Természetvédelem
Az utódgondozás evolúciója a szalamandráknál
Debreceni Egyetem: A Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kar szakemberei mintegy 200 szalamandrafaj utódgondozási viselkedését tanulmányozták egy nemzetközi kutatásban. A vizsgálat eredményeit összefoglaló publikáció a napokban jelent meg egy rangos tudományos folyóiratban.
A nemzetközi kutatásban az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat és a Debreceni Egyetem szakemberei is részt vettek, Vági Balázs tudományos munkatárs mellett Székely Tamás, az Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék professzora és Végvári Zsolt, a Vízi Ökológiai Intézet igazgatója, aki az egyetemen is oktat. A vizsgálat eredményeit ismertető cikk október 5-én jelent meg a Scientific Reports című nemzetközi tudományos folyóiratban.
– A kétéltűek közül valószínűleg mindenkinek a békák ugranak be elsőként, pedig a farkos kétéltűek, a gőték és a szalamandrák is ehhez az osztályhoz tartoznak. Mivel a gőte és a szalamandra elnevezés csak életmódbeli és nem rendszertani különbséget takar, vizsgálatunkban a szalamandra név alatt az összes farkos kétéltűt értjük. Bár fajszámuk csak mintegy tizede a békákénak, és viselkedésük is kevésbé változatos, pont ez az egyszerűség teszi őket jó modellcsoporttá, például az utódgondozás eredetének tanulmányozásához – ismertette Vági Balázs, a DE TTK Biológiai és Ökológiai Intézet Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék tudományos munkatársa, a tanulmány vezető szerzője.
Két fajszegény evolúciós ágat kivéve, ahol kialakult az elevenszülés (egyikbe tartozik a Magyarországon is élő foltos szalamandra), a szalamandráknál a gondozás abban nyilvánul meg, hogy őrzik a petéket. A két fő kérdés, amire a kutatók kíváncsiak voltak, hogy milyen feltételek esetén és melyik szülő teszi ezt.
– Az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz. A szalamandrák törzsfejlődése során a halakéhoz hasonló, külső megtermékenyítés átalakult belsővé: a hímek egy spermatokot raknak a talajra vagy a vízfenékre, amit a nőstény a kloákájával felszippant. A ma is élő ősibb, külső megtermékenyítésű családokban, ha van gondozás, akkor az apa őrzi a petéket, míg a szalamandrák nagyobb részét kitevő belső megtermékenyítésűeknél az anya. Valószínűleg azért alakult így, mert az őrző egyed biztosabb abban, hogy csakugyan szülője az utódoknak – mondta Vági Balázs.
Az őrző apák nagyok, erősek és sokszor területet védenek a vetélytársaktól, ahová több nőstény is lerakhatja petéit: így biztosítják, hogy minél több petét maguk termékenyítsenek meg, míg az őrző anyák a saját testükön belül biztosítják a megtermékenyülést. Eközben a másik szülő, mivel előbb szabadult meg az ivarsejtjeitől, továbbállhat, újabb párt kereshet. A belső megtermékenyülés még azzal az előnnyel is jár, hogy a nőstény a párzás helyétől távol is lerakhatja a petéket, akár szárazföldi környezetben is. Viszont a szárazföldön nagy szükség van a gondozásra: a nőstény szalamandrák csak ilyen módon tudják megóvni a petéket a ragadozóktól és a fertőzésektől. Ezért a szárazföldön petéző szalamandrák többnyire őrzik a fészekaljat, sőt maga a gondozás tette lehetővé a szárazföldre való petézést.
– Azt várnánk, hogy a gondozás akár a mostoha éghajlattól is véd, ez azonban nem így van: mivel az anyaállat maga is érzékeny a túlhevülésre és kiszáradásra, a szárazföldi petézés és gondozás csak olyan környezetben alakult ki, ami a szalamandrák igényeinek megfelelően hűvös és csapadékos. Ilyen helyeken viszont evolúciósan igen sikeres: a nagyrészt szárazföldön szaporodó tüdőtlenszalamandra-félék (Plethodontidae) teszik ki a jelenleg élő fajok több mint kétharmadát, és éppúgy meghódították Szardínia mészkőbarlangjait, mint az amazóniai esőerdő lombkoronáját – emelte ki Székely Tamás, az Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék professzora.
A szalamandrák rejtetten élnek, ritkán láthatók és viselkedésük kevéssé ismert, ennek ellenére ökológiai és evolúciós szempontból jelentős csoportról van szó, melynek mindent meg kell tenni a megőrzéséért.
