Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Végre sikerült! Megtört a jég! Már azt hittem, hogy el vagyok átkozva. Mindenki lőtt már sakált Padén aki járt utánuk – még az is, aki nem. Nekem viszont nem akart összejönni. Lehet, hogy pont azért, mert annyira vágytam utána. Sok éjszakát rászántam. Fölállt a szőr a hátamon, amikor a mellettem lévő sűrűben orgonáltak. Majdnem mindig hallottam őket, de látni vagy lövéshez jutni valahogy sohasem sikerült. De most minden keserűség feledve. Elmúlt a rossz szájíz. Egyszerre nagyot nőttem. Nagynak érzem magam, mint a toportyánölő Toldi Miklós.

No, de akkor elmesélem, hogyan is történt valójában.

Igyekeztem kedves feleségem minden óhaját teljesíteni. A ház körül, a gyümölcsösben minden halaszthatatlant megcsinálni, másnap hajnali lest terveztem nem túl messzire. Csak ide, a falu melletti nádas szélén lévő plyostinai magaslesre ültünk föl Kesztyű kutyámmal. Gyönyörű szép volt a hajnali pirkadat. Mint egy mesebeli tündérkisasszony fátyla, úgy lebegett a nádas szélén a párás, ködös sejtelem. Az ébredő természet csendje egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végre teljesen megvirradt.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Tőlünk nem messze, bent a nádas szélében egy őzbak ránk köszörülte a torkát. De lehet, hogy nem is nekünk szólt az a zsörtölődés, hanem valamelyik riválisának akarta tudtára adni a dalia, hogy ki is az úr ezen a vidéken. Mert hát látni nem láthatott, a szél sem abba az irányba fújt, hallani se hallhatott, szépen csendben meghúzódtunk.

Meghúzódtunk, mármint múlt időben. Mert Kesztyű zokon vette a hencegő lovag fennhéjázó viselkedését, és „majd én megmutatom” jelszóval leugrott a háromméteres magasles padlójáról. Kénytelen voltam hangosan megdorgálni, lecsitítani a dühösen csaholó kutyám.

Nem nagyon akarta érteni, hogy ezt most miért nem szabad. Hisz ő csak jót akar, a gazdinak a kedvébe járni. Máskor dicséret járt azért, ha csaholva megzavarta azt a gyáva nyulat, vagy a ravaszdi után eredt jó hangosan kiabálva. Jól van no. Ha nem, hát nem. Behúzott farokkal, lelógó orral somfordált vissza a magasles létrájához. Szemében, azokban az okos kis szemekben szomorúság, vagyis inkább sértődöttség látszott.

Megsimogattam. Jó van no, majd megtanulod, mire nagy kutya leszel. És amint fölemeltem, magamhoz szorítottam, hogy újra fölmásszak vele a magaslesre, már szent volt a béke. Minden porcikája izgett-mozgott, a szeme újra pajkosan csillogott.

A ma reggeli lesnek lőttek, tudom, de azért még üldögéltünk egy kicsit. Múlattuk az időt. Magyaráztam Kesztyűnek az élet nagy dolgait. Megnyugtattam a „kollégát”, hogy nem kell elkeseredni, amiért most még nem tud mindent úgy, mint a nagy kutyák. Idővel majd minden menni fog. Kesztyű meg szinte szemrebbenés nélkül figyelt. Úgy tett, mintha értené.

Fél hat felé egy halkan duruzsoló nyárilúd-család igyekezett a birtoki búzatarlók irányába. Megszámoltam, tizennégyen voltak. Valószínű papa, mama és a csemeték. Utánuk még két csapat érkezett a jázovai halastavak irányából. Ezeket számolatlanul hagytam tovaszállni. Sietős a dolguk, hadd menjenek békében. Lassan mi is lekászálódtunk a fellegekből és visszaballagtunk az ébredező faluba.

A nap gyorsan elszaladt. Tettem-vettem a ház körül, de közben az eszem máshol járt. A délutáni vadászatot tervezgettem. Ebéd után még aludtam is egy keveset. Vagy talán kicsit többet is, mert Kesztyű szemrehányó csaholására ébredtem úgy fél hat körül. Gyerünk gazdi, itt az idő, menni kéne. Megmosolygom a kölyök szenvedélyes igyekezetét. Mintha csak magam látnám annakidején.

