Tanulj Szegeden erdészeti és földmérési ismereteket. Felnőttkézésben (25 év felett) akár két év alatt megszerezheted a képesítést. Részletekért kattints a képre!
Bulin István az 1980-as évek legelején vaddisznóra vadászott. Akkori élményeiről lapunknak számolt be:
Hideg novemberi napra kellett felkészülni. Csípős, északi szél fújt, de – ahogy mi, vadászok mondjuk – vadászatra jó, sőt annál is jobb idő volt. Már a délelőtti órákban elhatároztam, hogy ma vadászni megyek. Tudtam, hogy holdvilág várható, és a szél miatt ködre sem kell számítani.
A szükséges felszerelés a hátizsákban volt, így csak a puskát és a meleg ruhát kellett bepakolni az autóba. Sajnos nem a vadászterületen laktam, ezért közel egy órát kellett utaznom. Volt elképzelésem arról, hogy a terület mely részére volna érdemes kimenni, de a végső döntés mindig a beírófüzetnél dőlt el. Szerencsém volt: a hideg, csípős szélnek köszönhetően – gondolom – senkinek nem volt kedve „kifújatni a port a gatyájából”.
Ilyen télies időben soha nem siettem a területre, mert az volt az elvem, hogy inkább a vad várjon rám, mint én a vadra.
Mire kiértem, a nap már alábukott a horizonton, és az időközben felkelt hold vette át az uralmat. Abban az időben a gazdálkodók – többnyire a tsz-ek – még nem siettek annyira a munkákkal: hiába írtunk novembert, voltak helyek, ahol a kukorica még nem volt learatva. Egy ilyen területre igyekeztem.
Az autót hátrahagyva indultam az erdő sarkán felállított magasles irányába. Balra tőlem a még lábon álló kukorica, jobbra egy szépen kikelt őszi búzatábla, szemben pedig egy nagy erdőtömb húzódott.
A süvítő, hideg szél estére sem csillapodott, viszont a búzavetés felől fújt, így nem kellett attól tartanom, hogy rossz lesz a szelem. Hozzávetőlegesen félúton jártam, amikor vaddisznóvisításra lettem figyelmes. A hang az erdő felől érkezett, és számomra egyértelművé vált, hogy javában zajlik a búgás. Körülbelül 150 méterre lehettem a lestől.
Az út szélén jobbról egy árok vezetett, amelynek mentén kisebb kökénybokrok álltak, valamint egy vadkörtefa, amely mögé sikerült takarásba húzódnom.
Abban az időben billenő, vegyes csövű fegyverrel vadásztam: 7×65R és 16/70 kaliberben. Babonából – mind a mai napig – mindig négy darab golyós patront viszek magammal les- és cserkelővadászat alkalmával. Ebben az esetben volt nálam egy Brenneke is a sörétes csőben.
Pár perces feszült várakozás után megjelentek a süldők a búzavetésen, tőlem körülbelül 40–45 méterre. Szépen, sorban haladtak a kukorica irányába. Úgy gondoltam, beengedem őket a kukoricába, mert tudtam, hogy kan is van a kondában, és ha most lövést teszek, nem biztos, hogy előjön.
Már majdnem beértek a kukorica takarásába, amikor elhatározásomat megváltoztatva mégis lövést tettem az utolsó süldőre, mondván: ha mégsem jönnek ki a többiek, elszalasztok egy lehetőséget. Lövésemre a süldő azonnal összeesett.
Új patront csúsztattam a csőbe, amikor a szemem sarkából megláttam két nagy disznót, amint az erdő szélétől a kukorica felé szaladtak. Mivel a hátsót láttam nagyobbnak, és feltételeztem, hogy az lehet a kan, arra tettem lövést. Lövésemre az is „tűzben rogyott”.
Erre azonban a süldő felállt, és a kukoricás felé indult. A harmadik lövés végleg helyben marasztalta. De mit ad isten: erre a lövésre a nagy disznó is felállt, majd bizonytalanul elindult az erdő felé. Szükség volt a negyedik lövésre is, amely őt is végleg helyben marasztalta.
Nagy volt az örömöm, és már egy csöppet sem érdekelt a szél. Csak álltam, és néztem a vetésen fekvő két mozdulatlan „gombócot”. Körülöttem úgy tűnt, elcsendesedett minden – talán még a száraz kukoricalevelek sem zörögtek úgy a szélben.
A kötelező „cigarettaszünet” elteltével úgy döntöttem, először a nagyobbat nézem meg, és megpróbálom kihúzni az útra. Első gondolatom az volt, hogy puskát, távcsövet, hátizsákot és nagykabátot hátrahagyva megyek oda, aztán eszembe jutott, hogy az „ördög nem alszik”, ezért a puskát magammal vittem.
Jól is tettem, mert körülbelül félúton voltam az út és a disznó között, amikor egy magányos süldő rohant ki az erdőből, egyenesen felém. Alig tíz méterre lehetett, amikor elengedtem a Brennekét. Egy nagy ugrás után holtan esett össze.
A disznókat az útra húztam, megadtam nekik a végtisztességet, majd zsigerelést követően néhány ruhadarabomat hátrahagyva – a ragadozók elriasztása miatt – hazautaztam. Pár óra alvás után segítséggel a leadóhelyre szállítottuk őket.
Ez a rövid története az első mesterhármasomnak.
Írta és fényképezte: Bulin István
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