– A gerinces állatok törzsfejlődése az evolúció egyik nagy rejtélye. Hogyan lett egy vízhez kötött jószágból teljesen szárazföldi állat, amiből végeredményben az emberiség is származott. A cikkünk ennek megoldásához ad egy új támpontot azzal, hogy a belső megtermékenyítés es a nősténygondozás közötti kapcsolatot fedezett fel egy ősi gerinces állatcsoportban, a szalamandráknál – tette hozzá Székely Tamás.
Vági Balázs, Daniel Marsh, Katona Gergely, Végvári Zsolt, Robert P. Freckleton, Liker András, Székely Tamás: The evolution of parental care in salamanders című publikációja itt olvasható.
Forrás: Debreceni Egyetem
Természetvédelem
A bütykös ásólúd újabb költése a mórahalmi Nagyszéksós-tavon
Ásólúd költését dokumentálták Mórahalmon
Idén tavasszal kiemelkedően nagy csapatai mutatkoztak a bütykös ásólúdnak, amely valaha ritka kóborló madarunk volt, de mára rendszeres, kisszámú költőfaja a Dél-Alföldnek. Idén viszonylag korán kikeltek az első fiókák, elsőként a mórahalmi Nagyszéksós-tavon.
A bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) Nyugat-Európa tengerpartjain és az ázsiai sztyeppéken is közönséges költőfaj, hazánkban két évtizede jelent költőfajként, azóta lassú terjedéssel egyre több pár költ.
Idén tavasszal a Dél-Alföld vizes élőhelyein feltűnően nagy példányszámban mutatkozott, voltak olyan napok, amikor több mint 300 pd volt egyidőben a különböző halastavakon és szikes tavakon.
A mórahalmi Nagyszéksós-tó eredetileg egy kb. 100 hektáros szikes tó, amelyet azonban az 1950-es években halastóvá alakítottak át; a közepén áthúzódó csatorna gondoskodott a vízszabályzásról. A tavat az 1980-as évekig hasznosították, azonban utána a tó, – a víz csökkenése mellett –, elnádasodott, nyílt vízfelületet évekig nem lehetett látni.
Húsz évvel ezelőtt, 2004-ben, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság és Mórahalom Város Önkormányzata egy élőhely-rekonstrukciós munka keretében vízibivaly-gulyát telepített a tóhoz, újra gondoskodva a megfelelő vízkormányzás mellett az élőhelykezelésről.
A csatorna ugyan megmaradt, de annak két partja, – két zátonysorként elnyúlva a tó közepén –, jó költőhelyet hozott létre partimadaraknak és sirályféléknek.
A bütykös ásólúd néhány éve kezdett rendszeresen költeni a tavon, idén április végén jelent meg egy pár 12 fiókájával.
Az ásóludak tavak mentén foglal el nyúl, róka vagy borz által ásott üregeket. Fészekalja 7-15 tojásból áll. Csak a tojó kotlik, de a fiókák felnevelésében mindkét szülő részt vesz. Táplálékában nagy szerepet kapnak különféle csigák, kagylók, férgek, rákok. Növényi tápláléka főleg vízi és parti növényekből áll.
Az ásólúd-család viszonylag bizalmas, ha valaki kíváncsi rájuk, jó eséllyel megtekintheti az apróságokat a Nagyszéksós-tó mindenki által szabadon látogatható nagy kilátójából.
Forrás: Dr. Tokody Béla – MME
Természetvédelem
Érdekes vonuló madárfajok a szegedi Fehér-tavon
Tokody Béla madarakat figyelt meg a szegedi Fehér-tavon
A Tisza mellett fekvő alföldi halastavak a nagy madártömegek mellett mindig is vonzották a ritkább vízimadarakat. 2024 áprilisában több olyan madárfaj is előfordult a szegedi Fehér-tavon, amelyek ugyan minden évben távcső elé kerülnek, de idén kicsit korábban érkeztek, hasonlóan más madarakhoz.
A szegedi Fehér-tó több mint 2000 hektáros vízfelülete vízimadarak tömegeit vonzza minden tavasszal. Abban az esetben, ha március és április között van lecsapolt tóegység, akkor partimadarak ezrei lepik az iszapfelületet táplálék után kutatva. A gyakoribb partimadarak (pajzsoscankók, havasi partfutók, füstös cankók és gulipánok) között idén is feltűnt néhány olyan madárfaj, amely ugyan minden évben előfordul, de nem nagy példányszámban és kicsit későbbi időpontban.
A csigaforgató (Haematopus ostralegus) kisszámú, de rendszeres átvonuló. Viszonylag nagy termetű madár, hosszú piros csőre és fekete-fehér mintázata miatt eltéveszthetetlen. Április első napjaiban jelent meg egy példánya a Fehér-tó új tavain.