Nem, nem megyünk még. Nagy a kánikula. Nem szeretem, ha habzik a gatyám. Majd úgy hét óra felé. Úgy terveztem, hogy a téglagyárig elbicajozunk a kövesúton, majd gyalog a Barnaháton át a Gólyaszigetre. Szerencsére indulás előtt fölhívtam a Dragant, hogy bejelentsem, merre szeretnék az este vadászni. Megelőztek. Fleka és a Kazinci gyerek Zentáról valamint Dragan a fácántelepről ott fognak leselkedni a Gólyasziget körül. Hívtak, hogy én is csatlakozzak. Nemet mondtam.

Kesztyű még nagyon kezdő a lesen állásban. Nem mindig tudja kordában tartani az indulatait, olyankor hangosan kell fegyelmeznem. Nem akarnék másoknak kellemetlenséget okozni, ezért jobb, ha nincsen senki a közelben. Csak mi ketten, a gazdi és az ebadta kutyája.

A tervnek lőttek, pótterv meg nem volt, ezért aztán gyorsan kellett rögtönözni. Imre major, Hásztanya környéke félreesik, senki se megy arra ma estére. Hát akkor majd mi, Kesztyűvel. Abban reménykedem, hogy majd a hásztanyai dögös környékén (ide rakják ki az elpusztult bárányokat) összefutok valamelyik vörös haramiával. A juhászok éjszakánként hallják a sakálokat, látják a rókákat. Ennyi elég is. A vágy fűtötte remény szárnyakra kap – szinte biztos! Ilyenkor szokott így lenni… Amikor az ember túlságosan precízen kigondolja, megtervezi, akkor semmi. De most, most biztosan szerencsém lesz!

Ahogy átérek az Aranka hídon és rákanyarodok a régi bocsári útra leteszem Kesztyűt, hadd szaladjon a bicikli mellett. Itt már nincs kocsiveszély, amin egyáltalán nem csodálkozom. Akkorák itt a lyukak, hogy még biciklivel is óvatosan kell hajtani, néhol le is kell szállni, ha csak nem akarok tizenhatosokat a kerekemben. Amióta megépült az új út, mindenki arra jár.

Ha már megálltam, lehúzom a tokot a kis billenő csövű golyósról és egy karcsú, saját töltésű 223-as lőszert csúsztatok a csőbe. A birtok utáni nagy parcelláknál nem számítok semmire. Korán van még, magasan a Nap. Majd esetleg hazafelé. Éjszakánként szívesen használja a vad az elhagyatott „autópályát”.

Az Imre majori bekötőútnál, a kanyarban leteszem a lábam. Balról nagy szójatábla, az nem igazán érdekel, de jobbról tízholdnyi búzatarló. A laposokban tavacskák alakultak ki a tegnapi felhőszakadás nyomán. Körülöttük zajlik az élet. Szürke, barna, fehér pontok, pontocskák nyüzsögnek. Ahogy jobban szemügyre veszem, amott egy nyakigláb gólya kimért léptekkel araszol a tócsa szélén, egy szürke gém szinte szoborrá merevedve áll, kis apró mocsári madarak futkosnak össze-vissza a vízszélen.

No de ki az a magányos fekete vitéz a tarló túlsó csücskiben, úgy hét-nyolcszáz méternyire? Megdobban a szívem. Talán egy megárvult, egyedül maradt süldőcske? Nincs anyuka vagy nagynéni, aki megmondaná, hogy ilyen korán, amikor még a Nap is megláthatja, nem ajánlatos kimerészkedni a sima terülj asztalkára.

Gyorsan lekanyarintom a puskát a vállamról, a céltávcsövem nagyítógyűrűjét a kilencesre tekerem és … és elszégyellem magam. Csak egy fekete gólya bóbiskol egy lábon állva. Rég nem találkoztunk. Valamikor régen, a nyolcvanas években a moholi nagyerdőben néha tizenöt-húsz pár is költött. Ősszel, vonulás előtt itt gyülekeztek, száznál is többen voltak. De mióta kiszáradt a „hóttisza” az erdő körül, a fekete vitézek is lassan elkoptak, másfelé járnak.

