat hallva ereimben megfagy a vér. Szememhez emelve a távcsövem, az erdő szélét kémlelem, hátha valamelyik kitér egy kis turkálásra. De úgy látszik sietős nekik, mielőbb csillapítani kell féktelen éhségüket. Valahol a távolban felbőg egy gímbika. A szomszéd területről hallatszik a hangja, de most mintha közelebbről hallanám. Felém fordult vagy csak a szél hozza közelebb felhevült bőgését?

A búrosból egyszer csak megszólal egy dámbika is reszelős hangján. Még nincs itt az ő ideje, de a természet nem tartozik senkinek magyarázattal. Kiismerhetetlen, öntörvényű, bármikor szolgálhat meglepetéssel.

Másik irányból, jóval közelebb, egy másik gímbika szólal meg, sőt a szemben levő tölgyes egy újabb dámbika hangját visszhangozza. Hamarosan olyan esti koncertben van részem, hogy egész testemben beleremegek. Néha úgy tűnik, hogy a kukoricásból hallom a gímbikát, ami innen csak egy kőhajításra van. Nem akartam oda ülni, mert bár a kukorica nyilván odavonzza a konda népet, de ha lőni kell, nagyon ügyesnek kell lenni. Az erdő szélétől csupán három lépés és máris a kukoricás takarásában van.

Most azonban, hallva az erdő legszebb daliáinak nászénekét, bármit megadtam volna, hogy ebben a pillanatban ott lehessek.

Ezt hallanom kell közelebbről!

Másnap hajnalban odaültem a kukoricás szélébe. Semmivel sem volt hűvösebb mint este, a szél is pont annyira fújt mint tegnap, de a bikák némák maradtak. Vaddisznók serege nyüzsgött a kukoricásban. Felkelt a Nap, de vadat nem láttam, s a disznók lármáján kívül nem hallottam mást.

Este ismét ide jöttem, de amikor kiérve megláttam, hogy épp most kezdik vágni a kukoricát, nagyon csalódott lettem. Ennek ellenére felültem azért a lesre, abban bíztam, hogy sötétedésig majd csak abbahagyják.

Csak egyszer kerülte meg a kaszálógép a kukoricást, s hamarosan eltűnt minden gépjármű a területről. Úgy látszik, csak próbavágást végeztek, s most, hogy körbevágták, a lesemtől mintegy húsz lépésre esett a kukoricás széle.

A gépek zaját követően szinte kézzel foghatóvá vált a csend. Lement a nap, körülvett az alkonyat áhítata. Arra gondoltam – ki tudja már hányadszor – hogy nincs más hely a földön, ahol szívesebben lennék. Itt vagyok otthon, itt vagyok biztonságban, itt válok eggyé a természettel és az Istennel.

Amikor a nappal zaja elcsendesedik, elcsitulnak a madarak, elhallgat a zümmögők hada, s az ember is nyugovóra tér már, akkor kel életre az erdő. Halk léptű árnyak jönnek-mennek, nyestek visítása hasítja az esti csendet, s egy bagoly huhogva indít ostromot a cincogók serege ellen. Hátam mögött az erdőben megszólal egy dámbika. Mély, rekedtes barcogása korosabb, erős dámbikát sejtet. Lábával erőteljesen kaparja a földet, lapátjaival a fa ágait csépeli. Valahol agancscsattogás is hallatszik, talán dámbikák vívnak viadalt életre-halálra a tehenek kegyeiért.

A vén platánusz felől, a szomszédos állami erdészet területéről végre meghallom a tegnap hallott gímbika erőteljes bőgését. Feljebb egy gyengébb hangú kontrázik, s a fenyvesből is visszhangzik egy dámbika barcogása. Egymást próbálják túlkiabálni, vadul hallatják az új életet ígérő gyönyör hangját. Nem mindennapi koncert. Nem mindennapi érzés. Szinte hasad az erdő!