A sarki partfutó (Calidris canutus) nagy testű partfutó, nászruhában vörös színű, összetéveszthetetlen partfutófaj. A sarkkörön túli tundraövezetben költ. Nálunk rendszeres, de kis számú átvonuló faj, főleg májusban és augusztus-szeptember között tűnik fel lecsapolt halastavakon és szikes tavakon. Április első hetében tűnt fel két téli ruhás egyed, amely viszonylag korainak számít, de maradtak több napig a területen.
A széki lile (Charadrius alexandrinus) még 30 évvel ezelőtt rendszeresen költött a szárazon hagyott halastó medrekben is és jellegzetes költőfaja volt az alföldi szikes tavaknak, de sajnos rendkívüli módon visszaszorult hazánkban, mindössze 10-15 pár költ a Kiskunságban. A szegedi Fehér-tavon már csak ritka átvonuló, ezért is volt öröm az a hím madár, amely szintén április elején vendégeskedett egy napig a tavon.
A kis goda (Limosa lapponica) régebben ritka, manapság azonban már rendszeres, de kisszámú átvonuló partimadarunk. Közeli rokona a hazánkban már vészesen megfogyatkozott nagy godának, de a kis goda északon, a tundraövezetben költ. Hosszútávú vonuló, sajátos madárrepülési világrekord fűződik a fajhoz; egy fiatal kis goda közel 13 000 kilométert repült Alaszkától egészen Tasmániáig leszállás nélkül, amely út 265 órán keresztül tartott.
A szegedi Fehér-tó egyik lecsapolt tóegységén tűnt fel egy nászruhás madár és néhány napig táplálkozott az egyik lecsapolt tóegységen.
A klímaváltozás hatására sok időszakos vízállású szikes tavunk kiszárad már késő tavaszra, ezért is értékelődött fel a mesterséges halastavak szerepe, ahol az extenzív gazdálkodás egyrészt az állandó vízállással jó költő-és vonulóhelyet biztosít azoknak a vízimadárfajoknak, amelyek táplálkozása és költése ezt igényli, de a gazdálkodásnak megfelelően a lecsapolt halastavak iszapfelületei tökéletes élőhelye a partimadaraknak. A ritkább fajokat látni mindig jó élmény, de ami nagyon fontos, hogy ezek a tavak több olyan tömegesen vonuló fajnak jelent biztos megállóhelyet, mint a pajzsoscankó, havasi partfutó vagy a nagy goda.
Forrás: dr. Tokody Béla – MME
Természetvédelem
Kékbegyek látványos nászrepülése Cserebökényben
Rendszeresen találkozhatunk kékbegyekkel Cserebökényben
A Körös-Maros Nemzeti Park Cserebökény részterületén rendszeresen találkozhatunk kékbegyekkel. A hímek nászrepülése szemet gyönyörködtető mutatvány.
A kékbegy az egyik legszebb tollazatú énekesmadár. Március végén, április elején érkezik vissza afrikai telelőhelyéről. A hímek rögtön elfoglalják a fészkelő területüket. Rendszerint egy magasabb ponton énekelnek, akár egy kiemelkedő nádszál csúcsi részén megkapaszkodva. Énekük rendkívül változatos, sok utánzást tartalmaz, mégis egyedi.
Nászrepülésük igen látványos. A hím a tojó közelsége esetén éneklés közben rendszeresen a levegőbe emelkedik, majd széttárt faroktollakkal ereszkedik vissza. Ezt követően a hím a talajon kék melltollait felborzolja, szárnyait leereszti, faroktollait széttárja, így udvarol a tojónak.
A fészket a tojó vékony növényi szálakból, gyökérdarabokból, egymaga építi. Legtöbbször a talajhoz közel, fűcsomó alá, zsombékra, vagy nádcsomó tövébe rejti. Általában 5-6 tojást rak, melyeken csak a tojó kotlik. A hím eközben a közelben énekel. A fiókák etetésében mindkét szülő részt vesz. Ritkán második költésük is előfordul.
A násztevékenységet követően a kékbegyek – rejtett életmódjuk miatt -, alig észrevehetők. Megfigyeléseink szerint ragaszkodnak a költőterületeikhez, évről-évre ugyanott találjuk meg az éneklő hímeket. Cserebökényben az egyik vizes élőhely melletti, pihentetett, kiterjedt foltos bürkös területen hat nászrepülő hímet számoltunk. Megfigyeltük, hogy a nászrepülést követően az 50-60 cm magasságú, sűrű növényzetben tűntek el a kékbegy-párok. Reméljük, hogy a párok az idén is sikeresen nevelik fel fiókáikat.
Forrás: Körös-Maros Nemzeti Park