Ahogy tovább megyünk a sok apró madár sipítozva kel föl előttünk. Nem túl komoly a riadalom, csak úgy szokásból kiabálnak, a hátunk mögött már vissza is toccsannak a sekélyke pocsolyába. Eleinte Kesztyű barátom nagy vehemenciával rontott a bátrabb, vagy inkább lustább madarak közé, akik nem vettek rólunk tudomást és ott maradtak az út szélén. Csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől, amikor a madarak riadtan ugrottak szét a „fenevad” karmai elől. Fontoskodva riszálta a fenekét, mint a western filmben a seriff (akit John Wayne alakított), miután a kocsmába szétcsapott a rosszfiúk között. Néhányszor ez még megismétlődött, de amikor látta, hogy semmi értelme, a madarakat nem tudja elkapni, a gazditól meg nem kap érte dicséretet, akkor abbahagyta. Meglehet, hogy a szusz is egy kicsit elfogyott már, és nem volt könnyű behozni a lemaradást egy-egy ilyen kiugrás után.

A koncháti kanális és a kövesút kereszteződésénél megálltunk körülnézni. A kanális túloldalán tízhektárnyi olajrepcetarló. Elég magasra van vágva. Most nappal még valahogy észre lehetne venni a benne mozgó vadat, de este, sötétben nincs esély rá. A sáros földúton se látszott túl nagy mozgás – legalábbis ami engem érdekelne –, ezért tovább megyünk.

Hásztanyánál meglep a nagy csend. Máskor már messziről jelezték a jövevényt a tanya négylábú őrei, most meg semmi. Ahogy közelebb érünk, akkor látom csak, hogy mi is ennek az oka. Minden víz alatt áll. Az udvar nagy része, a birkaakol, a szénakazal, a kutyák lefektetett vashordó „háza”. Tehát kényszerből elhagyták a tanyát, amíg a víz vissza nem húzódik.

Megyünk tovább. Nagyobb súlyt kell fektetnem a pedálokra, hogy fölguruljunk a dombra. Innen föntről szépen belátni a közelebbi és távolabbi határrészt. Az út mellé fektetem a bicajt, jólesik a gyalogjárás, az alsó fertályomat már egy kicsit elzsibbasztotta az a fránya nyereg. Elsétálunk a határkanális végénél kigömbölyödő dombcsúcsig. Ez a környék legmagasabb pontja. A dombtetőn méternyi magas, harminc centi átmérőjű fehér betonkaró, tetején fémlapocska, azon meg egy koordináta pont. A földmérők régen járhattak errefelé, mert a karót úgy benőtte a nád és a kökény, hogy alig tudtam megtalálni.

Szép kilátás nyílik a környékre innen. Megpróbáltam elképzelni, merről és hova igyekezhet a vörös kabátos társaság majd sötétedés után. A dombon lévő három-négyhektárnyi búzatarló jó egerésző helynek látszik, de körben a domb lábánál mindenfelé csillog a víz. Ha a koma ide jönne vacsorázni, jövet-menet hasig kellene gázolnia a latyakos vízben. Ááá, nem, nekem se tetszik. Kesztyű is átkutatott egy fél kézilabdapálya nagyságú bozótost, de semmi megugatnivalót nem talált. Megbeszéltük, hogy megyünk tovább. Azazhogy vissza, a „leparkolt” járművünkhöz.

A Nap épp akkor bújt el a Tisza-parti erdő nyárfái mögé. Szép lassan legurultam a domb hátán, a lendület majdnem kitartott a hásztanyai bejáratig. Itt nekitámasztottam a bicajom a személyzeti épület falának és Kesztyűvel tettünk még egy sétát. A koncháti kanális „patkója” itt van úgy kétszáz méternyire. A partján erről-arról kökény- és vadszilvabozótos. Nem is kicsi, igazi dzsungel. Csak az a baj, hogy a túloldalán a bokrok összeérnek a here- és kukoricatáblával. Az innenső oldalon jó leshelyek kínálkoznak, a fű is rövid.

Minden nagyon szép és nagyon jó, csak éppen az a fránya szél pont a bozótos felé fújdogál. Meg aztán amikor kivallatom a kis téglahíd átázott talaját, már nem is bánom, hogy nem fogok itt leskelődni. Pár őz-, nyúl- és fácánnyomon kívül semmit sem találtam. Úgy döntöttem, hogy mozgó lesen leszek ma egész este. Szép lassan gurulok a „kövesúton”, és amikor a tarló sarkához érek, óvatosan belesek oda.

