Természetvédelem
KITEKINTŐ: Gyenge László – Barangolás a napsütötte Tunéziában
Karthágó romjai, tengerparti turistaparadicsom, vándormadarak téli szállása: ezekkel a tervekkel vágott neki Tunéziának Gyenge László
Karthágó romjai, tengerparti turistaparadicsom, vándormadarak téli szállása: ezekkel a tervekkel vágott neki Tunéziának Gyenge László, akit több mint négy évtizedig a Nimród Vadászújság felelős-szerkesztőjeként ismerhettünk, miközben nemcsak a hazai és az európai madárfauna ismerője, hanem egy olyan szakember, aki több kontinens madárvilágát is ismeri. Persze, a sok nyelvet beszélő szakfordító, sohasem távolodott el a vadászattól. Különleges útibeszámolója igazi csemege, nemcsak a biológusoknak, hanem azoknak is, akik csak érdeklődnek vagy élvezik az effajta felfedező utakat.
Tunéziában a magyar turisták többségét a pálmafák szegélyezte keleti tengerpart, Hammamettől Dzserbáig húzódó homokos strandjai, elegáns szállodái, nyüzsgő éjszakai élete, a trópusi piacok színes kavalkádja, a sivatagi tevegelés kalandja vonzza. Természetközeli emberként én azonban inkább távol tartom magamat ezektől a harsány helyektől.
Közismert, hogy Tunézia, a vonuló madarak egyik telelőhelye Afrikában, és február végén indulnak vissza költőhelyükre. De mielőtt átrepülnének a Földközi-tenger fölött, egy darabig még elidőznek Tunézia északi részén, például az Ichkeul-tó környékén, a szolimani lagúnákban, mocsarakban vagy az ország északkeleti csücskén, Cap Bon környékén, amelynek neve valami hasonlót jelent, mint Afrika túlsó, déli végén a Jóreménység-foka. Nos, egyebek között őket szerettem volna megfigyelni és képeimen is megörökíteni.
Az egyhetes út első és utolsó napja persze a repülés, átszállás, taxizás, szállás elfoglalása miatt az ördögé, ezért a kalandozásra csak öt nap marad. Illetve nem várt kaland már az első napon is akadt, mert a jó előre lefoglalt szálláson nem várt senki, és telefonon is elérhetetlenek voltak. A szomszéd és a taxisofőr segítségével azonban sikerült másik szállást találnom, s máris megtapasztalhattam, milyen kedvesek, segítőkészek a tunéziai emberek, és milyen türelemmel igyekeznek megérteni, mit is kíván az angolul beszélő idegen, mert hogy arab anyanyelvükön kívül jellemzően csak franciául beszélnek.
E kis affér aztán egyáltalán nem befolyásolta a további programomat. Másnap az ókori történelem gyakran véres eseményei elevenedtek meg képzeletben előttem, a fővárostól, Tunisztól keletre, a tengerparton elterülő romváros, Karthágó ősi maradványain barangolva. A föníciaiak által időszámításunk előtt, a nyolcadik században alapított városállam, birodalmi központ századokon át virágzott, majd öldöklő háborúkba keveredett a Római Birodalommal, aminek végén ennek gyarmata, provinciája lett.
Később, időszámításunk szerint a hetedik században az arabok hódították meg, s Tunéziát már ők alapították. A 19. század végétől francia gyarmat lett, s a függetlenségét az ország 1956-ban nyerte vissza. A múlt eseményeiről, a letűnt kultúrákról az erre fogékony turista gazdag, részletes információkat kaphat a mintaszerűen karbantartott történelmi emlékhelyeken, romkertekben, múzeumokban. Kedves, érdekes látványosság, a Karthágó közelében lévő Sidi Bou Said kisváros házainak kék-fehér színvilága is.
Az Ichkeul-tó és körülötte az azonos nevű nemzeti park olyan jelentős természeti érték, hogy az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ide már bérelt autóval indultam. A park munkatársa (elég jelentős díj fejében) kalauzolt körbe, s mutatta meg a nagy vízfelületen a távolban időző madárcsapatokat, récéket, ludakat, rózsás flamingókat, gázlómadarakat, a sekélyebb részeken parti madarakat, majd egy domb tetején az Ökológiai Múzeumot, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a térségre. Távcsővel nézve valóban lebilincselő látvány, de a távolság miatt madárfotózásra nem igazán alkalmas hely. A parkon kívül a helyenként mocsaras legelők és a mögöttük emelkedő hegyek kőfejtői már több reménnyel kecsegtettek.