Annyira belefeledkezek az élménybe, hogy bárgyún végignézem amint az erdőből kilép és halk léptekkel átballag az orrom előtt a kukoricásba egy jókora vaddisznó. Hetykén ballag, mintha tudná, hogy egy ilyen tátott szájú, méla vadász nem jelent számára veszélyt. Kihasználta a barcogás és a szarvasbőgés hevét, hogy biztonsággal átkeljen a kukorica bőséget nyújtó takarásába.

(Illusztráció)

Miután eltűnik a szemem elől feleszmélek a bódulatból, s bosszankodva teszek magamnak szemrehányást, hogy ilyen figyelmetlen voltam.

A holdfény szépen megvilágította a les előtt a levágott sávot. Dámtehenek sorakoztak, járkáltak ki-be az erdőbe, legelésztek, rágcsálták az elhullajtott kukoricacsöveket, s közben az erdő királyai szüntelenül harsogták minden idők legszebb dallamát.

Hamarosan mocorgás támad a kukoricásban, a szárak jobbra-balra dülöngélnek, valami tépi a termést. Felismerem a vaddisznó jellegzetes fújtatását. Tépi, szakítja a kukoricacsövet. Ebben a meghitt éjjeli némaságban csámcsogását csak úgy visszhangozza hátam mögött az erdő.

Hátborzongató s egyben kihívó érzés. Pont előttem van, a szélében, de még takarásban. Távcsövemen át végre megpillantom. Kibukkan a kukoricásból, álldogál a szélén, kémleli a terepet. Túl magas a les elő lapja, fel kell állnom, ha látni akarom. Egész testem átjárja a borzongás, a rejtélyes vadászláz. A holdfény éppen velem szemben ragyog, így a disznóval szemtől-szemben egy megvilágított páholyban érzem magam. Óvatos mozdulatokkal kell cselekednem.

Csigalassúsággal felemelem a sarokba támasztott fegyverem és a les előlapjára helyezem. Közben a szemem egy pillanatra sem veszem le a disznó fejéről. Még mindig ugyanott álldogál, csendben, sejtelmesen. Lassan kibiztosítom, felhúzom a rögtönzőt, s belenézek öreg Zeiss távcsövembe. A disznó nincs sehol! Az nem lehet, hogy képzelődtem!

Ebben a pillanatban a kukoricás holdfény vetítette árnyékában megpillantom sötét sziluettjét. Lépésben halad. Felé húzom a fegyverem csövét, megcélzom. Megáll, elfordítja a fejét, s a hold fényében megvillannak agyarai.

A vén „Z“ puskám zaja nagyobbat szólt, mint vártam. A vad tűzbe rogyott, tiszteletére egy pillanatra elnémult az erdő.
Mikor elvész a puskalövés visszhangja az erdőben, néhány másodpercre megfagy a levegő. Kővé dermed minden, nem hallatszik más, csak a vadász szívverése, ziháló lélegzése.

Egy röpke hálaima nálam kötelező, ha Diana megtisztel, majd telefon, mert a párom bizonyára tűkön ül, hisz a lövést a közelből jól hallotta.

– Nagy disznó? – kérdezte.
– Olyan nyolcvan kilós kan – válaszoltam meggyőződéssel.

Amikor a vadhoz értünk Zoli gyanakodva nézett rám, és nyilván azon töprengett, hogy most a bolondját járatom-e vele, miközben én magam is alig hiszek a szememnek, ugyanis a nyolcvan kilós disznó közben meghízott még vagy negyven kilót.

– Ez nyolcvan kilós? – kérdezte mosolyogva – ide hívhatunk segítséget, ha haza akarjuk vinni!

Három év körüli, kukoricán meghízott vaddisznó feküdt terítéken, tölgyfa töretű ravatalánál az erdők fenséges urai harsogták a búcsúdalt. Minden idők legszebb koncertje kísérte átkelését a vadak paradicsomába. Tisztelet és békesség neki odaát, zúgjon neki örökké a legszebb tölgyes, a legillatosabb fenyves!

Híves Tóth Éva, 2015 szeptemberében