Gurultam is, a tarlókra is belesegettem, de sajnos semmi, azaz egy pár nyúl kivételével semmi. Közben elszaladt az idő. Először eltűntek a színek, majd teljesen elszürkült a világ körülöttem, mind kevesebbet és kevesebbet láttam a tarlók hátából. Végül teljesen behúzták a függönyt. Már arra is nagyon oda kellett figyelnem hazafelé, hogy az úton nehogy belehajtsak valamelyik gödörbe és a nyakamat törjem. A „nagycáger” egy hajszálnyit hagyta el a tizenkettőt, a kicsi meg a tízessel kokettált, amikor fölkattant a fény a kis szobában.

Először Kesztyű kapta el a kiérdemelt vacsorát, majd a gazdi is bekapott egy pár falatot, csak úgy kutyafuttában. Azután egy gyors tusolás és irány az ágy. Százhússzal kell aludnom, mert mindjárt csörög a vekker.

* * *

Valahol lent mélyen, az álmok bugyrában jártam, csak úgy lebegtem valami sötét, jóízű semmiben, amikor eszeveszett csaholással visszarángatnak ebbe a világba. Nem nagyon tetszik, de muszáj felkelnem. Hiába kiabálok a nyitott ablakon át, kutyám nem tágít, szinte elcsuklik a hangja a nagy erőlködésben.

Felgyújtom a kinti villanyt. Most már minden világos. Kutyám most vívja párbaját élete első sündisznójával. A szerencsétlen ott fekszik a küszöb előtt karikába csavarodva, mint egy labda. Kesztyű nyilván megtapasztalta, hogy mivel is jár, ha összeakaszkodik egy ilyen tűpárnával, most már csak a füvet harapja, a földet kaparja a süni körül. Kutyám szikrázó szemeiből látom, hogy nem fogja hagyni magát lebeszélni, ezért ha gyorsan vissza akarok kerülni az ágyikómba, akkor cselekednem kell.

Álmos szemmel a hólapát került először a kezembe. No de sebaj, ez is megteszi. A söprűvel rágurítom a szúrós gombolyagot és kiteszem őkelmét az utcára. Kesztyű majd lever lábról, nem tágít. Már nem ugat, csak kétségbeesetten rohangál. Láttad gazdi? Mi volt ez a fenevad? Szúrt a szőre! Égetett a harapás, mintha parázsba nyúlnék! De azért én nem hagytam, megmutattam neki!

Jól van, jól. Megsimogatom, megnyugtatom a kis hőst. De most már megyek, nemsokára kelni kell. Szemrehányóan tekintek a kismutatóra. Hova a fenébe sietsz annyira? Már fél egy is elmúlt. De már alszom is. Simán, lágyan, kicsúszik az evilág az ágyam alól. Visszaérkezek az álmok, a jószagú gyönyör birodalmába.

* * *

Alig pislantottam egyet és máris kelni kell. Kíméletlenül csörög a vekker. Morcosan, szitkozódva ülök föl az ágy szélére, két ököllel dörzsölöm ki a szememből az álmot. Nem igazán vagyok biztos abban, hogy most föl akarok kelni. Aztán megemberelem magam, aki sakált akar lőni, az ne nyavalyogjon. A felgyulladó erős fénytől majdnem magamhoz térek, a jó hideg mozsdóvíztől pedig már teljesen kijózanodok. Ma hajnalban sakált fogok lőni! Ez fölvillanyoz. Nem is vagyok már álmos.

Ripp-ropp felöltözök, szinte egyszerre bújok gatyába-nadrágba, az előre becsomagolt hátizsákba. Már mennék is, de Kesztyűt nem olyan könnyű meggyőzni arról, hogy ő marad. Hiába mondom én, hogy okos kutya, nagy kutya, meg hogy te őrzöd majd a házat. Érti ő, hogy mit kér a gazdi, próbálja is betartani, de hát a szenvedély. Behúzott farokkal, szűkölve lopakodik előre, és amikor a biciklit tolom ki a kapun, kisurran a lábam alatt. Mérgesen rászólok. Most már látja, hogy ez komoly, nincs mit tenni, visszasomfordál a kapun belülre. Mielőtt a kaput rácsuknám, jár még egy utolsó dicséret, simogatás.