Itt kell elmondanom, hogy hasonló külföldi útjaim előtt mindig kiválasztok egy-két különleges madárfajt, amely arra térségre jellemző, és igyekszem is lencsevégre kapni néhány példányát. Nos, ez a „célfaj” most a gyémánt rozsdafarkú volt, amely egy körülbelül verébnyi, de igazán mutatós, azonban ott sem éppen közönséges kismadár.
Nagy öröm volt megpillantani egy példányát, még ha kissé távolról is, akárcsak a nyaktörő sziklákon röpdöső másik ritkaságot, a kormos hantmadarat. A télen nálunk is előforduló nagy őrgébics már türelmesebb volt, és közelebbre bevárt. A távolibb zsombékok közt egy pillanatra egy kék fú is megmutatta magát, de fotózására reményem sem lehetett. Az apró rágcsálókra, rovarokra leső, oszlopokon ülő vörös vércsékbe olykor beleláttam egy-egy fehérkarmú vércsét, de alaposabban megvizsgálva mindannyiszor csalódnom kellett, ez utóbbi nem került a szemem elé.
A negyedik naptól áttettem a székhelyemet a Tunisztól délkeletre, mintegy 60 kilométerre eső Szoliman város tengerparti településrészébe, ahol az út túloldalán már mocsaras legelők és nyílt vizű lagúnák terpeszkedtek. A főút és a tengerpart között gyors ütemben épül, terjeszkedik az új városrész, ami sajnos rengeteg építési törmelékkel is jár, és ezt az őrületes sittmennyiséget mind az út melletti mocsárba zúdítják, s nem is suttyomban, hanem fényes nappal.
Sajnos errefelé nincs szervezett hulladékkezelés, a flakonok, üres sörösdobozok elárasztják a természetet, a műanyag zacskókat hordja a szél, szinte beborítják a környező tüskebokrokat. Ennek ellenére ilyenkor, február végén csapatostul érkeznek a gázlómadarak, parti madarak a vizes tájra. Több százas gólyatöcscsapatok és még nagyobb parfutócsapatok keringtek, majd szálltak le táplálkozni, pihenni valamelyik limányra, nem is szólva a sirályok rikácsoló tömegéről.
A városi házak között még ott vannak az állattartó telepek, megszokott látvány, hogy az épülő, többszintes városi házak közül reggel kihajtják a mocsaras legelőkre a marhákat, a szárazabb részekre a juhokat, kecskéket, majd estefelé vissza. Itt, az út mellől, a mocsár széléről fotóztam a marhák között szedegető, tébláboló pásztorgémeket, batlákat.
Ezen a helyen kellemes, tágas, tiszta apartmant sikerült kifognom, kedves és még angolul is beszélő házigazdákkal. A központi fűtés ugyan még nem volt kiépítve ebben a házrészben, de hősugárzóval és légkondicionálóval elfogadhatóan fel lehetett melegíteni a helyiségeket, mert Tunéziában is beigazolódott, hogy legjobban a trópusi, szubtrópusi országokban lehet fázni, mert a házak falai, ablakai nincsenek szigetelve, a helyiségek hidegpadlósak, nincs igazán hatékony fűtés, de éjszaka a külső hőmérséklet tíz fok alá csökken. Nappal azért már többnyire kellemesen meleg, napos idő volt.
Akármerre jártam, az út menti árusok zöldséges- és gyümülcsöspultjai mindenütt roskadoztak a mandarin- és narancshegyektől, a sokféle korai zöldségtől, s mindezt igen olcsón adták. A helyi specialitásokat áruló gyorsbüfékben is szinte fillérekért jól lehetett lakni. A benzin ára fele az itthoninak, így aztán messzebbre is elkóboroltam. Egészen a már említett Cap Bonig, abban a reményben, hogy ott, a „világ végén” torlódnak fel igazán az északra tartó madarak, ahogy az a neten is olvasható. Hát ebben csalódnom kellett. Néhány sirályon és egy csenevész bokorban bujkáló kucsmás poszátán kívül semmit sem láttam.
Irány hát a tengertől távolabb eső területek felé, csak úgy találomra a kisebb utakon, egészen Zaghouanig az olajfaültetvények, kisebb dombok, ligetek, legelők között, és láss csodát, az egyik ültetvény kerítésére egyszer csak odaröppent a megálmodott gyémánt rozsdafarkú, alig 5-6 méterre, s meg is várta, hogy teleobjektívemmel megörökítsem.
A siker öröme megóvott attól, hogy különösebben idegesítsem magam amiatt, hogy a visszaúton leesett, elveszett az amúgy is eléggé ramaty állapotban lévő kölcsönautómról az első rendszám. Szerencsére ez csak a repülőtéri parkoló bejáratánál tűnt fel az ott posztoló rendőrnek, és némi kártérítésért sikerült megállapodásra jutni az autókölcsönzővel is.