Ez jólesik, egy kicsit könnyebb így. Talán a szíve se szakad meg egészen. Kettőt kattan a zár és én már gurulok is a szépen kivilágított főutcán, át a vasúton, a temető mellett, végig a sötétben kígyózó kövesúton, ki egészen a barnaháti téglagyárig. Eddig szép volt meg jó, de most a sáros földes úton, ebben a koromsötétben… Figyelek én, figyelek ahogy birok, de hát a kis batrilámpa nyeszlett fényébe egyszer csak ott terem a pocsolya, majd egy mély traktorkerék vájta csapás. Nincs idő kitérni, egy nagy loccsanás, toccsanás, egy cifra káromkodás és már megyek is tovább.

Mire végigszenvedem a barnaháti nagydűlőt és lekanyarodtam a lápi úthoz vezető srég dűlőn, lassan kezd szürkülni Szaján felől az ég alja. Az utolsó kukoricatábla sarkánál leszállok a nyeregből, a bicajom betolom és lefektetem a második kukoricasorban. Innen már gyalogszerrel óvatoskodok a Gólyasziget felé.

Titokzatos ilyenkor a határ. Vagy inkább misztikus. A felszálló pára, a derengő fény csak sejteti inkább, mint megmutatná azt az egyszínű, szürke világot. Ötven-hatvan méter után már homály fedi előttem az utat, balról a búzatarlón látom az összepréselt bálákat, de odébb már elmosódnak, csak egy maszatnak tűnnek. Akár még disznó is turkálhatna a túlsó végében, azt se tudnám fölismerni. Az egerésző rókáról meg ne is beszéljünk. De percről-percre javul a helyzet, élesedik a látás. A közelben már megjelennek a színek, mellettem zöld, sárga, piros és kék a világ, míg valamivel odébb fekete-fehérben zajlik az élet.

Átmegyek a kis téglahídon, a Gólyasziget kapuján. Nekem ez a Paradicsom kapuja, a szívem csücske. Nagyon szeretem ezt a nádas, zsombékos kis szigetet. Tudja ő is ezt, meg is hálálta már számtalanszor. No de nézzük csak, mit is mutat az ábra. Az átázott, szikes talaj mint a palatábla, írni lehetne rajta. Írtak is az arra járók, rovátka írással. Néhol egyértelmű az üzenet, máshol viszont kacifántos, az ember szinte összezavarodik. Ki is ment, merre és mikor? Őz-, róka-, nyúl- meg borznyom mindenfelé. De én most egy különlegeset keresek. A rókáénál valamivel nagyobb, a vizsláétól valamivel kisebb nyomat. És ahol szép tisztán, láthatóan kirajzolódik, ott megvizsgálom figyelmesen a két középső ujj párnáit.

Ez az! Itt szépen látszik, hogy a párnák hátulsó része össze van nőve. Tehát az éjszaka erre járt álmaim célpontja, az aranysakál. Egy darabig próbálom követni a nyomakat, de utána ráhagyom. Sietnem kell, teljesen kivilágosodik, fél öt is elmúlt már. Kicsit beljebb, két nádsáv között, egy zsombékos szélén áll Boján barátom magaslese. Oda igyekszem. Onnan szeretném meglesni az éjszakai portyából hazatérő haramiát.

Kerülgetnem kell a zsombékos vízereket, nehogy megbukjon a csizmám. Egy ritkás, hónaljig érő nádfolton igyekezek átjutni, amikor ösztönszerűen balra pillantok. Kint a kaszálón, tőlem olyan kétszáz méternyire, egy róka egerészik. Lekapom a fejem. Mással van elfoglalva, remélem nem látott meg. A szél jó irányból fúj, attól nem kell tartanom. Kiveszem a háromlábú vadászszékem a hátizsákból, azt és a puskát fogom csak magammal vinni. A hátizsákot egy zsombékon hagyom, az csak zavarna lopakodás közben.

Óvatosan, lassan haladok. Minden útba eső nádszálat félrehajtok, ne susogjon, ne roppanjon. A térdem az orromat veri, a szemem csak a következő lépést figyeli. Kicsit kockázatos, de egyszer se emelem föl a fejem, hogy megnézzem, épp most mit csinál az én rókám. Csak most lesek ki óvatosan, amikor már csak pár szál nád és egy száraz fűcsomó választ el a simára nyírt kaszálótól.