A sivatagig, az oázisokig nem jutottam el, az még visszavár.
Írta és fényképezte: Gyenge László
Természetvédelem
Téli madármentés
Még november 10-én érkezett hozzánk Esztergomból ez kék cini. Földön találták, nem túl fényes állapotban, a jobb szemével történt valami. A téli madármentés nem a szép és vidám történetek időszaka. Sajnos itt sem “happy end” a történet vége.
10-én, vasárnap érkezett, 13-án , szerda este távozott. Sajnos örökre.
Ha jól tévedek, akkor a cini macskával találkozhatott, úgy sérült a jobb szeme mellett, majd terjedt benne szét a cica karmai alól beszerzett bakteriális fertőzés. Egy biztos, a szeme mellett közvetlenül volt egy apró, szakított seb, amiből eredően a szem és környéke már váladékosan be volt gyulladva, amikorra ideért. Valószínűleg emiatt lehetett megfogni az egyébként jó kondícióban lévő felnőtt madarat. Az antibiotikum ellenére nem javult (ez igazából a macska okozta sérülés követő első pár órában szokott csak működni, sajnos akkor se mindig), pdig evett, igencsak akart élni, de nem jött össze.
A macska nyálában, karmai alatt, egy csomó erősen patogén baktérium “lakik”, ezért van, hogy még egy viszonylag pici, nem rossz szándékú macskakarmolás is üzembiztosan begyullad az ember kézen, bőrén. Pedig mi bazi nagy állatok vagyunk egy cinkéhez képest, sokkal erősebb immunrendszerrel, mint egy 30 grammos kismadár. Így ő bele is hal. Ezt a természet azért találta ki ilyenre, hogy a ragadozó macskaféle, ha el is véti ma a zsákmányt, az el is tud menekülni, holnapra a fertőzéstől gyengüljön le annyira, hogy már biztos zsákmány lehessen.
Mondjuk a természet azzal nem számolt, hogy mi, emberek háziasítjuk a macskát, tönkretesszük az egészséges ösztönrendszerét, ami azt eredményezte , hogy mai házimacska nem áll le, mint egy normális ragadozó, hanem akkor is vadászik, ha már nem éhes… , önmagában a vadászat kedvéért – mint az ember. Mondhatni, önnön képünkre formáltuk, rontottuk őket. Ennek aztán évente csak Magyarországon belül is több millió (nem tévedés) énekes madár, gyík, mókuskölyök, pele, stb fizeti meg az árát. Mint ez cini is. Ami télvíz idején fontos, tényleg az: a madáretetőket, itatókat olyan helyre tegyük, ahol a cica nem tud lesből támadni, nem tudja elérni az enni-inni jövő, éhes, apró madarakat. A jó szándékunk ne váljon halálcsapdává nekik.
Fontos:
A mostani konkrét cinke esete okán szükséges újra elmondanom, leírnom, hogy minél több emberhez jusson el: A talált (elárvult/sérült) madarat, esetleg fiókát NE ITASSUK meg! Etetni se etessük, maximum a madármentőkkel való egyeztetés UTÁN, a tőlük kapott információ alapján.
Miért ne itassunk?
Egyrészt, mert a fiókákat, pár fajtól eltekintve, a szülőmadarak sem itatják, a táplálékkal jutnak folyadékhoz, így nincsenek az ivásra, folyadékra felkészülve. De … még felnőtt madár esetén is, a laikus kéz 90% valószínűséggel félrenyeleti a madarat, a víz a tüdőbe kerül, ami a madár halálos ítélete.
A másik oka pedig az, ha szerecsénk is van és a madár nem nyeli félre, nem megy a tüdejébe a víz, akkor is többet ártunk, mint használunk az itatással, mivel a fölösleges, ráadásul madár méretéhez képest jobbára túlzó mennyiségű víz hasmenést okoz, ami – hasonlóan egy emberi csecsemőhöz – vészesen legyengíti a szervezetet. Mindenesetre ront az egyébként sem fényes állapotán a sérült madárnak, ront az immunállapotán.
Tudom, értem, hogy ilyenkor az ember tenni, segíteni akar, adni valamit, de higgyük el, a legjobb, amit tehetünk, ha mielőbb egy természetvédelmi mentőközpontba juttatjuk a madarat.
Majd ők (mi) adunk neki enni, ha kell inni, ha kell gyógyszert, stb. Mi erre vagyunk felkészülve, kb. minden létező mentvényhez van megfelelő ennivalónk kéznél, s tudjuk is, hogy mikor, miből és mennyit.
Forrás: Márton Vlad András – BirdMania – Madárpark és Természetvédelmi-mentő központ
A Nyugat-Mecsek Tájvédelmi Körzetben monitoring céllal üzemeltetett madáritatón ritka faj jelent meg. A kameracsapda uráli baglyot fényképezett. Ez a nagytermetű bagoly hazánkban csak az Északi-Középhegységben költ bizonyítottan, ott is meglehetősen kis számban. A Dél-Dunántúlon ritkán bukkannak fel kóborló egyedei, főként a téli időszakban.
A Mecsek belső területeiről ez idáig nem volt előfordulási adata. Az uráli bagoly (Strix uralensis) Magyarországon fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 100.000 Ft.
Írta és fényképezte: Völgyi Sándor természetvédelmi őr – DDNP
Természetvédelem
Szajkók dolgoznak Budapest és környékének városi erdőiben
A Pilisi Parkerdő makkot helyezett ki szajkóknak
A szárnyas munkások a természetes erdőfelújítás folyamatának résztvevői. A Pilisi Parkerdő egyre több helyszínen „veti be” ezt a természetközeli erdőfelújítási módszert, jelenleg Budapest 18. kerületében és Veresegyház határában kezdték meg az őszi szezonmunkákat a szajkók.
Az erdőfelújításról az erdőtelepítéssel ellentétben akkor beszélünk, amikor egy már meglévő erdőterületen – az erdő hármas funkcióinak biztosítása érdekében – szükségessé válik a faállomány megújítása, vagyis valamilyen módszerrel új faegyedek kell, hogy a területre kerüljenek. Ez történhet mesterséges módon, amikor az erdészek csemetéket vagy magokat ültetnek, illetve természetes úton, például az idősebb fákról lehulló makkokból kifejlődő tölgyek esetében. A Pilisi Parkerdő munkatársai egy másik természetes módszert alkalmaznak: szajkók számára készített, cser makkal megtöltött tálcákat szerelnek fel, vadkamerákat helyeznek ki és figyelik az eseményeket. A módszer a szajkók élelemszerzési szokásaira és „feledékenységére” alapoz. A szajkók hamar felfedezik a könnyű élelemszerzési lehetőséget, rákapnak a makkra, amit gondosan előválogatnak, s csak egészséges szemeket viszik magukkal. A „csemegét” ezután az erdő talajában, rengeteg kis éléskamrában eltárolják, amelyek bizonyos részéről viszont elfeledkeznek. A „szajkóspeizból” így tavasszal számos fiatal tölgycsemete tud kihajtani és indul növekedésnek. A Németországban is alkalmazott módszer tapasztalatai alapján így hektáronként akár a 600-700 db-ot is elérheti az ilyen módon megtelepedő csemeték tőszáma, mely már elegendő az erdők fokozatos átalakulásához.
Jelenleg a Pilisi Parkerdő Városierdő-fejlesztési Programjának egyik helyszínén, a XVIII. kerületi Kapocs utcai erdőben kezdenek serénykedni a szajkók.
A Kapocs utca környékén az 1960-as évek előtt nem találhattunk volna erdőt, mely a port és a zajt képes lett volna megszűrni. Ennek orvoslására akkor – a rossz minőségű talaj miatt – az erdészek csak zömmel idegenhonos fafajokkal, akác és erdeifenyő csemetékkel tudtak csak zöldfelületet létrehozni, melyek képesek voltak megfelelni az elvárásoknak. Napjainkra azonban ezek az egykorú fák már elöregedtek, így a kiserdő ellenállóképessége a klímaváltozás és a városi környezet okozta negatív hatások tekintetében jelentős mértékben lecsökkent. A probléma kezelését mesterséges csemeteültetéssel, másrészt a területen – örvendetes módon természetes úton, de kis számban megjelent – őshonos fafajok növekedését segítő beavatkozásokkal tudják biztosítani a XVIII. kerületi Önkormányzattal együttműködve a Parkerdő szakemberei.
A Kapocs utcai városierdő-fejlesztési helyszínen idén októbertől mintegy 500 kilogramm makkot, elsősorban szárazságtűrő tölgyfajok, tehát kocsányos-, molyhos- és csertölgy makkját helyezik ki a tálcákba.
A Parkerdőben első alkalommal 2022-ben, Veresegyháza határában próbálták ki a szajkókkal történő erdőfelújítási együttműködést. Ott egy rossz állapotú, száradó fenyves fafajcserés erdőátalakításában vesznek részt a madarak; az eddigi tapasztalatok szerint eredményesen, mert az általuk szétszórt makkok ma már életképes tölgycsemetékből álló újulatot alkotnak a fenyves alatt. Ezért idén ősszel az ottani szajkótálcákba is újabb 200-300 kilogramm makk kerül ki.
Forrás: Pilisi Parkerdő