Vissza is rántom a fejem abban a minutumban. Te jóságos ég, micsoda mázli. A koma is pont errefelé szaporázta és most itt van előttem úgy nyolcvan méternyire. Szerencsémre pont egy kis laposban szorgoskodik. Valószínűleg egy mezeipocokvárat akar elfoglalni. Csak a meggörnyedt hátát látom, nagyon leköti a figyelmét a kubikolás, mert egyszer sem emeli föl a fejét.

Kihasználom az alkalmat, kilépek a tisztásra. Fölállítom a székem és kényelmesen nekikészülök a lövésnek. Mindkét könyököm a térdemre támasztom, most már a célkereszt mögött figyelem őkelmét. Csak mintegy háromujjnyit látok a nekigörbült hátból. Mi a fenét csináljak? Ha ez abbahagyja a kaparást –, srégan fejjel errefelé van fordulva –, biztosan meglát. Mi van, ha egyből megugrik? Ha nem találom el?

Ha, ha – túl sok a ha. Nincs itt mit várni. Nagyon megbízható ez a kis 223-as. A tus szépen befekszik a vállgödörbe, az arcom a pofadéknak simul, pár mély lélegzet, a szálkereszt szinte odatapadt a meggörbült hát legalsó pontjára. A mutatóujjam lassan begörbül.

A sistergő csattanás végén a pukkanás jelzi, hogy a lövedék célba talált. Pukkanás, majd hátborzongató, eddig még rókától nem hallatott csérogás. Gyorsan egy új golyó a csőbe, várok lövésre készen, de semmi. Nem is látok semmit, de el se szökött semmi.

Az órámra nézek, négy óra ötven perc. Mivel minden csendes, semmi se mozdul, a róka biztos kimúlt már. Nyugodtan visszamegyek a hátizsákomért, bepakolom a székem és a hátamra kanyarítom a zsákot. Megindulok és számolom a méteresre nyújtott lépteim.

Egy, kettő ….. hatvanhé… – és megakad a „t” betű a torkomon. Ott fekszik előttem az én „rókám” tömzsi, kurta farokkal, pöttyösen maszatolt tarka hátsávval, valahogy másképp álló fülekkel. Te jóságos ég! Csak most fogom föl. Nem is volt alkalmam izgulni. Csak úgy pitty-potty, meglövöm a nagy álmot, életem első aranysakálját.

Letérdelek mellé, csak a szemeimmel simogatom. A fotózáshoz még nem elég jók a fények, ezért nem nyúlok hozzá. Fölmászok a száz méternyire lévő magaslesre. Ez most a megfelelő hely. A lelkem szárnyalni szeretne, hadd lása mindenki, mennyire boldog vagyok. Kimondhatatlanul boldog.

Egy pillanatra arra gondolok, hogy hátha majd jön a párja és… de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Nem, nem. Nem szabad mohónak lenni. Ezt az örömöt már úgyse lehet fokozni, akkor meg minek.

Egy darabig csak ülök, nézem a kék eget, hallgatom egy vörösvércse pár vijjogását, az ébredő nádas csacsogását. Néha vetek egy pillantást az én csodás zsákmányom felé. Ilyenkor elmosolyodok. Micsoda egy szerencsés fickó vagyok én!

Amikor lemászok a létrán már szikrázóan süt a Nap. Hosszú árnyékot húzok magam után, ahogy újból a sakálomhoz megyek. Pár fotó az elejtés helyén, majd még jó néhány a magasles létrájára akasztott farkassal, a nádi farkassal.

Haza már csak a bundáját hoztam. Megtakarítottam, cserzőlébe tettem, ma szedtem le a deszkáról. Gyönyörűszép prém, igaz, hogy csak nyári, de azért én nem adnám egy vak lóért se cserébe. A koponyát nem hoztam el. Túl gyengének találtam. Tavalyi vagy tavalyelőtti fiatal nőstény, akinek még nem voltak kölykei. Ha sikerülne egy öreg, nagy fejű kant is puskavégre kapni… No, de ne igyunk előre a medve bőrére. Majd!

Zárom soraim, csókollak benneteket, barátod Tibi.

Zenta, Vajdaság